1. Azután tizennégy esztendő mulva ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, elvivén Titust is.
2. Fölmentem pedig kijelentés következtében és eléjük adtam az evangyéliomot, melyet hirdetek a pogányok között, de külön a tekintélyeseknek, hogy valami módon hiába ne fussak, avagy ne futottam légyen.
3. De még a velem levő Titus sem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, noha görög vala,
4. Tudniillik a belopózkodott hamis atyafiakért, a kik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgákká tegyenek:
5. Kiknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az evangyéliom igazsága megmaradjon számotokra.

Deinde post annos quatuordecim ascendi rursus Hierosolymam una cum Barnaba, assumpto simul et Tito.
Ascendi autem secundum revelationera, et contuli cum illis evangelium, quod praedico inter Gentes; privatim vero cum iis qui in pretio erant, ne quo mode in vahum currerem, aut cucurrssem,
Sed neque Titus, qui mecum erat, quum esset Graecus, compulsus fuit circumcidi;
Propter subingresses falsos fratres, qui subintroierant ad explorandum libertatem nostram, quam habemus in Christo Iesu; quo nos in servitutem adigerent;
Quibus ne ad heram quidem cessimus per subjectionem, ut veri tas evangelii maneret apud vos.

1. Azután tizennégy esztendő mulva. Biztonsággal nem állítható, hogy ez ugyanaz az utazás, amit Lukács is említ (Csel15:2). A történet menetéből inkább az ellenkezőjére következtetünk. Tudjuk, hogy Pál négyszer utazott Jeruzsálembe. Az elsőről már beszéltünk. A második akkor történt, maikor Barnabás társaságában elvitte a görög és az ázsiai gyülekezetek jótékonysági adományait oda (Csel15:25). Hiszem, mégpedig több alapról is kiindulva hogy ebben az igeszakaszban erről a második utazásról van szó. Bármi mást feltételezve ugyanis Pál és Lukács kijelentései nem egyeztethetők össze.
Emellett van alapunk azt gondolni, hogy Pétert akkor feddte meg Pál Antiókhiában, amikor ott volt. Ez tehát azt megelőzően történt, hogy a gyülekezetek Jeruzsálembe küldték őt a ceremoniális szabályok betartásával kapcsolatos vita elrendezésére (Csel15:2). Nem ésszerű azt feltételezni, hogy Péter így alakoskodott volna, ha ezt az ellentmondást már elrendezték, és az apostolok rendeletét kihirdették volna. Pál azonban azt írja, hogy Jeruzsálembe ment, majd utána teszi hozzá, hogy megfeddte Pétert az alakoskodásért, amit Péter természetesen nem tett volna másban, mint kétséges dolgokban.

Emellett aligha utalt volna valaha is arra, hogy erre az utazásra az összes hívő beleegyezésével adta a fejét anélkül, hogy az okot, valamint az elfogadott emlékezetes döntést is meg nem említené. Még az sem bizonyos, hogy mikor írta a levelet, bár a görögök feltételezése szerint Rómából, a latinok szerint pedig Efézusból küldte. A magam részéről úgy vélem, hogy nemcsak azt megelőzően írta, mielőtt Rómát meglátta, de még mielőtt megtartották volna a tanácskozást és meghozták volna az apostoli döntést a ceremoniális szabályokról. Mikor ellenfelei hamisan viselték az apostol megnevezést, s buzgón igyekeztek lerombolni Pál hírnevét, mekkora gondatlanság lett volna a részéről meg sem említeni azt a rendeletet, mely egyetemesen keringett közöttük, és pontosan ezeket az embereket sújtotta!
Kétségtelen, hogy ez a néhány mondat befogta volna a szájukat: „Ti az apostoli tekintéllyel hozakodtok elő ellenemben, de nem ismeritek a rendelésüket? Ezért vádollak én benneteket arcátlan hamissággal. Az ő nevükben parancsoljátok meg a pogányoknak a törvény betartását, én viszont az ő írásukra hivatkozom, ami minden ember lelkiismeretét felszabadítja.”
Hasonlóképpen azt is észrevehetjük, hogy a levél elején azért feddte meg a galatákat, amiért oly gyorsan eltávolodtak a hozzájuk eljuttatott evangéliumtól. De azonnal arra a következtetésre is juthatunk, hogy valamennyi időnek el kellett telnie attól kezdve, hogy eljutott hozzájuk az evangélium addig, amíg a ceremoniális törvényekkel kapcsolatos vita felütötte a fejét. Én tehát úgy vélem, hogy a tizennégy évet nem az egyik utazástól a másikig kell számítani, hanem Pál megtérésétől kezdve. Így a két utazás között tizenegy év telt el.

2. Fölmentem pedig kijelentés következtében. Most azzal folytatja, hogy az apostolságát és a tanítását nemcsak a cselekedeteivel, de az isteni kijelentéssel is bizonyítja. Mivel Isten rendelte el ezt az utazást, melynek célja a tanításának megerősítése volt, így a tanítást nemcsak az emberek egyetértése, hanem Isten tekintélye is alátámasztotta. Ennek több, mint elégségesnek kellett volna lennie azok makacsságának legyűrésére, akik Pált azzal vádolták, hogy az apostol nevet bitorolja. Mert ha egészen mostanáig volt is némi helye a vitának, Isten gondolatainak közlése azonnal pontot tesz minden vitatkozás végére.
És eléjük adtam. Az eléjük adtam kifejezés magára vonja a figyelmünket, mert az apostolok nem írták neki elő, amit tanítania kell, hanem miután meghallgatták a saját beszámolóját a tanításáról, kifejezték egyetértésüket és jóváhagyásukat. Miután azonban az ellenfelei feltételezhették volna, hogy sok mindenben ravaszkodással szerezte meg az apostolok jóindulatát, konkrétan kijelenti, hogy azt a tanítást adta eléjük, amit a pogányok között hirdet. Ez pedig eltörli a képmutatás, vagy csalás minden gyanúját. Majd meglátjuk, mi következett: az apostolok nem vették zokon, hogy nem várta meg az ő jóváhagyásuk megszerzését. Épp ellenkezőleg: vita, vagy kifogás nélkül fogadták el a munkálkodását, s tették ezt ugyanannak a Léleknek az indíttatására, Akinek vezetése alatt jött Pál Jeruzsálembe. Azaz, nem ők tették őt apostollá, hanem csak elismerték őt apostolnak. Ezt azonban majd bővebben is tárgyaljuk a későbbiekben.

Hogy valami módon hiába ne fussak. Vajon Isten Ígéje elbukik, ha az emberek azt nem támogatják? Még ha az egész világ hitetlenné válik, Isten Ígéje akkor is megmarad szilárdnak és rendíthetetlennek. Azok pedig, akik Isten parancsára hirdetik az evangéliumot, akkor sem munkálkodnak haszontalanul, ha nincs gyümölcse a munkájuknak. Pál szavainak jelentése nem ez. Mivel azonban az emberek lelkiismerete - amíg kételkednek és vonakodnak - nem jut semmi előnyhöz az Íge szolgálatából, ezért mondják, hogy az igehirdető hiába fut, mikor a munkája hatástalan, és nem társul mellé a megfelelő épülés.
Félelmetes fegyver volt tehát a gyenge lelkiismeretek megingatására, mikor a Pál által hirdetett tanítást a csalók hamisan az apostolok tanításával ellentétesnek állították be. Ezen a módon tömegek buktak el. A bizonyossága valóban nem függ az emberi vélekedések egyezésétől, de épp ellenkezőleg, a mi kötelességünk megnyugodni Isten meztelen igazságában, hogy sem az emberek sem az összes angyal se legyenek képesek megrendíteni a hitünket. A tudatlanok azonban, akik nem értették meg jól és soha nem ölelték magukhoz teljes szívből a szilárd tanítást, majdnem ellenállhatatlan kísértésnek érzik, mikor az elismerten kiváló tanítókról kiderül, hogy ellentétes nézeteket vallanak. Sőt, néha még az erős hívőket is jelentősen befolyásolja a Sátán ama hadicsele, mikor a szemük elé tárja azok „versengését és visszavonását” (1Kor3:3), akiknek „teljesen egyeknek kellene lenniük ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben” (1Kor1:10).

Nehéz megmondani, hány embert tántorított el az evangéliumtól, és hány embernek rendült meg a hite a Krisztusnak az úrvacsorában való testi jelenlétével kapcsolatos vita kapcsán, mivel ebben az egyik legfontosabb kérdésben a nagyon kiváló emberek különböző álláspontokra helyezkedtek.
Másrészről mindazok egyetértése, akik tanítanak az egyházban, Mivel tehát a Sátán annyira alattomosan munkálkodott az evangélium előre jutásának megakasztásán, Pál elhatározta, hogy szembeszáll vele. Miután sikerrel megmutatta, hogy az apostolokkal azonos nézeteket vall, minden akadály elhárult előle. A gyenge tanítványokat többé nem zavarta a kérdezősködés, hogy vajon kit kell követniük.
Pál szavainak jelentését tehát így foglalhatjuk össze: „S hogy a korábbi munkálkodásomat ne vessék el, és ne tegyék haszontalanná, végül feltettem a kérdést, mely szerint vajon én, vagy Péter méltók vagyunk-e a bizalmatokra, mert tökéletesen ugyanazt tanítottuk.” Ha napjaink sok tanítója ugyanúgy szívből vágyakozna az egyház tanítására, mint Pál tette, többet fáradoznának azon, hogy egymás között egyetértésre jussanak.

3. De még a velem levő Titus sem. Ez egy további érv amellett, hogy az apostolok azonos nézeteket vallottak vele, mert körülmetéletlen embert vitt hozzájuk, akit azonban mégsem vonakodtak testvérnek elfogadni. S megjelöli az okát is, amiért nem volt körülmetélve. A körülmetélkedés ugyanis, mint lényegtelen dolog, egyaránt elhanyagolható, vagy gyakorolható, mivel az épülés követeltetik meg.
A cselekedeteink sérthetetlen szabálya az, hogy „ha mindent szabad (1Kor10:23), akkor mi a hasznos? Timótheust azért metéli körül (Csel16:3), hogy elvegye a sértés alapját az erőtlen elmék elől. Abban az időben ugyanis erőtlen elmékkel foglalkozott, s ezt gyengéden kellett tennie. S örömmel megtenné ezt Titusszal is, mert „fáradhatatlanul gondját viselte az erőtleneknek” (Csel20:35), a helyzet azonban más volt. Egyes hamis atyafiak ugyanis lesték az alkalmat a tanításának rágalmazására, s azonnal elkezdték volna terjeszteni róla: „Nézzétek, hogy a szabadság bátor harcosa, amint az apostolok jelenlétébe lép, rögvest félreteszi a vakmerő és heves viselkedésmódot, ami a tudatlanok között jellemzi őt!”
Miután pedig a mi feladatunk „az erőtlenek erőtlenségeinek hordozása” (Rm15:1), így a leplezett ellenségeknek, akik céllal figyelik a szabadságunkat, erőteljesen ellen kell állnunk. A felebarátink iránti szeretetből fakadó kötelességek ellátásának soha nem szabad sérelmesnek bizonyulniuk a hitre nézve, így a jelentéktelen dolgokban a felebarátaink szeretete lesz a legjobb vezető, persze ha a hitet mindig is az elsődleges figyelemben részesítjük.

4. Tudniillik a belopózkodott hamis atyafiakért. Ez jelentheti vagy azt, hogy a hamis atyafiak a gonosz vádaskodás tárgyává tették, és megpróbálták őt legyőzni, vagy azt, hogy Pál szándékosan nem metélte őt körül, mert látta, hogy az azonnali vádaskodásnak szolgáltatna alapot. A hamis atyafiak azzal a reménységgel hízelegték be magukat Pál társaságába, hogy elérik egy, vagy két céljukat: Pál vagy nyíltan gúnyolni fogja a ceremoniális törvényt, s akkor felszítják ellene a zsidók sértődöttségét, vagy teljességgel tartózkodni fog a szabadságának gyakorlásától, s akkor majd diadalmenetet ülnek felette a pogányok között, mint olyasvalaki felett, aki a szégyentől elboríttatván visszavonta a tanítását.
Én a második magyarázatot tartom jobbnak, miszerint Pál, látván a neki felállított csapdákat, úgy döntött, hogy nem metéli körül Tituszt. Mikor azt mondja, hogy „nem kényszerült”, az olvasó megérti: nem önmagában a körülmetélkedést, mint rossz dolgot ítélte el, hanem a betartásának kötelezettsége képezte a vita tárgyát. Mintha azt mondta volna: „Kész lettem volna körülmetélni Tituszt, ha nem lettek volna fontosabb dolgok is ennél”. Az volt a szándékuk, hogy megdöntsék a törvényt, de ő nem engedett az efféle kényszernek.

5. Kiknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat. Ez az állhatatosság volt Pál tanításának a pecsétje. Mikor ugyanis a hamis atyafiak, akik nem akartak mást, mint alapot a vádaskodáshoz ellene, a végsőkig igyekeztek, ő viszont szilárdan megállt, akkor nem marad semmi helye a kételynek. Most már nem lehet arra célozgatni, hogy megtévesztette az apostolokat. Kijelenti: egy pillanatra sem adták meg magukat, azaz nem engedtek oly módon, mely azt sugallhatta volna, hogy a szabadságuk összeomlott. Minden más vonatkozásban készen állt rá, hogy élete végéig gyengédséget és türelmet gyakoroljon az emberekkel szemben.
Hogy az evangyéliom igazsága. Annak veszélye ugyan nem merült fel, hogy Pál elveszíti a szabadságát akár még ha enged is nekik, de a példája ártott volna másoknak, így bölcsen megfontolta, hogy mi a hasznosabb. Ez megmutatja nekünk, mennyire kell elkerülni a sértéseket, és rámutat az épülésre, mint célra, melyet minden lényegtelen dologban a szemünk előtt kell tartani. Az egész jelentése ez: „A testvéreik szolgái vagyunk, de mégis szem előtt tarjuk, hogy az Urat szolgáljuk, s hogy a lelkiismeretünk szabadsága ép maradjon.” Mikor a hamis atyafiak rabszolgaságba akarták dönteni a szenteket, az ő kötelességük volt nem engedni nekik.

Az evangélium igazsága annak valódi tisztaságát jelöli, vagy ami ugyanazt jelenti, annak tiszta és egész tanítását. A hamis apostolok ugyanis nem állították félre teljes mértékben az evangéliumot, de összekeverték azt a saját elképzeléseikkel, így hamis és leplezett megjelenést kölcsönöztek annak, ami mindig is bekövetkezik, ha a legcsekélyebb mértékben eltávolodunk „a Krisztus iránt való egyenességtől” (2Kor11:3).
Micsoda arcátlansággal dicsekednek a pápisták azzal, hogy ők birtokolják az evangéliumot, amit nemcsak megrontottak a megannyi koholmánnyal, de meg is hamisítottak a sok gonosz tanítással! Emlékezzünk arra, hogy nem elegendő pusztán az evangélium megnevezését, és a tanításának valamiféle összefoglalóját megtartani, ha a szilárd tisztasága nem marad érintetlenül fenn. Hol vannak azok az emberek, akik színlelt mértékletességgel megpróbálnak összebékíteni minket a pápistákkal? Mintha a vallás tanítását illetően a pénzügyekhez, vagy a vagyoni ügyekhez hasonlóan lehetne egyezkedni. Micsoda utálattal kezelne egy efféle egyezséget Pál, aki kijelenti, hogy nem a valódi evangélium az, amelyik nem tiszta!