15. Atyámfiái! ember szerint szólok. Lám az embernek megerősített testamentumát senki erőtelenné nem teszi, sem ahhoz hozzá nem ad.
16. Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, a ki a Krisztus.
17. Ezt mondom pedig, hogy a kötést, melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve, a négyszázharminc esztendő multán keletkezett törvény nem teszi erőtelenné, hogy megsemmisítse az ígéretet.
18. Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten.

Fratres, (secundum hominem dico) Hominis licet pactum, tamen si sit comprobatum, nemo rejicit aut addit aliquid.
Porro Abrahae dictae sunt promissiones, et semini ejus. Non dicit, Et seminibus, tanquam Deuteronomy multis, sed tanquam Deuteronomy uno, Et semini tuo, qui est Christus.
Hoc autem dico: pactum ante comprobatum a Deo erga Christum, Lex, quae post annos quadringentos et triginta coepit, non facit irritum, ut abroget Promissionem.
Nam si ex Lege haereditas, non jam ex Promissione; atqui Abrahae per Promissionem donavit Deus.

15. Ember szerint szólok. Ezzel a kifejezéssel akart rájuk pirítani. Nagyon szégyenletes és aljas, ha Isten bizonysága kisebb súllyal esik latba nálunk, mint egy halandó emberé. Azt követelve, hogy Isten szent szövetsége ne kapjon kevesebb tiszteletet, mint amennyit rendszerint az emberi ügyekben szoktak megadni, nem állítja Istent egy szintre az emberrel. Az Isten és az emberek közötti hatalmas távolságot még mindig a meggondolásukra bízza.
Lám az embernek megerősített testámentomát. Ez egy, a kisebbtől a nagyobb felé haladva kialakított érv. Az emberi szerződéseket egy oldalról kötelezőknek ismerik el, akkor mennyivel inkább az Isten által kötöttet? Az itt használt Siagn görög szó gyakrabban jelenti azt, amit a latin változat végrendeletnek (testamentum) fordít, de néha szövetséget is jelent, bár ez utóbbi esetben a többes számot általánosabban használják.
A jelen igeszakasz szempontjából csekély a jelentősége, hogy szövetségként, vagy végrendeletként magyarázzuk. Más a helyzet a zsidókhoz írott levéllel, ahol az apostol kétségtelenül a végrendeletekre utal (Zsid9:16-17), itt azonban én jobbnak látom egyszerűen csak az Isten által kötött szövetségre vonatkoztatni. A hasonlat, melyből kiindulva az apostol érvel, nem vonatkozik olyan szorosan a végrendeletre, mint a szövetségre. Az apostol látszólak az emberi üzletkötésekből kiindulva érvel és halad ama ünnepélyes szövetség felé, melyet Isten kötött Ábrahámmal. Ha az emberi alkuk lehetnek annyira szilárdak, hogy azokat nem lehet kiegészíteni, mennyivel inkább kell ennek a szövetségnek sérthetetlennek maradni?

16. Az ígéretek pedig Abrahámnak adattak és az ő magvának. Mielőtt folytatná az érvelését, előhozakodik egy megjegyzéssel a szövetség lényegét illetően, miszerint az egyedül Krisztuson alapszik. Ha azonban Krisztus az üzletkötés alapja, akkor ebből következően ingyenes kegyelemből való, s ez is az ígéret szó jelentése. Ahogyan a törvény az emberekre és a cselekedeteikre vonatkozik, úgy vonatkozik az ígéret Isten kegyelmére és a hitre.
Nem mondja: És a magvaknak. Annak bizonyítása végett, hogy Isten itt Krisztusról beszél, felhívja a figyelmet az egyes számra, ami valamelyik konkrét magot jelenti. Én sokszor megdöbbenek azon, hogy a keresztyének, mikor látják, hogy a zsidók mennyire romlottan forgatják ki ezt az igeszakaszt, nem fejtenek ki határozottabb ellenállást, mert valamennyien oly könnyedén siklanak át felette, mintha vitathatatlan terület volna. S nagyon sok a valószínűsíthető dolog az ellenvetéseikben.
Még jobban meg vagyok lepve azon, hogy a saját szerzőink hallgatnak ebben a témában, mert bőséges eszközeink vannak a rágalmaik visszaverésére. Ábrahám saját fiai között is megkezdődött a megosztás, mert az egyik fia kivágattatott a családjából „Izsákról neveztetik a te magod” (1Móz21:12). Következésképpen Ismáel nem számít ebbe bele. De menjünk egy lépéssel tovább. Vajon a zsidók elismerik, hogy Ézsau utódai áldott magok? Sőt, inkább azt vallják, hogy atyjuk, noha elsőszülött volt, mégis kitöröltetett. S mennyi nemzet származott Ábrahámtól, akik nem osztoznak az ő „elhívásában”? A tizenkét pátriárka végül nem azért lettek tizenkét nemzetségfővé, mert Ábrahámtól származtak, hanem mert Isten konkrét kiválasztása tette őket azzá. Miután pedig a tíz törzset fogságba vitték (Hós9:17), hány ezren korcsosultak el úgy, hogy többé már nem volt nevük Ábrahám magvai között? Végül pedig Júda törzse tétetett próbára, hogy a valódi utódlás egy kicsiny nép között öröklődhessen. S ezt Ézsaiás meg is jövendölte: „Mert ha néped Izráel számszerint annyi lenne is, mint a tenger fövenye, csak maradéka tér meg” (Ézs10:22).

Eddig nem mondtam semmi olyasmit, amit maguk a zsidók is ne fogadnának el. Válaszoljanak hát nekem erre: miképpen lehetséges, hogy a tizenkét pátriárkától származó tizenhárom törzs lettek Ábrahám magva az izmaelitákkal és az edomitákkal szemben? Miért kizárólag ők dicsekednek ezzel a megnevezéssel, és állítják félre a többieket, mint hamis magokat? Kétségtelenül azt fogják mondani, hogy a saját érdemeikkel érdemelték ezt ki, de a Szentírás épp ellenkezőleg, azt állítja, hogy minden Isten kiválasztásától függ. Folytonosan vissza kell ugyanis térnünk az alábbi szavak által közvetített előjoghoz: „Izsákról neveztetik a te magod” (1Móz21:12). Eme előjog folytonos öröklődésének egészen Krisztusig fenn kellett maradnia, mert Dávid személyében az Úr utóbb helyreállítással hozta vissza, mondhatjuk, az Ábrahámnak tett ígéretet. Bizonyítván tehát, hogy ez a jövendölés egyetlen személyre vonatkozik, Pál nem az egyes szám használatára alapozza az érvelését. Ő pusztán csak azt mutatja meg, hogy a magnak olyasvalakit kell jelentenie, aki nemcsak testileg származik Ábrahámtól, hanem Isten elhívásával is erre a célra jelöltetett ki. Ha a zsidók ezt tagadják, akkor csak önmagukat teszik nevetségessé a makacsságukkal.

Mivel azonban Pál érvel azokból a szavakból kiindulva is, hogy a szövetség Krisztusban, vagy Krisztushoz köttetett, vizsgáljuk meg az alábbi kifejezés jelentését: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei” (1Móz22:18). A zsidók azzal gúnyolták az apostolt, hogy olyan hasonlatot tesz, mintha Ábrahám magvát példaként kellene idézni minden végzetes előjelben és imában, pedig épp ellenkezőleg: átkozni Szodomában, vagy Izraelben annyi, mint Szodoma, vagy Izrael nevét használni az átokformákban. Elismerem, néha ez a helyzet, de nem mindig, mert megáldatni Istenben teljesen mást jelent, amint azt maguk a zsidók is elismerik. Mivel tehát a kifejezés homályos, s néha okot, néha pedig összehasonlítást jelent, ezért valahányszor előfordul, mindig a szövegkörnyezet figyelembe vételével kell magyarázni.
Megerősítettük tehát, hogy a természetünknél fogva valamennyien átkozottak vagyunk, és Ábrahám áldása meg lett ígérve minden nemzetnek. Megkapják valamennyien, válogatás nélkül? Természetesen nem, hanem csak azok, akik a Messiáshoz „gyűjttettek” (Ézs66:8), mert mikor az Ő kormányzása és irányítása alatt összeszedetnek egy testbe, akkor lesznek egy néppé. Bárki tehát, aki félreteszi a vitatkozást és megvizsgálja az igazságot, azonnal el fogja ismerni, hogy a szavak itt nem pusztán összehasonlítást, hanem okot is jelentenek, s ebből következően Pálnak jó alapja volt azt kijelenteni, hogy a szövetség Krisztusban, vagy Krisztussal kapcsolatosan köttetett.

17. A négyszázharminc esztendő múltán keletkezett törvény. Ha Origenészre és Jeromosra, valamint az összes pápistára hallgatunk, könnyedén megcáfolhatjuk ezt az érvet. Pál így érvel: „Az ígéretet Ábrahám négyszázharminc évvel a törvény kihirdetése előtt kapta. Az ez után következő törvény tehát nem érvényteleníthette az ígéretet, s ebből következet arra, hogy a ceremóniák nem szükségesek.” Ennek azonban ellene lehet vetni, hogy a sákramentumok a hit fenntartása végett adattak, s Pál miért különítené azokat el az ígérettől? De Pál elkülöníti ezeket, és folytatja az érvelést. Magukat a ceremóniákat nem tartja többre, mint a hamis apostolok által azoknak tulajdonított megigazulás következményének, valamint lelkiismereti kötelességeknek. Ennek megfelelően a ceremóniákból vesz alkalmat arra, hogy a hit és a cselekedetek egész témáját tárgyalja. Ha a vitatott dolognak nincsen köze az igazság(osság) megszerzéséhez, a cselekedeti érdemekhez, vagy a lelkiismeret csapdába ejtéséhez, ajkkor a ceremóniák teljes összhangban lesznek az ígérettel.
De akkor mit jelent az ígéret erőtelenítése, ami ellen az apostol küzd? A csalók tagadták, hogy az üdvösség ingyenesen van megígérve az embereknek és hit által vehető át, és, amint azt hamarosan meglátjuk, síkra szálltak a cselekedeteknek az üdvösség kiérdemlése végetti szükségessége mellett. De visszatérek Pál saját nyelvezetére. „A törvény”, mondja, „későbbi, mint az ígéret, így nem vonja azt vissza, mert a szövetségnek, ha egyszer szentesítették, mindörökre fenn kell maradnia”. Megint megismétlem: ha nem értjük meg, hogy az ígéret ingyenes, akkor nem lesz erő ebben a kijelentésben, mert a törvény és az ígéret csak abban az egy dologban nem ellentétesek, hogy a törvény a cselekedetek érdemével üdvözíti az embert, az ígéret pedig ingyenesen ruházza rá az igazság(osság)ot. Ez teljesen világosan kiderül abból, mikor Krisztuson alapuló szövetségnek nevezi.

Itt azonban a pápisták szembeszállnak velünk, mert kész módot találnak arra, hogy kibújjanak ez alól az érvelés alól. „Mi nem követeljük”, mondják, „hogy a régi ceremóniák továbbra is kötelezők legyenek. Ne is foglalkozzunk velük. Mindazonáltal az ember az erkölcsi törvény által igazul meg. Miután pedig ez a törvény, mely olyan idős, mint az ember teremtése, megelőzte Istennek az Ábrahámmal kötött szövetségét, ezért Pál érvelése vagy felszínes, vagy csak a ceremóniák ellen irányul.” Erre azt mondom: Pál azt vette számításba, ami egészen bizonyos volt, hogy az Isten szövetségének kivételével, nincs jutalom a cselekedetekért. Elismervén bár, hogy a törvény megigazít, a törvény előtt mégsem érdemelhette ki senki az üdvösséget a cselekedetek által, mert nem volt szövetség.
Mindazt, amit én most mondok, a skolasztikus teológusok is elismerik, mert azt vallják, hogy a cselekedetek nem a saját belső érdemességük folytán érdemlik ki az üdvösséget, hanem mert Isten elfogadja azokat (hogy a saját kifejezésüket használjam), mégpedig a szövetség alapján. Következésképpen, ahol nem volt isteni szövetség, ott nincs kijelentés sem az elfogadásról - nem lesznek cselekedetek a megigazuláshoz. Pál érvelése tehát tökéletesen döntő. Ő azt mondja nekünk, hogy Isten két szövetséget kötött az emberekkel: egyet Ábrahámon, a másikat Mózesen keresztül. Az előbbi Krisztuson alapult, és ingyenes volt, így a törvény, ami utóbb következett, nem tette lehetővé az emberek számára az üdvösség megszerzését más módon, mint kegyelem által, mert akkor „hatástalanná tenné az ígéretet”. Az pedig, hogy ez az egész jelentése, világosan kiderül az utána következőkből.

18. Mert ha törvényből van az örökség. Ellenfelei még mindig mondhatják, hogy semmi sem állt távolabb tőlük, mint Isten szövetségének meggyengítése, vagy érvénytelenítése. De hogy megfossza őket minden kibúvótól, kijelenti: a törvény általi üdvösség és az Isten ígéretei általi üdvösség egymással teljesen ellentétesek. Ki merészelne ezt csak a ceremóniákra vonatkozóként magyarázni, mikor Pál ebbe belefoglal mindent, ami összeütközésbe kerül az ingyenes ígérettel? Kétségtelenül kizár mindennemű cselekedetet. „Mert”, mondja a rómaiaknak, „ha azok az örökösök, kik a törvényből valók, hiábavalóvá lett a hit, és haszontalanná az ígéret” (Rm4:14). S miért van ez így? Mert az üdvösség a törvény követelményeinek teljesítésétől függne, ezért azonnal erre a következtetésre jut: „Azért hitből, hogy kegyelemből legyen; hogy erős legyen az ígéret az egész magnak” (Rm4:16).
Emlékezzünk meg gondosan arról, hogy az ígéret és a törvény összehasonlításában az egyik megerősítése miért borítja fel a másikat. Ennek oka az, hogy az ígéret a hitre, míg a törvény a cselekedetekre vonatkozik. A hit azt veszi át, ami ingyenesen adatik, míg a cselekedetekre jutalmat fizetnek. S azonnal hozzáteszi: Abrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten, azaz nem követelt érte valamiféle ellentételezést. Ha ugyanis feltételesnek tekintjük, akkor az ajándékozta (ksxapiGiai, adta) szó teljesen alkalmatlanná válik.