Ha megfigyeljük a görög szövegkiadásában a következő szakaszhoz (3,1-20) tartozó, a levél többi részéhez kapcsolódó marginális kereszthivatkozásokat, láthatjuk, hogy Pál fontos állomáshoz érkezett érvelésében. Összefoglalja az 1,18-2,29-ben elmondottakat és előre utal olyan fontos kérdésekre, amelyeket csak a 6. és a 9-11. részekben fog kifejteni. Továbbra is a diatribé eszköztárával él, de a korábbiaknál itt még inkább felismerhető, hogy az interlocutor nem egy valódi személy, hanem önmaga, legalábbis ami az általa feltett és megválaszolt kérdéseket illeti.
A 3,5-8-ban ugyanakkor valóban utal azokra a kritikusaira, akik már eddig is megkeserítették keleti misszióját, és akiknek a megjelenésétől tart a római keresztyének között is (vö. a 16,17-20-ról mondottakat). E gondolatmenet mentén természetes módon a jeruzsálemi gyülekezetben is egyre nagyobb befolyást nyerő judaizálókra gondolhatunk, ugyanakkor már Chrysostomos felvetette annak a lehetőségét, hogy az említett kritikusok inkább olyan pogánykeresztyének, akik Pál kegyelemre épülő evangéliumát ad absurdum feszítve igyekeztek lerázni magukról minden köteléket, nem csak a mózesi rendelkezéseket, de a Pál által a keresztyénekre nézve is kötelezőnek tartott (és a mózesi törvényektől nem független) morális törvényeket is („antinomisták” vagy „libertinisták”).

Mi az első lehetőséget valószínűbbnek érezzük, de nem zárhatjuk ki a másodikat sem. Az előttünk fekvő szöveg („Csak nem úgy van - amivel rágalmaznak minket egyesek, hogy azt mondjuk -, hogy tegyük a rosszat, hogy jó következzék belőle?”) mindkettőt megengedi, hiszen 1. a judaizálók (vagy a római zsinagóga képviselői) Pált rágalmazva állíthatják ezt, hogy eltántorítsák a római zsidókeresztyéneket a páli törvénymentes evangélium követésétől, illetve 2. az antinomista pogánykeresztyének szájából is elhangozhatott, mint kétségbeesett igazoláskeresés és mentegetőzés Pál evangéliumát félremagyarázva.
A levél kortörténeti rekonstrukció szempontjából szilárdabb talajon állunk, ha azt mondjuk, hogy Pál törvénymentes evangéliumának félelmetesebb ellenfelei lehettek azok a zsidók, akik az apostolt úgy állíthatták be a zsidókeresztyének előtt, mint akinek igehirdetése istenkáromlás (vö. blasphémumetha). Ezzel szemben a pogánykeresztyén antinomisták jelenlétére Rómában vajmi kevés bizonyítékunk van. Tudjuk, hogy a pogánykeresztyéneknek („erősek”) gondjaik voltak a törvény komolyan vételével, de azt Pál elvileg nem ellenzi. Ezt pedig biztosan nem mondhatnánk el, ha Pál tudott volna arról, hogy az „erősek” kiforgatják a tanítását.

Ez az ellenfelekkel vívott gondolati párbaj (3,5-8) a közvetlen kontextusból (3,1-4 és 3,9-20) kiemelkedő, önálló exkurzus jellege ellenére sem független a korábban mondottaktól. Pál jól tudta, hogy tanítása, amellyel dicsőíti az igazságos Istent és elmarasztalja az igazságot megtagadó embert, a formális logika alapján - és a félremagyarázás szándékával - felfogható úgy is, mint két egymást szükségképpen feltételező állítás, amiből az következhet, hogy Isten dicsőségének szüksége van az ember elesettségére (vö. ei de hé alétheia tu theu en tó emó pseusmati eperisseusen eis tén doxan autu, ti eti kagó hós hamartólos krinomai).
Ezzel nem tud, de nem is kíván más érvet szembeállítani, mint hogy Isten világot ítélő hatalma feltételezi az ő abszolút igazságát. Karl Barth segítségével megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy Pál számára Isten „egészen más”: igazsága és az ember igazság elleni lázadása (vö. hé adikia hémón, en tó emó pseusmati) nem állnak ok-okozati viszonyban egymással. Ez a monoteista Pál számára olyan axióma, ami további bizonyításra nem szorul. Miután ilyen módon tisztáztuk a 3,5-8 eltérő szerepének és témájának okait, visszatérhetünk a 3,1-20 fő „nyomvonalához”.

Az apostol felismeri, hogy mindazok után, amit a zsidóság privilégiumairól mondott (ti. hogy azok Isten előtti kifogásként és mentségként nem használhatók, ha a törvény sérül), logikusan az következnék, hogy a zsidók Isten előtt semmiben sem különböznek a többi néptől, ezért semmi jelentősége annak, hogy valaki zsidó vagy nem. Ezt a logikus következtetést ugyan Pál levonja a Galata levélben (3,28-29), mivel ott a pogánykeresztyéneket fenyegette az a tévtanítás, amely megtagadta tőlük a keresztyén státust, mindaddig, amíg először - a körülmetélkedéssel - zsidóvá nem válnak.
Rómában azonban egész más volt a helyzet: itt a zsidókeresztyének voltak kisebbségben, és őket fenyegette az az antik „antiszemitizmust” tükröző nézet, amelynek alapján a pogánykeresztyének kinevethették őket és „értelmetlen” törvényhűségüket. Itt Pálnak meg kellett védenie a zsidóság valódi, Istentől való örökségét, amelyet elsősorban a szent Írások (ta logia tu theu) jelentenek.

Izráel valódi előnyeinek „eposzi seregszemléje” azonban megszakad. Apróton ment nem követi epeita de („először.. .másodszor”) vagy további felsorolás (vö. 9,4-5), mivel Pált kétszeresen is „elragadja” az anakoluthon.

1. Amint kimondja, hogy Isten rájuk bízta az igéit (episteuthésan ta logia tu theu), a pisteuó ige eszébe juttatja az első keresztyének legnagyobb fájdalmát: Izráel nagy része nem hisz Krisztusban (épistésan tines). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten elhagyta volna Iz- ráelt, sem azt, hogy annak hitetlensége/hűtlensége által kényszerítve maga is hűtlenné vált volna. Isten nem kerülhet „kényszerpályára” népének viselkedése miatt. Sőt,

2. Amint kimondja, hogy Isten rájuk bízta az igéit (ta logia), Pálnak az is eszébe jut, hogy bizonyos szempontból nézve az Ószövetség könyveiből kibontakozó „üdvtörténet” logikus csúcspontja az, hogy Izráel elutasította Jézus Krisztus evangéliumát. Isten azonban soha, egyetlen engedetlensége és hitetlensége után sem vetette el végleg a választott népet. Pál biztos abban, hogy ezúttal sem. De minderről majd csak a 9-11. részekben szól bővebben.

A zsidókeresztyén Pál szólal meg (a 3,5-8 exkurzusa után) a 9. versben is. Aggódva őrzi a szükséges egyensúlyt, nehogy hallgatói valamit is félreértsenek: Izráelnek (és a zsidókeresztyéneknek) előnye az, hogy rájuk bízta Isten azokat az Írásokat, amelyek végső értelmükben Krisztusra mutatnak (ezért nem lehet őket megvetni!), de ez nem jelenti azt sem, hogy a pogánykeresztyének elé helyezhetnék magukat (proechometha? u pantós!).
Ezt az utóbbi gondolatot olyan fontosnak tartja, hogy egy (talán más által) gondosan szerkesztett poétikus bűnleírást idéz (a zsoltárokból, a prófétáktól [Ézsaiás] és az írásokból [Példabeszédek] szerkesztve), amelyet a zsidóság hagyományosan a „bűnös pogányokra” értett. Ezt az értelmezést Pál megcáfolja, és figyelmezteti zsidókeresztyén testvéreit, hogy a törvény (vö. zsoltárok-próféták-írások) azokhoz és mindig azokról szól, akiknek adatott.

A zsidóságnak nincs joga ítélkezni a népek felett, a zsidókeresztyéneknek a pogánykeresztyének felett. A törvény mindössze arra jogosít fel, hogy még világosabban felismerjük (vö. epignósis hamartias), mennyire képtelenek vagyunk nem vétkezni, és mennyire egyetemlegesen Isten kegyelmére szorulunk. Ha ebben római hallgatói megegyeznének, a helyzetet Pál már jó kiindulópontnak érezné a folytatáshoz.