1. Pál, apostol (nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által, a ki feltámasztotta őt a halálból);
2. És a velem levő összes atyafiak, Galátzia gyülekezeteinek:
3. Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől, és a mi Urunk Jézus Krisztustól,
4. A ki adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.
5. A kinek dicsőség örökkön örökké! Ámen.

Paulus apostolus, non ab hominibus, neque per hominem, sed per Iesum Christum, et Deum Patrem, qui suscitavit illum ex mortuis,
Et qui mecum sunt fratres omnes, ecclesiis Galatiae:
Gratia vobis et pax a Deo Patre, et Domino nostro Iesu Christo,
Qui dedit se ipsum pro peccatis nostris, ut nos eriperet a praesenti saeculo maligno, secundum voluntatem Dei et Patris nostri,
Cui gloria in saecula saeculorum. Amen.

1. Pál, apostol. Az üdvözlésekben, melyekkel a leveleit kezdi, Pál „apostolnak” szokta magát nevezni. Ezzel a célja, mint korábban már többször említettük, az volt, hogy tekintélyt kölcsönözzön a hivatalának, s ezzel erősítse meg a tanítását. Ez a tekintély nem az emberek megítélésétől függ, hanem kizárólagosan Isten elhívásától, ezért annak alapján követel meghallgatást, hogy ő „apostol”. Tartsuk mindig észben, hogy az egyháznak egyedül Istenre, és Jézus Krisztusra kell hallgatnia, akit Ő tanítónknak jelölt ki. Bárki formáljon is jogot a tanításunkra, annak Isten vagy Krisztus nevében kell szólni.
Miután azonban Pál elhívását hevesebben vitatták a galaták között, ezért az ennek a gyülekezetnek szóló levelében erőteljesebben hangsúlyozza is ki, mint a többieknek írtakban, mert nemcsak azt állítja, hogy őt Isten hívta el, de határozottan azt is kimondja: nem emberektől, sem nem ember által. Jegyezzük meg: ez a kijelentés nem a többi pásztorra együtt viselt hivatalára vonatkozik, hanem az apostolságra. A rágalmazók, akikre tekintettel ezt mondja, nem merték teljességgel megfosztani őt a keresztyén szolgálat tisztességétől. Ők csak az apostol nevet és rangot tagadták meg tőle.
Most a szó legszorosabb értelmében vett apostolságról beszélünk, mert a szó kétféle módon használatos. Néha az evangélium prédikálóit jelenti, bármely osztályhoz tartoznak is, itt azonban konkrét utalás a legmagasabb rangra az egyházban, ezért Pál egyenrangú Péterrel és a másik tizenkettővel.

Az első mondatot, miszerint nem emberektől kapta az elhívását, elmondhatta Krisztus minden igaz szolgálója. Miután pedig „senki sem veszi magának e tisztességet” (Zsid5:4), ezért nem is áll az emberek hatalmába arra ruházni, aki nekik tetszik. Egyedül Istenre tartozik az egyháza kormányzása, így egyetlen elhívás sem lehet törvényes, ha nem Tőle származik. Ami pedig az egyházat illeti, aki nem a jó lelkiismeret, hanem istentelen indítóokok által vált szolgálóvá, tűnhet szabályosan elhívottnak. Pál azonban itt az oly tökéletes módon megerősített elhívásról beszél, amely mellett már nincs szükség semmi másra.
Talán most valaki ezt veti ellenébe: Vajon a hamis apostolok gyakran nem ugyanígy dicsekednek? De igen, elismerem, sőt gőgösebb és megvetőbb módon, mint ahogyan az Úr szolgái merik tenni, de ők híjával vannak annak a tényleges mennyei elhívásnak, amit Pál joggal tartott a magáénak.

A második mondat, miszerint sem nem ember által, sajátos módon vonatkozott az apostolokra, mert egy közönséges pásztorban ez semmi rosszra nem utal. Pál maga is, mikor különböző városokat keres fel Barnabás társagásában „választott véneket minden gyülekezetben” a nép szavazatai által (Csel14:23), majd megparancsolja Titusnak és Timótheusnak, hogy ugyanezt a munkát folytassák (1Tim5:17, Tit1:5). Ez a pásztorválasztás megszokott módja, mert nem vagyunk feljogosítva a várakozásra mindaddig, amíg Isten kinyilatkoztatja a mennyből az Általa választott személyek neveit.
Ha azonban az emberi közreműködés nem volt helytelen, sőt egyenesen dicséretes volt, miért utasítja vissza Pál önmaga vonatkozásában? Már említettem, hogy némileg többet kellett bizonyítani, mint Pál pásztori mivoltát, vagy azt, hogy az evangélium szolgálóinak sorába tartozott, mert a vitatott dolog az apostolság volt. Szükséges volt, hogy az apostolokat ne ugyanazon a módon válasszák, mint a többi pásztort, hanem az Úr közvetlen közreműködésével. Így Maga Krisztus hívta el a tizenkettőt (Mt10:1), s mikor utódot jelöltek Júdás helyére, az egyház nem merészelt a szavazáshoz folyamodni, hanem sorsot vetettek (Csel1:26).
Biztosak vagyunk abban, hogy sorsvetéssel nem választottak pásztorokat. Miért folyamodtak mégis ehhez Mátyás esetében? Azért, hogy jelezzék Isten közvetlen közreműködését, mert helyes volt megkülönböztetni az apostolokat a többi szolgálótól. S így Pál annak kimutatása végett, hogy nem tartozik a szolgálók közönséges rendjéhez, azt állítja: az elhívását közvetlenül Istentől kapta.

De miképpen állítja Pál, hogy nem emberek által kapta az elhívását, mikor Lukács feljegyzi: Pált és Barnabást az antiókhiai gyülekezet hívta el? Egyesek azt mondják, hogy korábban már ellátta az apostoli kötelességeket, így az apostolsága nem ennek a gyülekezetnek a kijelölésén alapult. Itt azonban ismét ellene vethető ennek: ez volt az első kijelölése arra, hogy a pogányok apostola legyen, akikhez a galaták is tartoztak.
A helyesebb és nyilvánvaló válasz az, hogy ő itt nem akarta teljes mértékben félretenni annak a gyülekezetnek az elhívását, hanem pusztán csak meg akarta mutatni: apostolsága magasabb rendű jogcímen alapszik. Ez igaz, mert még akik a kezüket Pálra tették Antiókhiában, azok sem maguktól, hanem a konkrét kijelentésnek engedelmeskedve tették: „Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és bőjtölének, monda a Szent Lélek: Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam. Akkor, miután bőjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket.” (Csel13:2-3) Miután tehát isteni kijelentés által kapott elhívást, és a Szent Lélek jelentette őt ki a pogányok apostolának, ebből következően nem emberek által választották ki, jóllehet a felszentelés szokásos rítusát utóbb elvégezték.
Talán gondolható: mindebben egy közvetett ellentét rejlik Pál és a hamis apostolok között. Én nem ellenzem ezt a nézetet, mert amazok az emberek nevében szoktak dicsekedni. Akkor a szavainak jelentése az alábbi: „Bárkik is legyenek azok, akikkel mások dicsekednek, hogy azok küldték őket, én felettük álló leszek, mert én a megbízásomat Istentől és Krisztustól kaptam”.

Hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által. Azt mondja: Isten, az Atya és Krisztus ruházták rá az apostolságát. Először Krisztust nevezi meg, mivel az Ő előjoga elküldeni, s mivel mi az Ő követei vagyunk. De hogy még teljesebbé tegye a kijelentését, az Atyát is megemlíti, mintha ezt mondta volna: „Ha van valaki, akinek Krisztus neve nem elégséges ahhoz, hogy eltöltse tisztelettel, tudja meg: a hivatalom az Atya Istentől is kaptam.”
A ki feltámasztotta őt a halálból. Krisztus feltámadása az Ő uralkodásának kezdete, ezért szorosan kapcsolódik a mostani témánkhoz. Pál ellenfelei azt a vádat hozták fel ellene, hogy ő nem tartott kapcsolatot Krisztussal, amíg még Ő itt járt a Földön. Pál viszont azt állítja, hogy miután Krisztus megdicsőült a feltámadása által, így ténylegesen gyakorolta is a hatalmát az egyházának kormányzásában. Pál elhívása tehát látványosabb, mint akkor lenne, ha Krisztus még mindig földi halandóként rendelte volna őt a hivatalára. S ez a körülmény figyelemre méltó, mert Pál arra céloz: a kísérlet az ő tekintélyének félreállítására magában foglalt egy rosszindulatú szembeszegülést Isten megdöbbentő hatalmával is, mely Krisztus feltámadásában mutatkozott meg, mert ugyanaz a mennyei Atya parancsolta meg Pálnak, hogy hirdesse a hatalmának gyakorlását, Aki feltámasztotta Krisztust a halálból.

2. És a velem levő összes atyafiak. Rendszerint látszólag sokak nevében írt, mert úgy vélhette: ha azok, akiknek ír, kevesebb súlyt tulajdonítanak egyvalakinek, talán jobban odafigyelnek többekre, s nem nézik le az egész gyülekezetet. Általános gyakorlata tehát, hogy a leveleinek végébe belefoglalja a testvérek üdvözléseit, ahelyett, hogy az elején említené őket a levél társszerzőiként. Ott ugyanis soha nem említ kettőnél több nevet, s csakis nagyon ismerteket. Itt azonban az összes testvér belefoglalja, s így nem minden jó ok nélkül az ellenkező módszert választja. Ennyi istenfélő ember együttműködésének bizonyos mértékű lágyító hatást kellett gyakorolni a galaták elméire, s fel kellett azokat készíteni a tanítás befogadására.
Galátzia gyülekezeteinek.
Kiterjedt ország volt ez, ezért sok gyülekezet jött benne szétszórtan létre. De vajon nem csodálatos, hogy a „gyülekezet” kifejezést - ami mindig magában foglalja a hit egységét - alkalmazza a galatákra, akik majdnem teljesen elszakadtak Krisztustól? Erre azt mondom: amíg a keresztyénséget gyakorolták, egyetlen Istent imádtak, betartották a sákramentumokat, és kedvüket lelték az evangélium valamiféle szolgálatában, addig megtartották az egyház külső jegyeit. Nem mindig találjuk meg a tisztaság megkívánható mértékét a gyülekezetekben.

A legtisztábbaknak is megvannak a pecsétjeik, egyeseket pedig nem néhány folt, hanem általános eltorzulás jellemez. Jóllehet valamely egyesület tanításai és gyakorlatai esetleg nem minden vonatkozásban esnek egybe a kívánalmainkkal, nekünk mégsem szabad a hibáit azonnal kipellengérezve, azokat elegendő oknak tartani arra, hogy megtagadjuk tőlük a gyülekezet megnevezést. Pál itt olyan szelíd hajlandóságot mutat be, mely a végletekig ellentétes az efféle eljárással. Ha azonban elismerünk egyesületeket Krisztus gyülekezeteinek, akkor azt követnie kell mindazon dolgok konkrét elítélésének, melyek helytelenek, vagy hibásak.
Nem szabad ugyanis azt képzelnünk, hogy ha van valahol egy gyülekezet, abban mindennek, ami csak megkívánható egy gyülekezetben, tökéletesnek kell lennie. Ezt a megjegyzést azért teszem, mert a pápisták az egyetlen egyház szóba belekapaszkodva azt hiszik, hogy bármit is kényszerítenek ránk, az mind szentesített dolog, pedig a római egyház állapota és külső megjelenése nagymértékben különböznek attól, ami ebben az időszakban Galáciában fennállt. Ha Pál ma élne, felismerné az egyház nyomorúságos és félelmetesen szétszórt maradványait, de nem látna épületet. Röviden a gyülekezet szó gyakran az egyház valamely részére olyan szóképként használatos, melyben a rész szerepel az egész helyett, még ha nem is felel meg teljesen a megnevezésnek.

3. Kegyelem néktek és békesség. Ez az üdvözlésforma, mely más levelekben is megtalálható, olyan magyarázatot kapott, melyhez itt is ragaszkodok. Pál az Istennel való barátság állapotát kívánja a galatáknak, s ezzel együtt minden jó dolgot, mert Isten kegyessége a forrás, ahonnan mindenféle bővelkedésünk származik. Mindkét könyörgést az Atyán kívül Krisztushoz is intézi, mert Krisztus nélkül sem a kegyelemben, sem semmiféle valóságos bővelkedésben nem lehet részünk.

4. A ki adta önmagát a mi bűneinkért. Elkezdi Krisztus kegyelmét dicsérni, hogy felhívja Rá és rögzítse a galaták figyelmét Őrajta. Ha ugyanis a kellő módon becsülték volna fel a megváltás eme jótéteményét, akkor soha nem estek volna bele a vallással kapcsolatos ellentétes nézetekbe. Aki a helyes módon ismeri Krisztust, az komolyan figyeli Őt, a legmelegebb vonzalommal öleli Őt magához, felolvad a szemlélésében, és nincs is más célja. A legjobb orvosság elménk megtisztítására mindenféle tévelygéstől, vagy babonától, ha emlékezetben tartjuk a Krisztussal fennálló viszonyunkat és a jótéteményeket, melyeket Tőle kaptunk.
Az a ki adta önmagát a mi bűneinkért szavak rendkívül fontos tanítást igyekeztek közvetíteni a galatáknak, mely szerint semmi más elégtételt nem lehet törvényes módon összehasonlítani azzal, amikor Krisztus Önmagát áldozta fel az Atyának, s ezért egyedül Őbenne, Krisztusban keresendő a bűnért való engesztelés és a tökéletes igazságosság. A módnak pedig, ahogyan megváltott minket, a legnagyobb bámulatunkat kellene kiváltania. Amit itt Pál Krisztusnak tulajdonít, az a Szentírás más részeiben ugyanolyan helyességgel az Atyának van tulajdonítva, mert egyrészről az Atya rendelte el örök céllal ezt az engesztelést és adta bizonyítékát irántunk érzett szeretetének azzal, hogy „az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta” (Rm8:32), másrészről Krisztus ajánlotta fel áldozatul Magát, hogy kibékítse velünk Istent. Ebből következik, hogy az Ő halála az engesztelés a bűnért.

Hogy kiszabadítson minket. Hasonlóképpen azt is kijelenti: a megváltásunk célja az volt, hogy Krisztus, az Ő halálával a saját tulajdonává vásárolhasson minket. Ez akkor következik be, mikor elszakaszttatunk a világtól, mert amíg a világból valók vagyunk, addig nem vagyunk Krisztuséi. Az aion, kor szót itt a világban levő romlásra érti. Ugyanúgy, mint ahogyan János apostol első levelében szerepel (1Jn5:19), ahol azt olvassuk, hogy „az egész világ a gonoszságban vesztegel”, illetve János evangéliumában (Jn17:15), ahol a Megváltó ezt mondja: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”, mert oly a jelen való életet jelenti.
Mit jelent hát a „világ” ebben az igeszakaszban? Az emberek elszakadtak Isten országától és Krisztus kegyelmétől. Amíg az ember önmagában él, mindenestől kárhozat alatt él. A világot tehát az újjászületéssel állítja szembe úgy, ahogyan a természetet a kegyelemmel, vagy a testet a lélekkel. Akik a világtól születtek, azokban nincs más, csak bűn és romlottság - nem a természet, hanem a megromlás folytán. Krisztus tehát azért halt meg a bűneinkért, hogy megváltson, vagy elválasszon minket a világtól.

A jelenvaló gonosz korszaktól. A „gonosz” jelző hozzáadásával azt akarta megmutatni, hogy a bűn miatti, és nem az Isten teremtményeitől, vagy a testi életből származó megromlásról, vagy romlottságról beszél. S ezzel az egy szóval, mint mondhatni villámmal a földre sújt minden emberi gőgöt, mert kijelenti: a természetnek a Krisztus kegyelméből származó megújulásától eltekintve nincs más bennünk, csak elegyítetlen gonoszság. Mi a világból valók vagyunk, s amíg Krisztus ki nem vesz minket belőle, addig a világ uralkodik bennünk, s élünk a világnak. Bármi örömöt is találnak az emberek az elképzelt kiválóságukban, az mind méltatlan és romlott: valóban nem a saját vélekedésük, hanem Urunk megítélése szerint, amit itt Pál szájával hirdet ki, és aminek ki kell elégítenie az elméinket.
(Az Istennek és a mi Atyánknak) akarata szerint. Rámutat a kegyelem eredeti forrására, nevezetesen Isten céljára: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Jn3:16). Figyelmet érdemel azonban, hogy Pál úgy szokta megemlíteni Isten rendelését, mint ami félreállít minden érdemet az emberek részéről, így itt az akarat azt jelenti, amit rendszerint „jótetszésnek” nevezünk. Ez azt jelenti, hogy Krisztus nem azért szenvedett értünk, mert méltók voltunk arra, vagy, mert bármi, amit tettünk, erre indította Őt, hanem mert ez volt Isten akarata. Az Istennek és a mi Atyánknak a jelentése ugyanaz, mintha ezt mondta volna „az Istennek, Aki a mi Atyánk”.

5. A kinek dicsőség. A hálaadásnak ezzel a hirtelen felkiáltásával kívánja hathatósan serkenteni az olvasóit annak a felbecsülhetetlen értékű ajándéknak a szemlélésére, amit Istentől kaptak, s ezen a módon igyekszik jobban előkészíteni az elméiket a tanítás befogadására. Egyidejűleg általános buzdításnak is kell tekintenünk. Minden esetet, amely Isten könyörületét idézi az emlékezetünkbe, úgy kell felfognunk, mint alkalmat Isten dicsőítésére.