15. De mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által,
16. Hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel,
17. Sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem való apostolokhoz, hanem elmentem Arábiába, és ismét visszatértem Damaskusba.
18. Azután három esztendő múlva fölmentem Jeruzsálembe, hogy Pétert meglátogassam, és nála maradtam tizenöt napig.
19. Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.
20. A miket pedig néktek írok, ímé Isten előtt mondom, hogy nem hazudom.
21. Azután mentem Siriának és Ciliciának tartományaiba.
22. Ismeretlen valék pedig személyesen a Júdeában levő keresztyén gyülekezetek előtt;
23. Hanem csak hallották, hogy: A ki minket üldözött egykor, most hirdeti azt a hitet, a melyet egykor pusztított.
24. És dicsőíték bennem az Istent.

At postquam placuit Deo, qui me segregaverat ab utero matris meae, et vocavit per gratiam suam,
Revelare Filium suum mihi, ut praedicarem ipsnm inter Gentes, continuo non contuli cum carne et sanguine;
Neque redii Hierosolymam, ad eos qui ante me fuerunt Apestoli; sed abii in Arabiam, ac denuo reversus sum Damascum.
Deinde post annos tres redii Hierosolymam, ut viderein Petrum; et mansi apud illum dies quindecim.
Alium antem ex Apostolis non vidi quenquam, nisi Iacobum fratrem Domini.
Porro quae scribo vobis, ecce coram Deo, non mentier.
Deinde vent in regiones Syriae ac Ciliciae.
Eram autem facie ignotus Ecclesiis Iudaeae, qute erant in Christo.
Sed tantum hic rumor apud illos erat; Qui persequebatur nos aliquando, nunc praedicat fidem quam quondam expugnabat.
Et glorificabant in me Deum.

15. De mikor az Istennek tetszett. Ez a történet második része, amelyben elmeséli csodálatos megtérését. Először arról beszél, hogy Isten kegyelme hívta őt el Krisztus prédikálására a pogányok között. Utána pedig, amint megkapta az elhívást, az apostolokkal sem tanácskozván vonakodás nélkül nekilátott a munkának, melyről meg volt győződve: Isten elrendelése parancsolta meg neki. A szavak szerkezetét illetően Erasmus eltér a Vulgatától. Ő a következőképpen kapcsolja ezeket össze: „Mikor tetszett Istennek, hogy Krisztust prédikáljam a pogányok között, Aki abból a célból hívott el engem, hogy én jelentsem ki Őt”.
Én azonban jobbnak látom a régi fordítást, mert Krisztus már azt megelőzően kijelentetett Pálnak, hogy parancsot kapott volna az Ő hirdetésére. Ha elfogadjuk, hogy Erasmus jól fordította az sv spoi, általam kifejezést, a hogy hirdessem őt mondatot akkor is magyarázatképen teszi hozzá a kijelentés fajtájának megjelölése végett. Pál érvelése első ránézésre nem tűnik erősnek, mert jóllehet a megtérése után azonnal, az apostolokkal történő tanácskozás nélkül felvállalta az evangélium prédikálásának hivatalát, de ebből nem következik, hogy arra a hivatalra Krisztus kijelentése által lett kijelölve,
Az általa használt érvek azonban különfélék, s mikor ezeket összeszedjük, elegendően erősnek találjuk majd az ő végkövetkeztetésének alátámasztására. Először is azt állítja, hogy Isten kegyelme hívta őt el, majd azt, hogy az apostolságát a többi apostol is elfogadta, majd további érveket sorakoztat fel. Az olvasó tehát olvassa végig az egész történetet, s ne annak csak valamely részéből, hanem az egészéből vonjon le következtetéseket.

Ki elválasztott engem. Ez az elválasztás Isten célja volt, mellyel Pált már akkor az apostoli hivatalra jelölte ki, amikor még meg sem született. Utána következett az elhívás a megfelelő időben, mikor az Úr tudatta a vele kapcsolatos akaratát, s megparancsolta neki, hogy kezdje meg a munkát. Isten kétségtelenül már a világ teremtése előtt elrendelte, hogy mit fog cselekedni közülünk mindenkivel, s mindegyikünknek kijelölte a megfelelő helyet az Ő titkos tanácsvégzésével. A szent írók azonban gyakran mutatják be ezt a három lépést: Isten predesztinációját az örökkévalóságban, az elválasztást az anyaméhtől fogva, és az elhívást, ami mindkettőnek a hatása és végeredménye.
Az Úr igéje, ami eljutott Jeremiáshoz, bár kissé eltérő módon van kifejezve, mégis pontosan ugyanezt jelenti: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer1:5) Még mielőtt léteztek volna, Jeremiás el lett választva a prófétai, Pál pedig az apostoli hivatalra. Azonban azt olvassuk, hogy Isten az anyaméhtől fogva választ el minket, hogy a világba küldésünk célját megvalósítsa bennünk, amit egyébként Ő rendelt el. Az elhívást késlelteti, míg el nem jön a megfelelő idő, amit Isten készített el a számunkra ahhoz a hivatalhoz, amit Ő parancsolt meg, hogy felvállaljuk.

Pál szavait tehát olvashatjuk így: „Mikor tetszett annak az Istennek kinyilatkoztatni az Ő Fiát általam, Aki elhívott engem, ahogyan korábban el is választott”. Azt akarta ezzel mondani, hogy az elhívása Isten titkos kiválasztásától függ, s ő nem azért rendeltetett apostolnak, mert a saját munkálkodásával alkalmassá tette önmagát erre a magasztos hivatalra, vagy, mert Isten tartotta őt méltónak arra, hogy rá ruházza ezt a hivatalt, hanem mert még mielőtt megszületett volna, Isten a titkos céljának megfelelően elválasztotta őt. Így a tőle megszokott módon Isten jótetszésére vezeti vissza az elhívását. Ez méltó az alapos figyelmünkre, mert megmutatja: nemcsak azt köszönhetjük Isten jóságának, hogy kiválasztott minket és befogadott az örök életbe, de még a szolgálatainkat is kegyeskedett igénybe venni, melyek egyébként teljességgel haszontalanok lennének, továbbá törvényes elhívást ad nekünk, melynek alapján felfogadhat.
Mivel rendelkezett Pál a születése előtt, ami feljogosította őt erre a hatalmas tisztességre? Hasonlóképpen abban is hinnünk kell, hogy teljes mértékben Isten ajándéka, s nem a saját munkálkodásunkkal szereztük meg, ha elhívást kaptunk az egyház kormányzására.
Az elmés megkülönböztetések, melyekbe egyes igemagyarázók bocsátkoztak az elválasztott szót illetően, teljesen idegenek a témától. Nem azért mondjuk, hogy Isten elkülönít minket, mert ránk ruház bármiféle különleges elmebeli beállítottságot, amitől különbözővé válunk másoktól, hanem mert kijelöl minket a saját céljára. Jóllehet az apostol az elhívását a leghatározottabban Isten ingyenes kegyelmének tulajdonította, mikor kijelentette, hogy az elválasztás anyaméhtől kezdve ennek eredete, mégis megismétli a közvetlen kijelentést, hogy egyrészt az isteni kegyelem dicséretével elvegyen minden alapot a dicsekvéstől, másrészt bizonyságot tegyen a saját, Isten iránti hálájáról. Erről a dologról hosszabban is szokott értekezni még akkor is, mikor nem a hamis apostolokkal vitatkozik.

16. Hogy kijelentse az ő Fiát nekem. Ha a „kijelentse általam kifejezéssel olvassuk, ez az apostolság célját írja le, ami nem más, mint Krisztus ismertté tétele. S miképpen lehet ezt elérni? Azzal, ha prédikálja Őt a pogányok között, amit a hamis apostolok bűncselekménynek tekintettek. Én azonban a görög sv spoi kifejezést a héber népnyelvi nekem szónak felel meg, mert a héber n elöljárószó gyakorta felesleges, amint az a nyelvet ismerők közében közismert. Az igeszakasz jelentése tehát ez: Krisztus nem azért jelentetett ki Pálnak, hogy egyedül élvezze és csendben megtartsa a szívében Krisztus ismeretét, hanem hogy prédikálja a pogányok között a Megváltót, Akit megismert.
Rögtön nem tanácskoztam. Tanácskozni testtel és vérrel annyi, mint eszmecserét folytatni. Ennyit a szavak jelentéséről: az volt a szándéka, hogy semmi dolga se legyen emberek bölcsességével. Az általános kifejezés, amint az kiderül majd a szövegkörnyezetből, kiterjed minden emberre, s minden elmésségre, vagy bölcsességre, amivel csak rendelkezhetnek. Még az apostolokra is közvetlenül utal azzal a konkrét céllal, hogy erőteljesebb fénybe mutassa be Isten azonnali elhívását. Egyedül Isten tekintélyére támaszkodva, s többet nem is kérve folytatta az evangélium prédikálása kötelességének ellátását.

17. Sem nem mentem Jeruzsálembe. Amit az imént írt, azt most megmagyarázza, és teljesebben kijelenti, mintha azt mondta volna: „Én nem kerestem senki emberfia felhatalmazását”, még magukét az apostolokét sem. Hiba azt feltételezni, hogy miután itt külön említi az apostolokat, ezért rájuk nem terjed ki a test és vér kifejezés. Semmi újat, vagy mást nem tesz itt hozzá, csak az eddig elmondottak világosabb magyarázatát. S ebben a kifejezésben nem foglaltatik benne az apostolok iránti tiszteletlenség, mivel az erkölcstelen emberek dicsekvése tette szükségessé a számára maguk az apostolok tekintélyének a szembeállítását Isten tekintélyével abból a célból, hogy megmutassa: nem embernek köszönheti a megbízatását. Mikor egy teremtményt hasonlítanak Istenhez, bármilyen megvető, vagy megalázó is az alkalmazott nyelvezet, a teremtménynek nincs oka panaszkodni.
Hanem elmentem Arábiába. Az apostolok cselekedeteinek könyvéből Lukács kihagyta ezt a három évet. Hasonlóképpen vannak a történelemnek más szakaszai is, melyeket ő nem említ. Ezért azok rágalmai, akik a történetekben rejlő következetlenségekre alapozzák a vádjaikat, nevetséges. Az istenfélő olvasók vegyék fontolóra azt a komoly kísértést, amellyel Pálnak az útja elején meg kellett küzdenie. Ő, aki csak tegnap még fényes kísérettel utazott Damaszkuszba a saját dicsőségét fokozandó, most kénytelen volt száműzöttként vándorolni idegen földön, de mégsem veszíti el a bátorságát.

18. Azután három esztendő mulva. Az apostoli hivatal ellátásának megkezdése után nem kevesebb, mint három évvel ment fel Jeruzsálembe. Azaz, nem a kezdetektől fogva fogadta el az emberek meghívását. Ám nehogy azt feltételezzék, hogy mások az érdekei, mint az övéik, s a társaságuk elkerülésére vágyik, elmondja: Péter meglátogatásának32 konkrét céljával ment oda. Noha nem várta meg a jóváhagyásukat a hivatala ellátásának megkezdéséhez, mégsem volt ellentétes az akaratukkal, hanem a teljes beleegyezésükkel és jóváhagyásukkal viselte az apostoli rangot. Igyekszik megmutatni, hogy soha, egyetlen időszakban sem volt nézeteltérése az apostolokkal, s most is teljes egyetértéssel viseltetik minden nézetükkel. Az ott töltött rövid idő említésével arra mutat rá, hogy nem a tanulás céljából jött oda, hanem csak kölcsönös kapcsolattartás végett.

19. Az apostolok közül pedig mást nem láttam. Ezt annak bizonyítása végett teszi hozzá, hogy utazásának csak egyetlen célja volt, és nem foglalkozott mással. Csak Jakabot. Megérdemli a vizsgálatot, hogy ki volt ez a Jakab. Majdnem minden ókori szerző egyetért azzal, hogy egyike a tanítványoknak, akinek a mellékneve QpXta és Igazságos, s aki a jeruzsálemi gyülekezet vezetője volt. Mások úgy vélik, József fia volt másik feleségtől, megint mások pedig (s ez a valószínűbb), hogy anyai ágról volt Krisztus unokatestvére. Miután azonban itt az apostolok között említik, én nem csatlakozom ehhez a véleményhez. S abban a magyarázatban sincs semmi erő, amit Jeromos kínál, mely szerint az apostol megnevezést néha a tizenkettő mellett másokra is alkalmazták, mert a szóban forgó téma az apostolság legmagasabb rangja, s hamarosan meglátjuk, hogy őt tartották az egyik fő pillérnek (Gal2:9). Nekem tehát sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az illető, akiről beszél, az Alfeus fia.
A többi apostolról okunk van azt hinni, hogy különböző országokba szóródtak szét, mert nem maradtak tétlenül egyetlen helyen. Lukács elmeséli, hogy Pált Barnabás vitte az apostolokhoz. Ezt nem a tizenkettőre, hanem arra a kettőre kell érteni, akik abban az időben Jeruzsálemben tartózkodtak.

20. A miket pedig néktek írok. Ez a kijelentés kiterjed az egész történetre. Pál nagy komolyságáról a témában az tanúskodik, hogy eskühöz folyamodik, mit törvényesen csak a nagy és jelentős súlyú dolgokban lehetett megtenni. Nem csoda, ha ekkora komolysággal ragaszkodik ehhez a dologhoz, mert már láttuk, hogy a csalók milyen eszközökhöz folyamodtak, hogy megfosszák őt az apostol megnevezésétől és hitelétől. S a jó emberek által használt eskük módjai is megérdemlik a figyelmünket, mert belőlük megtanuljuk, hogy az esküt egyszerűen csak az Isten ítélőszékéhez történő folyamodásnak kell tekinteni a szavaink és tetteink becsületessége és igazságossága alátámasztása végett, s ezt az eljárást a vallásnak és az istenfélelemnek kell irányítania.

22. Ismeretlen valék pedig személyesen. Ezt látszólag annak érdekében tette hozzá, hogy erőteljesebben rámutasson a rágalmazói gonoszságára és rosszindulatára. Ha Júdea gyülekezetei, amelyek csak hallottak róla, dicsőséget adtak Istennek azért a bámulatos változásért, amit Pálban munkált ki, mennyire gyalázatos volt, ha azok, aki szemlélték az ő lenyűgöző munkálkodásának gyümölcseit, nem jártak el hasonlóképpen! Ha a puszta beszámoló elegendő volt az előzőknek, akkor a szemük elé táruló látvány, miért nem elégítette emezeket ki?

23. A melyet egykor pusztított. Ez nem azt jelenti, hogy a hit semmisíthető meg ténylegesen, hanem hogy gyengítette annak a gyenge emberek elméire gyakorolt hatását. Emellett itt inkább az akaratról, semmint a cselekedetről van szó.

24. És dicsőíték bennem az Istent Ez világos bizonyítéka volt annak, hogy a szolgálatát Júdea összes gyülekezete elfogadta, mégpedig oly módon, hogy Isten csodálatos erejének bámulatában és dicséretében törtek ki. Ezzel közvetve feddi meg a rosszindulatukat, megmutatván, hogy a mérgüknek és a rágalmaiknak nincs más hatása, mint Isten dicsőségének az eltakarása, ami, ahogyan azt az apostolok is elismerték és nyíltan elfogadták, fényesen ragyogott Pál apostolságában.
Ez emlékeztet minket arra a fényre, melyben az Úr szentjeit tisztelnünk kell. Mikor az Isten ajándékaival felruházott embereket szemlélünk, a romlottságunk, vagy hálátlanságunk, vagy a hajlamosságunk a babonára folytán istenekként imádjuk őket, s megfeledkezünk arról, Aki az ajándékokat adta. Ezek a szavak egyrészt arra emlékeztetnek minket, hogy emeljük fel szemeinket a nagy Szerzőre, s tulajdonítsuk Neki mindazt, ami Őt illeti, másrészt pedig arról tájékoztatnak, hogy a Pálban végbement változás, melynek során Krisztus ellenségéből az Ő szolgálójává vált, alkalmat adott az Isten dicséretére.