A római büntetőjog kétféleképpen lépett fel a közösség megsértőivel szemben: a komolyabb vizsgálatot igénylő bűntettek elkövetőit bűnvádi per útján vonták felelősségre, míg a kisebb rendzavarásokat általában peren kívül, ún. coercitiót, eljárás során torolták meg.
„A coercitio - írja VARGHA DEZSŐ - nem a büntető törvényekből folyó, hanem a hatóság saját belátásából származó intézkedés, mely a közrend fenntartását célozza és egyeseket jogaitól megfoszt vagy directe kényszerít az engedelmességre (coercere). A római közjog értelmében az elöljárónak joga van az engedetlent peres eljárás és ítélet nélkül büntetni. A rendes bűnvádi eljárásra külön bírák voltak felállítva, a coercitiót a főtisztségviselők gyakorolták. ”

Cicero Catilina elleni beszédében az ősök példáját idézve e szavakkal utal a magistranisók coercitiós jogkörére: „Megvolt... valaha ebben az államban az erély, hogy a bátor férfiak keményebb büntetéssel sújtották az ártalmas polgárt, mint a legelszántabb ellenséget" (Cic,Cat. 1,1). Bár a hatóság kezdetben korlátlan büntető hatalmát fokozatosan korlátok közé szorították, mindvégig megmaradt a joguk ahhoz, hogy kényszert alkalmazzanak (coerceo: kényszerít, féken tart) a rendzavaró polgárokkal szemben.
A törvények előírásainak betartására való kényszerítés eszköze lehetett a testi fenyítés, a rövidebb időre történő elzárás vagy az adott településről való kitiltás ZLINSZKY mindehhez hozzáteszi, hogy „a magistratus coercitiós döntése nem minősült büntető ítéletnek, ezért nem Járt a becsület korlátozásával, és nem is jelentett ítélt dolgot (res indicata). Ehhez képest más magistratus által visszavonható, törölhető volt, az intercessiós jogkörön túl is. Ebben a vonatkozásban a mai közigazgatási rendészeti döntésekhez hasonlított.

A római jog forrásaiban számos utalást találunk a hatóságok fegyelmezési jogkörére. Paulus például azt írja, hogy a római tűzrendészet parancsnoka, a praefectus vigilum vesszőcsapásokkal fenyíti meg azokat, akiknek a hanyagsága tűzesetet okozott: „fustibus castigat eos qui neglegentius ignem habuerint" (Dig, 1,15,3,1).
Egy másik neves római jogtudós, Callistratus arról számol be, hogy egyes, magukat közönségesen fiataloknak nevező személyek bizonyos városokban hangoskodó csoportosulásukkal zavarják a közönséget. A jogtudós szerint ha ezenfelül semmit sem követtek el, és korábban az elöljáróság nem figyelmeztette őket, megvesszőzésük után elbocsáthatók:
„Solent quidam, qui vulgo se invertes appellant, in quibusdam civitatibus turbulentis se acclamationibus popularium ac- comodare. Qui si amplius nihil admiserint nec ante sint a praeside admoniti, fustibus caesi dimittuntur" (Dig. 48,19,28,3).

Láttuk, hogy Pilátus is - mielőtt még ítéletet hozott volna - fegyelmezési jogköre alapján ostoroztatja meg Jézust. Pállal szemben szintén alkalmaztak a római hatóságok coercitios intézkedést: Antióchia elöljárói kiutasították városukból, Filippi bírái pedig meg- vesszőzték és börtönbe vetették. Pál apostol először a pizidiai Antióchiában került összeütközésbe a hatóságokkal. Antióchia - ahová Pál a 45-től 49-ig tartó, első missziós útja során jutott el - egyike volt annak a hat itáliai joggal (tus Italicum) felruházott római coloniáknak, amelyeket Augustus azért alapított, hogy megszilárdítsa a római jogrendet a rablóktól nyüzsgő dél-galáciai fennsíkon. A letelepített római veteránok - a többi colon iához hasonlóan - itt is fontos polgári kiváltságokat élveztek, így például nem kellett földadót (tributum sóit) fizetniük (földjeiket - fikciót alkalmazva - ügy tekintették, mintha Itáliában feküdnének).
A colonia (vagy egyes forrásokban: oppidum civium Romanorum) élén két közigazgatási és bírói hatáskörrel felruházott, egy évre választott magistratus (duumviri htre dkundo) és a decutiók tanácsa állott. Lukács azt írja, hogy a város ortodox zsidó lakói üldözést szítottak Pál és társa, Barnabás ellen, s előkelő istenfélő asszonyok által felbujtották a magistra fajokat, hogy utasítsák ki Amióchiából az apostolokat (ApCsel 13,50).

A kis-ázsiai városban ezek szerint szép számmal élhettek zsidók is, akik szabadon terjeszthették hitüket.” Az „előkelő istenfélő asszonyok " kifejezésből arra következtethetünk, hogy a városi tanács tagjainak feleségei a monoteizmus elfogadásával és bizonyos vallási szokások (pl. szombat megtartása, vallási mosakodások) átvételével lazább formában kapcsolódhattak a zsidó valláshoz.
Úgy tűnik, hogy a zsidók ezeken az általuk megtérített asszonyokon keresztül nyomást tudlak gyakorolni a város vezetőire. Valószínűleg azt hozták fel az apostolok ellen, hogy megbontják a város rendjét; zsidók is azzal vádolták Pálékat, hogy „az egész világon zavart keltenek” (ApCsel 17,6).

H. V, MORTON rendkívül logikusan fejti ki azon álláspontját, mely szerint a zsidók magatartása önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy Antióchia római colonia volt. Az angol író szerint csak össze kell vetni az eseményeket az - Antióchiától nem messze fekvő - Ikoniumban történtekkel (ApCsel 14,1-7). „A zsidók ott másképp viselkedtek, Ott nem sugdolóztak: »A tekintélyes istenfélő asszonyoknak, !n nem volt szó a városatyák burkolt megkörnyékezéséről. Ehelyett vad tömegeket látunk az utcákon, zendüléshez hasonlót. Mi ennek a magyarázata? Miért tenne más a zsidók magatartása egyik és másik városban? Azért, mert Ikonium nem volt római település; ez görög demokrata város volt, ahol a népé volt a hatalom.
A leghatásosabb mód az apostolok kiűzésére nyilvánvalóan az volt, hogy nyilvános vitát provokálva az egész várost fellázítsák ellenük és azután a háttérben meghúzódva engedjék a demokrácia legrosszabb formáját érvényesülni. Azt gondolom, hogy a Cselekedetek Könyvének ez a pár verse jó példája Lukács aprólékos pontosságának, s hogy mélyebb értelme van, mint amit szavaival kifejez. Még ha a régi érmék nem bizonyítják is, hogy Pál korában Antiochia római település volt és Ikonium demokrata görög, a zsidók eljárása ebben a két városban legalább olyan világosan utal azok mivoltára, mint bármilyen latin vagy görög felírás.

Antióchia magistramstá, a duumvirdk tehát - élve coercitiós jogukkal - rendet teremtettek, és kiutasították vidékükről Pált és Barnabást, Egy meghatározott területről való elűzés, mint fegyelmezési mód, ősi időkre nyúlik vissza. Eredetileg a családfő büntette így a hatalma alá tartozókat.
CSERÉP JÓZSEF erről a következőket írja: „A paterfamilias az 5 potestasánái fogva falusi jószágára űzhette ki büntetésből a fiait és a rabszolgáit súlyosabb munkára, ahol keményebb bánásmód is várt rájuk. " Liviusnál olvashatjuk például, hogy L. Manlius „serdülőfiát minden ok nélkül száműzte a Városból, otthonából, házi istenei köréből, eltiltotta a Fórumtól, a nyilvánosságtól, a vele egykorúak társaságától” (Lív. 7,4). Suetonius szerint Augustus is hasonlóan járt el, amikor „ a két Júliát, leányát és unokáját, miután jó hírüket erkölcstelenséggel beszennyezték, száműzte" (Suet. Aug. 65).

A kiutasítás gyakori eszköze lehetett - a családfők mellett - a magistratusok fegyelmezési jogkörének is. Paulus, a római jogtudós például azt írja az egyik munkájában, hogy a vándorló, csavargó jövendőmondókkal szemben a következőképpen jártak el: „Prímunt fustibus caesi civitate pelluntur", vagyis előbb meg vesszőitek őket, majd pedig valamennyi ti kei kiűzték a városból (Paul, seni. 5,21,1). A peren kívül, coercitiós jogkörben hozott kitiltó rendelkezés csak az eljáró magistratus hivatalának időtartamára szólt.
Száműzést peres eljárás során is ki lehetett szabni büntetésként. MOMMSEN szerint az ilyen büntetésnek a köztársaság kései szakaszában és a korai császárkorban négy típusa volt: az egyszerű relegatio, a relegatio in insulam, az interdictio aqua et igni és a deportatio Az egyszerű relegatio és a relegatio in insutam nem járt különösebb következményekkel: a bűnös megtartotta polgárjogát (vö. Paul. Dig. 48,1,2: „relegationes... civitas retinetur) és vagyonát.
Egyszerű relegatio esetén az illetőnek nem írták elő, hogy hová menjen, csak azt, hogy egy meghatározott helyen nem tartózkodhat: „Relegati... debent locis interdictis abstinere " (Mare. Dig. 48,19,4). E száműzés határozott időre szóló vagy örökös volt (vö. Plín. ep. 10,56-57). Ha a kiutasított személy a hatóság előírásait megszegve visszatért arra a helyre, ahonnét kitiltották, határozott időre szóló kitiltása örökössé vált, míg az örökös kitiltás ebben az esetben egy meghatározott kényszerlakhelyre való száműzéssé módosult: „hoc iure utimur, ut relegatus interdictis fatis non excedat: alioquin in tempus quidem relegato perpetuum exilium, in perpetuum relegato insutae relegationis... adrogatur (Mare. Dig. 48,19.4).
Relegatio in insulam esetében a bűnösnek a hatóság előre megszabta, hogy hová költözzön. Ovidiust például erkölcstelen költeményei miatt Augustus a Fekete-tenger partján fekvő Tomiba, a mai Constancába száműzte.


Az interdictio aqua et igni és a deportatio már súlyosabb kövei- kezményekkel, mindenekelőtt capitis deminutio tnedia-va1, vagyis a római polgárjog elvesztésével járt, s ha ezekben az esetekben a száműzött személy engedély nélkül visszatért, kivégezték (vö. Marc. Dig, 48,19,4: „deportato poena capitis adrogatur").
Az interdictio aqua et igni, vagyis a víztől és tűzről való eltiltás szakrális eredetű büntetés volt: Fti STEL DE COULANGES, a neves francia tudós szerint a tűz (ignis) a családi tűzhely szent tüzét, a víz (aqua) pedig a vallási áldozatoknál használt tisztító vizet jelképezte. Az interdictio így elsősorban a vallási szertartásokban való részvételt tiltotta meg. Mivel pedig az ősi Rómában a közös vallás volt a forrás, melyből az állampolgári jogok folytak, a tűztől és víztől eltiltott személy minden jogát elvesztette.™ Plutarkhosz szerint Clodius a száműzetés e típusát rendelte el Ciceróval szemben: „Rendeletét tett közzé, amely eltiltotta tűstől és víztől, és tnegliltoilá, hogy Itália területén ötszáz mérfötdnyi körzetben szállást adjanak neki” (Plut. Cic. 32).
Míg az interdictio aqua et igni esetén kény szer lakhelyet nem írtak elő, a száműzetés legsúlyosabb formáját jelentő í/epűrraiiónál a bűnös - azon tűi, hogy egy kijelölt helyen kellett laknia - még őrizet alatt is állt. Suetonius tudósítása szerint például Augustus így deportálta örökbefogadott unokáját, Agrippát: „egy szigetre szállíttatta, s még katonaságot is rendelt őrizetére ” (Suet. Aug. 65).
Mivel Pál és Barnabás kiutasítása Antiőchiából csupán coercitiós jogkörben elrendelt és foganatosított kényszerintézkedés volt. az ilyen súlyosabb következményekkel nem járt. Az apostolok később akár vissza is térhettek a városba, kitiltásuk csupán a velük szemben eljáró duumvirek hivatali idejére szorítkozott.

II. Pál következő összeütközése a városi hatóságokkal második apostoli útja során, Filippiben történt, 51 táján. Brutus és Cassius legyőzésének színhelye - a pizidiai Antióchiúhoz hasonlóan - Augustus által alapított római colonia volt (Colonia Augustus Inita Victrix Philippensium). Itt egy alkalommal „egy jósszellemtői megszállott leány" csatlakozott Pálhoz és társához, Sziláshoz. A rabszolgalány „jövendöléseivel nagy hasznot hajtott gazdáinak." Pál meggyógyította a lányt, s így az - mivel megszűntek Önkívületi állapotai - elveszítette „jósló tehetségét" (ApCsel lő, 16-IS). „Amikor gazdái észrevették, hogy odavan a kereseti lehetőségük, megragadták Pált és Szilást és a fórumra hurcolták Őket az elöljárókhoz ” Mivel a gyógyítást nem tüntethették fel bűntettként, a következő vádat emelték az apostolok ellen: „Ezek az emberek zavart keltenek városunkban. Zsidók, és olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket mi római létünkre nem fogadhatunk el és nem követhetünk" (ApCsel 16,19-21),

A vád értelmezése nem könnyű feladat. GYÖRKI LÁSZLÓ szerint a lány gazdái úgy gondollak, hogy az apostolok a zsidó vallás terjesztői, s mivel a zsidóknak a rómaiak közön tilos volt híveket szerezniük, Pálékat jogellenes hitt erjesztéssel vádolták meg. Véleményem szerint ez a magyarázat nem egészen helytálló. Azt mindenképpen elfogadhatjuk, hogy a vádlók a zsidó hit terjesztőinek vélték az apostolokat.
JOSEF HOLZNER is rámutat arra, hogy „a pogányák évtizedeken át nem tudták megkülönböztetni a kereszténységet a zsidóságtól. TAKÁCS ÍNCÉ-nek is ez a véleménye. Mint írja, „Néró idejéig a pogányoktól nem igen kellett félniük. Krisztus híveinek. Ennek oka főleg az, hogy összetévesztenék Őket a zsidókkal, mert még nem látták a két vallás között a nagy különbséget. GYÖRKI azon álláspontja azonban, amely szerint a zsidók a rómaiak között nem szerezhettek híveket, téves.
A zsidó vallás - mint államilag engedélyezett vallás (religio licita) - terjesztése ekkor még nem volt korlátozva. A források szerint az első század derekán a zsidók még teljesen szabadon terjeszthették hitüket és szokásaikat.14 A zsidók éltek is e jogukkal; Jézus meg is jegyezte a farizeusoknak; „Tengert és szárazföldet bejártok, hogy csak egy embert is zsidóvá tegyetek " (Mt 23,15). Szent Pál levelei is bizonyítják, hogy a diaszpóra-zsidóság missziós tevékenysége nem maradt eredmény nélkül; a pogányságból megtért prozeliták száma jelentős lehetett.”
A zsidók hitük terjesztése terén az Örök Városban is szép sikereket értek el. R. J. VIPPER szerint „Rómában mér az i. e, L században igen sok prozeiita akadt, méghozzá a legfelsőbb társadalmi rétegekben. Josephusnál például olvashatunk egy Fulvia nevű előkelő római asszonyról, aki zsidó hitre tért, s vallási buzgalmában azon fáradozott, hogy „bíbort és aranyat küldjön Jeruzsálembe a templom számára” (Jós. árit, 18,3,5), Nero második felesége, Poppaea Sabina szintén a zsidó vallás híve lett (vő. Jós. aut. 20,8,11).

Megállapíthatjuk tehát, hogy egy római számára Pál korában nem volt jogellenes cselekedet felvenni a zsidó szokásokat; az más kérdés, hogy az ilyen személyt a többi római általában mélységesen megvetette. Az apostolok ellen emelt vádat ezért másképp kell értelmeznünk. A vád lényege véleményem szerint itt is a rendzavarás volt; a hithirdetők zsidó voltára és ellenszenves szokásaikra csak azért történt utalás, hogy az felkorbácsolja a hallgatóság antiszemita érzelmeit. S e céljukat a vádlók el is érték, hiszen - ahogy Lukács írja — „a nép is az apostolok ellen fordult” (ApCsel 16,22), se tömeghangulat természetesen hatott a város bírákra is. Így Pál és Szilás Filippiben tulajdonképpen a rómaiak antiszemitizmusának esett áldozatává.
A zsidóellenes hangulat egyébként Pál korában szinte mindenütt érezhető volt a Földközi-tenger térségében.81 Ahogy MOMMSEN írja, „már í korban is megtaláljuk a nyugatiak sajátszerű ellenszenvét e minden izében keleti faj és idegenszerű nézetei és szokásai iráni. Ebből az ellenszenvből fakadt például az az elterjedt nézet, hogy a zsidók ősei leprások voltak, s ezért utasították ki őket Egyiptomból (vö. Iust. epit. 36,2; Diód. 34,1; Jós. Ap. 1,26). Tacitus viszolyogva írja a zsidókról, hogy szégyenletes óit minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan” (Tac. hisr. 5,4).
Már Cicero is hasonlóan vélekedett. Amikor Kr. e. 58-ban Flaccust, az ázsiai provincia volt helytartóját azzal vádolták, hogy elkobozta a tartomány zsidó lakosai által a Jeruzsálem! templom fenntartására összegyűjtött pénzt, Cicero a vádlott védőjeként helyeselte a pénz elkobzását azon az alapon, hogy a judaizmus „egy barbár babona..., amely egyáltalán nem fér össze e birodalom nagyszerűségével, nevünk méltóságával és őseink intézményeivel" (Cic. Flacc, 28).

A római szerzők a zsidók vallási szokásait, így például a körülmetélést, a szombati munkavégzési tilalmat és a sertéshús fogyasztásának tilalmát sokszor maró gúnnyal illetik (vö. Iuv, 14,96-106), NÁDOR FERENC - az ókori antiszemitizmus okait kutatva - azt írja, hogy a pogányok „nem tudták megbocsátani a zsidóságnak, hogy az vallási tekintetben türelmetlen volt. és hogy annyira követelődzőén léptek fel, valahányszor a zsidó nemzetiség érdekeiről volt szó; mindenkinek nagyon fájt, hogy a zsidók minden más kultuszt megvetettek, és hogy annyira büszkék voltak az egyéb népektől eltérő sajátosságaikra.
A vád előterjesztése után a városbíráknak az lett volna a feladatuk, hogy kiderítsék az igazságot, de ők - minthogy csak két ismeretlen zsidó vándorról volt szó - sommásan kívánták elintézni a dolgot, s azonnal kiadták licforaiknak a parancsot, hogy vesszőzzék meg a két apostolt. Pál és Szilás tiltakozását valószínűleg teljesen elnyomta a tömeg kiáltozása és senki sem gondolt arra, hogy a két apostol római polgár is lehet. Amint SHERWIN-WHITE írja, a római polgároknak semmiféle külső ismertetőjegyük nem volt.4 Igaz, hogy tógát csak a rómaiak viselhettek, de a keleti tartományokban élők e jogukkal általában nem éltek. Suetonius szerint a polgárok még a fővárosban sem hordtak fogat, s ezért Augustusnak el kellett rendelnie, hogy legalább a Forum Romanumon viseljenek az emberek római öltözéket (Suet. Aug. 40). Pál és Szilás ruházatán valószínűleg semmi sem utalt római státuszra, a velük szemben elkövetett jogsértést azonban ez nem enyhítette.

Helyesen jegyzi meg HOLZNER, hogy „a sokat magasztalt római igazságszolgáltatás gyakran gyenge lábon állt a tartományi városokban. " Pál később ezt írta a történtekről: ,,Filippiben szenvedés és hántolom ért" (lTessz 2,2). Miután nem a zsidóknál szokásos egy híján negyven ütést, hanem számolás nélkül - ahogy Lukács írja - „sok ütést mértek rájuk", megragadták a véresre vert apostolokat, s a várhegy oldalában lévő „börtönbe vetették őket" (ApCsel 16,22-23).

A városbírák eljárása - az antlóchiai mngtsrraiifjokehoz hasonlóan - a eoercitiós jog alkalmazása volt. A város nyugalmának visz- szaáílítására a legegyszerűbb módszer a rendzavarók megfenyítése és börtönbe vetése volt. Josephus beszámol arról, hogy amikor Caesarában a sziriai és a zsidó polgárok közön viszály támadt, a római parancsnokok a nyugtalanság lecsillapítására „kardosabb elemeket mindkét oldalon minden alkalommal összeszedték, megkorhá- esoitatták és bebartönöztették" (Jós. bel!, 2,13,7), A bebörtönzés a római büntetőjogban önálló büntetésként nem szerepelt; Róma mai értelemben vett szabadságvesztés-büntetést nem ismert." Ulpianus azt írja, hogy a börtön (carcer) az emberek őrizetben tartására való, s nem arra, hogy büntesse őket: „carcer enim ad continendos homines, non ad puniendos haberi debet” (Dig, 48,19, 8,9).
Caracalla (211-217) elképzelhetetlen dolognak tartotta azt, hogy egy szabad embert úgy büntessenek, hogy életfogytig megbilincselve őrzik; a császár úgy vélte, hogy ez a helyzet csak a rabszolgaállapottal egyeztethető össze: „incredibile est quod adlegas liberum hominem, ut vinculis perpetuis contineretur, esse damnatum; hoc enim vix in sola servili condicione procedere potest” (Cod. 9,47.6).
Az adósrabság (vö. XII tab. 3,3) sem szabadságvesztés-büntetés volt hanem vagyoni célt szolgáló magánjellegű fogság, hiszen a fizetésképtelen adóst a hitelező, s nem az állam tartotta fogva. Az állami börtön három célra szolgált; vizsgálati fogságra, a halálbüntetés végrehajtása előtti őrizetben tartásra, s végül - a magistratus fegyelmezési intézkedéseként - rövidebb időtartamú (néhány napos) elzárásra.

KAKOSS ÁRPÁD ELEK a Pál apostolról szóló munkájában részletesen bemutatja a római börtönök világát. Mint írja, „A római börtönök mindenütt nagyjából egyformák voltak. Összefügglek a bírósággal és kétféle beosztást nyertek: külső és belső börtönöket különböztettek meg. A külsők fent, a belsők pedig lent voltak. Az előbbiek kaptak némi világosságot és levegőt, s ezekbe helyezték a kisebb bűnözőket, a belsőbe pedig kerültek a nagy gonosztevők. ” A börtönök e belső beosztására lehet következtetni például Livius azon leírásából, amely szerint Q. Pleminiust, akit „számtalan vétke miatt vetettek börtönbe " - miután a szökésére tett előkészülete kitudódott „levitték a pincebörtönbe" (Liv. 34,44).
Szent Pioniosz és társainak aktája szerint a tartományi börtönöket is hasonlóképpen alakították ki: „Amikora börtönben egy helyen voltak, az ott tevők megtudták, hogy Pioniosz és társai nem fogadják el a hívők adományait. Pioniosz ugyanis ezt mondta: »Ha többekre támaszkodnánk, senkinek sem lennénk terhére. Most azonban, hogy fogadjuk el? « A börtönőrök ezért megharagudtak, mert hasznot húztak a látogatókból, s mert feldühödtek, a börtön belsőbb részeibe vetették Őket, mert nem részesültek így semmilyen előnyben” (acta Pion, 11,3-4). Lukács szerint Pált és társát is a belső börtönbe (carcer inferior) zárták: mivel „a börtönőrnek meghagyták, hogy gondosan ügyeljen ” rájuk, „az a kapott parancs értelmében a belső börtönbe vetette Őket és lábukat kalodába zárta ” (ApCse! 16,23-24).

Az éjszaka a börtönben nem telt zavartalanul. „Éjféltájban... hirtelen olyan erős földrengés támadt, hogy még a börtön alapfalai is beleremegtek. A; ajtók mind fölcsapódtak és mindenkiről leoldódtak a bilincseld (ApCsel 16,25-26). A hirtelen földrengés, az ajtók ki- tárulása és a bilincsek lehullása furcsának, sőt hihetetlennek tűnik. E részletet azonban nem kell mindjárt úgy tekintenünk, mint történetileg értéktelen, afféle „csodás betoldás”-t. Az Egei-szigeteken és Macedóniában gyakoriak voltak a földlökések.
A nagy angol tudós, W. M. RAMSAY pedig ezt írja: „Az, aki látott már török börtönt, nem csodálkozik, hogy az ajtók kinyíltak; minden egyes ajtó csupán egy rúddal volt bezárva, s amikor a földrengés végigfutott a talajon, széttépte az ajtófélfákat; így a rúd elcsúszott helyéből, s az ajtó kipattant, A foglyok vagy a falhoz voltak kötve vagy fakalodába szorítva; a láncok és a kalodák kilazultak áfáiból, mely annyira megrendült, hogy nyílások tátongtak a kövek között.
"Mikor a börtönőr álmából fölriadva látta, hogy a börtön ajtói tárva-nyitva állnak, kihúzta kardját és öngyilkosságot akart elkövetni, mert azt hitte, hogy a foglyok megszöktek” (ApCsel 16,27). Ezek szerint az őr a fejével felelt a rábízott foglyokért, s a reá váró halálbüntetés helyett akarta inkább az öngyilkosságot választani. Callistratus egy művében azt írja, hogy a foglyaikat eleresztő katonák veszedelembe kerülnek: „Milites si omiserint cusiodias, ipsi in periculum deducuntur” (Dig. 48,3,12).
Lukács a későbbiekben - amikor a fogoly Pál Rómába szállítása közben bekövetkezett hajótörésről beszámol - azt írja, hogy a katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valamelyik kiússzék és megszökjék" (ApCsel 27,42). É híradásból szintén arra következtethetünk, hogy a katonák az életükkel feleltek egy-egy fogoly szökéséért. A szolgálatukat hanyagul ellátó őröket nem büntették mindenütt ilyen szigorúan. Amikor például Péter apostol megszökött Heródes börtönéből, a fejedelem az őröket „csupán” börtönbe vetette (ApCsel 12,18).
Amikor Pál meglátta, hogy a börtönőr mire készül, harsány hangon rákiáltott: „Ne tégy kárt magodban, hiszen mindnyájon itt vagyunk!" (ApCsel 16,28). Az őr így azonnal elállt szándékától, s nagyot sóhajtva számba vette a börtön lakóit.

Másnap reggel a duumvirek elküldték botoraikat a börtönőrhöz ezzel az üzenettel: „Bocsásd el azokat az embereket.” A börtönőr nyomban közölte a hírt Pállal: „A bírák üzenték, hogy bocsássalak el titeket. Menjetek tehát, távozzatok békében. Pál azonban ezt felelte: „ Római polgár létünkre ítélet nélkül nyilvánosan megvesszőzzék, majd pedig börtönbe vetettek minket: most meg titokban akarnak minket kiutasítani? Ezt már nem! Jöjjenek, és ők maguk kísérjenek ki minket" (ApCsel 16,35-37).
Pál tehát a rajtuk esett sérelem miatt elégtételt követelt a város- bíráktól, valószínűleg azért, mert az apostoli munka szempontjából nem volt közömbös számára, hogy a nyilvános megvesszőzésnek milyen hírét keltik majd el len felei. Pál követelése jogos volt, hiszen a Sex Porcia megtiltotta a római polgárok testi fenyítését.” Livíusnál olvashatjuk: „a lex Porcia véáte meg a polgárokat a testi fenyítéstől azáltal, hogy súlyos büntetést szabott ki arra, aki római polgárt megvesszőz vagy megöl" (Liv, 10,9,4: vö. De, Rab. 3,8 és 4,12).

A római jogtörténet három lex Porciót tart számon (vö, Cic. rep. 2,31,54). Ezek közül az első M. Porcius Cato praetor indítványára Kr. e. 198-ban született, s csupán arra a magisiratusra szabott büntetést, aki Róma városán belül vesszőztetett meg vagy végeztetett ki ítélet nélkül római polgárt. Három év múlva a testi fenyítéssel szembeni védelmet P. Porcius Laeca praetor indítványára kiterjesztették az Itáliában s a provinciákban lakó római polgárokra is. Végül Kr. e, 184-ben L. Porcius Licinus javaslatára a hadseregben szolgáló római polgárokra nézve is megtiltották a botozással súlyosbított halálbüntetést”

A lictorok Pál szavait hírül vitték a bíráknak, akik „ijedten hallották, hogy rómaiakról van szó" (ApCsel 16,38). Nem csoda, hogy a magistratusok megijedtek, hiszen tudták, hogy ha Pál panaszt tesz ellenük a helytartónál, súlyos büntetésben részesülnek. A római polgárok elleni jogsértéseket szigorúan megtorolták. Cicero legsúlyosabb vádja az volt Verres helytartó ellen, hogy jogtalanul bánt római polgárokkal (Cie. I Verr. 5,13).
Az is előfordult már, hogy római polgárokon esett sérelmek miatt egy egész várost megfosztottak kiváltságaitól, Suetoniusndl ezt olvashatjuk Tiberiusról: „Cyzicus lakóit, minthogy római polgárokkal szemben erőszakosságra vetemedtek, megfosztotta állami kiváltságaiktól, melyeket a mithridatesi háború idején megszereztek" (Suet. Tib. 37; vö. Tac. ami. 4,36). Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a duumvirek azonnal az apostolokhoz siettek, és sűrű „bocsánatkérések között kísérték ki őket” a városból (ApCsel 16,39).