23. Minekelőtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig.
24. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg.
25. De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.
26. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.
27. Mert a kik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.
28. Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
29. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.

Antequam autem veniret fides, sub Lege custodiebamur, conclusi sub fidem, quae revelanda erat.
Itaque Lex paedagogus noster fuit in Christum, ut ex fide justificaremur.
Adveniente autem fide, non amplius sub paedagogo sumus.
Nam omnes filii Dei estis per fidem in Christo Iesu.
Siquidem quicunque in Christum baptizati estis, Christum induistis.
Non est Iudaeus neque Graecus, non est servus neque liber, non est masculus neque femina; onmes enim vos unus estis in Christo Iesu.
Si autem vos Christi, ergo semen Abrahae estis, et secundum promissionem haeredes.

23. Minekelőtte pedig eljött a hit. A feltett kérdést most teljesebben is meghatározza. Hosszasan magyarázza a törvény hasznát, s annak okát, amiért átmeneti volt. Ellenkező esetben ugyanis mindig ésszerűtlennek tűnhetett volna, hogy a törvény a zsidóknak adassék, amiből a pogányok ki voltak zárva. Ha csak egyetlen egyház van, melyben zsidók és pogányok egyaránt benne vannak, miért van eltérés a kormányzásában? Honnan származik ez az új szabadság, s milyen tekintélyen alapszik, hiszen az atyák a törvény alávetettségében éltek? Ezért tehát arról tájékoztat minket, hogy a megkülönböztetés nem olyan, ami megszakítaná az egyház egységét és harmóniáját.
Ismét emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Pál nem kizárólagosan a ceremóniákat, vagy az erkölcsi törvényt tárgyalja, hanem felkarolja az egész ökonómiát, mely által az Úr az Ószövetség idején a népét kormányozta. A vita tárgyát az képezte, hogy vajon a Mózes által bevezetett kormányzati formának van-e bármiféle befolyása az igazság(osság) megszerzésére. Pál a törvényt először a börtönhöz, majd egy vezérlő mesterhez hasonlítja. Olyan volt a törvény természete, hogy mindkét összehasonlítás világosan megmutatja: nem lehetett hatályban egy adott időszak letelte után.
A hit a teljes kijelentését jelenti mindazon dolgoknak, melyek a törvény árnyai sötétségének idején csak homályosan látszottak. Pál ugyanis nem akarja azt mondani, hogy a törvény alatt élő atyák nem rendelkeztek hittel. Ábrahám hitére már felfigyeltünk, más példákat pedig a zsidókhoz írott levél említ (Zsid9). Röviden, a hit tantételéről mind Mózes, mind az összes próféta tettek bizonyságot, mivel azonban a hit akkor még nem jelent meg világosan, így a hit ideje itt nem abszolút, hanem az Újszövetség korához viszonyító értelemben szereplő hivatkozás. S hogy ez volt a jelentése, az kiderül abból, amit rögtön utána hozzátesz: egybezárva voltak az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Ez magában foglalja ugyanis azt, hogy akik a törvény felügyelete alatt álltak, ugyanannak a hitnek a részesei voltak.
A törvény nem zárta el őket a hittől, de hogy el ne kóboroljanak a hit karámjából, őket magukat tartotta a birtokában. Elegáns utalás ez a korábban mondottakra is, miszerint „az írás mindent bűn alá rekesztett". Minden oldalról átok ostromoltra őket, de ezzel az átokkal szembeszállt a bebörtönzésük, mely megvédte őket az átoktól, így a törvény általi rabságot a jellegében nagyon nagylelkűnek tünteti fel.

A hit nem azért nem nyilatkoztatott még ki, mert az atyák híjával voltak a világosságnak, hanem mert kevesebb világosságuk volt, mint nekünk. A ceremóniák mondhatni leárnyékolnak egy hiányzó Krisztust, ne nekünk úgy van Ő bemutatva, mint ténylegesen jelen levő. Bármekkora is lehet a sötétség a törvény alatt, az atyák nem voltak tudatlanok az utat illetően, melyen jártak. Noha a hajnal nem azonos a déli verőfénnyel, mégis elegendő az útbaigazításhoz, s az utazóknak nem kell megvárniuk amíg a Nap teljesen felkel.
A számukra rendelkezésre álló világosság a hajnalra hasonlított, mely elegendő volt ahhoz, hogy megóvja őket minden tévelygéstől, s elvezesse őket az örök boldogsághoz.

24. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett. Ez a második összehasonlítás, ami még világosabban kifejezi Pál célját. A vezérlő mestert nem az egész életre, hanem csak a gyermekkorra jelölik ki. Emellett a gyermek nevelésének az a célja, hogy a gyermekkori utasításokkal felkészítsék őt a felnőtt éveire. Az összehasonlítás mindkét összefüggésben a törvényre vonatkozik, mert annak tekintélye egy adott korszakra korlátozódott, s egész célja a diákjainak felkészítése volt oly módon, hogy a férfikorhoz illő előrelépést tanúsíthassanak. Ezért teszi hozzá a Krisztusra vezérlő mester kifejezést. A nyelvész, mikor kitanított egy fiát, átadja másvalaki kezébe, aki majd irányítja őt a befejezett oktatás magasabb ágazataiban. Hasonlóképpen volt a törvény is a teológia nyelvtana, amely, miután rövid idő alatt kiképezte a tanulóit, átadta őket a hit kezébe a befejezés végett. Pál tehát a zsidókat a gyermekekhez hasonlítja, minket pedig a felnőtt ifjakhoz.
Felmerül azonban a kérdés, hogy mi volt az oktatás, vagy képzés eme vezérlő mestere? Először is, a törvény, Isten igazságát bemutatva meggyőzte őket, hogy önmagukban ők nem igazak, mert Isten parancsolataiban mintegy tükörben látták, milyen messze állnak a valódi igazság(osság)tól. Így emlékeztette őket arra, hogy az igazság(osság)ot valahol másutt kell keresniük. A törvény ígéretei ugyanezt a célt szolgálták, s elvezethettek efféle reakciókra: „Ha nem szerezhetünk életet a cselekedetekkel, csak a törvény betöltésével, akkor valami új és eltérő módszert kell keresnünk. A gyengeségünk soha nem teszi majd lehetővé, hogy ilyen magasra emelkedjünk, sőt, hiba vágyunk és igyekszünk rá, soha nem érjük el a célunkat.” A fenyegetések viszont arra kényszerítették és kérték őket, hogy keressenek menedéket Isten haragja és átka alól, s nem hagytak nekik békességet, míg kénytelenek nem lettek Krisztus kegyelmét keresni.
S ez volt az iránya minden ceremóniának is, mert mi más célt szolgáltak az áldozatok és a mosakodások, mint azt, hogy az elmét folyamatosan a szennyeződésre és a kárhoztatásra irányítsák? Mikor az ember tisztátalanságát a szeme elé tárják, mikor egy ártatlan állatot mutatnak neki a saját halála képmásaként, miképpen lenne képes álomba merülni? Mi más is történhetnek, mint hogy komolyan szabadulásért kiált? A ceremóniák minden kétséget kizáróan elérték céljukat, s nem pusztán a lelkiismeret felriasztásával és megalázásával, hanem az eljövendő Megváltóba vetett hit serkentésével. A mózesi rituálé látványos szolgálataiban minden dolog, ami az ember szeme elé tárult, Krisztus lenyomatát viselte magán. A törvény tehát röviden szólva nem volt más, mint a gyakorlatok hatalmas változatossága, melyekben a hívőket Krisztus keze vezette.
Hogy hitből igazuljunk meg. Már mondta, hogy a törvény nem tökéletes, mikor a gyermekkori neveléshez hasonlította. Az embereket azonban tökéletessé tenné, ha igazság(osság)ot ruházna rájuk. Mi más marad, mint hogy a hit vegye át a helyét? S meg is teszi, mikor a saját igazság(osság)unk hiányában Krisztus igazság(osság)ába öltözünk. Így teljesedett be a mondás, miszerint „éhezőket töltött be javakkal” (Lk1:53).

25. De minekutána eljött a hit. Ezt a kifejezést már vizsgáltuk. Ez a kegyelem ragyogóbb kijelentését jelöli, miután „a templom kárpitja fölétől aljáig ketté hasada” (Mt27:51), amit, mint tudjuk Krisztus megnyilatkozása váltott ki. Pál kijelenti? Krisztus uralkodása alatt nincs többé semmiféle gyermekség, melynek szüksége lenne a vezérlő mester irányítására, következésképpen a törvény letette a hivatalát - ami az összehasonlítás másik alkalmazása. Két dolgot igyekezett bizonyítani, nevezetesen hogy a törvény felkészülés Krisztusra, továbbá átmeneti. Itt azonban ismét felmerül a kérdés: vajon a törvény oly módon töröltetett el, hogy többé már semmi dolgunk vele? Én azt mondom erre, hogy a törvény, mint életszabály, a zabla, mely megtart minket az Úr félelmében, és a sarkantyú, mely a testi lustaságunkon segít. Röviden tehát, amennyire „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim3:16-17), annyira örökre hatályban és érintetlenül marad.
Akkor milyen értelemben töröltetett el? Pál, mint említettük, úgy tekint a törvényre, mint amely bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik, s ezeket fel fogjuk sorolni. A cselekedetekhez jutalmat és büntetést kapcsol, azaz életet ígér a megtartóinak, és átkozza minden megszegőjét. Emellett megköveteli az embertől a legnagyobb tökéletességet és a legteljesebb engedelmességet. Nem tesz engedményt, nem ad megbocsátást, hanem súlyosan elszámoltatja a legcsekélyebb vétséget is. Nem tárja elénk nyíltan Krisztust és az Ő kegyelmét, de messziről Őrá mutat, ám csak a ceremóniák leple alatt. A törvénynek mindezek a jellemzői eltöröltettek, mondja Pál, így Mózes hivatala is a végéhez ért annyiban, amennyiben a külső összetevőinek vonatkozásában különbözik a kegyelmi szövetségtől.

26. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok. Igazságtalan, és a legnagyobb mértékben ésszerűtlen volna, hogy a törvény örök rabszolgaságban tartsa a hívőket. S további érvvel bizonyítja, hogy ők Isten gyermekei. Nem lenne elégendő azt mondani, hogy többé már nem vagyunk gyermekek, amíg nem tenné hozzá, hogy szabad emberek vagyunk, mert a kor a rabszolgáknál nem jelent különbséget. Az a tény bizonyítja szabadságukat, hogy ők Isten gyermekei,. Miképpen? A Jézus Krisztusba vetett hit által, mert „valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek” (Jn1:12). Mivel tehát hit által vettük át az örökbefogadást, így hit által vettük át a szabadságunkat is.

27. Mert a kik Krisztusba keresztelkedtetek meg. Minél nagyobb és fennköltebb a kiváltság, hogy Isten gyermekei lehetünk, annál inkább el van rejtve az érzékszerveink elől, és annál nehezebb megszerezni a belé vetett hitet. Ezért néhány szóval megmagyarázza, mi foglaltatik abban, hogy egyesültünk, vagy inkább eggyé lettünk az Isten Fiával, s ezzel minden kételyt eltávolít azzal kapcsolatosan, hogy mindazt, ami az Övé, velük is közli. Az öltözködéstől kölcsönzött hasonlatot használ, mikor azt mondja, hogy a galaták Krisztust öltözték fel. Ez alatt azonban az érti: olyan szorosan egyesültek Vele, hogy Isten jelenlétében Krisztus nevét és jellemét hordozzák, s inkább Benne, semmint önmagukban látszanak. Az öltözködéstől kölcsönzött eme hasonlat, vagy összehasonlítás gyakran előfordul, és máshol már mi is tárgyaltuk.
Az érv azonban, mely szerint mivel meg voltak keresztelve, Krisztust öltözték fel, gyengének tűnik, hiszen milyen messze áll a keresztelés attól, hogy mindenkiben hatékony legyen? Vajon nem ésszerű, hogy a Szentlélek kegyelme hozzá legyen kapcsolva egy külsődleges jelhez? Vajon nem a Szentírás, valamint a tapasztalat egyetemes tanítása látszik cáfolni ezt a kijelentést? Erre azt mondom: Pálnál megszokott dolog, hogy két szempontból tárgyalja a sákramentumokat. Mikor a képmutatókkal tárgyal, akikben a puszta jelkép felkelti a büszkeséget, akkor hangosan hirdeti a külső jel ürességét és értéktelenségét, s erőteljes kifejezésekkel illeti az ostoba magabiztosságukat. Ilyen esetekben nem Isten rendelésére tekint, hanem a gonosz emberek romlottságára. Mikor viszont a hívőkhöz szól, akik helyesen használják a jelképeket, akkor az igazsággal kapcsolatosan látja őket - amit képviselnek is. Ebben az esetben nem dicsekszik semmiféle, a sákramentumokhoz tartozó hamis ragyogással, hanem a külső ceremónia által képviselt aktuális tényre hívja fel a figyelmünket. Így jár együtt az igazság a jelképekkel, összhangban az isteni elrendeléssel.
De talán egyesek megkérdezik: Lehetséges, hogy az emberek hibájából a sákramentumok elveszítik a jelképes jelentésüket? A válasz könnyű. Jóllehet a gonosz emberek nem jutnak előnyökhöz a sákramentumokból, azok mégis töretlenül megtartják a maguk természetét és erejét. A sákramentumok mind a rossz, mind a jót emberek elé Isten kegyelmét tárják. Semmiféle hamisság sem társul az ígéretek mellé, melyek a Szentlélek kegyelmét mutatják be. A hívők megkapják, ami felkínáltatik, ha pedig a gonosz embereke annak elutasításával haszontalanná is teszik a sákramentumokat a maguk számára, a viselkedésük akkor sem képes megsemmisíteni sem Isten hűségét, sem a sákramentumok valódi jelentését. A legnagyobb helyességgel mondja tehát Pál a hívőkhöz szólva, hogy mikor megkeresztelkednek, „Krisztust öltözik fel”, pont mit a rómabeliekhez írott levélben is szól: „Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (Rm6:5)
Ezen a módon van elkülönítve a jelkép és az isteni tevékenység, a sákramentumok jelentése azonban mégis világos, így azok nem tekinthetők üres és felszínes mutogatásoknak. S arra is emlékeztet, micsoda aljas hálátlansággal vádolhatók azok, akik visszaélvén Isten drága rendeléseivel, nemcsak haszontalanokká teszik azokat önmaguk számára, de még a saját pusztulásukat is előidézik velük!

28. Nincs zsidó, sem görög. Ez az jelenti, hogy itt nincs személyválogatás, ezért nincs semmi következménye, hogy valaki mely nemzethez tartozik, illetve milyen állapotban van, s a körülmetélkedés sem számít többé jobban, mint az illető neme, vagy a polgári rangja. S miért? Mert Krisztus eggyé teszi mindannyiukat. Bármik is legyenek a korábbi különbségeik, Krisztus egyedül képes őket egyesíteni. Mindnyájan egyek vagytok: a különbség eltöröltetett. Az apostol célja annak megmutatása, hogy az örökbefogadás kegyelme és az üdvösség reménysége nem függenek a törvénytől, hanem egyedül Krisztusban foglaltatnak, Aki így tehát minden. A görög itt, mint általában a pogány helyett szerepel, s az egyik részleg az egész osztály helyett.

29. Tehát az Abrahám magva vagytok. Ez nem azt az elképzelést igyekszik közvetíteni, hogy Ábrahám gyermeke jobb, mint Krisztus tagja, hanem a zsidók büszkeségét hivatott elfojtani, akik úgy dicsekedtek az előjogaikkal, mintha egyedül ők lennének Isten népe. Ők nem számoltak nagyobb különbséggel, mint az Ábrahám nemzetségéhez tartozással, s Pál pontosan ezt a megkülönböztetést teszi közössé mindenki számára, akik Krisztusban hisznek. A végkövetkeztetés azon az érven alapszik, hogy Krisztus az áldott mag, Akiben, mint említettük, Ábrahám összes gyermeke egyesül. Ezt az örökség egyetemes felkínálásával bizonyítja mindegyiküknek, amiből következően az ígéret valamennyiüket a gyermekek közé sorolja. Figyelemre méltó, hogy valahol csak említi a hitet, azt mindig az ígéretekkel fennálló kapcsolatában teszi.