Iulius százados a rábízott foglyokkal 61 elején érkezhetett Rómába. A centurio az apostolt valószínűleg rögtön átadta a praetorianusok-nak, mivel - ahogy RENAN írja - „azokat, akik a császárhoz fellebbeztek, Rómába érkeztüktől fogva a császár foglyainak tekintették és mint ilyeneket, a császári gárda őrizetére bízták, ” Traianus császár (98-117) egyik levele tanúskodik arról, hogy a tartományokból érkező foglyokat valóban a praefectus praetorio őrizte. A császár a következőket írja; „Akit iulius Bassus örökre kiutasított..., és a tartományban merészelt maradni; azt meg kell bilincselni, s testőrségem parancsnokához kelt küldeni" (Plin. ep, 10,57). A restőrség kaszárnyáját, a castra praetorianál, Tiberius építtette a Via Nomentana mellett. Suetoniusnál olvashatjuk, hogy a császár „Rómában tábort rendezett be, hogy egy helyen tarthassa a testőrcsapatokűt, amelyek azelőtt irtott, a városon kívül szétszórva állomásoztak " (Suet. Tib, 37).

A császári gárda parancsnoka Pál Rómába érkezésekor Sex tus Afranius Burrus volt (vö. Tac. ann. 14,51). Iulius centurio szóbeli jelentése, valamint Festus helytartó hivatalos kísérőirata (elogiumá) olyan kedvezően hangozhatott Pálra nézve, hogy a praefectus engedélyt adott az apostolnak arra, hogy ne a castra praetor tanában lakjék, hanem egy bérelt lakásban egy katona őrizete mellett (ApCsel 28,16).
E katonai őrizet (custodia militaris) a legenyhébb válfaja volt a vizsgálati fogságnak: Pál szabadon járhatott, látogatókat fogadhatott, csak egy katona - akinek balkezét hozzábilincselték az apostol jobb kezéhez - állandóan mellette volt és fej vesztés terhe mellett felelt érte. A foglyok ily módon való őrizetének római szokására Seneca két helyen is utal: egyik levelében azt írja, hogy „ugyanaz a bilincs köti össze a katonáknál az őrt és a foglyát" (Sen. ep. 5,7); egy filozófiai munkájában pedig ezt olvashatjuk: „azok is meg vannak bilincselve, akik másokat megbilincselnek, feltéve ha nem gondolod azt, hogy a bal kézen könnyebb a bilincs” (Sen. tranq. 10,3).

Az Apostolok Cselekedetei a kővetkező szakasszal zárul: Pál „két állá esztendeig maradt bérbe vett szállásán. Mindenkit fogadott, aki belén hozzá, és nagy bizalommal akadálytalanul tanította az Úr Jézus Krisztusról szóló igazságokat" (ApCsel 28,30-31). Lukács tehát nem számol be az apostol perének kimeneteléről. Ez érthető is, hiszen az ő célja nem Pál életrajzának megírása volt. hanem annak bemutatása, hogyan jutott el az evangélium Jeruzsálemből a birodalom fővárosáig. Szent Pál életének további eseményeit így innentől csak az apostol saját levelei, az ókeresztény hagyomány, Római Szent Kelemen, Euszebiosz és Szent Jeromos feljegyzései alapján kísérhetjük nyomon.
MORTON elképzelhetetlennek tartja, hogy Pál két éven keresztül éjjel-nappal oda volt láncolva egy katona csuklójához. Mint írja, „kellő alázattal azt merem feltételezni, hogy Pál sokkal nagyobb személyi szabadsággal rendelkezett, mint ahogy azt némely tudós képzeli... Amennyire a katonákat és a katonai rendszabályokat ismerem, Pál őrzésének feladata egyre inkább formálissá válhatott és hamarosan egy fajta »sine cura« lett, ami éppúgy népszerű volt az eisőszázadbeii katonaságnál, mint manapság. ” Az angol szerző álláspontjával itt nem értek egyet, Pál első római fogságából írott levelei cáfolják MORTON elképzelését. Az apostol katonai őrizete legegyértelműbben a filippieknet címzett levélből tűnik ki, amelyben Pál a következőket írja: „Az egész császári testőrségben és máshol is köztudomású lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem" (Fii 1,13).
Az egész praetorianus gárda csak úgy szerezhetett tudomást Pál történetéről, ha a testőrök - naponta váltva egymást - valóban össze voltak bilincselve az apostollal. A praetoriamisok egyébként Josephus leírása szerint így őrizték I. Heródes Agrippát is, amikor az Rómában vizsgálati fogságban volt (Jós. önt. 18,6,7)

LAKÉ, RAMSAY és CADBURY véleménye szerint Pál ügyét Rómában egyáltalán nem tárgyalták. Az apostolt egyszerűen szabadon engedték, mivel vádlói két éven át nem jelentkeztek a princeps bírósága előtt,li! GYÜRKI LÁSZLÓ is hasonló álláspontra jut: „Mivel bíráskodni csak a vádlók jelenlétében leheteti, ezek 18 hónapi halasztást kaphattak, ha provinciában laktak. A halasztás elmúltával Pál kétségtelenül kiszabadult, s nem ítélték el. A zsidók lemondtak arról, hogy az apostolt Rómáig üldözzék.
Valóban úgy tűnik, hogy Pál vádlói nem jelentek meg a birodalom fővárosában. Erre többek között a római zsidók Pálhoz intézett szavaiból következtethetünk: „Nem kaptunk felőled levelet Jádeábói, és az ideérkező testvérek közül sem hozott senki hírt vagy mondott rólad valami rosszat” (ApCsel 28,21), Véleményem szerint azonban Pál ügye érdemi elbírálásának nem volt elengedhetetlen feltétele a vádlók személyes fellépése a császári bíróság előtt. Az apostol provocatio a a vádemelést nem tette semmissé, így azt nem kellett megismételni Rómában. Nem volt szükség a vád újabb előadására sem, hiszen a helytartó által készített elogium valószínűleg részletesen tartalmazta a vádpontokat; e kísérő irat szerintem elegendő volt a tárgyalás megtartásához.

Az említett szerzők egyébként álláspontjukat egy császári rendeletre (edictum incerti imperatoris de praefinitione temporum circa appellationes in criminalibus causis) alapozzák, amely büntető ügyekben való fellebbezés esetén megszabott bizonyos időtartamot, melyen belül a feleknek meg kellett jelenniük Rómában (Id, FIRA I. 91). Ez az időhatár Itáliában élő felek esetén 9 hónap, a provinciákban lakók esetében pedig valóban 18 hónap volt. E rendelet értelmében azonban csak akkor szűnt meg az eljárás, ha a megszabott perióduson belül egyik fél sem jelent meg a császári bíróság előtt! Emellett a rendelet kiadásának időpontja is igen vitatott: MOMMSEN például e jogszabály megalkotását csak a III. századra teszi!
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Pál vádlóinak távolmaradása nem képezhette akadályát a fellebbezési tárgyalás megtartásának. Álláspontomat az ókeresztény hagyomány is megerősíti, amely egyértelműen úgy tartja, hogy Pált bíróság elé állították Rómában. Euszebiosz a következőket írja: „A hagyomány szerint miután az apostol megvédte ügyét a bíróság előtt, ismét elindult, hogy az igehirdetés szolgálatát végezze" (Eusz. 2,22,2).

Mi már megállapítottuk, hogy az apostol ügyéi minden bizonnyal tárgyalta a császári törvényszék, arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy személyesen ki ítélkezett a perben. A császárhoz való fellebbezés ugyanis nem vonta maga után azt, hogy az ügyben csak maga a császár hozhatott döntést. Ahogy ZLINSZKY JÁNOS írja, „amint a magistratusok a provinciákban gyakran jelöltek maguk helyett aző jogukon eljáró bírót, ugyanezt megtehette a princeps is. " Persze nem kizárt, hogy Pál ügyét maga Nero tárgyalta, Suetonius azt írja Augustusről, hogy „maga is kitartóan, nemegyszer késő éjszakáig írt törvényt" (Suet. Aug. 33). Az ítélkezésben Nero is részt vett, Suetonius szerint bírói munkáját rendkívül körültekintően végezte: „Ha törvényt ült, mindig másnap, akkor is írásban, nem pedig rögtönözve közölte ítéletét a peres felekkel. A tárgyalásoknál azt a gyakorlatot követte, hogy az egybefolyó vád- és védőbeszédek mellőzésével egyenként és pontról pontra hallgatta ki az érdekelteket” (Suet, Aleró 15).
Mindezek ellenére mégis nagyobb a valószínűsége annak, hogy Pál felett nem Nero ítélkezett személyesen. A peres ügyek nagy részét a császárok által delegált bírák intézték el. Suetonius szerint már Augustus is átruházta bírói jogkörét maglstraiusúftt: „A Rómában lakó peres felek fellebbezési ügyeit a városi praetorra bízta, a provinciák lakosainak effajta ügyeit volt consulokrü, ezek közül egyet-egyet bízott meg az egyes tartományok fellebbezési Ügyeinek intézésével" (Suet. Aug. 33). Nero sem maga bírálta el a legtöbb ügyet; életrajzában azt olvashatjuk, hogy sokszor csak a halálos ítéletet írta alá: „Valahányszor kérték, hogy a szokásnak megfelelően írja alá valakinek a halálos ítéletét, ezt mondta: Bárcsak ne ismerném a betűket!" (Suet. Nero 10; vö. Sen. elem. 2,1). Tacitus is említést tesz arról, hogy Nero személyesen csak a legnagyobb gaztettek elbírálásában vett részt, s így a kisebb bűnügyekben hozzá fellebbezők „kisiklottak a kezeiből ” (Tac. ann, 16,8).

Felmerül a kérdés, hogy Nero kire delegálhatta bírói jogkörét? HOLZNEK szerint Pál felett a princeps személyes bírósága nevében a praefectus praetorio ítélkezett. SHERWIN-WHITE viszont azt írja, hogy a test őrség parancsnoka az első században még nem töltött be önállóan ítélkezési funkciót; e magistratus ekkor még csak mint a császári consilium egyik ülnöke vett részt az igazságszolgáltatásban: „ín the earlierperiod thepretorian prefecis were concerned ívith ju- risdiction simply as advisers to the emperor at jitdiciai sessions of the consilium principis. ”
A praefectus urbi azonban már Augustus alatt rendelkezett bírói jogkörrel. JONES Augustus császárról írott művében olvashatjuk: „Augustus egy másik, kisebb büntetőbíróságot is létesített Rómában, a városi praefectusét. Ez elsősorban apró vétkekkel foglalkozott, s jórészt idegenek és rabszolgák felett ítélkezett, de alacsony származású polgárokat is büntetett... Hatásköre fokozatosan bővült, míg aztán Nero idején láthatóan sok mindent átvett a iudicia publica feladatai közül.
Tacitusnál egyértelmű utalást találhatunk arra, hogy Nero alatt a peres ügyeket a „Város kormányzója” tárgyalta (Tac. ann. 14,41). Suetonius azt írja, hogy maga Nero is „bíróként először Róma városa praefectusi tisztségében lépett fel (Suet. Nero 7), Nagyón valószínű ezért, hogy a császár nevében Pál felett is a praefectus urbi ítélkezett. SHERWIN-WHITE is erre a következtetésre jut: „The praefectus urbi is more likety to be the judge in question".

A városi praefectus tisztségéről a legfőbb tudnivalókat CSERÉP JÓZSEF így foglalja Össze: „A praefectus urbi (vagy custos urbis) hivatala még a királyság idejéből származik. A király rendelt ilyet távolléte idejére maga helyett az államkormányzat vezetésére, d köztársaság idején is föl-föiiépett ez a tisztség a távollevő consulok helyettesítése végett... Maecenas tanácsára már Augusrusmegkísérli állandósítani a praefectus urbi hivatalát, de a kinevezett Messala Coriarius rövid idő máivá leköszönt állásáról... Tiberius tette állandóvá e hivatalt... Ezentúl fönnállóit e hivatal a következő császárok alatt akkor is, ha a császár Rómában volt. ”

Pál perének kimenetelével kapcsolatban számos elmélet született. Egyes kutatók szerint az apostolt elítélték és kivégezték; Lukács erről szándékosan nem tett említést: apofogetikus célzattal elhallgatta, hogy a pogányok apostolát a császári bíróság bűnösnek találta.15 Ezt az álláspontot semmiképpen sem fogadhatjuk el.
SZÖRÉNYI szerint ha Pál a kétéves fogság végén vértanúhalált halt volna, akkor Lukács okvetlenül ezzel fejezte volna be művét, hiszen az Apostolok Cselekedeteinek szerzője előtt „nagyobb dicsőség és nagyobb tisztesség nem volt, mint Krisztus hitét vérrel megpecsételni.

LINDSEY P. PHERIGO azt is elképzelhetőnek tartja, hogy Pált száműzték Rómából.7 Ez az elképzelés elsősorban Római Szent Kelemen azon szavain alapszik, melyek szerint Pálnak a szenvedéssel és megpróbáltatásokkal teli élete során menekülésben (PHERIGO szerint: száműzetésben) is része volt (IClem. 5,6). PHERIGO véleménye szerint semmi nyoma sincs annak, hogy az apostolt római pere előtt bárhonnan száműzték volna, így feltételezhető, hogy a császári bíróság ítélte száműzetésre. Ez az érv egyáltalán nem meggyőző, hiszen láttuk, hogy Pált körutazásai során több városból is kiutasították (ApCsel 13,50; 16,39), s a kiutasítás a száműzés egyik fajtája volt.
A legtöbb kutató szerint Pál perének egyértelműen felmentő ítélettel kellett végződnie.” A zsidók nem tudtak bizonyítható vádat felhozni az apostol ellen Festus előtt. A helytartó meggyőződése Pál ártatlansága felől így az eljárás során egyre erősebbé vált. Agrippának az volt a véleménye, hogy Pált szabadon lehetett volna bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz. A helytartó elogiumszaak mindenképpen tartalmaznia kellett ezeket a kedvező szempontokat. Euszebiosz korábban már idézett sorai is Pál felmentése mellett szólnak. Szent Jeromos szintén arról tesz említést, hogy az apostolt felmentették az ellene emelt vádak alól (Hier. 5).

Maga az apostol is biztos volt abban, hogy felmentő ítélet születik ügyében. A fítippieknek például ezt írta: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek éleiben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt haladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára. így még több okotok, lesz arra, hogy Krisztusban örüljetek, ha újra elmegyek hozzátok" (Fii 1,23-26). E levelében Pál még a következőket írta: „ Remélem az Úr Jézusban, hogy hamarosan hozzátok küldhetem Timóteust... Remélem tehát, hogy elküldhetem, mihelyt megtudom mi történik ügyemben. Sőt bízom az Úrban, hogy magam is nemsokára indulhatok hozzátok" (Fii 2,19-24). Fílemonnak pedig ezt üzente: ,, Egyszersmind készíts szállást is nekem. Remélem ugyanis, hogy imádságtokra ajándékul visszakaptok engem " (Filem 22).

SZÖRÉNYI ANDOR szerint a pásztoréi is levelek különböző utalásai egyértelműen tanúsítják Pál felmentését: „A Tim-ből kiderül..., hogy e levél megírása előtt Szent Pál szabadon volt és nem sokkal előtte nagy utat tett meg Keleten, ahol is Troásban otthagyta köpenyét és tekereseii, Trofimust Miletosban betegen, Erasrust Kort utasban (2Tim 4,20; 4,13). Már pedig Szent Pál első római fogsága két teljes esztendeig tartott és azelőtt Caesareában volt két évig fogoly, nem lehetett meg tehát semmiféle utat sem, (...)
Az 1 tann szerint Szem Pál egyik útján Macedóniába menet Efezusban hagyta Timóteust, mégpedig az egész levél tartalmából kivehetően püspökként... Ez az adat sem illeszthető be abba a keretbe, mely Szent Pál életéből az első római fogságig bezárólag terjed. (...) A Tit. 1.5 föltételezi azt, hogy Szem Pál Krétában hirdette az evangéliumot és az egyház megerősítésére, kormányzására maga helyett otthagyta Tituszt. Ezt sem lehet beállítani Szent Pál eddig ismert életének keretébe. (...)
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az apostol első római fogsága nem végződhetett elítélte léssel és haiáltall Abból ki kellett szabadulnia és kiszabadulása utáni időkre esnek azok a történelmi adatok, melyekről e három pásztorát is levél megemlékezik. A hagyomány szerint Pái a felmentése után Hispániába ment, ahová már régóta készült (vö. Róm 15,24).