6. A tekintélyesektől pedig, (bárminők valának régen, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az embernek személyét: mert velem a tekintélyesek semmit sem közöltek;
7. Sőt ellenkezőleg, mikor látták, hogy én reám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé;
8. (Mert a ki hatékonyan munkálkodott Péterben a körülmetélkedés apostolságára, bennem is erős volt a pogányok között).
9. És elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújták nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk:
10. Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk; a mit is én igyekeztem megcselekedni.

Ab iis autem qui videbantur aliquid esse, quales aliquando fuerint, nihil mea refert (personam hominis Deus non accipit, 5Móz10, 17, 2Paral19:7, Jób34:19, Bölcs6:8, Péld35:15, Csel10:34, Róm2:11, Ef6:9, Kol3:25, 1Pt1:17) nam mihi, qui videbantur esse in pretio nihil contulerunt.
Imo contra, quum vidissent mihi concreditum fuisse evangélium praeprputii, quemadmodum Petro Circumcisionis;
(Nam qui efficax fuit in Petro ad apostolatum Circumcisionis efficax fuit et in me erga Gentes);
Quumque cognovissent gratiam mihi datam Iaeobus et Cephas et Ioannes, qui videbantur columnae esse, dextras dederunt mihi ac Barnabae societatis, ut nos inter Gentes, ipsi vore in Circumcisionem, apestolatu fungerenur.
Tanturn ut pauperurn memores essenms, in quo et diligens fui, ut hoc ipsum facerem.

6. A tekintélyesektől pedig Pál nem elégszik meg mindaddig, amíg nem érteti meg a galatákkal, hogy semmit sem tanult Pétertől és az apostoloktól. Ezért Porphyriusz és Iulianusz büszkeséggel vádolták a szent embert, amiért oly sokat követel magának, hogy képtelen eltűrni bárki más tanítását, hiszen azzal dicsekszik, hogy bármiféle tanulás, vagy segítség nélkül lett tanítóvá, továbbá keményen munkálkodik, hogy ne tűnjön alantas jellemnek. Bárki veszi is fontolóra azonban, hogy mennyire volt szükséges ez a dicsekedés, el fogja ismerni, hogy szent dicsekedés volt, s méltó a legnagyobb dicséretre. Ha ugyanis ebben a dologban engedett volna az ellenfeleinek, miszerint tanult az apostoloktól, azzal két vádpontban is előnyhöz juttatta volna őket.
Azonnal mondhatták volna: „Szóval tanúsítottál némi előrelépést: kijavítottad a múltbeli hibáidat, és nem ismételted meg korábbi elhamarkodottságodat.” Így először is az egész tanítás, amit tanított, gyanúba keveredett volna, másodszor ezt követően mindig is kisebb lett volna a tekintélye, mert nem tartották volna másnak, mint egy közönséges tanítványnak. Látjuk tehát, hogy nem magából kiindulva, hanem a tanítása megalapozása szükségessége folytán kényszerült erre a szent dicsekvésre. E vita nem egyénekre vonatkozik, ezért nem lehet becsvágyból fakadó civakodás, hanem Pál elhatározta, hogy senki emberfia, legyen bármennyire is kiváló, sem árnyékolhatja be az ő apostolságát, amitől a tanításának a tekintélye függött. Ha ez nem is volt elegendő ezeknek a kutyáknak az elhallgattatásához, az ugatásukra mégis kellő választ adott.

Bárminők valának. Ezeket a szavakat külön mondatokként kell olvasnunk, mert a zárójel arra volt hivatott, hogy biztosítsa ellenfeleit: nem foglalkozott az emberek véleményével. Ezt az igeszakaszt különféleképpen magyarázták. Ambrosius úgy véli, futó utalás ez azok ostobaságára, akik úgy igyekeznek lealacsonyítani Pált, hogy felmagasztalják a többi apostolt, s (ti. az igeszakasz) úgy mutatja be Pált, mint aki ezt mondja: „Mintha nem volna nekem ugyanúgy szabad azzal érvelnem, hogy ők szegény, írástudatlan emberek voltak, míg én a korai ifjúságomtól fogva bőséges tanítást kaptam Gamáliel gondoskodása alatt. De nem foglalkozom ezzel, mert tudom, hogy Istennél nincs személyválogatás.”
Chrysostom és Jeromos a szavak nyersebb nézetét fogadják el, mint közvetett fenyegetést a legkiválóbb apostolok ellen: „Bárkik is legyenek, ha elhajlanak a kötelességeiktől, nem menekülnek meg Isten ítéletétől, és sem a hivataluk tekintélye, sem az emberek megbecsülése nem fogja őket megmenteni.” Egy másik magyarázat azonban számomra egyszerűbbnek és Pál céljához jobban illeszkedőnek tűnik. Ő elismeri, hogy amazok időben előtte voltak, de vitatja, hogy ez meggátolta volna őt a velük azonos rangra emelkedésben. Nem azt mondja, hogy őt nem érdekli, micsodák ők jelenleg, hanem a közelmúltról beszél, amikor ők már apostolok, de ő még a krisztusi hit ellensége volt. Röviden, nem ismeri el, hogy a múltnak kell a dolgot eldönteni, és elveti a közmondást, mely szerint aki először jött, az rendelkezik a legtöbb joggal.

Isten nem nézi az embernek személyét. Az általam említett magyarázatok mellett a harmadik sem méltatlan a megemlítésre. Eszerint a világ kormányzásában el vannak ismerve a rangbéli különbségek, de Krisztus lelki királyságában ezeknek nem lehet helye. Van némi valószínűség ebben a kijelentésben, de a világi kormányzás vonatkozásában van megírva, hogy „Ne legyetek személyválogatók az ítéletben” (5Móz71:17). Én azonban nem bocsátkozom vitába, mert nincs jelentősége az igeszakaszra nézve. Pál egyszerűen csak úgy érti, hogy a tiszteletreméltó rang, amit az apostolok elértek, nem gátolta őt meg abban, hogy elhívást kapjon Istentől, majd azonnal a legalacsonyabb állapotból az ő rangjukra emelkedjen.
A közöttük levő különbség, jóllehet nagy, Isten szemében nem képvisel értéket, mert Ő nem személyválogató, és az ő elhívását nem befolyásolják előítéletek. Ezzel a nézettel szemben is lehet azonban ellenvetést megfogalmazni, mivel ha elismerjük azt igaznak, mégpedig olyan igazságnak, amit gondosan fenn kell tartani, ti. hogy Istennél a velünk való érintkezés során nincs személyválogatás, akkor miképpen vonatkozik ez Péterre és apostol-társaira, akik nemcsak a rangjuk, de valódi szentségük és lelki ajándékaik miatt is tiszteletreméltók voltak? A személy szót az istenfélelmemmel és a jó lelkiismerettel állítja szembe, s ez a szokásos jelentése a Szentírásban (Csel10:34-35, 1Pt1:17). A kegyesség, a buzgóság, a szentség és más hasonló kitüntetések alkották azonban annak a megbecsülésnek az alapját, amiben az apostolokat részesítették. Pál megvetően beszél ezekről, mintha csak a külsődleges formákkal rendelkeztek volna.
Erre azt mondom: Pál nem az apostolok valódi érdemességéről beszél, hanem az ellenségeik üres dicsekedéséről. A saját alaptalan ürügyeik alátámasztása végett fennkölt kifejezésekkel beszéltek Péterről, Jakabról, Jánosról, és visszaéltek azzal a mélységes tisztelettel, amiben az egyház részesítette őket, hogy elérjék hőn áhított céljukat: lefokozzák Pált. Az ő célja nem a vizsgálódás az után, hogy kicsodák az apostolok, vagy, hogy milyen véleményt kell alkotni róluk, ha a vita befejeződik, hanem le akarta tépni az álarcokat, amit a hamis apostolok viseltek.

Amiképpen a levele további részében a körülmetélkedést sem a maga valódi jellegében tárgyalja, hanem abból a hamis és istentelen nézetből kiindulva, amit ezek a csalók ragasztottak hozzá, úgy jelenti most ki, hogy az apostolok Isten szemében álruhák voltak, melyekkel ezek az emberek ragyogni próbáltak a világban, s ez világosan kiderül a szavakból. Miért részesítették előnyben őket Pállal szemben? Mivel ők az elődei voltak Pálnak ebben a hivatalban. Ez puszta kifogás volt. Bármely más nézőpontból nagyra becsülte volna őket, s Isten bennünk megmutatkozó ajándékait lelkesen csodálta volna egy olyan páratlanul szerény valaki, mint Pál apostol, aki máshol elismeri, hogy „ő volt az apostolok között a legkisebb”, s méltatlan erre a magasztos tisztség elfogadására. „Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert háborgattam az Istennek anyaszentegyházát” (1Kor15:9)
Mert velem a tekintélyesek semmit sem közöltek. Fordítható így is: „nem mondtak semmit nekem”, mert ez ugyanaz a szó, amit korábban kétszer is használt, de a jelentése ugyanaz. Mikor az apostolok hallották Pál evangéliumát, nem hozakodtak elő a sajátjukkal (ahogyan rendszerint tesszük, ha valami jobbra és tökéletesebbre vágyunk), hanem megelégedtek a magyarázatával, s egyszerűen és vonakodás nélkül felkarolták a tanítását, így még a legkétségesebb ponton sem volt egyetlen vitatkozó szó sem közöttük. Azt sem kell feltételeztünk, hogy Pál a felsőbbrendűségére támaszkodva átvette a beszélgetésben az irányítást, és diktált a testvéreinek. Épp ellenkezőleg, megmagyarázta a hitét, melyről kedvezőtlen szóbeszédek kaptak lábra, s azt a többiek elfogadása meg is erősítette.

7. Sőt ellenkezőleg. Azonnal bajtársi jobbot nyújtottak neki (Gal2:9). Így tehát bizonyságot tettek a tanításáról, mégpedig kivétel nélkül, mert más oldalról semmivel sem hozakodtak elő, mint azt rendszerint tenni szokták a vitatott dolgokban, hanem elismerték, hogy velük együtt ugyanazt az evangéliumot vallja, így joggal viselte társukként a tisztességet és rangot. Ennek a bajtársiasságnak az egyik körülménye az volt, hogy felosztották egymás között a területeket. Ők tehát egyenrangúak voltak, s nem volt Pál részéről semmiféle alávetettség. A „bajtársi jobbot nyújtani” annyi, mint partnerkapcsolatra lépni kölcsönös egyetértés alapján.
Mikor látták, hogy én reám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma. Azt állítja: nem vált az apostolok lekötelezettjévé, amiért egyetértésükkel és jóváhagyásukkal ő is apostollá lett, hanem elfogadván az apostolságát, csak elutasították, hogy elvegyék tőle, amit Isten adott neki. Folytonosan kihangsúlyozza, hogy Isten ajándéka és kijelölése által lett apostollá, de itt hozzáteszi azt is, hogy maguk az apostolok is elismerték ezt. Ebből következett, hogy azok az erkölcstelen emberek azt próbálták megtenni, amit az apostolok sem mertek: szembeszegülni Isten kiválasztásával.
S itt elkezdi követelni, ami másokkal ellentétben hozzá tartozott: a körülmetéletlenség apostolságát. Pál és Barnabás ugyanis abban különbözött a többiektől, hogy ők a pogányok apostolaiul lettek kijelölve (Csel13:2). Ez isteni kijelentés által történt, amit az apostolok nemcsak nem elleneztek, de határozottan meg is erősítettek, mert nem engedelmeskedni neki istentelenség lett volna. Ez megmutatja nekünk, mi módon osztották szét a megfelelő kötelezettségeiket az isteni kijelentésnek megfelelően, nevezetesen, hogy Pál és Barnabás legyen a pogányok apostola, a többieknek pedig a zsidók apostolainak kell lenniük.

Ez azonban látszólag ellentétes Krisztus parancsával, Aki megparancsolta, hogy a tizenkettő: „Elmenvén e széles világra, hirdessék az evangéliumot minden teremtésnek” (Mk16:15). Erre azt mondom, hogy a parancs nem minden egyes személyre vonatkozott konkrétan, hanem általánosságban írja le az apostoli hivatal célját, ami nem volt más, mint hogy az üdvösség hirdettessék minden nemzetnek az evangélium tanítása által. Az apostolok ugyanis nyilvánvalóan nem utazták be az egész világot, sőt az is valószínű, hogy a tizenkettő közül egy sem jutott el soha Európába. Amit Péterről feltételeznek, az amennyire én tudom, meseszerű, és mindenesetre teljesen bizonytalan.
Mondható ennek ellenében, hogy valamennyiüknek volt megbízatása a prédikálására mind a pogányok, mind a zsidók számára. Ezt elismerem, meg is tették, amint alkalom kínálkozott rá. S elismerem: minden apostolt megbíztak az evangélium közzétételével mind a pogányok, mind a zsidók között, mert a terjesztés nem volt annyira biztos természetű, hogy olyan kötött határokat szabhattak volna neki, mint a királyságoknak, a hercegségeknek és a provinciáknak, melyeket törvényesen nem lehet áthágni. Látjuk: Pál bármerre is ment, a munkáját és a szolgálatát először egyetemesen a zsidóknak kínálta fel. Ahogyan a pogányok között lakozva is jogában állt a zsidók apostolának és tanítójának ajánlkozni, úgy másoknak is szabad volt, valahányszor csak a hatalmukban állt, a pogányokat Krisztushoz vezetni.

Látjuk, amint Péter is gyakorolja ezt a kiváltságot Kornéliusz és mások vonatkozásában (Csel10:1). Miután azonban voltak más apostolok is azon a területen, amelyen majdnem csak zsidók laktak, Pál elutazott Ázsiába, Görögországba és más távoli területekre, s ezen az alapon volt speciálisan kirendelve a pogányok apostolának. Sőt, mikor az Úr először parancsolta neki, hogy különüljön el, arra utasította, hogy hagyja el Antiókhiát és Szíriát, és utazzon távoli országokba a pogányok kedvéért. Közönséges esetekben tehát a pogányok, rendkívüli esetekben pedig a zsidók apostola volt.
A többi apostol a maga dolgának a zsidókat tekintette, de azzal, hogy amikor alkalom kínálkozott, szabadon szolgáltak a pogányok felé is. Ez utóbbi azonban az ő esetükben rendkívüli szolgálatnak minősült. Ha azonban Péter apostolságának sajátos kapcsolata volt a zsidókkal, akkor fontolják csak meg a katolikusok, hogy milyen alapon származtatják tőle az örökösödésüket az elsőségben! Ha a római pápa azért követeli magának az elsőséget, mert Péter utódja, akkor az a zsidók felett kellene gyakorolnia.
Itt Pál van kijelentve a pogányok fő apostolának, sőt azt is kijelentik, hogy nem volt Róma püspöke, így ha a pápa bármiféle követelést akar támasztani az elsőségére, akkor gyűjtsön magának gyülekezeteket a zsidók közül. Őt, aki a Szentlélek rendelésére, valamint az egész apostoli testület beleegyezésével ünnepélyesen az egyik apostolnak jelentetett ki, nekünk is el kell fogadnunk ebben a minőségében. Azok, akik ezt a jogot Péterre testálják át, félretesznek minden rendelést, mind emberit, mind istenit. Szükségtelen itt magyarázni a körülmetélkedés és a körülmetéletlenség szavakban rejlő hasonlatot, mint a zsidókra és a pogányokra vonatkozót.

8. Mert a ki hatékonyan munkálkodott Péterben. Az, hogy a számára kijelölt provincia valóban az övé volt, az isteni hatalom használata bizonyította a szolgálata során. Az isteni energia eme megnyilvánulása, amint azt gyakorta láttuk, a pecsét, mely a tanítását hitelesítette és a tanítói hivatalát szentesítette. Kétséges azonban, hogy Pál itt a tanítása sikerének hatékony munkájára, vagy a Szentléleknek a hívőkre ruházott kegyelmére utal-e. Én nem pusztán csak a sikert, hanem a lelki hatalmat és hatékonyságot is jelöli, amit máshol említett (1Kor2:4). Az egész jelentése az, hogy nem hiábavaló alkudozás volt az, amit az apostolok egymás között folytattak, hanem olyan döntés, amit Isten is elpecsételt.

9. És elismervén a nékem adatott kegyelmet. Azokat, akik megvetéssel tekintettek Isten kegyelmére, mely által a legkiválóbb apostolok is bámulatra és tiszteletre indultak fel Pál iránt, gyűlöletes és gőgös lenézéssel vádolja. Ha arra utalnának, hogy ők nem tudták azt, amit az apostolok kezdettől fogva tudtak, nos, ezt a képmutató érvet nem szabad eltűrni. Mindez arra int minket, hogy engedjünk Isten kegyelmének, valahol csak felismerjük azt, hacsak nem akarunk a Szentlélekkel szembeszállni, Akinek az akarata az, hogy az ajándékai ne maradjanak tétlenek. A kegyelem, melyet megadatni láttak az apostolok Pálnak és Barnabásnak, arra indította őket, hogy hagyják jóvá a szolgálatukat, társakul fogadván őket.
Jakab és Kéfás.
Már említettem, hogy Jakab az Alfeus fia volt. Ő nem lehetett „János testvére”, akit Heródes később kivégeztetett (Csel12:2), s abszurd volna azt feltételezni, hogy egy volt a tanítványok közül, akit később az apostolok fölé helyeztek. Azt, hogy az apostolok között ő volt a legmagasabb rangú, megtudjuk Lukácstól, aki neki tulajdonítja az összefoglalás és a döntés meghozatalának jogát az ügyben a tanács részéről (Csel15:13), majd azt is megemlíti, hogy összehívta a jeruzsálemi gyülekezet „véneit mindnyájan” (Csel21:18).
Mikor azt mondja, hogy oszlopokul tekintetnek, akkor nem megvetően szól, hanem idézi az általános vélekedést, s abból kiindulva érvel azzal, hogy amit ezek az emberek tettek, azt nem szabad könnyedén figyelmen kívül hagyni. A rangbeli különbségekre vonatkozó kérdésben nem meglepő, hogy Jakabot Péter előtt említi, s ennek oka talán az, hogy ő elnökölt a jeruzsálemi gyülekezetben. Ami az oszlop szót illeti, tudjuk, hogy a dolgok természeténél fogva azok, akik kiemelkednek a képességeik, a bölcsességük, vagy más ajándékaik tekintetében, nagyobb tekintéllyel bírnak. S még az Isten egyházában is nagyobb tiszteletet kell kapnia annak, aki több kegyelmet kapott, mégpedig pont ezen az alapon.
A hálátlanságot, sőt az istentelenséget bizonyítja, ha nem imádják a Szentlelket mindenütt, ahol csak megjelenik az ajándékaival. Miután pedig az emberek nincsenek híjával a pásztoroknak, a pásztorok gyűléseinek elnökre van szükségük. Mindenesetre követni kell a szabályt: „a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok” (Mt23:11).

10. Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk. Világos, hogy a Júdeában élő testvérek rendkívüli szegénységben élve munkálkodtak, mert ellenkező esetben nem terheltek volna más gyülekezeteket. Ezt származhatott mind a különböző, az egész nemzetre rázúduló megpróbáltatásokból, mind pedig a saját honfitársaik kegyetlen dühéből, amivel naponta rabolták el tőlük a tulajdonukat. Helyes volt tehát, hogy támogatást kapjanak a pogányoktól, akik nekik köszönhették az evangélium felbecsülhetetlen jótéteményét. Pál azt mondja, hogy ezt igyekezett is megcselekedni, azaz hűségesen ellátta, amit az apostolok kértek tőle, s így elveszi ellenfelei elől azt a kifogást, amivel igyekeztek fellépni.