13. Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.
14. Mert az egész törvény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
15. Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emészszétek.
16. Mondom pedig, Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.
17. Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.
18. Ha azonban a Lélektől vezéreltettek, nem vagytok a törvény alatt.

Vos enim in libertatem vocati estis, fratres; tantum ne libertatem in occasionem detis carni, sed per charitatem servite vobis invicem.
Nam tota Lex in uno verbo completur, nempe hoc: Diliges proximum tuum sicut to
ipsum.
Quodsi alius alium vicissim mordetis et devoratis, videte, ne vicissim alius ab alio consumamini.
Dico autem: Spiritu ambulate; et concupiscentiam carnis non perficietis.
Nam care concupiscit adversus Spiritum; Spiritus antem adversus carnem; haec mutuo inter se adversantur; ut non, qnaecunqne volueritis, eadem faciails.
Quod si Spiritu ducimini, non estis sub Lege.

13. Mert ti szabadságra hivattatok. Most annak megmutatásával folytatja, miképpen kell használni a szabadságot. Az első korinthusi levél magyarázatakor rámutattunk, hogy a szabadság egy dolog, s a használata másik dolog. A szabadság a lelkiismeretben rejlik és Istenre néz, a használata pedig külső dolgokban rejlik, és nemcsak Istennel foglalkozik, hanem az emberekkel is. Miután arra buzdította a galatákat, hogy en tűrjék el a szabadságuk megkurtítását, most megparancsolja nekik: legyenek mértéktartók a használatában, s mondhatni a törvényes használata szabályaként fekteti le, hogy nem szabad a szabadosság ürügyeként, vagy alkalmaként tekinteni rá. A szabadság nem a test számára adatik, amit inkább igába fogva kell tartani, hanem ez egy lelki jótétemény, amit senki más nem képes élvezni, csak a kegyes elmék.
Sőt szeretettel. Itt a szabadság korlátozásának módszerét magyarázza el, annak érdekében, hogy az ne csapjon át tág és szabados visszaéléssé: a szeretettel kell szabályozni. Mindig emlékezzünk arra, hogy a kérdés most nem az, mi módon vagyunk szabadok Isten előtt, hanem hogy miképpen éljünk a szabadságunkkal az emberekkel való kapcsolattartásban. A jó lelkiismeret nem veti alá magát a szolgaság igájának, de a külsődleges szolgaság gyakorlása, vagy a tartózkodás a szabadsággal való éléstől nem rejteget veszélyt magában. Egyszóval, ha „szeretettel szolgálunk egymásnak”, akkor mindig odafigyelünk majd az intésre, így nem válunk vakmerőkké, hanem Isten kegyelmét az Ő tiszteletére és a felebarátaink üdvösségére fordítjuk.

14. Mert az egész törvény. Rejlik egy ellentét ebben az igeversben, ami noha nincs világosan kimondva, mégis nyilvánvalóan beleértendő Pál buzdítása és a hamis apostolok tanítása közé. Miközben ők csak a ceremóniákhoz ragaszkodtak, Pál futó pillantást vet a keresztyének tényleges kötelességeire és tevékenységeire. A szeretet eme dicsérete arról kívánja tájékoztatni a galatákat, hogy a szeretet a fő részét alkotja a keresztyén tökéletességnek. De fel kell tennünk a kérdést: miért van belefoglalva a törvény összes előírása a szeretetbe? A törvény két táblából áll.
Az első tájékoztat minket az istentiszteletről és a kegyességgel kapcsolatos kötelezettségekről, a második pedig a felebaráti szeretetről. Nevetséges ugyanis valaminek a részét annak egészévé tenni. Egyesek azzal kerülik ki ezt a nehézséget, hogy emlékeztetnek: az első tábla semmi mást nem tartalmaz, csak hogy teljes szívünkből szeressük Istent. Pál azonban konkrétan említi a felebaráti szeretetet, így tehát valamiféle kielégítőbb megoldást kell keresni.

Az Isten iránti kegyesség, elismerem, magasabb rangú, min a felebaráti szeretet, ezért az első tábla betartása Isten szemében értékesebb, mint a második tábláé. De ahogyan az Isten láthatatlan, úgy van elrejtve a kegyesség is az emberek szeme elől, s noha a megmutatkozása volt a cél, amiért a ceremóniák elrendeltettek, azok mégsem biztos bizonyítékai a létezésének. Gyakorta megtörténik, hogy senki sem annyira buzgó és szabályos a ceremóniák betartásában, mint a képmutatók. Isten tehát az Önmaga iránti szeretetünk próbájává teszi a felebaráti szeretetünket, mikor annak művelését parancsolja meg nekünk.
Ez az oka annak, amiért a szeretetet nemcsak itt, de a rómabeliekhez írott levélben is „a törvény betöltésének” nevezi (Rm13:8, 10): nem azért, mert kimagaslik, hanem mert valóságosnak bizonyítja az istentiszteletet. Isten, mint mondtam, láthatatlan, de a felebarátainkban képviselteti Magát, és az ő személyükben követeli meg azt, ami Neki jár. Az emberek iránti szeretet csakis az istenfélelemből és az Isten iránti szeretetből származik, ezért nem kell csodálkoznunk, ha egy szóképpel, melyben a rész szerepel az egész helyett a hatás magában foglalja azt az okot is, amelynek egyben a jele. Rossz lenne azonban bárkiben megpróbálni elválasztani az istenszeretetünket az emberszeretetünktől.

Szeresd felebarátodat. Az, aki szeret, minden embernek megadja, ami jár, és senkinek sem okoz sérülést, vagy kárt, hanem mindenkinek tőle telhetően jót cselekszik. Hisz mi más olvasható a második táblán? Ezt az érvet is használja Pál a rómabeliekhez írott levelében (Rm13:10). A felebarát szó minden élő embert magában foglal, mert közös természet köt minket össze, amint Ézsaiás emlékeztet minket: „tested előtt el ne rejtsd magadat” (Ézs58:7). Isten képmását különösen az egység szent kötelékének kell tekinteni, de pontosan ezért itt nincs különbségtétel barát és ellenség között, s az emberek gonoszsága sem képes félreállítani a természet jogait.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat. Az emberek önmaguk iránt táplált szeretetének kell szabályoznia a felebaráti szeretetet. A Sorbonne összes doktora szokta ezt vitatni, mondván, hogy a szabály felette áll annak, amit szabályoz, így az önszeretetnek kell mindig a legnagyobbnak lennie. Ez nem Urunk szavainak megmagyarázása, hanem azok felforgatása. Ők szamarak, akikben egyetlen szikrányi felebaráti szeretet sincs. Ha ugyanis az önszeretet lenne a szabály, abból következne, hogy helyes és szent, s az isteni elfogadás tárgya. De soha nem fogjuk a mi Urunk szándékai szerint őszinteséggel szeretni a felebarátainkat addig, amíg nem helyesbítettük az önszeretetünket. A két vonzalom ellentétes, egymásnak ellentmondó, mert az önszeretet mások megvetésére és lenézésére ösztönöz - kegyetlenséget, kapzsiságot, erőszakot, csalást, és ezekkel mindenféle rokon bűnt terem, - és türelmetlenségre sarkall, valamint bosszúvággyal fegyverez fel minket. A mi Urunk tehát ezért parancsolja, hogy változtassuk át a felebarátaink iránti szeretetté.

15. Ha pedig egymást marjátok és faljátok. A téma természetéből, valamint a használt nyelvezetből kiindulva arra következtethetünk, hogy a galaták egymás között is vitatkoztak, mert eltérő állásponton voltak a tanítást illetően. Az apostol most bemutatja az eredményekből, mennyire rombolónak kell végül bizonyulniuk az efféle folyamatoknak az egyházban. A hamis tanítás valószínűleg mennyei ítélete volt a becsvágyuknak, gőgjüknek, és más sértéseiknek. Erre következtethetünk abból, ami gyakorta olvasható az isteni határozatokban, valamint Mózes egyik kijelentésében: „Ne hallgass efféle jövendőmondónak beszédeire, vagy az efféle álomlátóra; mert az Úr, a ti Istenetek kísért titeket, hogy megtudja, ha szeretitek-é az Urat, a ti Isteneteket teljes szívetekből, és teljes lelketekből?” (5Móz13:3).

A marás és falás alatt véleményem szerint a rágalmazásokat, vádolásokat, feddéseket és a sértő nyelvezet mindenféle más fajtáját érti, továbbá az igazságtalan cselekedeteket, melyek vagy a csalás, vagy az erőszak folyományai. S mi ezeknek a vége? A felemésztetés, a testvéri szeretet viszont hajlamos kölcsönös védelmet és szívélyességet létrehozni. Szeretném, ha mindig emlékeznénk arra, hogy mikor az ördög a vitatkozásokra serkentve kísért minket, hogy a tagok közötti nézeteltérés az egyházon belül nem vezethet máshoz, mint romláshoz, és az egész Test felemésztéséhez. Mennyire kétségbeejtő, mennyire őrült dolog, ha mi, akik ugyanannak a Testnek a tagjai vagyunk, saját magunktól fogunk össze a saját pusztulásunk érdekében!

16. Mondom pedig. Következik az orvosság. Az egyház romlása nem csekély gonoszság, s bármi is fenyegeti az egyházat, azzal a legelhatározottabban kell szembeszegülni. De miképpen valósítható ez meg? Úgy, hogy nem engedjük a testet uralkodni felettünk, hanem átadjuk magunkat Isten Lelke irányításának. A galatáknak közvetve azt mondja, hogy testiek, híjával vannak Isten Lelkének, s az életvitelük nem méltó a keresztyénekéhez. Hiszen honnan származna az egymással szembeni erőszakos viselkedésük, mint onnan, hogy a testi vágyak vezetik őket? Ez, mondja Pál, annak bizonyítéka, hogy nem járnak Lélek szerint.
Véghez ne vigyétek.
Meg kell említenünk a véghezvinni szót, ami alatt azt jelenti, hogy jóllehet Isten fiai, amíg a test terhei alatt nyögnek, hajlamosak bűnöket elkövetni, mégsem annak alanyai, vagy rabszolgái, hanem szokássá válik náluk a vele szembeni ellenállás. A lelki embert gyakran támadják a testi vágyak, de ami a véghezvitelt illeti - nem engedi meg, hogy ezek uralkodjanak felette. Ebben a témában érdemes tanulmányozni a rómabeliekhez írott levél nyolcadik fejezetét.

17. Mert a test a lélek ellen törekedik. A lelki életet küzdelem nélkül lehet fenntartani. Itt annak a nehézségnek a természetéről kapunk tájékoztatást, ami a Lélekkel szembeni természetes hajlamainkból fakad. A test szó, mint már volt alkalmunk megemlíteni a rómabeliekhez írott magyarázatunkban, az ember természetét jelenti. Ennek korlátozott használatát azonban, amit a szofisták az alsóbbrendű érzékszerveknek nevezik, a különböző igeszakaszok cáfolják, s az ellentét a két szó között véget vet minden kételynek. A Lélek jelöli a megújult természetet, vagy az újjászületés kegyelmét, s mi mást jelentene a test, mint az óembert? (Rm6:6, Ef4:11, Kol3:9)
Az Isten Lelkével szembeni engedetlenség és lázadás eluralkodott az ember egész természetén. Ha engedelmeskedünk a Léleknek, akkor munkálkodnunk, harcolnunk szükséges és minden energiánkat be kell vetnünk, s az önmegtagadással kell kezdenünk. A kritika, amit Urunk mond az emberek hajlamairól, megfelel ennek: nincs nagyobb egyezés közöttük és az igazság(osság) között, mint a tűz és a víz között. Hol találjuk akkor a jóságnak egyetlen cseppjét is az ember szabad akaratában? Sehol, hacsak nem jelentjük ki azt jónak, ami Isten Lelkével ellentétes, „mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Rm8:7). A test minden gondolata ellenségeskedés Istennel szemben.
Hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok. Ez kétségtelenül az újjászületettekre vonatkozik. A testi emberek nem csatároznak a romlott vágyakkal, s nincs valódi vágyakozás bennük Isten igazság(osság)a iránt. Pál a hívőkhöz szól. A dolgok, amiket akarnak kifejezésnek nem a természetes hajlaminkat kell jelentenie, hanem azokat a szent vonzalmakat, melyeket Isten ruház ránk az Ő kegyelméből. Pál tehát azt jelenti ki, hogy a hívők, amíg ebben az életben vannak, bármekkora is legyen az erőfeszítéseik buzgósága, soha nem jutnak el a siker ama fokára, hogy tökéletesen szolgálnák Istent. A legjobb eredmények sem felelnek meg a vágyaiknak s a kívánságaiknak. Ismét fel kell hívnom az olvasó figyelmét a témával kapcsolatos kijelentéseim kiterjedtebb nézeteire a rómabeliekhez írott levelem magyarázatában (lásd Kálvint a Rm7:15-ről).

18. Ha azonban a Lélektől vezéreltettek. Az Úr útján a hívők meg szoktak botlani. De ne csüggedjenek el, amiért képtelenek eleget tenni a törvény követelményeinek! Figyeljenek oda az apostol vigasztaló kijelentésére, amit a többi írásaiban is megtalálhatunk: „nem vagytok a törvény alatt” (Rm6:14). Ebből következik, hogy a kötelességük ellátása nem vettetik el a mostani hiányosságaik miatt, hanem azok ugyanúgy elfogadhatók Isten szemében, mintha minden vonatkozásban tökéletesek és teljesek lennének. Pál még mindig a szabadsággal kapcsolatos vitáról beszél.
A Lelket máshol „a fiúság Lelkének” nevezi (Rm8:15), s mikor a Lélek szabaddá teszi az embereket, akkor a törvény igájától is megszabadítja. Mintha azt mondta volna: „Vágyakoztok arra, hogy azonnal véget vessetek a közöttetek felmerült vitáknak? Járjatok Lélek szerint. Akkor szabadok lesztek a törvény uralmától, ami csak kedves tanácsadóként fog működni a továbbiakban, de többé nem tartja fogva a lelkiismereteteket.” Emellett mikor a törvény kárhoztatása megszűnik, a ceremóniáktól való szabadság is eljön szükséges következményként. A ceremóniák ugyanis szolgai állapotot jeleznek.