1. Atyámfiái, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.
2. Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.
3. Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg.
4. Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve.
5. Mert ki-ki a maga terhét hordozza.

Fratres, etiamsi praeoccupatus fuerit homo in aliquo lapsu, vos, qui spirituales estis, instaurate ejusmodi hominem spiritu lenitatis; considerans to ipsum, ne tu quoque tenteris.
Alii aliorum onera portate, et sic adimplete legem Christi.
Nam si quis putat se esse aliquid, quum nihil sit, se ipsum decipit.
Opus antem suum probet unusquisque; et tunc in se ipso solo gloriam habebit, non antem in alio.
Quisque enim proprium onus portabit.

1. Atyámfiái, még ha előfogja is az embert valami bűn. A becsvágy komoly, és riasztó gonoszság. De aligha kevesebb sérelmet okoz a nem időszerű és szélsőséges szigorúság, ami a buzgóság tetszetős megnevezése alatt sok esetben a gőgből, valami a testvérek iránti ellenszenvből és megvetésből származik. A legtöbben úgy ragadják meg a felebarátaik hibáit, mint alkalmakat a sértegetésükre, s a feddő és kegyetlen nyelvezet használatára. Ha a feddésben lelt örömük azonos lenne a megjobbítás iránti vágyukkal, más módon cselekednének.
A feddést, néha az éles és súlyos feddést a bűnözők felé kell irányítani. Mialatt azonban nem szabad visszariadnunk a bűnnel szembeni hűséges bizonyságtételtől, az olajat sem szabad vegyítenünk az ecettel. Itt azt tanuljuk meg, hogy a felebarátaink hibáit gyengéd módon helyesbítsük, s ne tartsuk a feddéseket a vallásos és keresztyén jellem részének, melyek nem a szelídség lelkét lehelik. A céljának elérése végett magyarázza a jegyes feddések célját, ami nem más, mint az elbukott útba igazítása, hogy az illető visszakerüljön korábbi állapotába.
Ezt a célt soha nem lehet erőszakkal, vagy hajlamossággal a vádaskodásra, illetve a viselkedés, vagy a nyelvezet hevességével elérni. Következésképpen mindig gyengés és szelíd lelkületet kell mutatnunk, ha gyógyítani akarjuk a testvérünket. S nehogy bárki megelégedjen a külsődleges forma felöltésével, megköveteli a szelídség lelkét, mert senki sem áll készen a testvére ostorozására, amíg nem sikerült neki eljutni a szelíd lélekhez. A testvérek jó útra terelése során tanúsított szelídség melletti újabb érv rejlik a még ha előfogja is az embert szavakban. Ha valakit a megfontolás hiánya, vagy a csaló ravasz mesterkedése vitt tévútra, akkor kegyetlenség lenne nyersen bánni az illetővel.
Azt pedig tudjuk, hogy az ördög mindig lesben áll, és ezer módon képes minket félrevezetni. Mikor észrevesszük, hogy a testvérünk vétkezett, vegyük fontolóra, hogy a Sátán csapdájába esett, s induljunk könyörületre a megbocsátásra készítvén fel az elménket. Mindenesetre az efféle sérelmeket és bukásokat kétségtelenül meg kell különböztetnünk azoktól a mélyenszántó bűnöktől, melyeket az Isten tekintélyének szándékos és makacs semmibe vétele kísér. Efféle gonosz és romlott engedetlenséget látván nagyobb szigorúsággal kell fellépni, mert mi előny származna a gyengéd bánásmódból? A még ha (sav Kai) kötőszó arra utal, hogy nemcsak a megkísértett gyengékkel, de azokkal szemben is türelmet fognak tanúsítani, akik engedtek a kísértésnek.

Ti lelkiek. Ezt nem ironikusan mondja, mert bármennyire lelkiek legyenek is, mégsem voltak teljesen betöltekezve a Szentlélekkel. Nekik illik felemelni az elbukottakat. Mi más célra lehetne alkalmazni az ő kiváló eredményeiket, mint a testvérek üdvösségének előmozdítására? Minél kiválóbban van megáldva valaki az isteni kegyelemmel, annál erőteljesebben köteles ügyelni a kevésbé megáldottak épülésére. Az ostobaságunk azonban oly hatalmas, hogy még a legjobb kötelezettségeinkben is hajlamosak vagyunk csődöt mondani, s ebből ered annak a figyelmeztetésnek a szükségessége, amellyel az apostol a testies nézetek elleni óvatosságra int minket.
Ügyelvén magadra. Nem ok nélkül tér át az apostol a többes számról az egyes számra. Súlyt ad az intésének, mikor mindenkihez személyesen szól, s megparancsolja neki, hogy gondosan pillantson önmagába. „Te, aki felvállalod a mások megfeddésének feladatát, nézz magadra.” Semmi sem nehezebb, mint visszavezetni minket a saját gyengeségeink elismerésére. Bármekkora éleselméjűséggel vegyük is észre mások hibáit, nem látjuk, amint a közmondás mondja, „a hátunkon függő tarisznyát”, ezért hogy nagyobb elevenségre serkentsen, egyes számot használ.
Ezek a szavak kétféle értelmezést is megengednek. Miután elismerjük, hogy mi is felelősek vagyunk a bűnökért, szívesebben megadjuk azt a megbocsátást másoknak, amit viszonzásul mi is elvárunk. Egyesek ily módon értelmezik a szavakat: „Neked, aki bűnös vagy, és szükséged van a testvéreid könyörületére, nem kellene hevesnek és engesztelhetetlennek mutatkoznod mások iránt.” Én azonban inkább figyelmeztetésként magyarázom Pál részéről, mely szerint mások megjobbításakor nekünk magunknak nem szabad bűnt elkövetni. Van itt egy veszély, mely a legaprólékosabb figyelmet érdemli, s amelytől nehéz óvakodni, mert semmi sem könnyebb, mint átlépni a helyes határokat. A kísértés szót azonban ebben az igeszakaszban nagyon helyesen kiterjeszthetjük az egész életre. Valahol csak alkalmunk nyílik a rosszallásunkat kifejezni, kezdjük magunkkal, s a saját gyengeségünkről megemlékezve legyünk engedékenyek másokkal.

2. Egymás terhét hordozzátok. A bűneink gyengeségeit, melyek alatt nyögünk, nevezi terheknek. Ez a kifejezés kiváltképpen alkalmas a kedves viselkedésre buzdításhoz, mert a természet azt diktálja nekünk, hogy a teher alatt görnyedőkön könnyíteni kell. Pál a terhek hordozását parancsolja. Nem szabad elnézni azokat a bűnöket, vagy átsiklani felettük, melyek alatt a testvéreink görnyedeznek, de könnyítenünk kell rajtuk - ezt pedig csak kedves és barátságos helyesbítéssel tehetjük meg. Van sok házasságtörő és tolvaj, sok gonosz és mindenféle lezüllött jellemű ember, akik szívesen bűnrészessé tennék Krisztust a vétkeikben. Mindannyian a hívőkre testálnák a terheik hordozásának feladatát. Mivel azonban az apostol közvetlenül ezt megelőzően a testvér helyreállítására buzdított, a módot, ahogyan a keresztyéneknek hordozniuk kell egymás terhét, nem lehet eltéveszteni.
És úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. A törvény, mikor itt Krisztusra vonatkoztatja, egy érv helyett szerepel. Hallgatólagos ellentét van Krisztus törvénye és Mózes törvénye között. „Ha nagyon vágytok egy törvény betartására, Krisztus parancsol nektek olyan törvényt, amit minden másiknál többre kell tartanotok, ez pedig a szívélyesség táplálása egymás iránt.” Annak, akinél ez nincs meg, nincs semmije. Másrészt azt mondja nekünk, hogy mikor mindenki könyörületesen támogatja a felebarátját, akkor betölti Krisztus törvényét, amivel arra utal, hogy minden dolog felesleges, ami nem szeretetből származik. A görög avannproGars szó összetétele ugyanis annak az elképzelését közvetíti, ami abszolút tökéletes. Miután azonban egyetlen ember sem teljesíti minden vonatkozásban azt, amit Pál követel, még mindig messze vagyunk a tökéletességtől. Még az is, aki a legközelebb jut hozzá másokkal összevetve, nagyon távol áll attól Istennel összevetve.

3. Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami. Van némi kétértelműség a szerkezetben, de Pál szavainak jelentése világos. A holott semmi első ránézésre azt jelenti: „mikor bárki, aki valójában semmi, azt állítja, hogy ő valami”, mivel sok valójában semmit sem érő embert lelkesít fel önmaga ostoba bámulása. De a szavak jelentése általánosabb, s így fejezhető ki: „Mivel az összes ember semmi, az, aki valaminek akar látszani, s arról győzködi magát, hogy ő valaki, becsapja magát.” Először is tehát azt jelenti ki, hogy semmik vagyunk, ami alatt azt érti, hogy semmivel sem rendelkezünk önmagunktól, amivel jogunk lenne dicsekedni, hanem minden jó dolognak híjával vagyunk, így minden dicsekvésünk csupán hiábavalóság.
Másodszor arra céloz, hogy azok, akik a magukénak állítanak valamit, önmagukat csapják be. Mivel pedig semmi sem szítja fel jobban a sértődöttségünket, mint mikor mások becsapnak, az ostobaság csúcsát jelenti, ha szándékosan önmagunkat csapjuk be. Ez a megfontolás sokkal nyíltabbá tesz minket másokkal szemben. Honnan származik a heves sértegetés, vagy a gőgös ridegség, mint onnan, hogy mindenki felmagasztalja önmagát és gőgösen lenéz másokat? Távolítsuk el a gőgöt, s a legnagyobb mértékletességet fogjuk megtapasztalni az egymással szembeni viselkedésünkben.
4. Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg. Pál már korábban erőteljes csapással ütötte le az ember gőgjét. De gyakran megtörténik, hogy önmagunkat másokhoz hasonlítva, a róluk kialakított rossz vélemény vezet minket arra, hogy önmagunkról jó véleményt alkossunk. Pál kijelenti, hogy nem szabad efféle összehasonlítást tenni. Senki, mondja, ne mérje önmagát más mércéjével, vagy ne gyönyörködtesse magát azzal a gondolattal, hogy mások kevésbé érdemesek az elismerésre. Tegyen félre minden másokkal törődést, vizsgálja meg önmagát, és kutassa, mi a saját cselekedete. Ez nem az, ami másokat lebecsülve hódítunk el, hanem amivel mindenféle összehasonlítgatás nélkül rendelkezünk, s amit valódi elismerésre méltónak tekinthetünk.
Egyesek úgy vélik, Pál itt ironikusan beszél. „A mások hibáihoz hasonlítgatva hízelegsz magadnak, de ha fontolóra veszed, ki vagy te tulajdonképpen, akkor élvezed majd azt az elismerést, ami valóban kijár neked.” Más szóval, semmi dicséretben nem lesz részed, mert nincs ember, aki akár a legkisebb dicséretre is valóban méltó lenne. Ezzel a nézettel összhangban következnek a ki-ki a maga terhét hordozza szavak, amiről azt feltételezik: megszokott dolog, hogy mindenki a maga terhét hordozza. A szavak világos és nyílt jelentése azonban jobban összeegyezik az apostol érvelésével. „Csak önmagad vonatkozásában, s nem másokkal összehasonlítva lesz dicséreted.”

Tudatában vagyok annak, hogy a következő mondatot, mely megsemmisíti az ember minden dicsőségét, az ironikus beszéd alátámasztásának fogták fel. De a dicsőség, melyről ezek az igeversek beszélnek, a jó lelkiismeret folyományai, amelybe az Úr az egész népének engedi a belemerülést, s amelyről Pál máshol nagyon lelkes nyelvezettel beszél. „Mikor pedig a tanácsra vetette szemét Pál, monda: Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai napig.” (Csel23:1) Ez nem több, mint az isteni kegyelem elismerése, ami semmiféle dicséretben nem részesíti az embert, hanem arra buzdítja, hogy Istennek adja a dicsőséget.
Efféle okot találnak az istenfélők önmagukban a dicsekedésre, s ezt nem a saját érdemeiknek, hanem Isten kegyelme gazdagságának tulajdonítják. „Mert a mi dicsekedésünk ez, lelkiismeretünk bizonysága, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcseséggel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon” (2Kor1:12). Maga a mi Urunk tanít minket: „Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt6:6). Szigorúan szólva nem tesz kijelentést, hanem arra a végkövetkeztetésre vezet minket, hogy mikor azt embert a saját érdemeiért, és nem mások aljassága folytán becsülik meg, akkor a dicséret jogos és megalapozott. A kijelentés tehát feltételes, s azt jelenti, hogy senkit sem lehet jogosan jó embernek tekinteni, akik másokra való tekintet nélkül nem találtatnak annak.

5. Mert ki-ki a maga terhét hordozza. A tunyaság és s büszkeség megsemmisítése végett Isten ítéletét állítja elénk, melyben minden ember önmagáért, másokkal való összehasonlítás nélkül fog számot adni az életéről. Ebben tévedünk meg. Ha ugyanis egy embert, akinek csak egyetlen szeme van, a vakok közé tesznek, tökéletesnek fogja tartani a látását, s a napbarnított ember is fehérnek véli önmagát a négerek között.
Az apostol kijelenti, hogy a hamis következtetések, melyekre így jutunk, nem találnak majd helyet Isten ítéletében. Ott ugyanis mindenki a saját terhét hordozza majd, és senki sem kap felmentést másoktól amazok saját bűnei miatt. Ez a szavak valódi jelentése.