Közismert, hogy a galáciabeliek Ázsia melyik részén laktak, és mik voltak a határai az országuknak, de az eredetüket illetően nincs egyetértés a történészek között. Egyetemesen elfogadott, hogy gallok voltak, s ezen az alapon nevezték őket gall-görögöknek. De hogy Gallia melyik részéről származtak, azt nehezebb meghatározni. Strabo úgy gondolta, hogy a tectosagesek Gallia Narbonensisből jöttek, a maradék pedig kelta volt, s az ő véleményét általánosan elfogadják. Miután azonban Plinius az ambianiakat a tectosagiak közé sorolja,s mivel egyetemesen elfogadott, hogy ezek szövetségben éltek a tolistobogiakkal, akik a Rajna partján lakoztak, én valószínűbbnek tartom, hogy belgák voltak, akiknek a területe a Rajna nagyon távoli részeitől egészen a La Manche csatornáig terjedt.
A tolistobogiak azt a részt lakták, ami a mostani lakosairól a Cleves és Brabant neveket kapta. A tévedés, azt hiszem, az alábbi módon keletkezett. A tectosagesek egy csapata, akik betörtek Gallia Narbonensisbe, megtartották eredeti nevüket, s annak az országnak is ezt a nevet adták, amelyet legyőztek. Erre céloz Ausonius, aki ezt mondja: „Ami a teutosageseket illeti, akik eredeti neve a belgák volt”, mert belgáknak nevezi őket, és azt mondja, hogy először teutosageseknek, majd tectosageseknek nevezték őket. Caesar a tectosageseket valóban a hercini erdőbe helyezi, de én úgy vélem, ez a vándorlásuk következménye volt, ami valóban kiderül a hivatkozott szövegrészből.

De több, mint eleget mondtunk a nemzet eredetéről, ami a jelen igeszakaszt illeti. Plinius arról tájékoztat minket, hogy a galaták, akik Ázsiának azt a részét lakták, mely róluk kapta a nevét, három fő nemzetre oszlottak: a tectosagiakra, a tolistobogiakra és a trochmiakra, s ennek megfelelően három fővárosuk volt. Akkora hatalommal uralkodtak egy időben a nem harcias szomszédaik felett, hogy Kis-Ázsia nagyobb részétől ők szedték a sarcot. Végül elveszítették ókori bátorságukat, s átadták magukat a gyönyöröknek és a fényűzésnek, elveszítették a háborút, így aztán a római konzul, Cneius Manlius viszonylag könnyen legyőzte őket.

Pál apostol idejében római fennhatóság alatt álltak. Ő tisztán és hűségesen tanította őket az evangéliumra, de a távollétében jöttek hamis apostolok is, akik hamis és téves tanításokkal megrontották az igazi magot. Azt tanították, hogy még mindig be kell tartani a ceremóniákat. Ez lényegtelen apróságnak tűnhet, de Pál nagyon helyesen úgy küzd ellene, mintha mondhatni a keresztyén hit alapvető hittétele volna.
Nem csekély gonoszság kioltani az evangélium világosságát, csapdát állítani a lelkiismeretnek, és eltörölni a különbséget az Ó- és az Újszövetség között. Pál észrevette, hogy ezek a tévelygések kapcsolódnak az azzal összefüggő gonosz és veszélyes vélekedéshez, hogy mi módon szerezhető meg az üdvösség. Emiatt harcol oly komolyan és hevesen. Megtanulván tőle ennek az ellentmondásnak a fontos és komoly természetét, a mi dolgunk is az, hogy nagyobb figyelemmel olvassuk a levelét.

Aki a témával kapcsolatos nézeteit Origenész és Jeromos magyarázataira alapozza, azt meglepi, hogy Pál ennyire mély érdeklődést tanúsít a külsődleges rítusok iránt, de bárki megy vissza a forrásig, el fogja ismerni, hogy bőséges oka volt erre az éles feddésre. A galaták hagyták, hogy félrevonják őket a helyes útról a szélsőséges hiszékenység, vagy inkább a könnyedség és az ostobaság folytán. Ezért feddi szigorúbban őket. Én ugyanis nem értek egyet azokkal, akik a nyelvezete nyerseségét a felfogóképességük lassúságának tudják be. Az efézusiak és a kolossébeliek is ki voltak téve ugyanezeknek a kísértéseknek. Ha pedig odahajtották volna a füleiket a csalók meséire, akkor vajon azt képzeljük, hogy Pál kedvesebben bánt volna velük? A feddés eme elszántságát nem a nép beállítottsága okozta, hanem a viselkedésük alantassága.
Megállapítván, mi volt a levél megírásának célja, most vizsgáljuk meg a sorrendet, melyben íródott. Az első és a második fejezetben az apostolságának hitelességéről beszél, kivéve hogy a második fejezet vége felé futólag érinti a fő témáját, az ember megigazulását, amit azonban nyíltan és közvetlenül a harmadik fejezetben tárgyal. Bár az első két fejezetben látszólag sok témája van, az egyedüli célja mégis annak bizonyítása, hogy ő egyenlő a legfőbb apostolokkal, s nincs rá ok, amiért ne kellene rá úgy tekinteni, mint egyenrangúra közülük bármelyikkel.

Fontos azonban tudnunk, miért munkálkodik oly keményen a saját állításának megalapozása végett. Ha ugyanis Krisztus uralkodik, s a tanítás tisztasága érintetlen maradt, akkor mit számít, hogy ő Péter alatt, vagy felette áll, illetve ha mindenben egyenlő vele? Ha mindenkinek „alább kell szállnia”, hogy egyedül Krisztus „növekedhessen” (Jn3:30), akkor felesleges az emberi rangokról vitatkozni. Emellett azt is meg lehet kérdezni, hogy miért hasonlítja össze önmagát a többi apostollal? Miféle vitája volt Péterrel, Jakabbal, vagy Jánossal? Mi haszna volt összeütközésbe hozni azokat, akik egy nézeten és a legszorosabb barátságban voltak?
Erre azt válaszolom: a hamis apostolok, akik megtévesztették a galatákat, azzal próbáltak a kegyeikbe férkőzni, hogy az apostoloktól kapták a megbízatásukat. Főleg azzal tettek szert befolyásra, hogy arra célozgattak: az apostolokat képviselik és az ő üzenetüket közvetítik. Pált illetően azonban megtagadták tőle az apostoli nevet és tekintélyt. Azt vetették ellenébe, hogy ő nem lett a tizenkettő egyikeként kiválasztva, az apostolok társasága soha nem fogadta őt be ekképpen, s nem Krisztustól, vagy akár csak az apostoloktól vette át a tanítását. Mindezzel nemcsak Pál tekintélyét akarták csorbítani, de közönséges egyháztaggá akarták őt alacsonyítani, azaz messze azok alatt állóvá, akik ezeket a célozgatásokat tették.

Ha ez pusztán személyes dolog lett volna, nem okozott volna Pálnak nehézséget, ha közönséges tanítványnak számítják. Mikor azonban látta, hogy a tanítása elkezdi elveszíteni a súlyát és a tekintélyét, akkor nem maradhatott tovább csendben. A kötelességévé vált bátran ellenállni. Mikor a Sátán nem meri nyíltan támadni a tanítást, a következő hadicsele az, hogy annak befolyását kisebbíti a közvetett támadásokkal. Emlékezzünk tehát arra, hogy Pál személyében az evangélium igazságát érte támadás. Ha ugyanis engedte volna, hogy megfosszák az apostoli tisztességtől, akkor abból az következett volna: eddig olyasmit állított, amire nem volt joga, s ez a hamis dicsekvés minden más dolgot illetően is gyanút ébresztett volna iránta. A megbecsülés, melyben a tanítását részesítették, attól a kérdéstől függött, hogy az vajon - amint egyesek vélekedni kezdtek - egy közönséges tanítványtól származik, vagy Krisztus apostolától?
Másrészt elborította őt a nagy nevek csillogása. Azok, akik dicsekvő módon hivatkoztak Péterre, Jakabra, és Jánosra, apostoli tekintélyre igyekeztek szert tenni. Ha Pál nem állt volna ellen férfiasan ennek a dicsekedésnek, akkor utat adott volna a hamisságnak, s engedte volna, hogy Isten igazsága ismét csorbát szenvedjen az ő személyében. Ezért tehát mindkét dologért komolyan harcol: őt az Úr apostolnak jelölte, és semmilyen vonatkozásban nem volt a többinél alábbvaló, hanem ugyanazt a titulust élvezte és egyenlő volt velük tekintélyben és rangban. Valóban tagadhatta volna, hogy azokat az embereket Péter és társai küldték, vagy, hogy bármiféle megbízást kaptak volna tőlük. De sokkal magasabb alapokra áll és elmondja: semmivel sem kevesebb maguknál az apostoloknál. Ha ezt nem teszi, úgy vélték volna, hogy nem áll ki a saját ügye mellett.

Jeruzsálem volt abban az időben az összes gyülekezet anyja, mert az evangélium onnan terjedt el az egész világra, s mondhatni, ez volt Krisztus királyságának fő trónja. Bárkit, aki onnan jött a gyülekezetekhez, a kellő tisztelettel fogadtak. Sokakat azonban ostoba büszkeség töltött el attól a gondolattól, hogy az apostolok barátságát élvezték, vagy legalábbis az ő iskolájukban tanultak, s ezért semmi más nem tetszett nekik, csak amit Jeruzsálemben láttak.
Minden szokást, amit ott nem gyakoroltak, nemcsak nem szerették, de kíméletlenül el is ítélték. Ez a zsémbes viselkedés akkor vált nagyon ártalmassá, mikor valamelyik gyülekezet szokását igyekeztek egyetemes törvényként elfogadtatni. Néha annyira ragaszkodunk egy tanítóhoz, vagy egy helyhez, hogy bármiféle saját megítélés nélkül tesszük egyetlen ember vélekedését mércévé mindenki számára, illetve egy hely szokásait mércévé az összes többi hely számára. Az efféle ragaszkodás nevetséges, ha ugyan nem keveredik bele mindig becsvágy is, vagy inkább azt kell mondanunk, hogy a szélsőséges zsémbesség mindig is becsvágyó.

Visszatérve a hamis apostolokra, ha ők a gonosz versengéssel mindenütt csak azoknak a ceremóniáknak a használatát próbálták volna bevezettetni, amelyeket Jeruzsálemben láttak, hogy betartanak, az sem kicsiny sérelem lett volna, mert mikor egy szokást törvénnyé tettek, azzal igazságtalanságot követtek el. Súlyosabb gonoszság is rejlett azonban a gonosz és veszélyes tanításban, ami vallásos előírásokkal kötötte hozzájuk az emberek lelkiismeretét, s ami a megigazulást ezek betartásától tette függővé. Ezen okok miatt védte Pál az apostolságát annyira buzgón, és ezért hasonlította magát a többi apostolhoz.
Ezt a témát folytatja a második fejezet végéig, ahol továbblép arra a tanításra, mely szerint Isten szemében az ingyenes kegyelem, és nem a törvény cselekedetei által igazulunk meg. Az érve ez: ha a ceremóniáknak nem volt meg az erejük ahhoz, hogy megigazítsanak, akkor a betartásuk emiatt szükségtelen. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem korlátozza magát teljes mértékben a ceremóniákra, hanem általánosságban beszél a cselekedetekről, különben az egész érdeklődés csak fecsegés maradna.
Ha bárki úgy véli, hogy túlerőltetjük a dolgot, vegye figyelembe a következő két okot. Először is, a kérdés nem rendezhető le a nélkül az általános alapelv elfogadása nélkül, miszerint Isten ingyenes kegyeméből igazulunk meg, s ez az alapelv nemcsak a ceremóniákat állítja félre, hanem mindenféle más cselekedetet is. Másodszor, Pál nem annyira a ceremóniák fontosságát, mint inkább az üdvösségnek a cselekedetek által történő megszerzése gonosz tanítását támadta. Jegyezzük meg tehát, hogy el kellett mennie a forrásig, és figyelmeztetni kellett az olvasóit arra, hogy az itt taglalt ellentmondás nem holmi csip-csup valami, hanem minden dolog közül a legfontosabb - az üdvösség megszerzésének módja.

Hiba tehát azt feltételezni, hogy az apostol csak a ceremóniák speciális kérdésével foglalkozik, olyan témával, ami nem oldódik meg önmagától. Hasonló dolog előfordul a történelemben (Csel15:2). Küzdelem és vita támadt abból a kérdésből, hogy vajon be kell-e tartani a ceremóniákat, vagy sem. A vita menetében az apostolok sokat időztek a törvény elhordozhatatlan igája, valamint az ingyenes kegyelemből történő bűnbocsánat mellett. Mi volt ennek a célja?
Ostoba eltávolodásnak tűnhet a szóban forgó témától, de ennek az ellenkezője az igaz, mert a konkrét hiba nem cáfolható meg kielégítően egyetemes alapelv elfogadása nélkül. Mint mikor például engem arra szólítanak fel, hogy vitatkozzak a húsevés megtiltásáról, akkor nem pusztán a különböző élelmiszerekről fogok beszélni, hanem felfegyverzem magam az általános tanítással: miféle tekintélye van az emberi hagyományoknak a lelkiismeretem megkötözésére? Idézni fogom majd a kijelentést, miszerint: „Egy a törvényhozó, a ki hatalmas megtartani és elveszíteni” (Jak4:12). Röviden, itt Pál tagadólag érvel az egyetemestől a konkrét tételek felé, ami a szokásos és legtermészetesebb módja az érvelésnek. Azt pedig, hogy milyen bizonyítékokkal és érvekkel támasztja alá azt az alapelvet, mely szerint egyedül Isten kegyelméből igazulunk meg, meglátjuk majd, mikor rátérünk az igeszakaszra. Ezt a témát folytatja egészen a harmadik fejezet végéig.

A negyedik fejezet elején megvizsgálja a ceremóniák helyes használatát, s az elrendelésük okát, egyidejűleg azt is megmutatván, hogy most ezek eltöröltettek. Szükséges volt megválaszolni az egyesek elméjében megfogalmazódó ostoba ellenvetést: Mi haszna volt hát a ceremóniáknak? Haszontalanok voltak? Vajon az atyák feleslegesen tartották meg ezeket? Röviden két kijelentést szemléltet, melyek szerint a maguk idejében nem voltak feleslegesek, és azért töröltettek el Krisztus eljövetelével, mert ő ezeknek az igazsága és a vége.
Ezzel pedig azt mutatja meg, hogy nekünk Általa kell élnünk. S vetvén egy pillantást a mi állapotunk, valamint az atyák állapota közti különbségekre, utal rá, hogy a hamis apostolok tanítása azért gonosz és veszélyes, mert ókori árnyékokkal sötétíti el az evangélium világosságát. S az apostol tanítása itt keveredik néhány megrendítő buzdítással. A fejezet vége felé gyönyörű hasonlattal eleveníti meg az érvelését.

Az ötödik fejezetben arra buzdítja őket, hogy szorosan ragaszkodjanak ahhoz a szabadsághoz, amit Krisztus vére szerzett meg a számukra, s ne engedjék, hogy a lelkiismeretüket az emberek vélekedései ejtsék csapdába. Egyidejűleg azonban emlékezteti őket, mi módon lehet törvényesen élni a szabadsággal. Alkalmat vesz rá, hogy rámutasson a keresztyének helyes elfoglaltságaira, nehogy haszontalanul töltsék az idejüket a ceremóniákkal, és elhanyagolják a valóban fontos dolgokat.