Pál tisztában van azzal, hogy többféleképpen lehet válaszolni mindarra, amit az előző szakaszban elmondott az Istennel szemben fellázadó és morális káoszba sodródó emberről. A legtermészetesebb reakció az, hogy a címzettek - az elhangzottakat a maguk részéről visszautasítva -, a morális ítélkezést választják.
Csakhogy Pál szerint az ítélkező éppen olyan helyzetben van, mint aki felett ítéletet mond: ezért (dio) nincs mentsége (anapologétos), ahogyan a bálványimádásukban csődöt mondó embereknek sem volt mentsége Isten előtt (vö. eis to einai autus anapologétus, 1,20). Az ítélkező maga is ítélet alatt van, ami igencsak kétségessé teszi az ítélkezéshez fűződő jogát.

A következőkben (2,1-11) az apostol azt teszi nyilvánvalóvá, hogy az egymást megítélő csoportok és tagjaik az isteni ítéletre egyenlő esélyekkel és egyenlő mérce alapján állnak majd. Az „isteni ítélet” az „isteni haraghoz” hasonlóan megint egy olyan fogalom, amelyet Pál azért választott, hogy egyformán érthetően szóljon a zsidó és a pogány háttérből érkező keresztyén csoportokhoz: a cselekedetek alapján történő ítélet mind az Ószövetségben mind a görög-római vallásban evidencia volt. Ezzel már jeleztük is, hogy a magyarázók többségével ellentétben nem zárjuk ki, hogy Pál ebben a szakaszban a pogánykeresztyén hallgatókat is szem előtt tartotta.
Általában a SalBölcs továbbra is érezhető párhuzamai, a zsidóság kiváltságos helyzete („Isten népe”), a témát folytató 17. vers pontosabb megnevezése (sy Iudaios), és az 1. századi zsidóság általános erkölcsi felsőbbrendűség-tudata miatt a kommentárok úgy vélik, hogy itt Pál a zsidókeresztyének képviselőihez fordul. Fenntartva a lehetőséget, hogy az apostol elsősorban valóban a zsidókeresztyének pogánykeresztyénekkel szembeni ítélkezését (vö. 14,3) vette kritika alá, fenntartjuk, hogy az előzőek (1,18-32) univerzális fogalmazását folytatva most is tekintettel van a pogánykeresztyének speciális helyzetére.

Mint korábban elmondtuk, a római pogánykeresztyének erős kísértést éreztek, hogy társadalmi státusukat javítandó csatlakozzanak a zsinagógát és a hozzá továbbra is kötődő zsidókeresztyéneket gúnyoló és elítélő antik római antiszemitizmus kórusához. Pál az ítélkezést egyik római csoporttól sem nézte jó szemmel (vö. 14,13). Emellett a vitapartner megszólítása az 1. versben (ó anthrópe pas ho krinón) szintén univerzális színezetű.

„Vitapartnert” említve egy fontos kitérőt kell tennünk az apostol által itt (2,1-5) alkalmazott irodalmi műfajjal kapcsolatban.