A keresztvénségnek az antik világgal való ötvöződése egy egységes és egyetemes kultúrát termett. Ez a kultúra egészen egyházi volt, mert benne minden az isteni kinyilatkoztatás rendszerét szolgálta. A természeti világ és a spirituális világ azon egy törvényszerűségének volt két fokozata. A társadalmat két óriási egység fogta össze, az egyetemes egyház és az egyetemes állam és mindkettőnek irányítója és inspirációja, a kultúra legfőbb őre és szervezője a hierarchia volt. így az egész emberi társadalom éles dualizmust mutatott: el volt benne választva a keresztyén és a nem keresztyén és egymással úgy állott szemben, mint az antik világban a görög és a barbár. Ismeretnek és akaratnak legfőbb mértéke és normája a Pontifex Maximus kezében levő isteni törvény.
A tudomány csúcsa és betetőzője a kijelentett teológia, amely a görög filozófia fogalmi rendszerében dolgozta fel a keresztyén kinyilatkoztatás igazságait. A művészetnek tárgya, mecénása és inspirációja az egyház. A társadalom sejtrendszere örökre megállapított keretek között helyezkedett el és mintegy óriási kaptár gyűjtötte az arany mézét azok számára, akik a világ intézői voltak. Mikor ez a kultúra megtelt feszülő energiákkal, megkezdte expanzív munkáját: a keresztes hadjáratok voltak e világnak nagy vállalkozásai, amelyekben a kard hatalmával uralmát a pogány világra is ki akarta terjeszteni.

De ebben a látszólag egységes kultúrában mély és kiegyenlíthetetlen ellentét rejlett. Ez a nagy ellentét abból származott, hogy a keleti vallásos élmény és a hellenizmus minden ötvöződés mellett is megmaradt két idegen világnak. Éppen az választotta el őket egymástól, hogy összekapcsolódtak. Olyanok voltak, mint a gót csúcsív. Két egymástól távolálló és külön alapokon nyugvó fal a magasban hegyes boltképpen összeért. A két világ élőlény volt: lombjaik össze-hajolhattak. mint az erdő gótikája, de a bennük rejlő őserő igyekezett felágaskodni és egyiket a másiktól elválasztani, így jelenik meg a középkor végén a hellenizmus új, kései ki virágzása: a reneszánsz.
Eleinte ártatlan és kivételes játéknak látszott, de beláthatatlan következményekkel járt: a keresztyén kultúra első nagy válsága. Gyökerében megtámadta az egyházi kultúrát: a divinummal szembe állította a humánumot, az aszkézissel Epikurost, a csodával a naturát, a teológiával a filológiát, a kijelentéssel a tudományt.

Közben pedig megtörtént egy másik meghasonlás, a vallásos. Az egyházi kultúra, bár alapkoncepcióját megmaradt, két típusra szakadt: a régivel szemben állott az új: a sakramentummal az Ige. az intézménnyel a gondolat és a személyiség. Újkori kultúránk ennek a négy tényezőnek kombinációja. A vallásos meghasonlás szembe állította egymással Északot és Délt, a germán és a román népeket. Óriási harca két ponton ért véget: a westfaleni békében és az angol forradalom összeomlásában. Mikor vége volt a harcnak, mintha új világba érkezett volna az ember. A holtfáradt Európát váratlanul meghódítja a reneszánsz és humanizmus második, győzelmes rohama: a felvilágosodottság.
Ezeknek az új erőknek eredményeképpen állott elé a mai modern kultúra, amelynek jellemzője a szekularitás, az egység hiánya és az individualitás. Ez a folyamat világnézetben a felvilágosodottság győzelme.
A theológia helyére a tudomány, főképpen a természettudomány jön, a tekintély elve helyett a kritika lesz a győztes, a gótikát először a reneszánsz, azután a barokk pótolja, ennek lehanyatlása után az egységes stílus hiánya jellemzi; politikában először az imperializmus, azután a nacionalizmus, végül a kozmopolitizmus nagy stációi látszanak; életstílusban először a liberalizmus, azután a független morál, végül a relativizmus. Kultúránk sugárnyalábját két lencse határozza meg. Egyik Páltól Augustinusig tart és egységbe fogja a színes sugarakat.
Másik az Aufklárung, mely a középkor egységes fénycsíkját újra alkotóelemeire bontja. Ezt a két funkciót lehet két szembehelyezett félgömbnek is nevezni. Amazt az integrálódás és szintézis jellemzi, emezt a differenciálódás, analízis és széthúzás; amaz a transzcendencia formáló elve alapján a túlvilágra vonatkozik, emez először immanens, azután egészen világszerinti és végül a földi életre vonatkozik csupán. Amabban a közösségi erő az uralkodó, emebben az egyéniség bontó elve. Amabban látható egység mellett láthatatlan a szervezet bonyolultsága, emebben látható a szervezet ezerágú tagozata, de láthatatlan az egység. Amaz monarchikus és heteronom, emez autonóm és minden részében autarchiájára törekszik.

Ha az így előálló modern világot részleteire bontjuk, a következő eredményeket nyerjük. Egyetlen igaz egyház mellett sok különböző egyház van, amely mind független, egyenlő és a viszonosságot vagy igényli vagy élvezi. Eleddig egyetlenegy nagy közügye volt az emberiségnek: a vallás. Most azonban a vallást szeretik magánügynek nevezni. A vallásos közösségek nem adják az egész emberi élet acélbordázatát, hanem független, egymásba átömlő, szabad egyesületek formájában élnek tovább. Az állam, mint a földi szuverénitás hordozója, az egyes felekezeteket azon mértékben támogatja, amilyen mértékben hasznukat veszi, legtúlzóbb formában pedig magától teljesen elszakítja, ami igen sokszor a csendes elnyomással egyértelmű.
A teológia kiszorul a tudományok organizmusából. Nemcsak, hogy nem telje és teteje a tudománynak, hanem többé-kevésbé kétségbevont értékű alkalmazása a tudománynak olyan célok és érdekek szolgálatára, amelyek kívül esnek a tudományos megítélés határain és az egyéni hiedelmek körébe vágnak. A teológiában háttérbe szorul, elárvul annak lelke, a dogmatika. A történelmi diszciplínákat pedig felszívja vagy magával ragadja az egyetemes történetírásnak ezerváltozatú és a mindenkori világnézettől függő munkássága, amelyből óriási hitbeli nehézségek támadnak a teológiai világképre nézve.
Csak a gyakorlati theológia maradt meg a maga önállóságában, de elveszítette tudomány voltát és jellegét. Ezért megindul egy egyébként nagyszerű munka, amely theológia helyett vallástudományt ígér, azaz a modern tudományosság eszközeivel vizsgálja a vallás pszichológiai természetét, világmagyarázó értékét, egyetemes kultúraképző erejét, hogy a végén, mint összehasonlító vallástörténet, vagy a néppszichológiának, vagy az egyetemes szellemtörténetnek egyik szelete legyen.

Új államelméletek támadnak, amelyek az állam természetét vagy a kölcsönös szerződésre, vagy pedig a hatalom társadalomképző erejére vezetik vissza. Minden földi jónak elosztója és organizátora az állam, amely befele a szabályosan létrejött közakaratot végrehajtja, kifele az állampolgárok közös és egyéni érdekét képviseli és a nemzetet, mint egy közös történelmi szellem alapján organizált szocietást, minél teljesebb kulturális kifejlődéshez és érvényesüléshez segíti. Igen hamar hajlik a közgondolkozás arra, hogy az állam legfőbb tiszte a nemzetgazdaság fejlesztése, és különböző elméletek támadnak arról, hogy miképpen állanak elé a javak, mik a szétosztás törvényei, hogyan kell termelni és hogyan kell annak áldásaiban az osztó igazság szerint mindenkinek részesülnie.
A középkori társadalom isteni kategóriái között helyezte el az emberi életet. Ezeket a kategóriákat a kijelentésből vette és hozzájuk mindvégig hű maradt. Első ezek közül a felsőség isteni eredete. Mint ahogy a családban a pater familias isteni jogon uralkodott, úgy az állam szuverénje sem a nép akaratából, hanem Isten kegyelméből viselte méltóságát. Másodszor a társadalom élesen tagozódott osztályokra volt berendezve és egyikből a másikba természetellenesen. kivétel és csoda által juthatott valaki. Más szabta meg a kereteket, amelyeken belül az emberek elhelyezkedtek. Születésénél fogva tartozott valaki osztályba és hivatásba. Születésénél fogva dőlt el sorsa és életstílusa.

A földművelést a jobbágyság elve szerint képzelték el, az ipart a céhrendszer kategóriái fogták össze. A tulajdont az allodiális vagy feudális gondolat szabályozta. A kereskedelem nem foglalkozás, hanem kaszt volt, nem egyszer egy-egyfajnak vagy nemzetiségnek a birtokában. Miután a foglalkozás prediszponálva volt, vagy robotképpen hordozta valaki, vagy pedig személyiségének latba vetésével, odaadásával hivatássá magasztcsította.
A modern világban ezzel tökéletesen ellenkező társadalomelmélet lett győzelmessé. A nemzeti akarat parlamentáris formák között jön létre, a kormány, sőt esetleg az államfő a polgárok bizalma alapján viseli a hatalmat. Minden pálya szabad, törvény előtt mindenki egyenlő, az emberek értékét nem társadalmi állása, születése vagy a felsőségtől nyert rangja adja meg, hanem egyéni értéke. A parlamentarizmus szükségképpen liberalizmussá válik, a liberalizmust tartalommal a demokrácia tölti be.

Ennek a fejlődésnek végső pontján azonban egy új. ma még beláthatatlan kérdés merült fel. Reá jöttek az emberek arra, hogy ebben a világban tulajdonképpen két osztály van, a tőkés és a munkás. Ebben a pillanatban két rendkívül messze kiható gazdasági koncepció állott szembe egymással, amelyik más-más választ adott arra a nagy kérdésre, ki a javak tulajdonosa, az egyén-e vagy pedig a köz? így jelent meg láthatárunkon történelmünknek legnagyobb kérdése és eljövendő századoknak legnagyobb problémája, a kapitalizmus és a szocializmus, illetve a kommunizmus ellentéte. Szocializmus és kapitalizmus között nem az a különbség, mint arisztokratizmus és demokratizmus között, mert ezek fokozati különbségek, hanem lényeges, egymás: kirekesztő ellentét van közöttük, egyiknek alul, a másiknak felül kell maradnia, mert egymás mellett nem állhatnak meg.
Talán nem csalódom, ha ezt a szakadást tartom a nyugateurópai kultúra szempontjából a legnagyobb jelentőségűnek. A kapitalizmus volt az a tektonikus sziklaréteg, amelyen egész kultúránk felépült. Ennek az alapnak forradalmi megingatása egész kultúránk összeomlását vonhatja maga után. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az orosz forradalom. Az orosz forradalom azért végzetszerű, mert nemcsak a kapitalizmus ellen támad, hanem mindaz ellen, amivel a kapitalizmus összefonódott, tehát egész jelenlegi kultúránk ellen. Éppen ezért ez a forradalom vallásellenes, mert azt hiszi, hogy a vallás a kapitalizmus terméke és velejárója.

Antikrisztianizmus, mert a keresztyénséget nem tudja elválasztani attól, amit kialakulása után megtartani, konzerválni akart. Tehát vadul támad Krisztus ellen és Judásnak akar szobrot emelni, a Megfeszítettel szemben kultuszt rendez be a vérbajos Lenin bálványképe előtt. Hadat üzen mindannak, amit Krisztus tanított: a lelkiségnek, a jóságnak, a szeretetnek, áldozatnak, a láthatatlan világnak; hadat üzen nemcsak a keresztyén hitnek, hanem a keresztyén erkölcsnek. Rossz az, ami a Krisztus szellemét leheli, jó annak az ellenkezője. Krisztus a lélek primátusát tanította, a bolsevizmus tagadja a lelket, és a test gyönyöreit, jogait prédikálja. Krisztus a szeretetet, lemondást, önfeláldozást hirdette: ők a gyűlöletet, ragadozást prédikálják; Krisztus az isten fiúságot proklamálta, ők már a divinitással szemben nemcsak a humanitást hirdetik, hanem az animalitást, sőt a bestalitást. — Krisztusnak szent volt a család, az anya, a szülő — a bolsevizmus hirdeti a szabad szerelmet, eltörli a családot és a gyermeket felmenti a hála és engedelmesség törvénye alul. Mivel a Mózes törvényének ez a foglalata: légy ember; a Leniné: légy szabad felsőrendű állat. Nietzsche romantikus filozófiája a Lenin társadalmában ölt testet.
Egy új szellemi nagyhatalom állott elé, amely pótolni kíván minden kijelentést, orákulumot, és ez a tudomány. A tudománynak alapfeltétele az, hogy elfogultságtól mentes legyen és hogy az egész emberi ismeretet egységes rendszerben dolgozza fel. Kiváltsága a kritika joga, azé a kritikáé, amelyet néhány századdal ezelőtt még minden bűn forrásának tekintettek és mint proton pseudost, máglyával büntettek. most azonban, az újkori tudomány atyja egyenesen szentnek nevezi. Ez a kritika mindent szétbont és nagyszerű új felfedezésnek lesz a szülő anyja, de e mellett az emberi ismeretet a metafizikától való féltében relatívvá teszi, a relatív tudomány pedig megteremti az eunuchok világnézetét, a szkepszist. A szellemtudományok lassan sorvadásnak indulnak, egészen a legújabb időkig és elfoglalja a küzdőtért egy új tudomány, amely egyedül bizonyos, egyedül igaz, mindenre elégséges és csodatevő, a modern arcanum, a természettudomány. A természettudományban megváltozik az egész világkép.

A végtelenség tudományos, azaz vallástól mentes tényezővé válik. Az ismeret egész birodalmára az oktörvény abszolút érvénye terjed ki és nincs sehol egyetlenegy hajszálnyi hely sem a csodára, sem az isteni közbenyúlásra. Fennen hirdetik, hogy a világ minden tüneményét megmagyarázzák, a nélkül, hogy szükségük volna az Isten lényének hipotézisére.
A természettudománnyal együtt járt annak alkalmazása a technikai vívmányokban. Az utolsó századév alatt az emberiség a technika terén nagyobb haladást tett, mint azelőtt 2000 esztendő alatt. Óriási lendületet adott a technikának a modern emberiség legnagyobb erőfeszítése, a világháború, hiszen a technika tulajdonképpen az erőfeszítés lélektani fényéből következik, miután nem egyéb, mint az emberi erő érvényesülése az elébe tóduló akadályokkal szemben. Éppen ma élünk olyan időben, amidőn visszafojtott lélegzettel naponként új technikai vívmányok kibeszélhetetlen meglepetésein csodálkozhatunk.
A lehetetlen modor felhalmozódott tőke, mint óriási erőtartalék utat keres magának. A bámulatos pontosságra fejlődött természettudomány a tőke ezen parancsoló igényének nem tud ellenállni és szolgálatába szegődik. A közlekedéssel és gazdasági szövedékekkel egységbe font nyugati társadalom pedig eddigelé a legkedvezőbb talaj egyfelől a verseny paroxizmusára, másfelől pedig a közös nagy vállalkozások létrehívására. Egy új mindenhatóság lép bele életünkbe, a technika, amely a fizikát és kémiát tökéletesen igénybe veszi, áthatja és virtuozitássá fokozza a chirurgiát éppúgy, mint a művészetet és azonkívül marad ereje a nemzetien szervezett öncélú erőjátékok, a sport számára. Amint a görög világot a filozofálás jellemezte, a középkort a lelki gyakorlat, az indusokat a keleti kontempláció, úgy jellemzi mai civilizációnkat a technika és a sport, amely az emberi akarat és képesség határait hihetetlenül kitágította és a kollektív mindenhatóságnak öntudatával tölti el a lelkeket.

Egészen új világ állott elé az életstílus tekintetéből is. A középkorban közmegegyezés volt a felől, hogy a világ magában véve rossz, a természet pitvar vagy börtön, a test a Sátán rabszolgája és a mi ősi ellenségünk minden incselkedése, kísértése ezen keresztül támad vagy fenyeget minket. Most a természet beláthatatlan méretű univerzummá vált, amelyet vagy mint az egyetlen isteni erőforrást és erőmédiumot csodálnak, vagy pedig, ha szimbólumul fogják fel, olyan transzparenssé válik, amelyik elnyeli és a maga fényévé változtatja az istenségét. Ebben a világban nincs többé hely arra, hogy a jó és rossz világprincípiuma birkózzék benne egymással.
Nincs hely benne arra, hogy az ha megtestesülésének egyetemes csodája megtörténhessék és nincs hely benne arra, hogy e nagy és örök csodának millió imitációja: az egyéni újjászületés csodája végbe menjen. Különben is ez az óriási mindenség és benne az ember a maga ezerváltozatú életével, külső és belső világának árnyalataival és összefüggésével, a mindenkori művészetnek tárgya, és az a művészet, amely ezt az életet ábrázolja, kiöli az aszkézist. Brunnetiére nagyon jól érezte, hogy minden művészetben van valami erkölcstelenség.

A középkor teljes kivirágzását egységes művészeti stílusban, a gótikában lelte. Annyira egybefonódott vele, hogy ma is még az európai kultúra ideális határait a gót templomok adják. Éppen olyan éles topográfia ez a művészettörténetben, mint a növényvilágban az olajfa-, a bükk-, a cserés a fenyőfa-zóna. A gótikát hirtelen megszakítja egy új egységes stílus, a reneszánsz.
A reneszánsz távolról sem volt olyan egyetemes, mint a gótika, miután egy arisztokratikus, kivételes és gyökértelen kultúra belenyomulása volt a tőle merőben idegen gótikus világba. Azonban a reneszánsz nagyon hamar átalakul barokká, amely félig az ellenreformáció, félig pedig a fel világosodott abszolutizmus stílusa volt. Határozottan érezhető már benne a dekadencia: olyan, mint egy elcsavarodó és kipúposodó gótika. Az, hogy olyan nagy kedvvel nyúlt vissza reneszánsz motívumok iránt, csak azt bizonyítja, hogy magában véve nem volt elégséges, aminek csattanó ellenpróbája az, hogy rövid ideig tartó virágzás után visszahanyatlott, színtelen és erőtlen kiaszszicizmusban vagy rokokóban aprósodott el. Az egységes stílus az empire-ben még egyszer új életre próbált kelni és azután a biedermeierben örökre lealkonyodott. Többé nem volt lehetséges az, hogy az építészetben egységes stílus támadhasson. Legfentebb napjainkban, a technikai alkotások, erőközpontok, gyárak óriási vasbeton építkezéseiben, az amerikai felhőkarcolókban lehetne megsejteni inspirációnélküli civilizációnk és technikai kultúránk tapogatózását valami egységes, szigorú építkezési stílus után, amelyikben a szépséget megölte a praktikusság. Egyébként a képzőművészetek elveszítik utolsó egységes stílusukat és helyettük két új művészet foglalja el a tért, egyik a költészet a drámában és a regényben, még inkább pedig a zene a két óriásban, Bach-ban és Beethoven-ben.

A költészet felfedezte a szubjektivitás dimenzióját. Az antik világ s még a középkor is csak arról tudott beszámolni, amit a külső élet, az események, egyszóval a tárgyiasult Sors ébreszt az emberi lélekben s ennél is a lelket az örök emberi általánosságában és egyetemességében tudta elgondolni. Ebben a világban az antik és a középkor között csupán az a különbség, hogy ezt a külsőt, tárgyi Sorsot az antik a látható élet fordulataiban, a középkor pedig a láthatatlan, természetfeletti világ képében szemlélte. Ezen a fokon Homeros és Aischvlos, Dante és a lovagregények közeli rokonságot mutatnak. De az újkor felfedezte azt, hogy a belső világ miképpen alakítja a külsőt és reájött a szenvedélyek élet, sors és világformáló erejére.
A világ közepébe az «epitomé mundi»-nak, az embernek különös magva került: a jellem, amelyből észrevétlen és jelentéktelennek látszó külső hatások kibontották a végzet, az élet tragikus őserejét. Shakespeare-ben még vulkánikus erővel lobog ez a világformáló szenvedély. Balzacban olyan szívós, titkos és döbbenetes, mint a rádium aktivitása, Dosztojevszkijben, aki a belső világnak egy új Divina Comédiáját írja, szinte tárgyiasul és csaknem tapintható belső rendszerré válik. Ez a kimélyülés és új dimenzió-találás testetlen és spirituális alakot a legfiatalabb és legnagyobb művészetben, a zenében öltött. Beethoventől egyenes vonalak húznak Shakespeare-hez, Dosztojevszkijhez és — Rembrandthoz.

De a nagyszerű alkotásokra elkövetkezett a dekadencia kora. A művészetet elnyeli az ipar és a sport frigye: a Wagner akusztikus mitológiáját pótolja a mindennapi élet vizuális mitológiája: a film. Táncban, könnyű zenében pedig beletódult nyugati kultúránkba egy idegen elem: a primitívszínes ember vad, rikító és érzéki szelleme. Egyébként pedig a művészetek, mint az őrült zárkája vasrácsát, önnön határaikat tördelik: a festészet színeket hajhász és elveszíti a képet, a szobrászat beteges lelkiséget hajszol és megveti az anyag masszivitását, mindkettő vagy virtuozitásban emészti fel magát, vagy barbár primitivizmusban nyomorodik el. Előttünk áll tehát a modern kultúra, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy szekuláris, azután az, hogy individuális, majd az, hogy egység helyett részeiben él, közös nevezőre nem hozható és szakadatlan új autarchiák felé osztódik.
Ez a végleges és határtalan individualizmus, az értékeknek anarchiája, természetes következménye volt az ezeréves normatív kultúra összeomlásának és egy törvényadó központi eszme félretolásának, amely a múltban az egész élet fölött uralkodott és azt egységbe hozta. A modern világ közös politikai, gazdasági és tudományos kultúrájának keretein belül a világnézeti értékeknek ez az egyéni szétszaggatása jellemzi legfőképpen a mai modern kultúrát. (Troeltsch: I. m. 609.)
Sőt ezt a megfigyelést még élesebben is megfogalmazhatjuk és azt mondhatjuk, hogy egy óriási világforradalom kellős közepében vagyunk. Ketté van szakítva a nyugati kultúra a maga egészében: a modern világ szemben áll az óval. Ketté van szakítva az emberi kultúra a maga egészében: Ázsia, Afrika, a színesek világa fellázadt és szabadulni akar a fehérek kultúrájától. A primitív kultúrák is ketté vannak repedve: az ősök világával szemben áll az európai kultúra erjesztő példaadása. Afrika szent ligetein, az istenek lakóhelyein, ahová embernek nem volt szabad belépnie, mert halálnak halálával hal meg: gyorsvonat száguld keresztül s a Pullmann-kocsik fekete utasának szempillája sem rezdül meg. A törzsfőnökök fiai autóban száguldanak és esőköpenyt viselnek s éppen olyan hitetlenek, mint a fehérek. Konstantinápolyban be kell csukni a skót református iskolákat, mert az állam laikus lett és tilos a felekezeti iskola. Erkölcsben, művészetben, életstílusban, irodalomban végleges a meghasonlás: az apák és fiák között századok szakadéka tátong.

Az egészre még egyszer visszapillantva, észre kell vennünk, hogy ezt az óriási alkotmányt összeállásában és széthullásában két tényezőnek egymáshoz való viszonyából érthetjük meg. A hit és tudomány viszonya ez. Az első résznek karakterisztikumát az adja, hogy a hit úrrá lett a tudományon és annak egész világát egybefogta. A másodiknak jellemzője az, hogy a tudomány elvált a hittől és annak alkotmányát szétbontotta. A hit a nagy organizáló és szintetikus erő. Az ismeret a nagy szétbontó és dekomponáló erő.
Könnyű volna itt fejtegetéseinket befejezni. De nem lehet azért, mert úgy érezzük, hogy mondanivalónkat még nem mondottuk el. Minden történelmi szemlélet egy profétizmus programjával egészül ki. Nem elég az ezeregy-éjszakái jámbor dervis szerint törött edényekből felszabadítani a fellegekig érő dzsint, vissza is kell azt idézni a helyére.

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy ez az egész alakulat belső kényszerűség szerint jött létre. Nem az ember hibája az. ha megöregszik, és nem erkölcsi bűne a növénynek az. hogy elhervad. Mindezek egyszerű természeti következmények. Könnyű volna valakit felelőssé tenni azért, hogy a középkori egységes kultúra megbomlott. A megbontás maga nem volt ok. hanem következménye belső, rejtelmes erőknek, amelyeket meg változtatni nem áll hatalmunkban. Helytelen kísérlet volna tehát egész nyugati kultúránkat még egyszer a középkori látható egység acélbordázatába összefognunk. Olyan vállalkozás ez, mintha a vénülő asszony kendőzi és kipirosítja magát és azt gondolja, hogy ezzel a ténnyel meg is fiatalodott. De helytelen dolog volna azt gondolni, hogy már csak a halál áll előttünk és Spenglerrel várni a nyugateurópai kultúra fel nem tartóztatható lealkonyodását. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a keresztyénség és kultúra nem egy és elválaszthatatlan.

Keresztyénség volt akkor is, amikor még az antik világot nem ismerte, és lenne akkor is, ha a mi modern világunk kihullana belőle. Tehát a keresztyénség, mint örök profétizmus, bármely más kultúrával ötvöződhettek és különös színezetű új kultúrákat hozhat létre. Ellen próbaképpen bizonyítja ezt a tételt, hogy ma már Indiában autochton keresztyén kultúra van, amely nem tud semmit Platonról és Szent Tamásról. Augustinusról és Kantról. hanem egyedül Jézusról és az Ő mennyei Atyjáról. Ugyanilyen kultúrák támadnak Japánban és Kínában, Afrikában és a Szigetvilágban. Semmi elvi akadálya nincs tehát annak, hogy a mai szétbomlott civilizációban a keresztyénség új alakulásokat hozzon létre, viszont annak sincs semmi akadálya, hogy a keresztyénség szélesebb és újabb egység alkotására induljon. Éppen ebből az összetevődésből áll a kultúra életritmusa, amely mozogva előrehalad és terjed, mint egy óriási szellemi vegetáció a föld kerekségén.
Az antik és a középkori keresztyénség a Földközi-tenger partjain építette meg a maga kultúráját, elhalása után az újkor kultúrája az Atlanti-óceán két partján helyezkedett el; lehetséges tehát, hogy az új világfejlődésben a nagy kulturális középpontok a Csendes-óceán két partján létesülnek. Ez csak azt jelentené, hogy Európa a világcentrumból félretolódnék, mint ahogy félretolódott Egyiptom, Kis-Ázsia, Görögország. Itália és Spanyolország. De maga a nagy kérdés: Krisztus és az emberiség találkozása, továbbra is földünk szellemtörténetének legnagyobb ügye és legfőbb kultúraképző ereje marad. Mindezek a kultúrák eképpen létesülnek és fognak létesülni, hegy a Krisztus személyi hatalma megragadja az embereket, uralkodó gondolatokkal összefogja a lelkeket, átviszi őket a maga dicsőséges nevelőmunkáján és újra meg újra megoldja kettős nagy feladatát: egyfelől az egyes szomjazó telkeknek békét, bizonyosságot, új életet teremtő nagyszerű motivációt ad. másrészt az egyes kultúrákban olyan történelmi feladatokat old meg. amelyek új meg új értelmet, magukban véve nagy és örök igazságokat alakítanak ki.
Ezzel minden korszakban új meg új igazságokat ír reá óriási naplójának, a földnek fehér lapjaira, ahol az egyes sorok között évezredek és birodalmak tűnnek el, mégis emlékeik, romladékaik és alkotmányaik örök értelem halványuló betűi: az átistenülés hős-költeménye. Az emberi művelődés hasonlít egy óriási szimfóniához, amely néhány hanggal indul meg, egyre tovább terjed, majd gigászi hangrendszert épít és azután döbbentő pauzák alatt tovább halad, hogy új, ismeretlen gondolatokból tornyosuljon fel és szakadatlanul ismételje az emberi erő, az emberi boldogság, tragikum és győzelem örök melódiáját.