10. Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.
11. Tudtotokra adom pedig atyámfiai, hogy az az evangyéliom, melyet én hirdettem, nem ember szerint való;
12. Mert én sem embertől vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által.
13. Mert hallottátok, mint forgolódtam én egykor a zsidóságban, hogy én felette igen háborgattam az Isten anyaszentegyházát, és pusztítottam azt.
14. És felülmultam a zsidóságban nemzetem-beli sok kortársamat, szerfelett rajongván atyai hagyományaimért.

Nunc enim suadeone secundum homines, an secundum Deum? Vel quaero hominibus placere? si enim adhuc hominibus placerem, Christi servus non essem.
Notum autem vobis faeio, fratres, Deuteronomy Evangelio, quod evangelizatum est a me, quod non est secundum hominem;
Neque enim ego ab hormine accepi illud, neque didici; sed per revelationem Iesu
Christi.
Audistis enim conversationem meam, quae aliquando fuit in Iudaismo; quod supra modum persequebar ecclesiam Dei, et vastabam illam,
Et proficiebam in Iudaismo supra multos aequales meos in gernere meo, quum vehementius studiosus essem paternarum traditionum.

Ennyire magabiztosan feldicsérve a saját prédikálását, most megmutatja, hogy ez nem volt üres dicsekedés. Állítását két érvvel támasztja alá. Az első: őt nem sarkallta arra a becsvágy, a dicsekedés, vagy más hasonló szeszély, hogy igazodjon az emberek nézeteihez. A második, sokkal erősebb érv: nem ő volt az evangélium szerzője, hanem azt közvetítette hűségesen, amit Istentől vett át.

10. Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? A görög szerkezet homályossága ebben az igeszakaszban változatos magyarázatok létrejöttét segítette elő. Egyesek így fordítják: Most embereknek, vagy az Istennek hiszek? Mások az „Isten” és az „ember” szavakat az isteni és az emberi törődésre vonatkoztatják. Ez az értelmezés nagyon jól illenék a szövegkörnyezetbe, ha nem jelentene túlságosan nagy eltávolodást a szavaktól. Az általam jobbnak tartott nézet természetesebb, mert semmi sem megszokottabb a görögöknél, mint hagyni a Kara, annak megfelelően kötőszót beleértsék a mondatba.
Pál tehát nem a prédikálásának a tárgyáról, hanem a saját elméjének céljáról beszél, amit nem tudott tulajdonképpen úgy az emberekre vonatkoztatni, mint Istenre. El kell ismerni, a beszélő beállítottsága gyakorolhat befolyást a tanítására. Miután a tanítás megromlása a becsvágyból, a kapzsiságból és más bűnös szeszélyekből fakad, ezért az igazságot a maga tisztaságában a becsületes lelkiismeret tartja fenn. S ezért elégszik meg annyival, hogy a tanítása szilárd, mert nem módosította az emberek kívánalmainak megfelelően.
Vagy embereknek igyekezem-e tetszeni? Ez a második mondat nem sokban különbözik az előzőtől, de mégis eltér kissé attól, mert a kedvező fogadtatás utáni vágy az egyik indíték, amiért valaki „az embereknek tetsző módon” beszél. Mikor efféle becsvágy uralkodik a szívünkben, s úgy igyekszünk irányítani az értekezésünket, hogy az tetszésre leljen az embereknél, akkor a tanításunk nem lehet őszinte. Pál tehát kijelenti, hogy semmilyen mértékben sem vádolható ezzel a bűnnel, s hogy még bátrabban visszaverje a rágalmazó célozgatást, kérdezősködő beszédmódban szólal meg. A kérdezősködésnek ugyanis nagyobb a súlya, mikor az ellenfeleinknek lehetőségük nyílik a válaszadásra, amennyiben van bármi mondanivalójuk. Ez kifejezi azt a nagy bátorságot, amit Pál a jó lelkiismeret bizonyságából merített, mert tudja: oly módon látta el a kötelességét, hogy semmi efféle feddéssel nem illethető (Csel23:1, 2Kor1:12).

Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni. Figyelemre méltó mondat ez, mert kimondja, hogy a becsvágyó emberek, akik az emberek tapsára vadásznak, nem szolgálhatják Krisztust. Ő magáról állítja: szabadon megtagadta az emberek megbecsülését, hogy teljes mértékben Krisztus szolgálatának szentelhesse magát, s ebben a vonatkozásban állítja szembe a mostani helyzetét az életben korábban fennálló helyzetével. A legnagyobb megbecsülésnek örvendett, mindenfelől hangos tapssal fogadták, ezért ha az emberek tetszését választotta volna, nem találta volna szükségesnek megváltoztatni az álláspontját. Ebből azonban az általam már említett egyetemes tanítást származtathatjuk: azoknak, akik elhatározzák, hogy hűségesen szolgálják Krisztust, meg kell lenni a bátorságuknak az emberek tetszésének elvetéséhez.
Az emberek szót itt korlátozott értelemben használja, mert Krisztus szolgáinak nem szabad az emberek nemtetszése kiváltásának konkrét céljával munkálkodniuk. Azok, akiknek Krisztus „becses” (1Pt2.6), olyan emberek, akiknek meg kell próbálniuk Krisztusban örömöt szerezni. Azok viszont, akik úgy döntenek, hogy az igazi tanításnak utat kell adnia a saját szeszélyeiknek, olyan emberek, akiket nem szabad bátorítanunk. S az istenfélő, becsületes pásztorok mindig szükségesnek tartják majd küzdeni azok sértéseivel, akik mindenben a maguk kívánságait akarják kielégíteni.
Az egyházban ugyanis mindig lesznek képmutatók és gonosz emberek, akik a saját vágyaikat többre tartják Isten igéjénél. S még a jó embereket is, vagy tudatlanságból, vagy gyenge előítéletek folytán néha megkísérti az ördög, hogy legyenek elégedetlenek a pásztoruk hitelt érdemlő figyelmeztetéseivel. A mi kötelességünk tehát az, hogy ne ijedjünk meg semmiféle sértéstől, amennyiben egyidejűleg nem alkotunk előítéleteket az elménk gyengeségében Maga Krisztus ellenében.

Sokan másféleképpen értelmezik ezt az igeszakaszt, mintegy beismerésként az alábbi értelemben: „Ha az embereknek tetszettem, akkor nem lehetek Krisztus szolgája. Ezt elismerem, de ki vádol engem ilyesmivel közületek? Ki nem látja, hogy én nem keresem az emberek tetszését?” Én azonban az előző nézetet tartom jobbnak, miszerint Pál elmondja, hogy az emberek megbecsülésének mekkora mértékét hagyta maga mögött azért, hogy Krisztus szolgálatának szentelhesse magát.

11. Tudtotokra adom pedig. Ez a legerőteljesebb érv, a kérdés fő sarkalatos pontja, miszerint nem emberektől kapta az evangéliumot, hanem Isten által jelentetett az ki neki. Miután pedig ez tagadható, bizonyítékkal is alátámasztja, amit a tények elmondásából merít. S nagyobb súlyt kölcsönözendő a kijelentésnek, a helyzettel mutatja be, hogy a dolog nem kétséges, hanem azt ő kész bizonyítani, ezzel a komoly tárgyhoz jól értőnek mutatkozik. Megerősíti: nem ember szerint való, azaz semmi emberi sem érződik rajta, vagy nem emberi találmány. Ennek bizonyítása végett utóbb hozzáteszi: nem földi tanító tanította őt arra.

12. Mert én sem embertől vettem azt. Mi lesz tehát? Vajon az ige tekintélyét kisebbíteni kell, mert aki emberek közreműködésével tanult, utóbb maga is tanító lesz? Számításba kell vennünk valamennyi fegyvert, melyekkel a hamis apostolok támadták őt, arra célozgatván, hogy az evangéliuma hibás és hamis volt, s a tökéletlen taníttatása meggondolatlan kijelentésekre ragadta őt. Másrészt azzal dicsekedtek, hogy ők a legnagyobb apostoloktól tanultak, akiknek a nézeteit a legközvetlenebbül ismerték. Szükséges volt tehát, hogy Pál az egész világ ellenében nyilatkoztassa ki a tanítását, s arra az alapra helyezze, hogy nem valamely ember iskolájában ismerkedett meg azzal, hanem Isten kijelentése által. Semmi más módon nem tudta volna félreállítani a hamis apostolok becsmérléseit.
Az ellenvetés, miszerint Ananiás volt a tanítója (Csel9:10), könnyen megválaszolható. A közvetlen ihlet által vele közölt isteni tanítás nem tette azt helytelenné, hogy ember is tanítsa őt, hanem csak súlyt adott a nyilvános szolgálatának. Hasonlóképpen azt is megmutattuk már, hogy közvetlen elhívást kapott Isten kijelentéséből, s az emberek szavazatai és ünnepélyes jóváhagyása szentelte őt fel. Ezek a kijelentések egymással nem összeegyeztethetetlenek.

13. Mert hallottátok, mint forgolódtam én egykor. Az egész történetét az érvelése részeként tette hozzá. Elmeséli: egész életében akkora utálatot táplált az evangélium iránt, hogy annak halálos ellensége volt, valamint a keresztyénség nevének megsemmisítője. Ebből következtetünk arra, hogy a megtérése Istentől származott. S valóban egyáltalában nem kétséges dologban szólítja meg tanúkként az embereket, hogy minden vitán felül állóvá tegye azt, amit mondani készül.
A kortársai a hozzá hasonló korúakat jelenti, mert az idősebbekkel való összehasonlítás alkalmatlan volna. Mikor az atyai hagyományokról beszél, akkor nem azokra a kiegészítésekre gondol, melyekkel megrontották Isten törvényét, hanem magára Isten törvényére, melyre gyermekkora óta tanították, s amit a szülei és ősei kezéből kapott. Miután szorosan ragaszkodott atyái szokásaihoz, nem lett volna könnyű dolog elszakítani őt azoktól, ha nem az Úr vonzotta volna őt csodálatos módon.