11. Mikor pedig Péter Antiókhiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá.
12. Mert mielőtt némelyek oda jöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól.
13. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által.
14. De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangyéliom igazságához képest, mondék Péternek mindnyájok előtt: Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?
15. Mi, természet szerint zsidók és nem pogányok közül való bűnösök,
16. Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.

Quum autem venisset Petrus Antiochiam, palam ei restiti, eo quod reprehensione dignus esset.
Nam antequam venissent quidam ab Iacobo, una cum Gentibus sumebat cibum; quum autem venissent, subduxit ac separavit se ab illis, metuens eos qui erant ex Circumcisione.
Acts simulabant una cum illo caeteri quoque Iudeai, adeo ut Barnabas simul abduceretur in illorum simulationem.
Verum ubi vidissem, quod non recto pede incederent ad veritatem evangelii, dixi Petro coram omnibus: Si tu, quum sis Iudaeus, Gentiliter vivis, et non Iudaice; cur cogis Gentes Iudaizare?
Nos natura Iudaei, et non ex Gentibus peccatores,
Cognito, non justificari hominem ex operibus legis, nisi per fidem Iesu Christi, et nos in Iesum Christum credidimus, ut justificaremur ex fide Christi, et non ex operibus legis; propterea quod non justificabitur ex operibus legis onmis care.

11. Mikor pedig Péter Antiókhiába jött. Bárki vizsgálja is meg figyelmesen a körülményeket, bízom benne, hogy egyet fog velem érteni abban, hogy mindez azt megelőzően történt, mielőtt az apostolok eldöntötték: a pogányokat nem szabad a ceremoniális előírásokkal terhelni (Csel15:28). Péter ugyanis nem táplált volna félelmet azzal kapcsolatosan, hogy megsérti Jakabot, vagy a hozzá küldötteket, miután kihirdették a döntést. Akkora volt azonban Péter színlelése, hogy Pál kénytelen volt kijelenteni neki „az evangélium igazságát”. Először azt mondta, hogy az evangéliuma bizonyossága a legcsekélyebb mértékben sem függött Pétertől és az apostoloktól, azaz nem az ő megítélésüktől állt, vagy bukott.
Másodszor azt mondta, hogy mindenki elfogadta, kivétel, vagy ellentmondás nélkül, s különösen azok, akikről egyetemesen elismerték, hogy a legmagasabb rangúak. Most, amint említettem, tovább megy, és kijelenti: megfeddte Pétert, amiért a másik oldalra hajlott, s a vita okának magyarázatával folytatja. Nem közönséges bizonyítéka volt a tanítása erejének, hogy nemcsak az őszinte elfogadásukat nyerte meg vele, hanem szilárdan fenn is tartotta a Péterrel szembeni vitában, amiből győztesen került ki. Mi oka lenne most vonakodni biztos és kétségtelen igazságként fogadni el?

Ez ugyanakkor egy másik rágalomra is válasz, miszerint Pál csak közönséges tanítvány volt, s messze alatta állt az apostoli rangnak. A feddés ugyanis egyértelmű bizonyítéka volt a felek egyenrangúságának. Elismerem, a legnagyobbakat néha joggal feddik meg a legkisebbek, mert az alacsonyabbak eme szabadságát a magasabb rangúak iránt Isten engedélyezi, így ebből nem következik, hogy annak, aki mást megfedd, egyenrangúnak kell azzal lennie.
A feddés természete azonban figyelmet érdemel. Pál nem egyszerűen csak úgy feddte meg Pétert, ahogyan egy keresztyén tenné a másik keresztyénnel, hanem hivatalosan cselekedte azt meg a kifejezés alapján, azaz az apostoli jelleg gyakorlásával, amit igazolt.
Újabb villámcsapás ez a római pápaságra. Leleplezi a római Antikrisztus pimasz nagyravágyását, aki azzal dicsekszik, hogy nem köteles semmit indokolni, és dacol az egész egyház ítéletével. Elhamarkodottság, indokolatlan bátorság nélkül, de az Isten által neki adott hatalmat gyakorolva bünteti meg ez a személy Pétert az egész egyház jelenlétében, és Péter alázatosan elfogadja a büntetést. Sőt az egész vita ebben a két dologban nem volt kevesebb, mint annak a zsarnoki elsőségnek a legyőzése, amiről a katolikusok elég ostobán azt képzelik, hogy isteni jogon alapszik. Ha azt szeretnék, hogy Isten az ő oldalukra álljon, akkor új Bibliát kell gyártaniuk, ha pedig nem akarják Őt nyílt ellenségüknek, akkor a Szentírás eme két fejezetét ki kell törölniük.

Megszokott dolog volt a görögöknél, hogy a kötőszavaikkal adták meg a főnevek jelentését, s mindenki láthatja, hogy erre az igeszakaszra is ez vonatkozik. Ez lehetővé teszi a számunkra, hogy észrevegyük Jeromos és Chrysostom magyarázatának abszurditását, akik az egész dolgot úgy mutatják be, mint színlelt vitát, amibe az apostolok az egész nép előtt szálltak. Őket még a Kaxa npoaronov, szemtől szembe ellene állottam kifejezés sem támogatja, aminek a jelentése „szembenézve”, vagy „a jelenlétében” kapta a feddést Péter, és lett elnémítva. A kevésbé fontosat figyelmen kívül kell hagyni az összes vita közül a legveszélyesebbel történő összevetésben: az egyház kettéhasadhat, a keresztyén szabadság veszélybe került és a Krisztus kegyelméről szóló tanítás megbukhat. Ezért ezt a nyilvános sérelmet nyilvánosan kellett orvosolni.
A fő érv, amelyre Jeromos támaszkodik, rendkívül jelentéktelen. „Miért ítélné el Pál”, mondja „másban azt, amit önmagában dicsér? Hisz azaz dicsekszik, hogy a zsidóknak zsidóvá lett.” (1Kor9:20) Erre azt mondom, hogy amit Péter tett, az teljességgel más volt. Pál nem alkalmazkodott jobban a zsidókhoz, mint amennyire azt a szabadság tanítása megengedte, és ezért nem volt hajlandó körülmetélni Titust, hogy az evangélium igazsága így csorbítatlan maradjon. Péter azonban oly módon judaizált, hogy „kényszerítette a pogányokat” a rabiga hordozására, valamint egyúttal arra is, hogy előítéletekkel legyenek Pál tanítása iránt.
Ő tehát nem tartotta meg a helyes korlátokat, mert jobban akart tetszeni, mint épülni, s buzgóbban kutatta, mi szerezne örömet a zsidóknak, mint azt, hogy mi lenne jó az egész testület számára. Ágoston tehát joggal állítja, hogy ez nem volt előzetesen egyeztetett terv, hanem Pál, keresztyén buzgóságból szállt szemben Péter bűnös és időszerűtlen színlelésével, mert látta, hogy az káros lesz az egész egyház számára.

12. Mert mielőtt némelyek oda jöttek. Itt a dolog lényegét emeli ki. Péter ugyanis a zsidók kedvéért elkülönült a pogányoktól, hogy eltávolítsa őket az egyház közösségéből, míg fel nem adják az evangélium szabadságát, és fel nem veszik magukra a törvény igáját. Ha Pál csendben maradt volna itt, az egész tanítása elbukott volna, s a szolgálata által elért összes
épülés romba dől. Szükséges volt tehát, hogy férfiasán a sarkára álljon és bátran harcoljon. Ez megmutatja nekünk, mennyire óvakodnunk kell attól, hogy utat engedjünk az emberek vélekedéseinek, nehogy a tetszéskeltés iránti mértéktelen vágy, vagy a sértéstől való túlságos félelem letérítsen minket a helyes útról. Ha ez megtörtént Péterrel, mennyivel könnyebben megtörténhet velünk, ha nem vigyázunk kellőképpen!

14. De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak. Egyesek ezeket a szavakat a pogányokra vonatkoztatják, akik, megzavarodván Péter példáján elkezdtek engedni, de természetesebb Péterre és Barnabásra, valamint a követőire vonatkoztatni. A helyes út az evangélium igazságához a pogányok egyesítése a zsidókkal oly módon, hogy az igazi tanítás ne sérüljön meg. De megkötni az istenfélő emberek lelkiismeretét a törvény betartásának kötelességével, és a csendességbe temetni a szabadság tanítását nem volt más, mint égbekiáltó áron vásárolni meg az egységet.
Az evangyéliom igazságát itt ugyanabban az értelemben használja Pál, mint korábban, és azokkal az álruhákkal állítja szembe, melyekkel Péter és mások a szépségét rejtették el. Ebben az esetben a küzdelem, melyet Pálnak meg kellett vívnia, kétségtelenül komoly volt. Ők teljes mértékben egyetértettek a tanítást illetően, mivel azonban a tanítást figyelmen kívül hagyva Péter nagyon is engedékenyen engedett a zsidóknak, a kétfelé sántikálással van itt megvádolva. Vannak, akik más alapokon mentegetik Pétert, és azt mondják: mivel a körülmetélkedés apostola volt, ezért különleges figyelmet kellett fordítania a zsidók üdvösségére, közben pedig elismerik, hogy Pál helyesen cselekedett a pogányok ügyét támogatva. Ostobaság azonban azt védeni, amit a Szentlélek Pál szájával elítélt. Ez nem emberek ügye volt, hanem az evangélium tisztaságát foglalta magában, ami abba a veszélybe került, hogy a zsidó kovász beszennyezi.

Mindnyájuk előtt. Ez a példa arra tanít minket, hogy ami az egyházat illeti, akik nyilvánosan vétkeztek, azokat nyilvánosan kell megbüntetni is. A szándék az, hogy a bűn büntetlenül maradván ne legyen veszélyes példa, s Pál máshol (1Tim5:20) konkrétan meg is fogalmazza ezt a szabályt, amit a véneknek kell betartani: „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek”, mert a pozíciójuk a példájukat még kártékonyabbá teszi. Különösen előnyös volt tehát, hogy a jó ügyet, melyben mindenkinek volt érdekeltsége, nyíltan védték meg a nép jelenlétében, így Pálnak jobb lehetősége volt annak megmutatására, hogy nem hátrált meg a nappali világosság elől.
Ha te zsidó létedre. Pál mondanivalója Péterhez két részből áll. Az elsőben a pogányokkal szemben tanúsított igazságtalanságáért vitatkozott vele, amiért a törvény megtartására kényszerítette őket, mely kötelezettségtől egyébként ő maga mentesülni igyekezett. Mert arról nem is szólva, hogy mindeni köteles betartani azt a törvényt, amit mások számára ír elő, a viselkedését nagyon súlyosbította, hogy a pogányokat zsidó ceremóniák betartására kényszerítette, miközben zsidóként szabadságot adott önmagának. A törvény a zsidóknak adatott, nem a pogányoknak, így Pál a kisebbtől a nagyobb felé haladva érvel.
Utána azt állítja, hogy nyers és erőszakos módon kényszerítette a pogányokat, kivonulván a társaságukból, amíg nem vették fel a törvény igáját, s ezzel igazságtalan helyzetet erőltetett rájuk. S valóban, a feddés egész ereje ebben a szóban rejlik, melyet sem Chrysostom, sem Jeromos nem jegyeztek meg. A ceremóniák használata megengedett volt épülés céljából, amennyiben a hívőket nem fosztják meg a szabadságuktól, vagy nem tesznek rájuk semmiféle kényszert, amitől az evangélium megszabadítja őket.

15. Mi, természet szerint zsidók. Tudom, hogy egyesek ezt ellenvetésnek tekintik, elébe vágva annak, amivel előhozakodhatnak a másik oldalon, miszerint a zsidóknak több előjoguk volt. Nem azt jelenti ez, hogy a törvény alóli mentességgel dicsekedtek (mert nagyon abszurd lenne, ha azok dicsekednének ezzel, akiknek adatott a törvény), hanem volt némi illendőség bizonyos különbségek fenntartásában közöttük és a pogányok között. Én nem vetem le teljességgel, de amint majd később kiderül, nem is fogadom el teljesen ezt a nézetet. Egyesek pedig úgy tekintik, hogy maga Pál használja ezt az érvet: „ha inkább a zsidókra tennéd rá a törvény terhét, az ésszerűbb lenne, mert örökségképpen az övék”. De ezt a nézetet sem fogadom el.
Most a beszéde második részével folytatja, amit egy megelőzéssel kezd. A pogányok abban különböztek tőlük, hogy „latrok és fertelmesek” (1Tim1:9), miközben a zsidók szentekként, amennyire Isten a saját népének választotta őket, küzdhettek ezért az elsőségért. Ügyesen elébe menvén ennek az ellenvetésnek, Pál az ellentétes végkövetkeztetésre változtatja. Mivel maguk a zsidók, minden előnyükkel egyetemben kénytelenek voltak a Krisztusba vetett hitre adni a fejüket, mennyivel inkább szükségessé vált, hogy a pogányok is a hiten keresztül keressék az üdvösséget! Pál szavainak jelentése tehát ez: „Mi, akik látszólag kiválóbbak vagyunk másoknál - akik a szövetség által mindig is élveztük azt a kiváltságot, hogy közel lehettünk Istenhez (5Móz4:7), nem találtunk más módot az üdvösség megszerzésére, mint a Krisztusba vetett hitet. Miért kellene hát más módszert előírnunk a pogányoknak? Ha ugyanis a törvény szükséges, vagy előnyös volt azok számára, akik betartották a rendeleteit, akkor legelőször is nekünk kellett előnyt jelentenie, akiknek adatott. Ha azonban feladtuk azt, és Krisztushoz mentünk, akkor annál inkább nem szabad a betartását megkövetelnünk a pogányoktól”.

A bűnös szó itt, mint megannyi más helyen „istentelen személyt” jelent (Zsid12:16), vagy olyasvalakit, aki elszakadt, vagy elidegenedett Istentől. Ilyenek voltak a pogányok, akik nem voltak közösségben Istennel, míg a zsidók örökbefogadással Isten gyermekei voltak, tehát el lettek különítve a szentségre. A természet szerint nem azt jelenti, hogy természetes módon voltak mentesek az emberi faj romlásától, mert Dávid, aki Ábrahám leszármazottja volt, elismeri: „Íme én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám” (Zsolt51:7), de a természet romlását, aminek ki voltak téve, orvosolta a megszentelő kegyelem. S miután az ígéret az áldást örökséggé tette, ezért nevezi ezt a jótéteményt természet szerintinek, pont úgy, ahogyan a rómabelieknek írott levében azt mondja, hogy „szent gyökérből” származtak (Rm11:16).
Mikor azt mondja, hogy mi, természet szerint zsidók, a szavainak jelentése az alábbi: „Természetesen nem a magunk érdemeiből születtünk szentnek, hanem Isten választott ki minket a saját népének.” Nos tehát, mi, akik természet szerint vagyunk zsidók, mit cselekedtünk? „Hittünk Jézus Krisztusban.” Mi volt a hitünk célja? „Hogy a Krisztusba vetett hit által megigazuljunk.” Miért? mert tudjuk, „hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből”. A hit természetéből és hatásából kiindulva érvel azzal, hogy a zsidók semmilyen mértékben sem igazulnak meg a törvény által. Mert ők, akik „az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Rm10:3), így épp ellenkezőleg, akik Krisztusban hisznek, elismerik, hogy bűnösök, és megtagadják a megigazulást cselekedetek által. Ez magában foglalja a fő kérdést, vagy inkább ebben az egyetlen tételben benne foglaltatik majdnem az egész vita. Annál inkább szükséges gondot fordítani ennek az igeszakasznak a vizsgálatára.

Az első dolog, amit meg kell említeni, hogy azért kell keresnünk a megigazulást a Krisztusba vetett hit által, mert cselekedetekkel nem igazulhatunk meg. Nos, a kérdés az, hogy mit értünk a törvény cselekedetei alatt? A pápisták, akiket Origenész és Jeromos félrevezetnek, azon a véleményen vannak, s biztosra veszik, hogy a vita árnyakra vonatkozik, és ennek megfelelően kijelentik, hogy „a törvény cselekedetei” a ceremóniákat jelentik. Mintha Pál nem is az ingyenes megigazulásról értekezett volna, amit Krisztus ruház ránk! Ők ugyanis nem látnak semmi képtelenséget annak fenntartásában, hogy „egyetlen ember sem igazul meg a törvény cselekedeteiből”, de mégis, a cselekedetek érdemeivel számítunk igazaknak Isten szemében. Röviden, ők azt vallják, hogy itt nincsenek megemlítve az erkölcsi törvény cselekedetei.
A szövegkörnyezet azonban bizonyítja, hogy az erkölcsi törvényről van szó ezekben a szavakban, mert majdnem minden, amivel Pál ez után hozakodik elő, tulajdonképpen inkább az erkölcsi, semmint a ceremoniális törvényre vonatkozik. Ő pedig folytonosan a törvény igazságosságát állítja szembe azzal az ingyenes elfogadással, amit Isten kegyeskedik megadni.
Ellenfeleink ennek azt vetik ellenébe, hogy a „cselekedetek” kifejezést minden kiegészítés nélkül kell használni, mintha Pál nem akarta volna egy adott területre korlátozni azt. Erre azonban azt mondom, hogy ez a legjobb mód ehhez a kifejezésmódhoz, mert jóllehet az embernek felül kellett múlnia szentségben az angyalokat, a jutalom mégsem a cselekedetek után, hanem az isteni ígéret alapján adatik. A törvény iránti tökéletes engedelmesség az igaz mivolt, s ehhez kapcsolódik az örök élet ígérete, de a jellegét Istentől kapja, Aki kijelenti, hogy „a melyeket ha megcselekszik az ember, él azok által” (3Móz18:5). Erről majd többet is szólunk a maga helyén. Emellett a vita a zsidókkal a törvényről folyt. Pál tehát úgy döntött, hogy azonnal a saját területükön száll velük szembe és viszi dűlőre a dolgot, s nem a kanyargósabb utat választja, ami azt sugallhatta volna, hogy igyekszik kikerülni a témát, vagy nem bízik a dolgában. Ennek megfelelően határozza el a szorosan a törvénnyel kapcsolatos vita lefolytatását.

A másik ellenvetésük az, hogy az egész felvetett kérdés a ceremóniákra vonatkozott, amit készségesen elismerünk. Akkor tehát miért, kérdezik, térne át az apostol hirtelen az egyik részletkérdésről az egész témára? Ez volt az egyedüli oka annak, amiért Origenész és Jeromos tévedtek, mert nem gondolták természetesnek, hogy miközben a hamis apostolok csak a ceremóniákról vitatkoztak, Pál nagyobb területre is kiterjessze a vitát. Nem fogták fel azonban: az éles vitának pontosan az volt az oka, hogy a tanítás komolyabb következményekkel járt, mint az először látszott.
Nem okozott volna akkora nehézséget Pálnak, hogy be kell tartani a ceremóniákat, mint az, ha a biztos reménységet és az üdvösség dicsőségét a cselekedetekre kellene alapoznia. Pont ahogyan manapság is a vitában a húsevés megtiltásáról bizonyos napon nem annyira magára a tilalomra figyelünk, hanem arra a csapdára, ami itt az emberek lelkiismeretének van felállítva. Pál tehát nem távolodik el a témától, mikor vitába bocsátkozik az egész törvényről, még ha a hamis apostolok érvei teljes mértékben a ceremóniákra korlátozódtak is.
A ceremóniák kihangsúlyozásával az volt a céljuk, hogy az emberek az üdvösséget a törvény iránti engedelmességben keressék, amit hamisan érdemszerzőnek tekintettek. Ennek megfelelően száll szembe velük Pál, de nem az erkölcsi törvénnyel, hanem egyedül és kizárólag Krisztus kegyelmével. Ám ez a kiterjedt értekezés mégsem terjed ki a levél egészére: végül rátér a ceremóniák speciális kérdésére. Miután azonban a legnagyobb nehézség abban rejlett, hogy a megigazulás vajon a cselekedetek által, vagy a hit által érhető el, helyes volt először ezt tisztázni. Ahogyan napjaink pápistái is nehéz helyzetbe kerülnek, mikor kierőszakoljuk belőlük, hogy az ember egyedül hit által igazul meg, mert akkor vonakodva elismerik, hogy „a törvény cselekedetei” magukban foglalják az erkölcsi természetűeket is. Közülük azonban sokan, idézve Jeromos glosszáját, azt képzelik, hogy jó védekezést alakítottak ki. A szövegkörnyezet azonban megmutatja, hogy a szavak az erkölcsi törvényre is vonatkoznak.

16. Hanem a Jézus Krisztusban való hit által. Nem pusztán azt jelenti ki, hogy a ceremóniák, vagy a bármiféle cselekedetek elégtelenek a hit segítsége nélkül, de szembeszáll a tagadásukkal is egy kivételt meg nem engedő kijelentéssel, mintha ezt mondta volna: „Nem cselekedetek által, hanem egyedül Krisztus ajándékával”. Bármely más szemszögből nézve a kijelentés lényegtelen és a témához nem tartozó lenne, mert a hamis apostolok nem utasították el sem Krisztust, sem a hitet, hanem azt követelték, hogy a ceremóniákat is kapcsolják azokhoz.
Ha Pál engedett volna ennek a követelésnek, akkor ők tökéletes összhangban lettek volna, és Pálnak nem kellett volna felzaklatni az egyházat ezzel a kellemetlen vitával. Szögezzük tehát le, hogy a kijelentést úgy fogalmazta meg, ami nem ismer el semmiféle kivételt, „hogy semmi más módon nem igazulunk meg, csakis hit által”, vagy „nem igazulunk meg, csakis hit által”, vagy ami ugyannak felel meg, „egyedül hit által igazulunk meg”. Ebből kiderül, hogy nagyjaink pápistái micsoda ostoba komolytalansággal vitatkoznak velünk az igéről, mintha az a mi koholmányunk lenne.
Pál azonban nem ismerte a pápisták teológiáját, akik kijelentik, hogy az ember hit által igazul meg, de a megigazulást részben mégis a cselekedeteknek tulajdonítják. Az efféle fél-megigazulásról Pál semmit sem tudott. Mikor ugyanis arra tanít minket, hogy hit által igazulunk meg, mert a cselekedetek által meg nem igazulhatunk, akkor biztosra veszi, ami igaz: nem igazulhatunk meg Krisztus igazságán keresztül, amíg nem vagyunk szegények és a magunk igazságától megfosztottak. Következésképpen mindent, vagy semmit kell tulajdonítanunk vagy a hitnek, vagy a cselekedeteknek. Ami a megigazulás szót, valamint annak módját illeti, hogy ennek a hit miképpen oka, később fogjuk meglátni.

Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Már folyamadott Péter és a többiek lelkiismeretéhez, most pedig teljesebben is megerősíti: a tényleges igazság az, hogy a törvény cselekedeteiből egyetlen haladó sem igazul meg. Ez az ingyenesen adott megigazulás alapja, mikor meg vagyunk fosztva a saját igazságunktól. Emellett mikor kijelenti, hogy egyetlen halandó sem igazul meg a törvény igazsága által, a kijelentés megfelel annak, hogy a megigazulásnak ebből a módjából minden halandó ki van zárva, s azt így senki nem érheti el.