6. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!
7. Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.
8. Ámde akkor, mikor még nem ismertétek az Istent, azoknak szolgáltatok, a mik természet szerint nem istenek;
9. Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sőt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erőtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok?
10. Megtartjátok a napokat és hónapokat és időket, meg az esztendőket.
11. Féltelek titeket, hogy hiába fáradoztam körültetek.

Quoniam autem estis filii, misit Deus Spiritum Filii sui in corda vestra, clamantem, Abba, Pater.
Itaque non amplius es servus, sed filius; si antem filius, etiam haeres Dei per Christum.
At tunc quum nondum cognoveratis Deum, serviebatis eis qui natura non sunt dii.
Nunc autem postquam cognovistis Deum, vel potius cogniti fuistis a Deo; quomode convertimini rursus ad infirma et egena elementa, quibus rursus Deuteronomy integro servire vultis?
Dies observatis, et menses, et tempera, et annos.
Timeo Deuteronomy vobis, ne forte in vobis frustra laboraverim.

6. Minthogy pedig fiak vagytok. Az örökbe fogadásról, amit említ, a következő érveléssel bizonyítja, hogy a galatákat is megilleti: ennek az örökbe fogadásnak meg kellett előznie az örökbefogadásnak a Szentlélek által adott bizonyságát. A hatás az ok jele. Mikor bátorkodtok, mondja, Isten Atyátoknak hívni, akkor Krisztus Lelkének tanácsára és irányításával cselekedtek, így bizonyos, hogy Isten fiai vagytok. Ez egyezik azzal, amit máshol tanít, miszerint a Lélek az örökbefogadásunk foglalója és záloga, s jól megalapozott hitet ad nekünk arról, hogy Isten egy atya szeretetével bánik velünk. „A ki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe.” (2Kor1:22) „A ki pedig minket erre elkészített, az Isten az, a ki a Lélek zálogát is adta minékünk.” (2Kor5:5)
Ennek azonban ellene vethetik: vajon a gonosz emberek elhamarkodottságukban nem szokták szintén azt hirdetni, hogy Isten az ő Atyjuk? Vajon nem hangoztatják gyakran másoknál nagyobb magabiztossággal a hamis dicsekedéseiket? Erre azt válaszolom, hogy Pál nyelvezete nem hiábavaló dicsekvést, vagy olyan önmagával kapcsolatos gőgös véleményt hangoztat, amit bárki kialakíthat, hanem egy kegyes lelkiismeret bizonyságtételét, mely az újjászületést kíséri. Ennek az érvnek nem lehet máshol súlya, csak a hívők esetében, mert az istentelen embereknek nincsen tapasztalatuk erről a bizonyosságról, amint azt Urunk Maga jelenti ki: „Az igazságnak ama Lelkét”, mondja, „a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt” (Jn14:17).
Ez foglaltatik benne Pál szavaiban: kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe. Ez nem az, amit maguk az illetők a bolond testi megítélés alapján merészelnek hinni, hanem amit Isten jelent ki a szíveikbe az Ő Lelke által. Az Ő Fiának Lelke olyan cím, mely jobban megfelel a jelen helyzetre, mint bármely másik. Mi azért vagyunk Isten fiai, mert ugyanazt a Lelket kaptuk, mint az Ő egyetlen Fia. Figyeljük meg: Pál ezt egyetemesen tulajdonítja az összes keresztyénnek, mert ahol az isteni szeretetnek irántunk ez a záloga hiányzik, ott biztosan nincsen hit. Ebből nyilvánvaló, miféle keresztyénség a pápaságé, miután bárkit, aki azt mondja, hogy Isten Lelkét birtokolja, istentelen vakmerőséggel vádolnak.
Sem Isten Lelke, sem a bizonyosság nem tartozik a hitről alkotott fogalmukhoz. Ez az egyetlen tantétel figyelemre méltó bizonyítéka annak, hogy a pápisták összes iskolájában az ördög, a hitetlenség atyja uralkodik. Elismerem, hogy a skolasztikus hittudósok, mikor az emberek lelkiismeretére az állandó kétely izgalmát parancsolják rá, akkor tökéletes összhangban vannak azzal, amit az emberiség természetes érzelmei diktálnának. Annál inkább szükséges rögzítenünk az elménkben Pálnak azt a tanítását, hogy egyetlen ember sem keresztyén, aki nem tanulta meg a Szentlélek tanítása által Istent Atyjának szólítani.

Kiáltja. Ezt a határozót szerintem a nagyobb bátorság kifejezésére használja. A húzódozás nem hagy minket szabadon beszélni, hanem zárva tartja a szánkat, s félszavak is alig hagyják el a szánkat. A „kiáltás” viszont a szilárdságot és a rendíthetetlen magabiztosságot fejezi ki. „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a szabadságét a teljes magabiztosságra” (v. ö. Rm8:15).
Abba, Atya! Ezeknek a szavaknak a jelentése szerintem kétségtelenül az, hogy Isten segítségül hívása minden nyelv számára közös. A tény, mely közvetlenül összefügg a tárgyalt témával, az, hogy mind a zsidók, mind a görögök az Atya nevet adták Istennek, amint azt Ézsaiás megjövendölte: „rám esküszik minden nyelv!” (Ézs45:23) A jelen téma egészét hosszabban is tárgyalja az apostol a rómabeliekhez írott levelében. Én szükségtelennek vélem itt megismételni az ahhoz a levélhez már megtett észrevételeimet, amit az olvasó ott tanulmányozhat. Mivel tehát a pogányok is Isten fiai közé számíttattak, ebből nyilvánvaló, hogy az örökbefogadás nem a törvény érdemei, hanem a hit kegyelme által történik.

7. Azért nem vagy többé szolga. A keresztyén egyházban a rabszolgaság többé nem létezik, hanem a gyermekek szabadok. Azt, hogy milyen értelemben voltak az atyák rabszolgák a törvény alatt, már elemeztük. Az ő szabadságuk még nem jelentetett ki, hanem el volt rejtve a törvény leple és igája alatt. A figyelmünk most ismét az Ó-, és az Újszövetség közötti különbségekre irányul. Az ókoriak is Isten fiai, s Krisztuson keresztül az örökösei voltak, mi azonban más módon bírjuk ugyanezt a jelleget. Krisztus ugyanis jelen van velünk, s ezen a módon élvezzük az Ő áldásait.

8. Ámde akkor, mikor még nem ismertétek az Istent. Ezt nem további érvnek szánja, s valóban, már olyan alaposan bizonyította ezt a dolgot, hogy semmi kétség sem maradt, s a feddés, amiben most készül őket részesíteni, nem kerülhető el. A célja az, hogy a bukásukat még bűnösebbé tegye, összevetvén azt a múltbeli eseményekkel. Nem csoda, mondja, hogy azoknak szolgáltatok, a mik természet szerint nem istenek, mert ahol nem ismerik az Istent, ott félelmetes vakságnak kell uralkodnia. Akkor a sötétségben tévelyegtetek, de mennyire szégyenletes, hogy a világosságban is ilyen vaskos tévelygésbe estek!
A fő következtetés tehát az, hogy a galatáknak kevésbé lehetett megbocsátani az evangélium megrontását, mint a korábbi bálványimádásukat. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy amíg meg nem világosodunk az egy Isten valódi ismeretétől, mindig is bálványokat szolgálunk, bármiféle ürüggyel is igyekezzünk támogatni a hamis vallást. Isten törvényes tiszteletét tehát meg kell előznie az Ő jelleméről alkotott helyes nézeteknek. Természet szerint, azaz a valóságban ezek nem istenek. Az imádat minden tárgya, amit emberek agyalnak ki, a saját képzeletük teremtménye. Az emberek vélekedése szerint a bálványok lehetnek istenek, de a valóságban ezek semmik.

9. Most azonban, hogy megismertétek az Istent. Semmiféle nyelvezet sem képes kifejezni az egyszer már megismert Istentől való eltávolodás aljas hálátlanságát. Mi más ez, mint saját akaratból elhagyni a világosságot, az életet, minden jótétemény forrását - „elhagyni”, mint Jeremiás panaszolja „az élő vizel forrását, és repedezett kutakat ásni, melyek nem tartják a vizet!” (v. ö. Jer2:13) S hogy még tovább fokozza a gyalázatot, helyesbíti a mondottakat, és ezt mondja: sőt, hogy megismert titeket az Isten. Minél nagyobb ugyanis Isten kegyelme irántunk, annál súlyosabb a vétkünk a megvetéséért. Pál emlékezteti a galatákat arra, honnan szerezték az istenismeretet. Kijelenti: nem ők fáradoztak érte az elméjük élességével, vagy munkálkodásával, hanem - mivel a lehető legtávolabb álltak attól, hogy gondoljanak Rá - Isten kereste őket meg a kegyelméből.
Amit a galatákról mond, az mindenkire kiterjeszthető, mert mindezekben Ézsaiás szavai teljesedtek be: „Megkeresni hagytam magamat azoktól, a kik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek” (Ézs65:1). Elhívásuk eredete Isten ingyenes kiválasztása, ami életre predesztinál minket, mielőtt még megszületnénk. Ettől függ az elhívásunk, a hitünk, az egész üdvösségünk.
Miként tértek vissza? Nem térhettek vissza a ceremóniákhoz, amiket soha nem gyakoroltak. A kifejezés jelképes, és pusztán annyit jelent, hogy visszaesni a bűnös babonaságba, mintha soha nem jutott volna el hozzájuk Isten igazsága, az ostobaság csúcsát jelentette. Mikor a ceremóniákat gyarló elemeknek nevezi, azokat mondhatni Krisztus kívülinek tekinti, sőt mondhatni Krisztussal ellentétesnek. Az atyák számára nemcsak hasznos gyakorlatok és segítségek voltak a kegyességhez, de a kegyelem hatékony eszközei is. De akkor egész értékük Krisztusban, és Isten rendelésében rejlik.
A hamis apostolok viszont, elhanyagolván az ígéreteket, megpróbálták a ceremóniákat úgy szembeállítani Krisztussal, mintha Krisztus Önmagában nem volna elégséges. Annak pedig, hogy Pál szerint ezeket érdemtelen jelentéktelenségeknek kell tekinteni, nem szabad meglepetést okozni, de erről már beszéltem. A szolgaság szó feddést közvetít, amiért alávetnék magukat a rabszolgaságnak.

10. Megtartjátok a napokat. Az „elemek” említésének egy példájaként hozakodik elő a napok megtartásával. Itt nem dátumok betartását ítéli el a polgári társadalom rendjében. A természet rendje, melyből ez származik, rögzített és állandó. Mi más módon számolják a hónapokat és az éveket, mint a Nap és a Hold keringése alapján? Mi más különbözteti meg a nyarat a téltől, vagy a tavaszt az aratástól, mint Isten rendelete - az a rendelet, melyről azt ígérte, hogy a világ végéig folytatódni fog (1Móz8:22)? A napok polgári számolása nemcsak a mezőgazdasághoz és a politikához, valamint a hétköznapi élethez tartozik, hanem még az egyház kormányzására is kiterjed. Milyen természetű hát az a betartás, amit Pál fedd? Olyan, ami megköti a lelkiismeretet vallási megfontolásokkal, mintha szükséges lenne az istentisztelethez, s ami, ahogyan a rómabeliekhez írott levelében fejezi ki, különbbé teszi az egyik napot a másiknál (Rm14:5).
Mikor bizonyos napokat önmagukban tartanak szenteknek, mikor az egyik napot vallási alapon különböztetik meg a másiktól, mikor a szent napokat az istentisztelet részének tekintik, akkor a napokat helytelenül tartják meg. A zsidó szombatot, az újholdakat és más ünnepeket a hamis apostolok buzgón erőltették, mivel ezeket a törvény írta elő. Mikor mi a jelen korban bevezetjük a napok megkülönböztetését, akkor nem kötelezőknek tekintjük azokat, csapdát állítván ezzel a lelkiismeretnek. Nem számítjuk az egyik napot szentebbnek a másiknál, s nem tesszük a napokat egyenrangúvá a vallással és az istentisztelettel, hanem pusztán a rend és a harmónia fenntartására ügyelünk. A napok megtartása nálunk szabad szolgálat, és mentes minden babonaságtól.

11. Féltelek titeket, hogy hiába fáradoztam körültetek. A kifejezés nyers, s meg kellett riasztania a galatákat, mert miféle reménységük maradt, ha Pál hiába munkálkodott? Egyesek kifejezték a megdöbbenésüket, amiért Pált ilyen erőteljesen érintette a napok megtartása, hogy majdnem az egész evangélium aláaknázásaként írja le. Ha azonban gondosan mérlegre tesszük az egész dolgot, meglátjuk, hogy erre jogos oka volt, s a hamis apostolok nemcsak a zsidó rabszolgaság igáját igyekeztek az egyház nyakára tenni, de az elméiket is eltöltötték gonosz babonaságokkal. Visszavinni a keresztyénséget a judaizmusba önmagában sem kis súlyú gonoszság volt, de sokkal nagyobb kárt okoztak, amikor Krisztus kegyelmével szemben az ünnepnapokat érdemszerző tevékenységeknek tüntették fel, s azt állították, hogy ez az istentiszteleti mód elnyeri az Isten jóindulatát. Mikor efféle tantételeket fogadtak el, azzal megrontották az istentiszteletet, hatástalanították Krisztus kegyelmét, és elnyomták a lelkiismeret szabadságát.
Csodálkozunk hát, ha Pál attól félt, hogy hiába munkálkodott, s az evangélium ettől kezdve haszontalanná válik? S mivel manapság a pápaság pontosan ezt a fajta istentelenséget támogatja, miféle Krisztust, és miféle evangéliumot tartanak fenn? Ami a lelkiismeret megkötözését illeti, nem kisebb szigorúsággal erőltetik a napok megtartását, mint tette azt Mózes. A hamis apostolokhoz hasonlóan ők is az istentisztelet részének tekintik az ünnepnapokat, sőt összekapcsolják azokat az érdemek ördögi elképzelésével. A pápistákat tehát a hamis apostolokhoz hasonlóan elítélendőknek kell tartanunk, de azzal súlyosbítva, hogy míg a hamis apostolok az Isten törvénye által előírt napok betartását javasolták, a pápisták a saját pecsétjükkel elhamarkodottan megjelölt napok betartását parancsolják, mint a legszentebbekét.