Palesztina legnagyobb kikötővárosát még Nagy Herodes építtette, s Augustus császár tiszteletére nevezte el Caesaréinak (Jós. ant. 15, 9,6; beli. 1,21,5). Miután Júdea, Szamariaés Idumea római tartomány lett, a helytartó e városban, Heródes egykori palotájában székelt, Júdea procuratora 52-től 60-ig az egykori görög rabszolga, Marcus Antonius Felix volt, akit testvérével, Antonius Pallasszal együtt Claudius császár anyja, Antonia szabadított fel. (Ezért vették fel a fivérek az Antonius nevet.)
Pallas a császári udvarban óriási hatalomra tett szert. Suetonius szerint Claudius „mindenkinél többre tartom, Narcissus, és pénzügyi tanácsadóját, Pallost; Örömmel hozzájárult, hogy senatusi határozat útján óriási pénzösszegekkel, továbbá quaestort és praetori címekkel tüntessék ki őket, de mindezen kívül lígy megszedhették magukat, annyit rabolhattak össze, hogy mikor Claudius egyszer az államkincstár szegénysége miatt kesergett, jogosan kapta ezt a választ: majd lesz pénze bőven, ha két felszabadított rabszolgája társul veszi maga mellé” (Suet. Claitd. 28).
Pallas segítségével Felix is ragyogó pályát futott be. A rabszolga-lélek azonban minduntalan előtört belőle; mint procurator, minden kegyetlenkedéssel és önkénnyel szolgalélekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört" - írja róla Tacitus (Tac. kist, 5,9). RÉNAN szerint megvolt benne fivérének teljes erkölcstelensége, de nem annak adminisztráló tehetsége. Josephus beszámol arról, hogy Jonathán főpap szemére vetette visszaéléseit és „gyakran figyelmeztette öt, hogy jobban kormányozza Júdeát", mire Felix „orgyilkosok kezére juttatta “ a zsidó főpapot (Jós. ant, 20.8,5). Tacitus szerint akkora hatalomra támaszkodott, hogy „minden gonosztettét büntetlennek gondolta" (Tac. ű«fl. 12,54).

Amikor Pált Felix elé állították, az elolvasta Lysias levelét, majd megkérdezte Páltól, hogy „melyik tartományból való” (ApCsel 23,34). A procurator kérdésével először is tisztázni kívánta az ügy illetékességi oldalát, A római büntető perjog két legfontosabb illetékességi szabályáról már szó esett Jézus perének elemzésekor. Az egyik alapelv szerint a helytartó bárki ügyében eljárhatott, aki tartománya területén követett el bűncselekményt, tekintet nélkül arra, hogy honnan származott az illető (forum delicti). így ítélkezhetett a galileai Jézus felett Júdeábán Pilátus, s így foglalkozhatott a kilikiai Pál ügyével Gallio, Achájaproconsula.
A másik alapelv szerint a helytartóknak (és római polgárjoggal nem rendelkező személyek esetében a vazallus-királyoknak is) joguk volt mindazok felett ítélkezni, akik közigazgatási területükről származtak, bárhol követtek is el bűntettet (forum originis9. Pilátus e szabály alapján küldte át Jézust Heródeshez. Az illetékesség e két elve közül a rómaiak mindig azt alkalmazták, amely az adott esetben célszerűbbnek látszott, Pilátus számára hasznosabbnak tűnt Jézus ügyét Galilea fejedelme, Heródes Antipászelé áttenni, mivel az jobban ismerte a zsidókat, s egyébként is éppen Jeruzsálemben tartózkodott.
Felmerül a kérdés, hogy amikor Felix megtudta Pál származási helyét, miért nem küldte őt át Kilikiába, hiszen így megszabadulhatott volna a zavarosnak látszó ügytől." E problémára nem nehéz megtalálnunk a választ. Tacitus tudósítása szerint Kilikia Pál korában nem volt római provincia; Gáli Icához hasonlóan Syria felügyelete alá tartozó cliens-uralkodók igazgatták, akik római polgárok felett nem ítélkezhettek (Tac ann. 2,78). Pált így csak a legatus elé lehetett volna küldeni, aki viszont nem foglalkozott ilyen jelentéktelen ügyekkel. Felix ezért nem élhetett a „forum originis"-elv adta lehetőséggel; ily módon nem szabadulhatott meg az ügytől.

Az illetékességi kérdések tisztázása után a helytartó kijelentette: „Ha majd vádlóid is megjelennek, kihallgatlak” (ApCsel 23,35a). Felix e döntéséből jól látszik a római büntetőeljárás vádelvű, accusatorius jellege: vádlók fellépése (accusatio) nélkül nem folytattak le eljárást. A római perjog ezen alapvető szabálya jól kitűnik Lactantius azon leírásából, amely szerint Maximinus csak azért nem tudott két előkelő hölgyet a törvényesség látszatát megtartva megöletni, mert „nem akadt vádlójuk” (Lact. 4-0). Cicero is kiemelte az egyik beszédében, hogy bevádolás nélkül a bűnöst elítélni nem lehet: „nocens, nist accusatus fuerit, condemnari non potest (Cie. Rose, 20,56).
Ammianus Marcellinus pedig Gallus császár kegyetlenkedéseiről beszámolva a következőket írja; „ Ezeknél a sorozatos visszaéléseknél nem állítottak vádlót (még hamis vádlót sem). Még a látszatát sem igyekezték kelteni annak, hogy az igazságtalanságokat a törvényes előírásokkal összhangban követik el, holott erre még a kegyetlen császárok is ügyeitek " (Amm. 14,1).

A helytartó végül parancsot adott katonáinak, hogy Pált „Heródes várában tartsák őrizetben (ApCsel 23,35b). Félix tehát az apostol fogságban tartása mellett döntött. Ezt megtehette, hiszen - ahogy Ulpianus írja - a helytartó - bizonyos szempontokat, így a bűncselekmény súlyát, a vádlott tisztségét, vagyont helyzetét és büntetlenségét, valamint a vádló méltóságát figyelembe véve - szabadon dönthetett arról, hogy a vádlottat őrizetbe veszi-e vagy szabadlábon hagyja; átadja-e fogolyként a katonáknak vagy kezességet kér érte:
„De custodia reorum proconsul aestimare soiet. Hiram in carcerem recipienda sit persona an militi tradenda vel fideiussoribus committenda vel etiam sibi Hoc autem vel pro criminis quod obicitur qualitate vel propter honorem aut propter amplissimas facultates vel pro innocentia personae vel pro dignitate eius qui accusatur facere solet” (Dig.48,3,1).

„Öt nap múlva Ananiás főpap néhány vén és egy ügyvéd, Tertullus kíséretében leutazzon, s jelentkezett a helytartó előtt, hogy vádat emeljen Pál ellen” (ApCsel 24,1). Az apostol elleni vádat tehát többen kívánták képviselni, közülük - úgy tűnik - Ananiás volt a fővádló, a vének pedig mint mell ék vád lók (subscriptores) vettek részt a perben. Az ügyvéd - mivel a római jog a vád esetében kizárta a közvetlen képviselet lehetőségét - csupán a perbeszédet tartotta a vádlók helyett.”

Pál elővezetése után Tertullus hozzálátott a vád előadásához. Az orator - az akkori szokásoknak megfelelően - ún. captatio benevolentiae -vel (retorikai fogás: „a jóindulat megnyerése”) kezdte beszédét; „ A te gondoskodásod folytán tökéletes nyugalomban élünk és sok dologban javulás állt be ennek a népnek életében. Ezt mindig és mindenütt hálás lelkülettel ismerjük el, kegyelmes Felix” (ApCsel 24,2-3).
HOLZNER szerint Tertullus „tapasztalatlan kezdő volt, azok egyike, akik a pályájukra való előkészületül a provinciában bennszülöttek jogi képviseletér látták el. Kezdő voltát beszéde bevezetőjén észre lehetett venni, amennyiben iskolás recept szerint ügyetlen és otromba hízelkedéssel kezdte. Az orator szavai túlzottan átlátszó hazugságok voltak: a zsidók gyűlölték helytartójukat, s ez néhány év múlva egyértelműen kifejezésre is jutott, amikor feljelentették őt a császárnál.

A bevezető mondatok után Tertullus a tárgyra tért:Meggyőződtünk arról, hogy ez hitvány ember. Az egész földkerekségen lázadást szít az összes zsidók közt és a názáretiek felekezetének ő áll az élére. Sőt a templomot is meg akarta szentségteleníteni, s ezért elfogtuk. Törvényünk szerint akartunk felette ítélkezni, de Lysias ezredes karhatalommal kiragadta Őt kezünkből, s elrendelte, hogy vádlói eléd járuljanak. Hallgasd ki, tőle megtudhatod, hogy mi az igazság mind e vádjainkkal kapcsolatban " (ApCsel 24,4-8). A vád tehát alapvetően vallási tartalmú volt, de a lázadás (seditio) szó politikai csengéssel is bírt. (Nem véletlenül fogalmazott így az oratori).

Felix a vád meghallgatása után a vádlottnak adta meg a szót. Pál nyugodtan, megfontoltan adta elő védekezését: „Meggyőződhetsz arról, hogy nincs több mint tizenkét napja, hogy Jeruzsálembe érkeztem imádkozni. Nem is találtak úgy rám a templomban rogy a zsinagógában, de még a városban sem, hogy valakivel veszekedtem volna vagy csődületet idéztem volna elő. Az ellenem emelt vádakat sem tudják előtted bizonyítani ” (ApCsel 24,11-13),
Pál tehát cáfolta a vádakat, s rámutatott arra, hogy vádlói semmit sem tudnak bizonyítani. Mivel a római jog az ártatlanság vélelme (praesumptio boni viri) talaján állott, a vád bizonyítottságának hiányából egyenesen következett a vádlott felmentése: „Actore non probante reus absolvitur" (Cod. 2,1,4). Pálnak ezért nem kellett bizonyítékokkal alátámasztania ártatlanságát, felmentése érdekében elegendő volt tagadnia a vádbeli cselekmények elkövetését. Ez persze nagyban megnehezítette a vádlók dolgát.
Ammianus Marcellinus szerint egyszer egy szenvedélyes szónok lulianus császár előtt egy tárgyaláson a bizonyítékok hiánya miatt felbőszülve e szavakra fakadt: ,,Ugyan kit nyilváníthatunk bűnösnek, hatalmas Caesar, ha már a puszta tagadás is elegendő?” A császár erre bölcsen így válaszolt: „Vajon kit nyilvánítunk ezután ártatlannak, ha a puszta vád is elegendő?" (Amuri. 18,1).
A bizonyítási teher (onus probandi vagy omts probationis) alapszabálya egyébként a polgári perben is az volt, hogy annak kell bizonyítania, aki valamit állít, s nem annak, aki tagad: „Ei incumbit probatio, qui dicit, non qui negat” (Paul. Dig. 22,3,2). így ha a felperes nem bizonyította a keresetét megalapozó tényeket, az alperes részéről elegendő volt az egyszerű tagadás: „actore enim non probante, qui convenitur, etsi nihil ipse praestiterit, obtinebit ” (Cod. 2,1,4). Az alperes tehát nem volt köteles bizonyítani a felperes előadásának ellenkezőjét, mivel „per rentm naturam factum negantis probatio nulla sit" (Cod. 4,19,23).)

Pál védekezéséből még a következő mondatot érdemes kiemelni: „Mondja meg az a pár ázsiai zsidó, akinek meg kellett volna jelennie előtted, hogy vádat emeljen, ha valami panasza van ellenem, vagy akár ezek maguk, hogy találtak-e bennem valami gonoszságot, mikor a főtanács előtt álltam? " (ApCsel 24,19-20). Az apostol tehát arra is rámutatott, hogy jogszerűen csak azok vádolhatják, akik szemtanúi voltak az állítólagos törvényszegéseinek.
Ahogy KÁKOSSY ÁRPÁD ELEK írja, „Felix két malomkő közé került ha elítéli Pált, jogellenesen cselekszik; ha viszont szabadon bocsátja, magára vonja a zsidók haragját.1 A procurator ezért - belekapaszkodva az orator ama állításába, miszerint Lysias tribunus megerősítheti a vádlók panaszát - elhalasztotta az ítélethozatalt e ravasz kijelentésével; „Ha majd Lysias ezredes megérkezik, döntök ügyetekben " (ApCsel 24,22).

A helytartó bizonyára az „amplius" kifejezéssel zárta le az ülést, ami annyit jelentett, hogy az ügy tárgyalását bízó nyitás-kiegészítés céljából elnapolta. A római bíró háromféle döntést hozhatott: vagy elítélte a vádlottat (condemnatio) vagy felmentő ítéletet hozott (absolutio), vagy pedig további bizonyítékok beszerzése végett elhalasztotta a tárgyalást (ampliatio).” E harmadik lehetőségre Josephus Flavius is utal egy helyen, amikor a zsidók és a szamaritánusok viszályáról beszámolva azt írja, hogy „miután Quadratus mindkét fél panaszát meghallgatta, elhalasztotta a tárgyalást és megígérte, hogy majd akkor mond (téletet, ha Júdeába megy és az ügyet alaposabban megvizsgálja" (Sós. ank 20,6,2).
Félix az ülés lezárása után az egyik centu rí ónak azt az utasítást adta, hogy továbbra is tartsa őrizetben Pált, de enyhén bánjon vele, vagyis hagyja láncok nélkül, ún. custodia libera állapotában, és engedje meg tanítványainak és barátainak, hogy szabadon látogassák és szolgálatára legyenek (ApCsel 24,23). Ilyen custodia liberót egyébként gyakran alkalmaztak a rómaiak olyan foglyok esetében, akik kiérdemelték valamivel e kedvezőbb bánásmódot, Livius leírása szerint Fabius consul apja - akit szintén Fabiusnak hívtak - azt tanácsolta, hogy egy Altinius nevű foglyot tartsanak „szabadabb őrizetben. Mivel Fabius javaslatát elfogadták", Altinius „napközben őrök kíséretében láncok nélkül járkálhatott, éjszakára bezárták és őrizték" (Liv. 24,45).

Lukács szerint,, néhány nap múlva megjelent Felix zsidó feleségével, Druzitlával együtt, hívatta Pált és meghallgatta a Krisztus Jézusra vonatkozó bit felől” (ApCsel 24,24). Itt érdemes megjegyezni, hogy Druzilla I. Heródes Agrippa legkisebb leánya volt (Jós. beli. 2,11,6), aki előbb Azaziosz emesai királyhoz ment feleségül, majd elvált, s Felix felesége lett.
Josephus arról is beszámol, hogy a ragyogó szépségű asszony a Vezúv kitörésekor vesztette életét Felixtől született fiával együtt (Jós. ant. 20.7,1-2). Pálra és a krisztusi tanokra valószínűleg Ő volt igazán kíváncsi, s nem a helytartó, aki megrettenve hallgatta „az igazságosságról, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről" beszélő apostolt (ApCsel 24,25).

Teltek-múltak a hetek és a hónapok anélkül, hogy Félix Cae sarcába hívta volna tanúként Lysias tríbunusi. A zsidók valószínűleg belátták, hogy felesleges tovább bolygatniuk az ügyet: céljukat végül is félig-meddig elérték azzal, hogy Felix fogságban tartotta Pált. A helytartó Lukács szerint azért nyújtotta el Pál fogságának időtartamát, mert azt remélte, hogy szabadon bocsátásáért pénzt zsarolhat ki tőle vagy barátaitól (ApCsel 24,26).
Josephus Flavius tudósítása szerint Albinus helytartó is hasonlóan járt el a vádlottak ügyeiben: „azokat, akiket saját felettes hatóságuk vagy valamelyik előbbi helytartó rablás miatt bebörtönzött, váltságdíj ellenében kiadta rokonaiknak, és csak az a gonosztevő maradt fogságban, amelyik nem tudott fizetni" (Jós. beli. 2,14,1).
Felix bizonyára tudomást szerzett arról, hogy az apostol Macedóniában és Achájában jelentős összeget gyűjtött össze az elszegényedett jeruzsálemi keresztények számára (vő. Róm 15,25-28). Minthogy azonban Pál megtagadta a váltságdíj kifizetését, a procurator legalább az erősen megrendült népszerűsége javára akart hasznot hűzni az ügyből, s továbbra is fogságban tartotta az apostolt.

Felmerül a kérdés, hogy meddig lehetett egy vádlottat vizsgálati fogságban tartani, volt-e valamilyen törvényi korlátja a büntetőperek időtartamának, Felix Pál fogságban tartásával nem szegett-e meg valamilyen jogszabályt? Suetonius a következőket írja Augustustól: „Hogy egyetlen bűntény se maradjon büntetlenül, és késedelmeskedés miatt egyetlen per el ne évüljön, elrendelte, hogy a harminc napot, amelyet addig a magár rangú tisztviselők által rendezett játékok számára tartottak fenn, igazságszolgáltatásra fordítsák" (Suet, Alig. 32).

Ezek szerint a perek bizonyos idő elteltével elévültek.15 Az elévülési határidő azonban nem lehetett túl rövid; a történetíró arról is beszámol, hogy egyes büntetőperek hosszú ideig elhúzódtak (Suet. Aug. 32; Cal. 15). Pál pere Felix helytartósága alatt valószínűleg nem évült el. Így a helytartó nem szegett meg jogszabályi előírást azzal, hogy az apostolt két évig fogságban tartotta. Erre egyrészt abból következtethetünk. hogy Pál nem emelt panaszt a helytartónál, holott ezt megtehette volna.
Már több alkalommal is láthattuk, hogy az apostol nem hagyta szó nélkül, ha megsértették jogait. Másrészt tudjuk, hogy Iustinianus császár 529-ben két évben szabta meg a büntetőperek maximális időtartamát (Cod. 9,44,3).l3, Ebből pedig az következik, hogy korábban az eljárások ennél az időtartamnál hosszabbra is nyúlhattak.
Felix valószínűleg két évnél is tovább tartotta volna őrizet alatt (mai fogalmaink szerint: előzetes letartóztatásban) Pált, ha a császár helytartói tisztjéről le nem váltja, 60-ban a caesareai zsidók fellázadtak a szír lakosság ellen; Felix rendet akart teremteni és sok zsidót megöletett. A zsidók erre feljelentették Ne rónál, akt a helytartót Rómába hívatta. Mivel Felix nem tudta magát kellőképpen igazolni, elvesztette procuratori hivatalát. Ezt testvére, Pallas sem tudta megakadályozni; csak annyit tudott elérni, hogy ne végezzék ki Felixet (Jós. mi. 20,8,9).

Felix utódja Porcius Festus lett, aki egy régi senatori családból származott, s akinek jellem szilárdságát, igazságosságát és kötelességtudatát elismeréssel emlegették. Hivatalnoki pontosságát az is jelzi, hogy a székhelyére való megérkezése után harmadnapra már föl- ment Jeruzsálembe elintézni a legfontosabb ügyeket (ApCsel 25,1).
A zsidóság vezetői - kihasználva ezt az alkalmat - mindjárt megemlítették neki - valószínűleg számos egyéb kérésükkel együtt - Pál ügyét is: „Azt a kegyet kérték tőle, hogy hozassa fel őr Jeruzsálembe." Lukács hozzáteszi, hogy így akarták Pált „tőrbecsalni és eltenni láb alól" (ApCsel 25,2-3).
Festus azonban tapasztalt hivatalnok volt, és ezért - mielőtt intézkedett volna - utánajárt a dolgoknak, s kikérdezte szolgálóit Pál ügyével kapcsolatban. Amikor értesült arról, hogy milyen körülmények között vitték Pált Jeruzsálemből Caesareába, visszautasította a zsidók kérését. Azt felelte, hogy pár nap mülva visszamegy székhelyére, következésképpen jobb, ha Pál ott marad, s ha valaki vádat akar emelni ellene, az utazzon Caesareába (ApCsel 25,4-5).

Festus nyolc-tíz nap múlva tért vissza székhelyére, ahol már a következő napon ..elfoglalta helyét a bírói emelvényen és elővezettette Pált." A Jeruzsálemből lejött zsidók körülállták az apostolt és „sok súlyos vádat hoztak föl ellene, de bizonyítani nem tudták. ” Pál tömören így foglalta Össze védekezését: „Én sem a zsidók törvénye, sem a templom, sem a császár ellen nem vétettem semmit. ” Vagyis nem szegte meg Mózes előírásait, nem vitt be pogányokat a templomba, és zendülést sem szított a rómaiak ellen.
A procuratoriiak - a vádlott ellen szóló bizonyítékok hiányára tekintettel - felmentő ítéletet kellett volna hoznia, „Festus azonban - feltehetőleg arra számítva, hogy a vádlóknak való kedvezéssel megkönnyítheti kormányzását - o zsidók kedvében akart járni, ezért ezt a kérdést intézte Pálhoz: »Beleegyezel-e abba, hogy fölmenj Jeruzsálembe és ezek mondjanak ítéletet fölötted az én jelenlétemben ?«" (ApCsel 25,6-9).

A tárgyalás helyének áttételét a római jog megengedte. Ez kiderül az ifjabb Plinius egyik beszámolójából, amelyben arról értesíti Traianust, hogy egy Pnisában megindult eljárás során a bírói vizsgálat székhelyét - többek kérésére - Niceába tette át (Plin. ep. 10,81), Amint azonban SHERWIN-WHITE rámutat, Festus a főbenjáró ügyekben való ítélkezési jogát a főtanácsra, vagyis egy provinciái bíróságra nem ruházhatta át: „Festus could nőt hand over his capital juris- diaion... to a provinciái tribunal stich as the Sanhedrin.
Ulpianus egy helyen határozottan kijelenti, hogy akinek pallos jogot vagy más büntetéskiszabási jogot adtak, az e jogát másra nem ruházhatja ál: ,Nemo potest gladii potestatem sibi datam vel cuius alterius coercitionis ad alium transferre” (Dig. 50,17,70; VÖ. 1,16,6 pr.).
Ha ezt a helytartók megtehették volna, valószínűleg sűrűn éltek volna e lehetőséggel. Ilyen esetre azonban nincs példa a forrásokban. Amikor Pilátus azt mondta a főpapoknak, hogy vigyék vissza Jézust és ítélkezzenek felette saját törvényeik szerint, a zsidók - utalva az ügy súlyosságára - azzal válaszoltak, hogy nekik senkit sem szabad megölniük (Jn 18,31). Fel sem merült annak a lehetősége, hogy Pilátus engedélyt adhat a főpapoknak a főbenjáró ügyben való ítélkezésre, pedig Jézus nem is volt római polgár. Ezek után kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy Festus a római polgárjoggal rendelkező Pál főbenjáró ügyében átengedhette a bíráskodás jogát a zsidó törvényszéknek.

SHEHWIN-WHITE szerint a procurator a főtanácsot, illetve annak tagjait, csupán mint saját tanácsadó testületét használhatta fel ítélkezése során: „Búr nothing prevented hím from using the Sanhedrin, or members of it, as his own consiiium.” Erre a helytartónak valóban lehetősége volt, Festusnak azonban nem ez volt a szándéka.
Amint WINTER és TATRA rámutat, a procurator által használt „jelenlétemben” kifejezés csupán fizikai jelenlétre, „megfigyelői státuszra” utal, s nem arra, hogy az eljárást Festus továbbra is maga kívánta volna vezetni a főtanács tagjaiból összeállított consilium élén. Lukács szavai azt jelzik, hogy a helytartó Pál ügyét át kívánta tenni a főtanácshoz: ítélkezzenek az ügyben a főpapok (vö. ApCsel 25,20).

Véleményem szerint Festus meggyőződött arról, hogy Pál nem követett el halált érdemlő bűntettet, s jobbnak látta, hogy a kisebb jelentőségű vallási vitában döntsön a főtanács (vö. ApCsel 25,18-20). A helytartó tehát Pál ügyét nem tartotta főbenjáró ügynek, s ezért kívánta azt áttenni a zsidó törvényszékhez. Ehhez azonban szükség volt Pál beleegyezésére, mivel római polgárként igényt tarthatott arra, hogy ügyében római bíróság döntsön. Ezzel kapcsolatban TAJRA egy érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmet; a Kr. e. 131-ben hozott lex Rupilia de iure sicularum értelmében ha egy szicíliai lakos pert indított egy római polgár ellen, az eljáró bírónak feltétlenül római polgárnak kellett lennie (Cie. 2Verr. 2,13,32).
Pál Festus javaslatát nem fogadta el; tudta, hogy a főtanács elfogult vele szemben, az ügy áttételével vádlói ítélkezhettek volna felette, Ezért ezt válaszolta Festusnak: „ Császári bíróság előtt állok, itt kell ítélni fölöttem. A zsidókon semmi jogtalanságot sem követtem, el, amint ezt magad is igen jól tudod. Ha vétkeztem, vagy valami halált érdemlő dolgot tettem, készen állok a halálra. Ha azonban vádaskodásuknak semmi alapja sincsen, senki sem ajándékozhat engem oda nekik." S végül kijelentette: „A császárhoz föllebbezek" Festus erre „néhány szót váltott tanácsosaival", majd így szólt: „A császárhoz fellebbeztél, a császár elé fogsz járulni" (ApCsel 25,10-12).

A Szentírás e szakaszát csak akkor tudjuk megfelelően értelmezni, ha részletesen megvizsgáljuk a fellebbezés római jogi szabályait. Cicero szerint a tisztségviselők ítélete ellen már a királykorban is helye volt fellebbezésnek (Cic. rep. 2,31,54). Jó példa erre a Curíatiusokon diadalmaskodó Horatius-fiú esete, aki Tullus Hostilius király idejében a duumviirek halálos ítéletével szemben a comitia curiatához fellebbezett (Lív. 1,26).
A királyság eltörlése után a polgárok fellebbezési jogát rögtön megerősítették: a Kr. e. 509-ben született lex Valeria de provocatione alapján a comitia centuriatáliOi lehetett fellebbezni. Ahogy Livius írja, „kiváltképpen szívesen fogadta a nép azt a törvényt, amely arról intézkedett, hogy a tisztviselők döntése ellen a néphez lehet föllebbezni” (Liv. 2,8).

A decemvirtk ugyan megszüntették e fellebbezési lehetőséget, de már a Kr. e. 449-ben hozott lex Valéria Horatia visszaállította a régi rendet. Szintén Liviusnál olvashatjuk: „Majd egy másik consuli (örvényt hoztak a föllebbezés jogáról, a szabadság egyetlen biztosítékáról, melyet a decemvirek uralkodása eltörölt, nemcsak felújítván, hanem a jövőre nézve áj törvénnyel meg is erősítvén: »Senki sem tehet javaslatot olyan tisztviselő megválasztására, akinek ítélete ellett nincs fellebbezés; ha valaki mégis megtenné, azt az állam és a vallás törvényei szerint meg lehet ölni, anélkül, hogy a tettest főbenjáró bűnben elmarasztalnák»" (Liv. 3,55).
A fellebbezési eljárás MOMMSEN szerint a következőképpen történt; „fia a vádlott a hivatalnok álfai elítéltetett és a népre hivatkozott. Ügye három községi gyűlésben tárgyaltak, midőn is az ítéletet húzott hivatalnok a maga ítéletét igazolta, s így tényleg közvádlóként szerepelt: a »körülkérdezés (anquisitio) csak a negyedik határnapon eszközöltetett oly módon, hogy a nép az ítéletet helybenhagyta vagy elvetette. Enyhítésnek nem volt helye. Augustus alatt a fellebbezési jog jelentős változáson ment át: a magistratus ítélete ellen már nem a népgyűléshez, hanem a császárhoz lehetett fellebbezni. A fellebbezést az ítélet kihirdetését követő két vagy három napon belül kellett bejelenteni (Ulp. Dig. 49,4,1,5).

A római polgár azonban nemcsak az ítélet kihirdetése után fellebbezhetett, hanem már az ítélet meghozatala előtt is, ha a vele szemben eljáró magistratus eljárása törvénysértő volt. A köztársaság idején a hatalmával visszaélő tisztségviselő eljárása ellen elsősorban a magistratus kollégájához vagy a néptributiusokhoz, ennek eredménytelensége esetén pedig a népgyűléshez lehetett fellebbezni.
A császárkorban ilyen esetekben is az uralkodóhoz lehetett fellebbezni. Tacitus szerint mikor a felségsértéssel vádolt Cotta Messalinust, Tiberius gyűlölt besúgóját vádlót „szorongatni kezdték, az uralkodóhoz fellebbezett" (Tac. ann. 6,5), Szintén Tacitus tudósítarról, hogy Nero uralkodása idején néhány alaptalanul megvádolt előkelő polgár „a princepshez fellebbezvén mentesült a fenyegető elítéléstől" (Tac, ann, 16,8), Ammianns Marcelli mis pedig egy helyen a következőket írja: „Lollianus..., aki koránál fogva még nem fontolhatta meg a dolgot, lemásolt egy büntetendő kumzslásró! szőlő könyvet. Azt lehetett várni, hogy száműzetésbe küldik, de ő, apja tanácsára, a császárhoz fellebbezett" (Aram. 28,1).
E fellebbezéseket az első fokú ítélet meghozatala előtt jelentették be. Az ilyen fellebbezést a császárkorban általában provocatióaok nevezték, szemben az első fokú ítélet kihirdetése után - az ítélet ellen - bejelenthető appellatióval, bár a források nem mindig következetesen használják e kifejezéseket.

Ezek után már világos, hogy Pál fellebbezése provocatio volt, ami meggátolta Festus további eljárását: a helytartónak az ügyet elbírálás végett át kellett tennie a császárhoz. Az ítélethozatal előtti fellebbezésre azért került sor, mert Festus a vádlóinak kívánta kiszolgáltatni a vádlottat,
A procurator a vádlott fellebbezését nem hagyhatta figyelmen kívül, mivel Augustus egyik törvénye, a lex ftdia de vi publica büntetni rendelte azt a magisiratust, aki római polgárt fellebbezésére tekintet nélkül kivégeztetett, testi fenyítékkel sújtott, követelésének teljesítésére kényszerítőit vagy megkínoztatott: „ lege lulia de vi publica tene tar qui cum imperium potestatemve haberet civem Romanum adversus provocationem necaverit verberaverit iusseritve quid fieri aut quid irt cotium iniecerit ut torqueretur1" (Ulp. Dig. 48,6,7).

Festus így nem tehetett mást, tudomásul vette Pál provocatióját. Ez egyébként számára is kedvező fordulatot hozott a per menetében, hiszen ily módon úgy szabadulhatott meg az ügytől, hogy eljárását egyik fél sem kifogásolhatta. A procuratoriis.k a továbbiakban csak annyi feladata maradt, hogy a vádlottat katonai őrizet alatt eljuttassa Rómába.
Festus azonban zavarban volt; az ügyről ugyanis egy összefoglaló, tájékoztató jellegű iratot (ún. elogiumöl) kellett készítenie. Ahogy MORTON írja, „sem ő, sem a körülötte levő rómaiak, nem értették meg a kérdés velejét, és így nehéznek találták az ügyet megfelelő szöveg kíséretében adni át a római törvényszéknek. A helytartót e zavarából Észak-Palesztina királyának, II. Heródes Agrippának a megérkezése segítette ki, aki azért utazott nővérével. Bernikével együtt Caesareába, hogy az új római kormányzónál udvariassági látogatást tegyen (ApCsel 25,13).
Agrippa Claudius császár udvarában nevelkedett (Jós. ant. 19,9,2). 50-ben, nagybátyja halála után előbb Chalkis királya lett (Jós. ant. 20,5,2), majd 53-ban nagyobb területeket kapott a császártól (Jós. ant. 20,7,1). A következő évben Nero, az új uralkodó tovább növelte területeit (Jós. ant, 20,8,4), A császár iránti lojalitását egyértelműen kifejezésre juttatta, amikor a béke megőrzésére szólította fel a római uralom ellen lázadó zsidókat (Jós. beli. 2,16,4). A rossznyelvek szerint nővérével, a fiatalon özvegyen maradt Bernikével bűnös, vérfertőző viszonyt folytatott (Jós. ant. 20,7,3; Iuv. 6,156-158).

Agrippa mindenki másnál alkalmasabb volt arra, hogy Festusnak Pál ügyében tanáccsal szolgáljon, „hiszen - ahogy HOLZNER írja - születése szerint zsidó, képzettsége és neveltetése révén pedig római volt. Az érméin »Philocaesar - Pttilorhóniaiosz«-nak (a császár barátja - a rómaiak barátja) nevezte magát. Politikai célból tanulmányokat folytatott a zsidó vallásról, és ezen a téren szakértőnek számított.

A helytartó röviden összegezte Agrippa számára Pál ügyét: „Felix itt hagyott egy foglyot- Mikor Jeruzsálemben voltam, a zsidó főpapok és vének hozzám fordultak ügyében, és elítélését követették. Azt feleltem nekik, hogy a rómaiak senkit sem szoktak kiszolgáltatni, amíg a vádlottat nem szembesítik vádlóival s alkalmat nem adnak neki, hogy védekezhessék a vád ellen (ApCsel 25,14-16).
Itt érdemes megállnunk egy kicsit. Festus szavaiból remekül kitűnik, hogy a római peres eljárásnak mennyire fontos alapszabálya volt a contradictio (ellentmondás, védekezés) lehetőségének megteremtése, ZLINSZKY is rámutat arra, hogy a római büntetőperben „a két fél kontmdiktórius alapon részt vett a bizonyításban és kölcsönösen hozzászólhatott a másik bizonyítékaihoz.
Az „audiatur et altera pars” („hallgattassak meg a másik fél is”) alapelvet már a XII táblás törvény is kimondta, amikor úgy rendelkezett, hogy a Fórumon „ Com peroranto ambo praesentes”, vagyis mindkét jelenlévő fél beszéljen (XII tab. 1,7).“ Appianosz tudósítása szerint Piso Antonius perében a következőket mondta: „a törvény elrendeli, hogy a vádlott személyesen hallgassa meg az ellene emelt vádat, védekezhessen, és csak ezután kerüljön sor az ítéletre ” (App. 3,54).

Marcianus jogtudós magyarázata szerint a méltányosság nem engedi, hogy bárkit is úgy ítéljenek el, hogy ügyében meg sem hallgatták: „neque enim inaudita causa quemquam damnari aequitatis ratio patitur” (Dig. 48,17,1 prj, Cicero egyik súlyos vádja az volt Verres ellen, hogy feddhetetlen, becsületes embereket távol létükben vádolt be, meghallgatásuk nélkül ítélt el és taszított romlásba: ,, honestissimi atque integerrimi absentes rei facti indicta causa damnati et electi" (Cic, 1 Verr, 5,13), „Mikor aztán - folytatta Festus - többen idejöttek, másnap késedelem nélkül az ítélőszékbe ültem és elővezettettem ezt a férfit.
A vádlók előálltak, de nem hozakodtak elő ellene olyan gonoszság vádjával, mint én gondoltam volna, hanem vallásukkal kapcsolatban volt vitás kérdésük vele, meg valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel azonban én nem igazodom el ezekben a kérdésekben, megkérdeztem, hogy hajtandó-e fölmenni Jeruzsálembe. hogy ott ítélkezzenek fölötte ebben az ügyben. Pál azonban föllebbezett, hogy ügyét tartsák fönn a császár döntése számára” {ApCsel 25,17-21).

Másnap a procurator a vendégei elé állította Pált: „ Agrippa király és ti mindnyájan, akik körünkben megjelentetek, nézzétek, 5 az, aki miatt a zsidók tömegestül hozzám járultak Jeruzsálemben és itt is, s akiről azt kiabálták, hogy nem szabad életben maradnia. Én azonban ágy találtam, hogy nem követett el semmi olyat, ami miatt halált érdemelne. De mivel a Felséghez fellebbezett, úgy döntöttem, hogy elküldöm hozzá. Viszont nem tudok pontos adatokat írni róla az uralkodónak. Ezért vezettettem elétek, és kiváltképp te eléd, Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténte után legyen mit írnom. Ésszerűtlennek találom ugyanis, hogy a foglyot az ellene emelt vádak jelentése nélkül küldjem el” (ApCsel 25,24-27).
Ezután megadták Fáinak a szót, aki ekkor ismét előadta megtérése történetét, s újból arra hivatkozott, hogy őt csupán a feltámadásba vetett hite miatt üldözik a zsidók, pedig ő nem tanít mást, csak „amit Mózes és a próféták jövendöltek: vagyis hogy a Messiás szenvedni fog, elsőnek támad föl a halottak közjó, s világosságot hirdet népének és a pogányoknak ” (ApCsel 25,13-26,23). A vádlott meghallgatása után a jelenlévők e szavakat váltották egymás között: „Ez az ember semmi olyat nem tett, ami miatt halált vagy bilincset érdemelne." Agrippa pedig ezt mondta Festusnak: „Ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz" (ApCsel 26,31-32).

Néhány nap múlva „Pált több más fogollyal együtt átadták az Augusta zászlóalj lulius nevű századosának” (ApCsel 27,1). A cohors centuriója azt a megbízást kapta, hogy vigye a foglyokat hajón Rómába.