Athén már nem volt jelentős polis, csak amolyan csöndes múzeum-város, ahová azonban műkincsei miatt műveltek és műveletlenek, rangosak és egyszerűek, hirtelen gazdagok és hirtelen hatalmasak, kultúrát szomjazok és műveltséget szenvelgők seregestől jöttek csodalátóba. Ezek között elvegyülhetett egy sötét arcú és tüzelő szemű zsidó zélota, aki félig rabbi, félig iparos; külsőre nézve csekély jelenség, belseje ismeretlen, bezárt világ. Az sem lehetett feltűnő, hogy Pál ott az Areopágon vitába elegyedett, mert abban az időben úgy vitatkozott, különösen Görögországban, úton-útfélen minden ember, mint ahogy most újságot olvas.
Az is lehetséges, hogy a vándor zsidót harsogva kinevették a görögök, átbukfenceztek okfejtésein a maguk szofizmáival és ötleteivel. Ki vette volna észre, hogy egyik komoly, szótalan tanácsúr, Areopagita Dienes, foglyul esik a különös jött-ment beszédjének és Damarisz asszony szeme úgy tapad reá. mintha lelke belefogóznék egy váratlanul kinyújtott erős, meleg kézbe. Ilyen eset mindennap száz is történhetett. Azelőtt is és azután is. Es mégis különös okok miatt ez az athéni jelenet az egész keresztyén művelődésnek, az európai és amerikai kultúrának, a mai modern világnak, szimbolikus nyitánya, «előversengése».

Szimbolikus nyitánya azért, mert e jelenetben két világ ér össze: a görög világ és a keleti vallásos inspiráció. Két faj géniusza néz egymás szemébe: az indogermán és a sémi. Egymás mellé kerül a hit és a filozófia, a vallás és a művészet. Egymásra bámul egy elmúló és egy most születő világ és e jelenet mélységeiből olyan örök erők és igazságok sugárzását érezzük, amelyek egész művelődésünk életritmusát adják és történelmünk misztériumát fedik fel. Athént tehát úgy tekintem, mint az egész hellén világnak a jelképes darabját és képviselőjét.
Már akkor kívül esett a világ nagy gazdasági és politikai vérkeringésén. Az aranyfolyam, amelynek partján a kultúra ültetvényei zöldéinek. Korinthusnál kígyózott el s ott épült egy bűnös, tarka kikötőváros, az ókori Hamburg vagy Marseille. Athén tulajdonképpen emlékeinek élt és a görög nagyság monumentumait őrizgette. Lucianus beszéli, hogy mikor egy nagy gabonaszállító hajó elevezett Pyreusnál, az Akropolis oldalairól leszaladt az egész város, megnézni a csodát. De ott ragyogtak Perikies kőbe vésett álmai, ott sugárzott az Erechteion ormán Pallas Athene elefántcsont szobra. Mindenütt a tökéletes formák diadala, a tiszta távlatból élesen kiváló fehér márványalakok, kővé vált mozdulatok, örömök, kibékülések, nyugodt, szép, állandó szenvedélyek. Hallgatag dór oszlopok körül állták az istenek kedves oltárát. Oromfalakba kővé fagyasztott élőképek vannak bezárva; a nap reájuk ontja olvadt aranyát; fehéres lombú olajfák lobognak a szélben; fenn csodálatosan kék ég, lenn a Homérosz látta bíborszínű tenger, amely szakadatlanul ritmusban beszél, mint egy hullámzó hexaméter-óceán.

E szép, formás, de élettelen világban emberi árnyékok mozognak. Kihalt belőlük a teremtő erő s már sem alkotni, sem megtartani nem tudnak. Ha egy oszlopfőről lehull egy akantusz levél, vagy ha letörik egy karyatid kő-peploszának hullámos redője, nem tudják helyrepótolni. Veszekedő, tányérnyaló, szedett-vedett népség vitatkozik a legnagyobb kérdésekről, de tulajdonképpen csak a vitatkozás virtuozitása érdekli őket; a szofizmában mint sportban gyakorolja magát és nem áll megrendülve azoknak az igazságoknak fensége előtt, amelyekért Sokrates meghalt és amelyekről Pláton álmodott.
Mindent bebizonyítanak és mindent megcáfolnak, de semmit sem hisznek el. Szakadatlanul a legmagasabb dolgokat hány forgatják, maguk semmiházi életet élnek. Támadnak gyönyörű elméletek önmegtartóztatásról és beszélgetés után bacchanáliákban dőzsölnek. Beszélnek békéről és testvériségről és vita közben egymás szakállába esnek; emberi méltóságról és eladják testüket és lelküket. A márványisteneknek pedig nincs szemük, fönséges merevséggel várnak és hallgatnak, mintha megkövült álomképek volnának.

Ebbe a világba érkezett be Pál, a misszionárius. Alakján nincsen semmi, ami óriási jelentőségét elárulná. Egy diaspora zsidó, aki sátorponyvával keresi a kenyerét és jár városról városra. A diaspora zsidóság az egész római birodalmat finoman beszőtte, külön összefüggő társadalmat alkotva benne, bár egymástól távoleső foltokban lakott. A nagy városokban rendesen egy zsinagóga körül telepedtek le, de minden ház vendégfogadó volt, mert szakadatlanul jöttek-mentek, mintha egy óriási ideghálózatnak, vagy vérkeringésnek volnának a mozgó sejtjei.
Akármilyen távol estek egymástól, akármennyire belefonódtak a körülöttük levő világba, mégis összefüggtek. Márvány palotákon, limeseken, mérhetetlen utakon áthúzódó finom pókháló szövet volt, amely egyszerre mozdult, rezzent, érzett és cselekedett. Megvolt az állandó kapcsolatuk a jeruzsálemi papi kollégiummal és ez nemcsak lelkileg informálta és pásztorolta, hanem erős társadalmi szervezetbe fogta össze őket. Vallási és társadalmi autonómiájuk volt.
Külön törvényeik voltak s azt maguk hajtották végre, főképpen az igazságszolgáltatásban, amely magánjogi és büntetőjogi mezőkre egyaránt kiterjedt. Lehet, hogy már nem tudnak héberül és a görög nyelvet beszélik, az úgynevezett koinét, de azért egészen a Septuaginta világában élnek és széttéphetetlen közösséget alkotnak. Ősi, nagy hagyományok és hiedelmek iránt fogékony lélekkel bármikor fanatikus tűzben gyúlnak ki, de a liána szívósságával képesek a nagy római világbirodalomban a legmagasabb helyre is felkúszni és észrevétlenül beférkőzni mindenhová, ahol a nemzet sorsfonalát gombolyítják. Lassanként a kezükbe kerítik a kiváló embereket, de ugyanakkor szinte érthetetlen türelmességgel és alázatossággal vetik alá magukat a zsinagógaítélkezés korbácsütéseinek, amely sokszor véres cafatokban tépi le testükről a húst, kivált, ha valakire szent számban, «egy híján negyvenével» mérik.

Pál zsidó volt. Ebből a zsidóságból való.

Külsejére nézve nem lehetett valami délceg jelenség. Maga is sokat emlegeti testének törékenységét, «gyenge edény» voltát, szétomló sátorházát, a tövisét, amely testébe adatott, és a Sátán ökölcsapásait, amelyeket szenved. Fáradt ember lehetett. Ha végig nézzük, micsoda utakat tett meg, miként járta be többször is az egész akkori ismerős világot, a Földközi-tenger vidékét, az úgynevezett olajfazónát; ha emlékezünk rá, hogy miképpen szenvedett hőséget, hideget, szomjúságot, éhséget, hajótörést: elcsodálkozva látjuk, micsoda szerszám lehetett törékeny teste, főképpen pedig micsoda léleknek a szerszáma lehetett, hogy ilyen teljesítményre volt képes! Nem volt filozófus, sőt teológus sem.
Nem lehetne írónak vagy művésznek mondani, hiszen egész irodalmi tevékenysége missilis levelekből áll, amelyekben személy szerint, élő szóval beszélget, feddőz, bizonyságot tesz és ujjong; mégis nemcsak korának, hanem eljövendő évezredeknek legnagyobb és legmélyebb szelleme, akiben magának a kijelentésnek örök csodái születnek meg. Csupa alázat és mégis a prófétai büszkeség, aki némelykor feneketlen depresszió mélységeiből de profundis zokog fel és az egész természeti világot, mint örök nyugtalanságot és megrendítő óhajtozást kozmikus líraként lelkesíti át, máskor «testben vagy testen kívül» elragadtatva, a harmadik égben kibeszélhetetlen titkok hallása és látása között jár, míg sápadt arcával, holteleven tetemként fekszik a sátor szőnyegén. Vidámabb, zengőbb dallamot nem énekeltek még, mint ő a szeretetről vagy a feltámadásról vagy az eleve elrendelésről; szomorúbbat sem annál, amelyben ő a test törvényéről, a megromlott emberi természet tragikumáról panaszkodik.

Ma az élet harsonája, holnap a halál és az önvád kürtje. Ez a férfiú pneumatophoros, azaz valami mennyei fluidum árad belőle, egyéniségének olyan rádióaktivitása van, amely áthat távolságokon, természeti és erkölcsi akadályokon, párázik belőle és foszforeszkál rajta a prófétai lelkesedés, belseje át van tűzdelve, a hite szinte süt, a reménye világosít, mintha hirtelen csillagok gyúlnának ki az éjszakában: egyszóval a világ egyik legnagyobb vallásos géniusza. Egy a próféták közül, de mindannyioknak fejedelme.
Mit hozott ez az ember, mi volt a próféciájának a tartalma? Az egész egy név volt: a Krisztusé, egy jelkép: a kereszt; egy program: a váltság. Éppen az a megrendítő, hogy mindezekhez hogyan jutott hozzá a tarsusi zsidó takács?

Pál zsidó ember és szigorúan törvénytisztelő, azaz farizeus, aki az atyák hagyományát, a Tóra örök parancsait, a vének rendeléseit hajszálnyi pontossággal tartja meg. Igaz akar lenni Isten előtt és ki akarja érdemelni, meg akarja szerezni áldását, helybenhagyását, segedelmét. Erkölcsi magatartással kívánja biztosítani életét és üdvösségét. Minden földi és mennyei jónak, egyéni és politikai értéknek ígérete és foglalata a Messiás, aki el fog jönni, hogy szenvedő népét felszabadítsa, régi dicsőségébe restaurálja és vissza-állítsa e földön az elveszített aranykorszakot. De a Messiás vissza jövetele az igaz hittől függ. Minél inkább elmarad a nép a törvény megtartásában, a ceremóniák pontos gyakorlatában. annál távolabb esik a megváltás, a Messiás megjelenésének boldog pillanata. Éppen azért valami mérhetetlen gyűlölettel gondol azokra a gonosz tévelygőkre, akik egy istenkáromló, fiatal férfit, egy tetten ért lázadót Messiásnak tartanak.
Méltó dolog volt, hogy ezt a forradalmárt, mint annyi mást, kereszten végezték ki. Csak az a szörnyű, hogy tanítványai hirdetik harmadnapon való feltámadását és hiszik, hogy sokak szeme láttára felviteték a dicsőségbe. Most pedig imádják őt és visszajövetelét várják. A tarsusi Saul ezt nem tűrheti. A vének megalkuvók és erélytelenek, de ő, a fiatal és elszánt ember, magára vállalja a kérdés megáldását. Leveleket kér a főpaptól, hogy bárhol találja is a kereszténeket, börtönre vethesse, véresre verhesse vagy megköveztethesse őket. És e levelekkel útrakél Damaszkusz felé, hogy eltaposson egy lángot, amely esetleg felgyújthatná a világot.
És a damaszkuszi úton Pál találkozik a feltámadott Úrral. Hallja és látja, hogy a megfeszített Jézus feltámadott és él. Villámcsapásként éri ez a tapasztalás, amelyből azt következteti, hogy Jézus a Messiás. Régi élete egyszerre összeomlik s úrrá lesz felette, akit kergetett és üldözött s aki mégis szereti és átkarolja őt.

Krisztus tehát a megfeszített és feltámadott Űr, aki öröktől fogva az Atyánál volt és tőle született, aki a názáreti rabbi személyében testet öltött és aki a Keresztfán megáldozta magát, mint igazi főpap, hogy ő benne Isten kiengesztelőd j ék a bűnösök iránt. Krisztus a láthatatlan és dicsőséges Király, aki egy új közösségbe veszi fel az embereket, új alkotmányt ad számukra, új néppé, országgá szervezi őket és közvetlen jelenlétével kormányozza ezt az egész birodalmat, míg egykor, mint bíró meg fogja ítélni. Ez a Krisztus az, aki Pálra nézve a közvetlen, ősbizonyosságnak a foglalata Ion és aki őt egészen újjá teremtette. Krisztus él bennem, én Krisztusban élek, ez volt Pál számára a nagy tapasztalás, amelyet jelentőségében egy új világteremtéshez hasonlított, mondván: a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.
Tehát Pálban az első tanítványok szelíd hite óriási fejlődést mutat. ők Jézustól magától hallották az Isten atyai jóságáról való tanításokat. Jézus halála és feltámadása azonban reájuk nézve olyan tapasztalás volt, amellyel megbirkózni nem tudtak. Pál apostol ragadja meg a Krisztus halálának és feltámadásának igazi értelmét és az evangélium tanítását, amely az atyai szívről, a tékozló fiakat haza váró hajlékról szolt, kiegészítette a Krisztus halálának, engesztelő áldozatának, szóval főpapi munkájának nagy gondolatával és megkoronázta a Krisztus királyságának új, teremtő koncepciójával. De ezenkívül még egyebet is tett.

A palesztínai meleg Jézus-élményt, amely egy kis, egyszerű körnek volt gyermeteg tapasztalása, letépte a zsidó partikularizmus talajáról és megjelent vele az akkori világ, az egyetemes kultúra aranykapujában. A kis judeai szekta Pálon keresztül megjelent egy egészen csodálatos pillanatban és csodálatos helyen, hogy átvegye a világ egyik legnagyobb történeti feladatát: a legmagasabb kultúrának, legmagasabb vallásnak inspirátora és géniusza legyen. Éppen ezt jelképezi Pál Athénben. Egyetlen élőképben az egész nyugati kultúra szcénikai megjelenítése.
Ez a nagyszerű folyamat pedig, a történetírás nyelvén kifejezve, annyit jelent, hogy Pál apostollal a keresztyénség beleszakadt a hellenizmusba és azzal ötvöződve egy új világalakulásnak organizáló gondolata Ion. Ismernünk kell tehát a hellenizmust, mert ennek a formáiban volt mintegy eleve kidolgozva és prediszponálva mindaz, amivé a keresztyénség a Pál hatására vált.

A hellenizmus Nagy Sándor uralkodásánál kezdődik. Ez a csodálatos gyermek, minden idők egyik legnagyobb embere, hirtelen áttörte a történelem nagy védgátjait és kardcsapása után együvé özönlött Ázsiának, Afrikának és Európának kultúrája, mint az egybeszakadó folyamok árja. Az oriens összeolvadt az occidenssel és elkészült arra, hogy valami eljövendő nagy megtermékenyülésnek legyen a méhe. Átváltozott a világ először a maga külső képében.
A görög polisok helyét felváltja a nagy imperium és ez az egész akkori ismerős világot egy egységes állammá szervezte. Megalkotta a világ egyik legnagyobb szellemi művét, a római jogrendet. Kiépítette az utakat és szabályozta a közlekedést, közben megindított egy egyetemes kereskedelmi kapcsolatot, amely Indiától Spanyolországig terjedt. Vége lett egyszerre nacionalizmusnak, lokális hazafiaságnak. Az emberiség és az állam szinte egy jelentőségűvé vált, az ismert világ és a haza fogalma teljesen födte egymást. A kozmopolitizmus a korszak első alaptényezője.

A vallásoknak, a véleményeknek, életstílusoknak ebben az óriás, szinte kaotikus forrongásában a görög filozófiának bizonyos végleges megállapításai váltak úrrá. Ezek a végleges megállapítások, eredmények leginkább a Utóban vannak összefoglalva s ez Ion a hellenizmus második tényezője. Mindenekelőtt a Stoa filozófiája monista volt. A különféle magyarázó elveket elvetette és egy princípiumra vezette vissza az egész világot.
A dolgok mögött, mint annak lelke és középpontja, a világész rejlik, amely teremt, áthat és kormányoz minden testet. Ez a világész lélek, de tulajdonképpen tűz, amely ott lobog benn a világ titokzatos mélyein, teremti az egész kozmoszt és élteti mindaddig, amíg a testi világot, mint egy viselt ruhát, egy óriás világégésben felemészti, hogy az elégetthez mindenben hasonló új világot teremtsen.
Az embernek tehát az a fő célja, hogy ezzel a világésszel és a belőle származó világrenddel harmóniában éljen, azaz a belátás irányítása mellett erényesen éljen, hegy a világtól függetlenné legyen és boldogságra jusson. Boldog a bölcs, a bölcs gazdag, erős, szabad. A balgatag rossz, nyomorult koldus, szolga, gyönge. A bölcs független a világtól, a sorstól, istenek irigységétől és bosszújától. Erejét önmagában bírja és lelki élete megingathatatlan, zavartalan. Bizonysága és pecsétje a bölcs szilárd és zavartalan lényének, hegy akkor távozik az életből, amikor neki tetszik. Az exagogé. a bölcs öngyilkosság a legszebb vég, amiben nagy embereknek része lehet. íme itt volt egy világnézet, amely az embert az egész világtól függetleníti s mint összemérhetetlen értéket — föléje helyezi.

Harmadik jellemzője vagy tényezője volt a hellenizmusnak a vallásos szinkretizmus. Tulajdonképpen minden antik és orientális városnak vagy törzsnek más vallása volt, de ezek csak válfajai voltak egyetemes vallásalakoknak, amelyeknek határai sokszor a fajnak, a birodalomnak, a nemzetnek határaival estek össze. Most mind az ezerféle vallás a maga külön isteneivel, tarka kultúráival, beláthatatlan változatosságú ritualizmusával egybeözönlött és elkeveredett. Róma szívesen fogadott minden vallást és megbecsült minden istent, polgárjogot adott isteneknek, vallásoknak és embereknek egyaránt. I)e ebből az elkeveredésből a lelkek mélyén valami ösztönszerű, csendes megállapodás tevődött össze. Nem az amire Róma gondolt: hogy mindegyik isten igaz, hanem ennek éppen az ellenkezője, hogy egyik sem igaz.
A relativitás és az esetlegesség kezdete őrölni az egyes vallásalakokat és a megrendült lélek riadtan vagy szomjasan tapogatózott valami nagy valóság után, amely e kételkedésből,. e viszonylagosságból kiszabadítja és az életet örök fundamentumra állítja. Mindinkább beivódott a lélekbe valami sejtelem arról, hogy csak egy Isten lehet. Ez az egy és örökkévaló van elrejtve a ceremóniák és szimbólumok tarka szőnyege mögött. Próbáltak neki nevet adni, próbálták alakját körülírni, de ez a vallásos szinkretizmus már ezt a feladatot megoldani nem bírta. Ez csak odáig jutott el. hogy a láthatatlan egy, örök, igaz Istennek kényszerűségét valami epesztő sóvárgással megérezze és az élet ösztönös logikájával megállapítsa.

Új tényezőképpen várta, mint kialakult óriás életforma, a keresztyénség átteremtő erejét, a császárkultusz. Rómában minden isten otthont talált és a birodalomban mindenik számára lehetett oltárt emelni. De ezenkívül volt egy nagy vallásos gondolat és gyakorlat, a császárkultusz. Az egész emberiség a római imperiumban találta meg egységét és szervezetét, a római imperium pedig kicsúcsosodott a korlátlan úrban, a császárban, akit akkor Kyriosnak neveztek. Mint ahogy a nagy nemzeti vallásokban a fejedelem az Isten személyese, az élő személyiség formájában tovább uralkodó totem, úgy Ion a császár személye a megtestesült gondviselés, az örök isteni permanencia, minden hatalom, áldás és erő kútforrása.
Mindazt, amit Isten a történelemben, a nemzeti életben, a társadalomban, a művelődésben, háborúban és békében, igazságszolgáltatásban és törvényhozásban, jogfejlesztésben és jogalkalmazásban egy nép érdekében tehet, a császár személyén, mint egyetlenegy közbenjárón keresztül tette. Minden összejövetelen a császárról kultikusan kellett megemlékezni, minden oltáron ott állott az ő képe.
A hozzá való viszony az imperiumhoz való viszonyt szabta meg: aki ellene lázadt, kívül esett a nemzeti közösségen és az imperium ellensége Ion. Keresték az analógiákat a különböző vallásos alakokban, melyik szolgáltathatna teljes és új képet az egyetemes kultusz számára. Ezt annyival inkább tehették, mert az egész görög világ tele volt az emberistenítés kísérleteivel és képeivel. A keleti vallások pedig, ha nemzeti vallások voltak, a fejedelmet Isten képmásául, erőinek nagy emberi transzformátorául tekintették. Mindezeket felvette magába a császárkultusz és a Divus, az Augustus földi Zeusszá, ember-Apollóvá, Oziris-inkarnációvá változott át. Benne közvetlenül egy láthatatlan mennyei világgal lépett kapcsolatba a birodalom minden egyes tagja: a Kyrios volt a titkos cselekvő, a nyilvánvaló kép, a mérték és a cél, az állandó kijelentés és az örök szuverén isteni akarat.

Ugyanekkor pedig tele volt a birodalom olyan vallásos közösségekkel, amelyeket a vallástörténet misztérium-közösségeknek ismer. Egy meghaló és feltámadó istennek a híveiből alakultak ki. Magukat elszakították a világtól és megrendítő rítusaikat titkosan, csakis beavatottak részvételével hajtották végre. Ez a kultusz abból állott, hogy a meghaló isten fájdalmában, gyászában eddig egészen ismeretlen, kozmikus természetű, élmények által részt vettek és a feltámadó isten eget-földet betöltő és megreszkettető örömében a félig átélt halálból félig átélt új életre támadtak. Ez a titokzatosszentség védekezett a profanizáció ellen.
Nehéz próbák, hosszú vizsgálatok után engedtek be valakit maguk közé. Megrendítő szimbólumoknak során keresztül vezették a ki-mondhatatlan központi élményhez. Ezt az élményt rendesen egy szimbolikus cselekmény hordozta, vérben való megfürdés, mámoros evés vagy ivás, a testnek megöldöklése, álomból való felébredése. Mérhetetlen szomjúság, valami kétségbeesett, vak keresés nyilvánult meg ezekben a különös szertartásokban, amelyeket mai szemmel nézve alig tudunk megérteni, csak akkor, ha meggondoljuk, hogy a misztériumvallások is az emberi történelem nagy preformált mintái voltak, amelyekben egy magasabb isteni erőnek kellett beleömlenie.

Mindezekhez vegyük hozzá, hogy az egész hellenizmus tulajdonképpen egy nagy dekadencia volt, az az életforma,, amidőn a kultúra civilizációvá változik. Minden bizonytalan minden relatív, az emberek fáradtak és szkeptikusak, nincs semmi új erő, összefoglaló gondolat, nagy egységes inspiráció, amely a lelkeket megragadhatná és egybefoghatná. Minden külső egysége mellett is bensőleg darabokra tört világ, amelynek mintázatában azonban nyilvánvalóan kivesszük a nagy világtörténelmi előkészítés fölséges nyomait. Az egész emberiség, mint egy imperium nagyszerű jogrendje. A világ, mint összefolyt ezerszínű matéria, egyetlen új kultúra számára. Óriási szükségérzet a monoteizmus felé, nagy és elpusztíthatatlan igény gyökeres etikai megújulás után és szakadatlan keresése és kitapogatása egyetlenegy uralkodó személyiségnek. akiből minden isteni erő árad és aki egy új világnak gyökere, törzse és koronája, a népek pásztora, az idők felett álló bíró, a lelkek és nemzetek királya, az Elet Fejedelme. Ez a valaki, aki után eseng a hellenizmus, népét különválasztja ettől a világtól, a halál és az élet szent misztériumaiban magával eggyé teszi, egyetemes érvényű szimbolikus cselekménnyel el pecsételi és tulajdonába veszi; megáll az idő csúcspontján, az örökkévalóság küszöbén és új világot teremt az élni akarók számára. Ki lehet ez a Valaki, akinél nagyobbat nem gondolt a világ és akinek emberfölötti jelentősége Pharosként magaslik ki idők és történelmek hullámaiból?

Most már megértjük, hogy miért történhetett meg az a mondhatatlanul nagy csoda, hogy a Júdeábán támadt zsidó szekta, a keresztyénség, egyetlenegy embernek missziója és életműve által, a hellenizmus káoszában egy teremtő gondolat kristályfonalává vált és néhány száz embernek primitív tanításából négyszer 70 év alatt Nagy Konstantinus keresztyén világbirodalma áll elibénk. Azért történhetett ez meg, mert mindaz, amit a hellenizmus mint igényt, vágyat, kérdést évszázadokon keresztül előkészített, Pál missziója felelettel, élettel, teremtő igével tölti be. Ezer vajon-ra és tízezer vajhát-ra egy-két «igen és ámen» úgy felelt, hogy e feleletből megszülethetett nyugat kultúrája, az emberi művelődés betetőződése.
Az egyetlenegy, de ismeretlen Isten keresőinek Pál egyetlen igével felelt: akit ti nem ismertek és mégis imádtok, az a mennyei Atya, ki örök szeretettel tekint e világra és annak megromlott szépségét, elveszített dicsőségét ingyen kegyelemből restaurálja. Megismerte a világ az ő nevét és megkezdődött az új teremtés. Ennek az Istennek a neve olyan világosságot gyújtott, hogy egyszerre lehullottak a bálványok, elporladtak az oltárok. elszállott a hekatombáknak a füstje, kiapadt a tauroboliák vére és az antik templomok elmúlt emlékek kriptáivá változtak át.

Ez az Isten örökkévaló, mindenütt jelen van és szabados teremtő. Mint igazság és mint kegyelem jelenti ki magát. Mint igazság, pusztító tűz, bűnnel, vérrel, világgal szemben. Mint kegyelem, megújító és csodatevő erő, minden bűnbánóval, minden hívővel, minden keresővel és minden újrakezdővel szemben. A vele való közösség nem szertartáson, törvényen vagy rítuson nyugszik, hanem a lélek szabad, benső tapasztalásán, a helyreállított istenkép és a kiengesztelődött Isten boldog találkozásán. Mindez nem mítosz és nem fikció, mert Istennek minden dicsősége, ereje, akarata, szentsége és kegyelnie testet öltött a názáreti Jézusban, aki belőle való, vele egy lényegű és minden Igéjében, minden cselekedetében, imádságaiban, példaadásában és tanításaiban teljesen és tökéletesen kijelenti, képviseli és elpecsételi a Láthatatlant.
Jézus a végleges és örök próféta; amit Istenről emberi szerkezetünkben tudni lehet, mind ő mondja meg és ő mindent megmond, amit emberi szerkezetünkben megérthetünk és elhordozhatunk. Nincsen olyan kérdés, amelyre ne ő volna a végleges és boldog felelet, (5 az ismeretnek soha ki nem apadó forrása, évezredek, világrészek, kultúrák, korok, nemek, nyelvek, fajok és ágazatok számára. Krisztus a végleges, a teljes, a mindig új és mindig ugyan azonos kijelentés, Krisztus az örök próféta.
De ez még nem elég. Krisztus nemcsak a testté lett Ige, hanem a legszentebb, az örök áldozat. Az a világ, amely védekezett ellene, nem tudta elviselni szentségét, igazságát, tisztaságát, az új élet dicsőségét, azt a különös törvényt, hogy az elsők utolsók lesznek, s az utolsók elsők, hogy aki uralkodni akar, szolgáljon, hogy a szeretetnek nincs határa, hogy legnagyobb jó a lélek. Nem tudták elviselni azt a nagy törvényt, hogyha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon menned az életre, mint látó szemmel a Gyehennára.
Nem tudták elviselni, hogy szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és kergetnek titeket. Ezért halálra keresték, keresztre szegezték és a gyalázat fáján, tövissel megkoronázva, átszegezett tiszta testéből lelkét kilehelte. De a kereszt csak véres oltár volt, amelyen megáldoztatott a legnagyobb érték, az új világ első zsengéje, az egyszülött és szerelmes Fiú.
Harmadnapon halottaiból dicsőségesen feltámadott, s ezáltal a kereszt nagy áldozata minden értelmet felülhaladó véget nyert. Hozzá tértek azok, akik átszegezték, térdet hajtottak neki ellenségei és a kereszt nagy áldozatáért Isten minden megtérőt azzal a szeretettel fogad, amellyel egyszülöttjét elbocsátotta. Kiengesztelődött a megromlott világgal és a lázadó emberek kibékültek vele. A keresztfán lecsorgó vér elégtétel volt az Isten igazságosságának, s egyszersmind újjászületésének fürdővize azok számára, akik megtértek.

De még ez sem volt elég. A feltámadott Krisztus átvette egy lelki birodalom kormány pálcáját. Ő lett az igazi Kyrios, az új ország törvényeinek, közigazgatásának, alkotmányának forrása és képviselője. A feltámadott Űr nem test és vér többé, hanem pneuma, lélek, amely egy új életnek a csirája és az ereje. Azt, akiben megfogamzik, foglyává teszi: rajta elhatalmasodik, áthatja lénye legmélyebb vonásait, felébreszti a benne alvó istenképet és olyan csodát mivel vele, mint a vad olajfával a belé oltott nemes gally. Új, mennyei élet szépségek gazdag termésétől roskad az életág.
Új erők, igazságok és szépségek támadnak a népek életében. Átitat mindent, ami meghódol neki, az ő különös, sui generis élete. Elindul végezni a maga csodáit: övé a betegek, kicsinyek, üldözöttek, együgyűek és alázatosak birodalma és éppen azokból építi fel országát, akik e világ szerint már elkallódottaknak látszottak.

Misztérium Krisztusnak, mint Kyriosnak halála és élete. Misztérium az ő neve és ismerete: örök kiválasztás útján érkeznek meg közelébe a lelkek, és akiket ő egyszer megragadott, kezéből soha ki nem ejti. A világ eresztékei recsegnek, közeledik a nagy szétomlás, egybetakartatnak az egek és lehullanak a csillagok, váratlanul megérkezik a Bíró ítélni eleveneket és holtakat, de a szétomló világból megmenekülnek a hívők, azok, akik el vannak pecsételve, akik kezükben tartják a fehér kövecskét, amilyennel a Divus hívogatta nagy áldozattételekre az ő népét. Sietős, remegő, mindenre kész világ, amely az üldözések lángjai között a boldog vég megnyilatkozó egeit látja. Mindaz, ami látható, elmúlik és a széthulló kozmosz horatoszból szemünk előtt kinő a kozmosz aoratosz. Ez a keresztyénség summája abban az emberben, akiben a korszak lezárul és aki egyedül áll Pálhoz fogható nagyságban az antik világ alkonyán. Pál és Augustinus, egy alfa és omega a hellenista keresztyénség kezdetén és végén.
Az eschatologikus vízió azonban nem a világ végében, hanem az új történelmi fordulatban valósult meg. A széthulló római birodalom alkotmányában új spirituális birodalom alapjai vannak levetve. Ez az egyetemes keresztyén egyház. A széttépett, agyoncáfolt, ezer ellenmondásba került görög filozófia helyett egy új, intelligibilis világ alakult ki a keresztyén hit rendszere, amely mindent átvett a görög filozófiából, de mindennel a keresztyénség örök igazságait öntötte formába. Az elveszett lelki egység helyett évezredre szóló gránitegység támadt, az aláásott tekintély omladékai felett a földtől az égig egy új isteni tekintély, a kinyilatkoztatás ércoszlopa áll.
A kicsinyek, üldözöttek, betegek, együgyűek felemelkedtek a katakombák mélyeiből, a cirkuszokban kiömlött vérből új hitvallók beláthatatlan serege támadt és a «harmadik nép», a mélységből néhány száz év alatt felemelkedve, átveszi a látható és láthatatlan világ kormányzását. Északról, keletről beláthatatlan tömegekben özönlő új népek, vad és durva barbárok serege meghódol ennek a gyémánt alkotmánynak, friss vérét beleönti a csillogó formákba és kialakul a római imperium spirituális mása, az egész emberkultúrának egységes szervezete, egy egyházban és egy államban, mint corpus mysticumban.

Ami az antik világból e nagy palingenesisben nem született újjá és nem épült bele a keresztyén kultúra nagy alkotmányába, törmelékké, lim-lommá, porrá és sárrá válik és kihull a világtörténelemből. De ami beépül, az új tartalmat nyer. A dór templomok helyett gót templomok nyúlnak az égbe. A görög szobrok szeme felnyílik és mint egy Pygmalion-csókra élet, jellem sugárzik egy ezredév múlva támadó utódaikon. A háttérnélküli, éles körvonalú festészet távlatot és mélységet kap. fény és árny veszi át a merev körvonalak helyét, s élő, sugárzó ablakká válnak, amelyen át az élet új dimenzióiba nézünk. Vontatott, néha üvöltő, egysípú, artikulátlan zenéből megszületik a hangok csodálatos világa, a polifónikus és kontrapontos zene, amelyből egy zengő kozmosz minden árnyalata, rejtelme, tárgyatlan örök lelkisége bontakozik ki.
Aphrodite és Astarte szimbólumai, a Maccebák, Phallosok örökre eltűnnek és helyettük ott mosolyog a szűzanya a gyermek Jézussal. A kereszt, az antik világban a kárhozat jelvénye, az üdv és diadal szimbólumává válik és ott ragyog a kultúra dómjának tetején. Odysseus horizontális kalandozásai helyett Dante vertikálisan, mélységekbe és magasságokba száll. Aischylos és Euripides tárgyi tragikuma helyett Shakespeare jellemtragikuma mutatja az élet mélységeit. A hierodulosokból földet és elmét művelő szerzetesek lesznek és a hierodulákból Szent Terézek és Lorántffy Zsuzsánnák.
A szavakon nyargaló és szőrszálhasogató, pénzért megvehető szofistákból Aquinói Tamások, Kantok és Fichték. Az ifjakat szerető és rontó antik öregekből Paulai szent Vincék és Pestalozziak, a Messalinákból Jean dArc-ok, Temistoklesből Cromwell, Alkibiadesből Roland és Bouilloni Gottfried, Diogcnesből Assisi Ferenc. És ha nem az ellentéteket keressük, hanem a nagyszerű analógiákat, még mindig óriási közbevettetést látunk Platon és Augustinus, Aristoteles és Aquinói Tamás, Anacreon és a trubadúrok, Plotinosz és Hegel, Nagy Sándor és Napoleon között. Ez a nagy közbevettetés nemcsak az az ezer, kétezer esztendő, amely közöttük van, hanem az a keresztyénség, amelyik bensőleg elválasztja, bár külsőleg egybekapcsolja őket.

Pál néhány hagymaszagú görög naplopónak prédikál az
Areopagoson az ismeretlen Istenről.
S mikor az ismeretlen Istent megismerik. íme: a régiek elmúltak, újjá lett minden!