12. Legyetek olyanok, mint én; mert én is olyanná lettem, mint ti: atyámfiai, kérlek titeket, semmivel sem bántottatok meg engem.
13. Tudjátok pedig, hogy testem erőtelensége miatt hirdettem néktek az evangéliumot először.
14. És megkísértetvén testemben, nem vetettetek meg, sem nem útáltatok meg engem, hanem úgy fogadtatok, mint Istennek angyalát, mint Krisztus Jézust.
15. Hová lőn tehát a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek néktek, hogy ti, ha lehetséges volt volna, szemeiteket kivájván, nékem adtátok volna.
16. Tehát ellenségetek lettem-e, megmondván néktek az igazat?
17. Nem szépen buzgolkodnak érettetek, sőt minket ki akarnak rekeszteni, hogy mellettük buzgolkodjatok.
18. Szép dolog pedig fáradozni a jóban mindenkor, és nem csupán akkor, ha köztetek vagyok.
19. Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szűlök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus.
20. Szeretnék pedig most köztetek jelen lenni és változtatni a hangomon; mert bizonytalanságban vagyok felőletek.

Estote ut ego; quia ego quoque sum ut vos. Fratres, rogo vos; nihil mihi fecistis injuriae.
Novistis antem, quod per infirmitatem carnis evangelizaverim vobis prius;
Et experimenturn mei, quod fuit in carne mea, non contempsistis, neque respuistis; sed tanquam angelum Dei suscepistis me, tanquam Christum Iesum.
Ubi igitur beatitude vestra? testimonium enim reddo vobis, quod, si possibile fuisset, etiam oculos vestros effossos dedissetis mihi.
Ergdne vera loquendo inimicus sum vobis factus?
AEmulantur vos, non bene; imo excludere vos volunt, ut ipsos aemulemini.
Bonum autem est aemulari in bono semper, et non tanturn quum praesens sum apud
vos.
Filioli mei, quos iterum parturio, donec formetur in vobis Christus.
Vellem autem nunc coram esse vobiscum, et routare vocem meam; quia anxius sum in
vobis.

12. Legyetek olyanok, mint én. Eddig nyersen beszélt, most elkezd lágyabb nyelvezettel szólni. A korábbi nyersesége több, mint igazolható volt a sérelem szörnyűsége folytán, mivel azonban jót akart cselekedni, most a megbékélés stílusában folytatja. A bölcs pásztorra tartozik annak megfontolása, hogy mi lenne a legjobb módszer az eltévelyedettek visszavezetéséhez a helyes útra ahelyett, hogy azon gondolkodna, mit érdemelnek meg joggal.
„Elő kell állnia alkalmatos, alkalmatlan időben, inteni, feddeni, buzdítani teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim4:2). A Timótheusnak javasolt módszert követve felhagy a korholással, és elkezd könyörögni. Kérlek benneteket, mondja, és testvéreinek nevezi őket, ezzel adván bizonyságát annak, hogy a feddésébe nem keveredett keserűség.
A legyetek olyanok mind én az elme beállítottságára vonatkozik. Miután igyekszik hozzájuk igazodni, ezért szeretné, ha viszont ők is olyanok lennének, mint ő maga. Mert én is olyanná lettem, mint ti. „Miután nincs más cél a szemem előtt, mint a ti javatok előmozdítása, jó, ha ti is eltökélitek magatokat a mérsékelt nézetek elfogadására, és akaró, engedelmes füleket hajtotok az útbaigazításaimra.” S itt újra a pásztorokat emlékezteti arra a kötelességükre, hogy a tőlük telhető legteljesebb mértékben szálljanak alá a néphez, és tanulmányozzák azok különféle beállítottságait, akikkel foglalkozniuk kell, ha azt akarják, hogy igazodjanak az üzenetükhöz. Még mindig megáll a közmondás: „ahhoz, hogy szeressenek, szeretetre méltónak kell lenni”.
Semmivel sem bántottatok meg engem. Ezzel azt a gyanút igyekszik elvenni, ami a korábbi intéseit mogorvábbakká tehette volna. Ha úgy véljük, hogy a beszélő sértődött, vagy bosszút áll egy személyes vitában, elménket teljes mértékben elfordítjuk tőle, s biztos, hogy bármit mond, azt előnytelenül értelmezzük. Pál tehát szembemegy a feltámadó előítéletekkel, és ezt mondja: „Ami pedig engem illet, nincs okom panaszkodni rátok. Nem magamtól, nem is a veletek szembeni ellenségességből érzek hevességet, ezért ha erőteljes nyelvezetet használok, annak más oka van, nem a gyűlölet, vagy a harag.”

13. Tudjátok pedig, hogy testem erőtelensége miatt. Emlékezetükbe idézi a barátságos és tiszteletteljes módot, ahogyan fogadták őt, és teszi ezt két okból is. Először is tudtukra adja, hogy szerette őket, és ezzel igyekszik halló füleket szerezni a mondanivalójához, másodszor arra bátorítja őket, hogy amiképpen jól kezdték, tovább is ezen az úton haladjanak. A múltbeli események eme említése tehát, miközben a kifejezése a szívélyes üdvözletének, buzdítás is kívánt lenni arra, hogy ugyanúgy cselekedjenek, mint azt a korábbi időszakban tették.

A test erőtlensége alatt itt is, mint máshol, azt érti, ami látszólag közönségessé és megvetendővé tette őt. A test a külső megjelenését jelöli, amit az erőtlenség szóval megvetendőnek ír le. Ilyen volt Pál, mikor hozzájuk érkezett, magamutogatás, színlelés, világi tisztesség, vagy rang, egyszóval minden nélkül, ami az emberek szemében tiszteletet, vagy megbecsülést kelthetett volna iránta. Mindez mégsem gátolta meg a galatákat abban, hogy a legtisztességesebb fogadtatásban részesítsék.
A történet jelentős mértékben alátámasztja az érveit, mert mi más volt akkor Pálban, ami felkeltette a megbecsülésüket, vagy tiszteletüket, mint egyedül a Szentlélek ereje? Most milyen ürüggyel kezdik megvetni ezt az erőt? Utána következetlenséggel vádolja őket, mert Pál életének semmiféle utóbb bekövetkezett eseménye sem jogosítja fel őket arra, hogy kevesebbre becsüljék őt, mint korábban. De ezt a galaták döntésére bízza, megelégedvén azzal, hogy közvetve ajánlja megfontolásra.

14. És megkísértetvén testemben. Azaz „jóllehet bennem világi szemmel nézve egy megvetendő személyt láttatok, mégsem utasítottatok el”. Kísértésnek, vagy próbának nevezi, mert nem ismeretlen, vagy rejtett dolog volt, s ő maga sem próbálta elrejteni, amint azt rendszerint a becsvágyó emberek teszik, akik mindent szégyellnek önmaguk körül, ami kisebbítheti a nyilvános megbecsülésüket. Gyakorta megtörténik, hogy arra méltatlanokat tapsolnak, mielőtt a valódi jellemük napvilágra kerül, de röviddel azt követően szégyenben és gyalázatban küldik el őket. Nagyon más volt azonban Pál esete, aki nem használt álruhát a galaták megtévesztésére, hanem őszintén elmondta nekik, hogy ő kicsoda.
Mint Istennek angyalát. Ennek fényében kell bánni Krisztus minden igazi szolgálójával. Ahogyan Isten is felhasználja az angyalok szolgálatát a jótéteményeinek velünk való közlésére, úgy támadnak isteni módon a kegyes tanítók arra, hogy a z áldások közül a legkiválóbbat, az örök üdvösség tanítását kiszolgáltassák nekünk. Nem minden jó ok nélkül vannak tehát az angyalokhoz hasonlítva azok, akik keze által osztogat Isten ekkora kincset, mert ők is Isten hírnökei, akiknek a szájával Isten szól hozzánk. S ezt az érvet Malakiás is használja: „Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő” (Mal2:7).
Az apostol azonban még magasabbra emelkedik, s hozzáteszi: mint Krisztus Jézust, mert Maga az Úr parancsolja, hogy a szolgálóit ugyanabban a világosságban szemléljék, mint Őt Magát: „A ki titeket hallgat, engem hallgat, és a ki titeket megvet, engem vet meg” (Lk10:16). Nem is csoda ez, hiszen az Ő nevében látják el a követséget, így annak a rangját viselik, Aki helyett eljárnak. Ez a nagyon dicsérő nyelvezet azonnal feltárja előttünk az evangélium fenségét, és szolgálatának tiszteletre méltó jellegét. Ha Krisztus parancsa az, hogy a szolgálóit így tiszteljék, akkor bizonyos, hogy a megvetésük az ördög ösztönzésére történik. S valóban nem lehet őket soha megvetni mindaddig, amíg Isten Ígéjét megbecsülik. Hiába igyekeznek a pápisták ezt az ürügyet mutogatni a maguk gőgös követeléseik mellett. Miután ők világosan Krisztus ellenségei, mennyire abszurd, ha Krisztus szolgáinak ruháiba öltöznek és az ő jellemüket öltik magukra! Ha angyali tiszteletre vágyakoznak, lássák el az angyalok kötelességeit! Ha azt akarják, hogy úgy hallgassanak rájuk, mint Krisztusra, közvetítsék nekünk hűségesen az Ő tiszta igéjét!

15. Hová lett tehát a ti boldogságotok? Pál tette őket boldoggá, s arra céloz, hogy a kegyes szeretetük, mellyel korábban hozzá viszonyultak, a boldogságuk kifejeződése volt. Most azonban, miután engedték magukat megfosztani a szolgálataitól, melynek pedig tulajdonítaniuk kellett volna minden ismeretet, amit Krisztusról szereztek, a boldogtalanságuk bizonyítékáét adták. Ez az utalás valóban éles válaszreakciót váltott ki. „Micsoda? Mindez elvész? Elveszítetek minden hasznot, amit egykor az én ajkaimmal megszólaló Krisztustól hallottatok? Vajon az alap, amit tőlem kaptatok a hitben, haszontalan? Vajon most elbukván megsemmisítitek az engedelmességetek dicsőségét Isten jelenlétében?” Röviden, megvetvén a tiszta tanítást, amit felkaroltak, most saját elhatározásukból dobják el azt a boldogságot, amit már megszereztek, és vonják magukra azt a pusztulást, melyben a boldogtalan karrierjüknek végződnie kell.
Mert bizonyságot teszek néktek. Nem elegendő, hogy a pásztorokat csak tiszteljék, ha egyúttal nem szeretik is őket, mert mindkettő szükséges ahhoz, hogy az általuk prédikált tanítást teljes mértékben élvezzék. Az apostol pedig kijelenti, hogy mindkettő megvolt a galaták között. Már beszélt az iránta megmutatkozó tiszteletükről, most pedig szól a szeretetükről is. Akarni szükség esetén kivájni a saját szemeiket a rendkívüli szeretet bizonyítéka volt, mely erősebb volt annál is, mintha az életüket akarták volna odaadni.

16. Tehát ellenségetek lettem-e? Most újra önmagáról kezd el beszélni. Teljesen a maguk hibájából gondolták meg magukat, mondja. Jóllehet általános a megjegyzés, miszerint az igazság gyűlöletet nemz, mégis azok rosszindulatának és gonoszságának kivételével, akik nem képesek eltűrni a hallását, az igazság soha nem gyűlöletes. Miközben felmenti magát minden vád alól a közöttük fennálló boldogtalan meghasonlás miatt, közvetve a hálátlanságukat is megfeddi. Mégis barátilag tanácsolja nekik, hogy ne vessék el, vagy ne ítéljék meg elhamarkodottan annak az apostolságát, akit korábban méltónak találtak a legforróbb szeretetükre. Mi volna illetlenebb, mint hogy az igazság gyűlölete a korábbi ellenségeket barátokká tegye? A célja tehát nem annyira a szidalmazásuk, mint inkább a megtérésre indításuk.

17. Nem szépen buzgolkodnak. Végül rátér a hamis apostolokra, s a hallgatással utálatosabbá teszi őket, mintha megnevezné őket, mert rendszerint tartózkodunk azok megnevezésétől, akiknek már maguk a nevük is utálatot és idegenkedést vált ki. Megemlíti ezeknek az embereknek a mértéktelen becsvágyát, s arra figyelmezteti a galatákat, hogy ne tévessze meg őket a látszólagos buzgóságuk. Az összehasonlítást a tiszteletre méltó szeretettől kölcsönzi, amit az elismerés ama kijelentéseivel veti össze, melyek az istentelen vágyakból fakadnak.
A hamis apostolok buzgóságának nem szabad hatást gyakorolni rájuk, mert az nem a helyénvaló buzgalomból, hanem a tisztelet megszerzése iránti helytelen vágyakozásból eredt - ez a vágy a legcsekélyebb mértékben sem hasonlít ahhoz a szent buzgalomhoz, amelyről Pál beszél a korinthusiaknak: „Mert isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy a miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.” (1Kor11:2-3) S hogy még jobban leleplezze aljas mesterkedéseiket, helyesbíti a nyelvezetét: sőt minket ki akarnak rekeszteni. Nemcsak a szereteteteket igyekeznek megszerezni, de miután nem képesek benneteket más módon birtokukba venni, megpróbálna vitát kelteni közöttünk. Mikor mondhatni megnyomorodtok, akkor azt várják, hogy majd csatlakoztok hozzájuk, mert látják, hogy amíg fenntartjuk egymás között a vallásos harmóniát, addig nem képesek befolyásolni benneteket. Ezt a hadicselt a Sátán összes szolgája gyakran beveti. Utálatot keltvén a népben a pásztoruk iránt remélik, hogy utóbb majd magukhoz vonzhatják, s a versenytárssal leszámolván, csendben birtokba is vehetik őket. A viselkedésük gondos és józanul megítélt vizsgálata feltárja, hogy mindig ezzel kezdik.

18. Szép dolog pedig fáradozni a jóban mindenkor. Nehéz megmondani, hogy ez önmagára, vagy a galatákra vonatkozik-e. A jó szolgálókat isteni buzgóságra inti, hogy ügyelvén az egyházra, őket „hogy mint szeplőtlen szűzet állítsák a Krisztus elé” (2Kor11:2). Ha Pálra vonatkozik, akkor ezt jelenti: „Bevallom, hogy én is buzgólkodom értetek, de teljesen más céllal, s teszem ezt mind olyankor, amikor távol vagyok, mind pedig akkor, amikor közel, mert nem a magam javát keresem”. Én azonban inkább arra hajlok, hogy a galatákra vonatkoztassam, bár ebben az esetben egynél több jelentést is megenged.
Jelentheti azt, hogy „valóban megpróbálják elvonni a szereteteteket tőlem, hogy mikor megnyomorodtok, hozzájuk menjetek, de ti, akik szerettetek, mikor jelen voltam, ugyanazokat az érzelmeket tápláljátok irántam, mikor távol vagyok”. Helyesebb magyarázatot ad azonban az ellentétes jelentés. Ahogyan az előző versben a buzgóság szót rossz értelemben használta a cél elérése helytelen módjának megjelölésére, úgy használja itt jó értelemben, a másik jó tulajdonságai buzgó utánzásának megjelölésére. Elítélvén a helytelen buzgóságot, most arra buzdítja a galatákat, hogy másfajta versengésben kezdjenek, s akkor is, amikor ő távol van.

19. Gyermekeim! A gyermekeim szó még lágyabb és szeretetteljesebb, mint az atyámfiai, s a kis gyermekeim kicsinyítés sem a megvetés, hanem a kedveskedés kifejezése, bár egyidejűleg azok zsenge korára is utal, akiknek már felnőtteknek kellene lenniük (Zsd5:12). A stílus hiányos, ami megszokott dolog a nagyon érzelgős szakaszoknál. Az erős érzelmek, mikor nem találnak megfelelő kifejeződésre, megszakítják a szavainkat, mikor azokat még csak félig mondtuk ki, miközben az erős érzelem elfojtja a kimondást.
Kiket ismét fájdalommal szülök. Ezt a kifejezést azért teszi hozzá, hogy még teljesebben kifejezze heves vonzalmát, mely miattuk eltűrte az anyaság kínját és fájdalmát is. Jelenti az izgalmát is, mert „az asszony mikor szűl, szomorúságban van, mert eljött az ő órája: de mikor megszüli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra” (Jn16:21). A galaták már megfogantak, és megszülettek, de utóbb az elszakadásuk folytán újból meg kell foganniuk.

Míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus. Ezekkel a szavakkal csillapítja a haragjukat, mert nem állítja félre korábbi születésüket, hanem azt mondja, hogy újra az anyaméhben kell tápláltatniuk, mintha még nem formálódtak volna ki teljesen. Az, hogy Krisztus formálódik bennünk, ugyanazt jelenti, mint az, hogy nekünk kell formálódni Krisztusban, mert azért születünk, hogy új teremtmények legyünk Őbenne. Ő viszont azért születik meg bennünk, hogy mi az Ő életét élhessük.
Mivel pedig Krisztus valódi képmását a hamis apostolok által bevezetett babonaságok eltorzították, Pál azon munkálkodik, hogy helyreállítsa ezt a képmást a maga teljes tökéletességében és ragyogásában. Ezt az evangélium szolgálói teszik meg, mikor „tejet adnak a csecsemőknek és kemény eledelt az érett korúaknak” (v. ö. Zsid5:13-14). Röviden, ezzel kell foglalkozniuk a prédikálásuk egész menetében. Pál azonban itt egy szülő asszonyhoz hasonlítja magát, mert a galaták még nem születtek meg teljesen.
Figyelemre méltó igeszakasz ez, mert szemlélteti a keresztyén szolgálat hatékonyságát. Igaz, mi „Istentől születtünk” (1Jn3:9), mivel azonban Ő alkalmazza a szolgálót, és felhasználja a prédikálását eszközként erre a célra, ezért látta jónak nekik tulajdonítani azt a munkát, amit Ő Maga végez el a Lelke erejével, együtt munkálkodván az emberrel. Ügyeljünk mindig arra a megkülönböztetésre, hogy mikor egy szolgálót Istennel állítanak szembe, akkor ő semmi, nem is tehet semmit, és végtelenül haszontalan. Mivel azonban a Szentlélek hatékonyan munkálkodik az ő közreműködésével, őt tisztelik és dicsérik közreműködőként. Mégsem az van itt leírva, amit önmagától, vagy Istentől külön képes megcselekedni, hanem amit Isten cselekszik meg általa. Ha a szolgálók meg akarnak tenni bármit, munkálkodjanak Krisztus megformálásán, s ne önmagukat formálják meg a hallgatóikban. A szerzőt most annyira lesújtja a szomorúság, hogy majdnem elcsügged a kimerültségtől anélkül, hogy befejezné a mondatot.

20. Szeretnék pedig most köztetek jelen lenni. Ez a legkomolyabb figyelmeztetés, egy, a fiai viselkedésétől olyannyira összezavarodott atya panasza, aki körbetekinget segítségért, s nem tudja, melyik irányba forduljon. Lehetőséges szeretne kapni, hogy személyesen szóljon hozzájuk, mert így jobb képet kapna arról, hogy mi illik a pillanatnyi körülményekhez. A hallgató hajlandóságának megfelelően ugyanis, hogy engedelmes-e, vagy makacs, tudjuk iránytani a beszélgetést. De ennél valamivel többet is akart mondani a változtatni a hangomon kifejezéssel.
A legszívesebben készen állt különféle beszédformák, sőt, ha a helyzet úgy követeli, új nyelvezet használatára is. Ezt az utat kell a pásztoroknak a leggondosabban követniük. Nem szabad, hogy teljes mértékben a saját hajlamaik, vagy a saját géniuszuk vezessék őket, hanem alkalmazkodniuk kell, amennyire a helyzet megengedi, a nép képességeihez - azzal a fenntartással azonban, hogy nem mennek messzebbre, mint amit a lelkiismeret diktál, és nem távolodnak el a becsületességtől a nép kegyeit megszerzendő..