(17) Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és igazságtalansága ellen, azok ellen, akik igazságtalanságukkal feltartóztatják az igazságot.
(19) Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra.
(20) Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük,
(21) hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.
(22) Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, (23) és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték halandó emberek, madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával.
(23) Ezért átadta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét.
(25) Az ilyenek az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.
(26) Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek adta át őket. Mint ahogy az asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel,
(27) ugyanúgy a férfiak is, elhagyva a női nemmel való természetes érintkezést, egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban, férfiak férfiakkal fajtalankodva és elnyerve626 tévelygésük méltó jutalmát önmagukban.
(28) És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten átadta őket a megbízhatatlan értelemnek, hogy azt tegyék, ami nem illik.
(29) Elteltek mindenféle igazságtalansággal, gonoszsággal, kapzsisággal, hitványsággal, bővelkednek az irigységben, a gyilkolásban, a viszálykodásban, álnokságban, rosszindulatban; besúgók,
(30) rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, képmutatók, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek,
(31) értelmetlenek, szószegők, szeretetlenek, irgalmatlanok.
(32) Az ilyenek ugyan megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra; mégsem csupán maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.

(2,1) Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, bárki is légy. Mert amiben a másikat elítéled, magadat ítéled el, hiszen ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!
(2) Azt pedig tudjuk, hogy az Isten ítélete igazságosan sújtja azokat, akik ilyeneket cselekszenek.
(3) Azt gondolod, te ember, aki ítélkezel azok felett, akik ilyeneket tesznek (holott magad is ugyanazokat cselekszed), hogy te megmenekülsz az Isten ítéletétől?
(4) Vagy megveted jóságának, irgalmának és türelmének gazdagságát, tudomást nem véve arról, hogy téged az Isten jósága megtérésre kellene hogy ösztönözzön?
(5) Keménységed és megtérésre képtelen szíved miatt azonban haragot gyűjtesz magadnak a harag napjára, amikor Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél.
(6) „Aki mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni”:
(7) azoknak, akik állhatatosan a jócselekedetben megmutatkozó dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra törekszenek, örök életet ad;
(8) a viszálykodóknak azonban, és akik ellenállnak az igazságnak, de engednek a hamisságnak, szörnyű harag,
(9) gyötrelem és szorongás jut mindannak, aki a rosszat cselekszi, a zsidónak először, de a görögnek is;
(10) viszont dicsőség, tisztelet és békesség jut mindannak, aki a jót cselekszi, a zsidónak először, de a görögnek is!
(11) Mert Isten nem személyválogató.
(12) Akik ugyanis a törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény ismeretében vétkeztek, a törvény alapján kapják meg majd az ítéletet.
(13) Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni.
(14) Mert amikor a népek, akik nem ismerik a törvényt, természet szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak lesznek törvénnyé.
(15) Ezek azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd,
(16) azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek titkait — az én evangéliumom szerint - Krisztus Jézus által.
(17) Ha pedig te zsidónak nevezed magad, aki a törvényre hagyatkozol, és az Istennel dicsekszel,
(18) és ismered az ő akaratát, és meg tudod ítélni, mi a helyes, mert megtanultad a törvényből; (19) és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, a sötétben járók világossága,
(20) az oktalanok nevelője, és a kiskorúak tanítója, mivel a törvény formájában tiéd az ismeret és az igazság:
(21) aki tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz?
(22) Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy?
(23) Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent?
(24) „Miattatok káromolják az Isten nevét a népek között”, úgy, amint meg van írva.
(25) A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt; de ha törvényszegő vagy, akkor a te körülmetélkedésed körülmetéletlenséggé lett.
(26) Ha pedig a körülmetéletlen megtartja a törvény rendelkezéseit, körülmetéletlensége nem számít-e körülmetéltségnek?
(27) Még a testileg körülmetéletlen is, aki betölti a törvényt, el fog ítélni téged azért, mert éppen a betű és a körülmetélkedés alapján törvényszegő vagy.
(28) Mert nem az a zsidó, aki annak látszik, és nem az a körülmetélt, aki testileg annak tűnik.
(29) Ellenkezőleg: aki titokban zsidó, aki nem betű szerint, hanem szívében, a Lélek által van körülmetélve, az részesül dicséretben, mégpedig nem emberektől, hanem Istentől.

(3,1) Mi akkor a zsidóság előnye, vagy mi a körülmetélkedés haszna?
(2) Mindenképpen sok. Először is az, hogy Isten rájuk bízta igéit.
(3) De miért, ha némelyikük nem hisz? Vajon az ő hitetlenségük megszünteti-e Isten hűségét?
(4) Szó sincs róla! Sőt: az Isten igaz, az emberek pedig valamennyien hazugok, amint meg van írva: „Hogy igaznak bizonyulj beszédeidben, és győzedelmeskedj , amikor ítélkeznek feletted.”
(5) Ha pedig éppen a mi hamisságunk teszi nyilvánvalóvá Isten igazságát, akkor mit mondhatunk? Vajon igazságtalan az Isten, hogy haragját hozza ránk? (Emberi módon fogalmazok.)
(6) Szó sincs róla! Hiszen akkor hogyan ítélhetné meg Isten a világot?
(7) Mert ha Isten igazsága az én hazug voltom által lett naggyá az ő dicsőségére, akkor miért esem én mint bűnös, még mindig ítélet alá?
(8) Csak nem úgy van — amivel rágalmaznak minket egyesek, hogy azt mondjuk —, hogy tegyük a rosszat, hogy jó következzék belőle? Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet!
(9) Akkor tehát különbek vagyunk? Egyáltalán nem! Hiszen előbb már azzal vádoltuk a zsidókat és a görögöket is, hogy mind bűnben vannak, (10) amint meg van írva, hogy „Nincs igaz egy sem,
(11) nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent.
(12) Mind elhajlottak és megromlottak, nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.
(13) Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon;
(14) szájuk átokkal és keserűséggel tele.
(15) Lábuk gyors a vérontásra,
(16) romlás és nyomorúság jár a nyomukban,
(17) és a békesség útját nem ismerik:
(18) az istenfélelemmel nem törődnek.”
(18)Tudjuk pedig, hogy mindazt, amit a törvény mond, a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg.
(20) Ezért a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte, hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.

A levélkeret általunk a levél menetéből kiragadott és elkülönítve tárgyalt személyes megjegyzései után Pál rátér a levél tartalmi mondanivalójára, s ezzel egy hatalmas, egybefüggő érvelés veszi kezdetét. Igen nehéz szétválasztani ebben a 8. rész végéig terjedő hatalmas érvelésfolyamban az egyes gondolati vagy tematikus egységeket.
Amint a munkafordítás egyik jegyzetében is jeleztük, Pál fogalmazásmódjának és így - mondhatjuk - gondolati rendszerének is alapvető eleme az anakoluthon, vagyis az a jelenség, hogy nem fejez be megkezdett mondatokat illetve gondolatokat. Elindít egy gondolatot, majd azt részleteiben is igyekszik megvilágosítani; esetleg elindul egy gondolati mellékvágányon, mert azt érdekesebbnek találja; eszébe jut, hogy az általa mondottakra milyen ellenérveket lehet felhozni (ezekből rekonstruálhatjuk az általa hirdetett evangélium kritikáit), s azokra igyekszik megfelelni. Az itt vizsgált szövegrészben különösen hajlamos erre.

A jelenség nem magyarázható csupán azzal, hogy diktálta a leveleit, és így nem gyakorolhatott teljes ellenőrzést a leírt mondatok felett. Ezzel túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk az írnoknak (amanuensis), és egyszersmind felmentenénk magunkat a páli gondolatfolyam megértésének felelőssége alól, illetve nem vennénk komolyan az előttünk lévő szöveget. Ez utóbbi utat igen sok magyarázó választja, nem mérlegelve, hogy ezáltal vagy a saját gondolati struktúráját kényszeríti a szövegre, és annak alapján tekinti az apostol érvelését logikátlannak illetve önellentmondásosnak (ilyennek érezzük sokszor E. P. Sanders és H. Raisanen megközelítéseit) vagy redakciós elméletekhez folyamodik, amelyekben szükségszerűen megint csak igen szubjektív ismérvek alapján véli eldönthetőnek, hogy mely szövegrészek tartalmazzák az apostol koherens gondolatmenetét (például ONeill).
Nekünk azonban - ismerve a páli fogalmazás sajátosságait -, nem szükséges egy teljesen koherens, logikailag folyamatos érvelést keresnünk abban, ami alapvetően nem annak készült.

Ebben a szakaszban kezdődik el az a hosszú érvelés, amellyel Pálnak kettős célja volt:
1. megértetni a római keresztyénekkel, hogy milyen evangéliumot hirdetett keleten, s hogyan értették félre azt; aminek köszönhetően kialakult a levél megírása idején fennálló helyzet, valamint
2. bebizonyítani, hogy az evangélium helyes megértése lehetetlenné teszi azokat a közösségen belüli konfliktusokat, amelyektől a római gyülekezetek is szenvedtek.

Az itt elkezdett érvelés „alapvetés”, amelyben Pál világossá akarja tenni, hogy mind a zsidókeresztyének, mind a pogánykeresztyének azonos alapon állnak Isten előtt, sőt, még korábbra visszamenve felfedi az emberiség egyetemes jellemvonásait és alapreakcióját az Isten-ember kapcsolatban. Ennek alapján pedig teljesen indokolatlannak, sőt, botrányosnak tartja a zsidókeresztyén-pogánykeresztyén konfliktus mélyén rejlő zsidó-görög konfliktust is.
E konfliktust ugyanis olyan általános emberi jellemvonások („bűnök”) generálják, amelyek az Istennel szembeni önállósodási törekvés gyümölcsei, például az igazságtalanság (adikia), az irigység (phtonos), a viszálykodás (eris) vagy a képmutatás (alazoneia), s amelyekben valamennyi ember, kivétel nélkül osztozik. A konfliktusok feloldását Pál nem abban látja, hogy elhitetjük magunkkal: az egyik közösséget és annak tagjait a másikkal és annak tagjaival szemben ezek a „bűnök” kevésbé jellemzik, hanem abban, hogy elfogadjuk Isten törekvését a vele való közösség helyreállítására. Ha ebben a perspektívában szemléljük a szöveget, nem kényszerülünk arra, hogy az egyén üdvösségére vonatkozó örökérvényű útmutatót vagy „kézikönyvet” lássunk benne, és annak megfelelően az egyéni kegyesség logikáját hiányoljuk belőle. Éppen, hogy a szöveg alapvető jellemvonásaként kell felismernünk azt, hogy nem önmagukban álló egyénekről beszél az apostol, hanem közösségekről („ember”, zsidók, görögök, zsidókeresztyének és pogánykeresztyének), az egyénekről pedig „csak” mint e közösségek tagjairól.

Nem könnyű folyamatosan szem előtt tartanunk ezt a keresztyén hermeneutikai megközelítést, mert egy „túlindividualizált” kor individuális olvasóiként folyamatosan elvonatkoztatunk attól a közösségtől („Isten népe”), amelynek tagjai vagyunk. Emellett az Istennel való viszonyt is csak a nyugati ember - Augustinus óta hagyományos - Isten-egyén relációjában vagyunk képesek szemlélni. Ez azonban nem csak az itt vizsgált szöveg kontextusának nem felel meg, de talán nem tévedünk, ha kimondjuk: hibás megközelítés a Biblia egészének vizsgálatában is.
Az általunk képviselt olvasat nehézsége természetesen az, hogy mindig meg kell határoznunk, hogy Pál kikhez szól (vagy inkább kikről beszél) az adott szövegegységben. Mint látni fogjuk, ez korántsem egyszerű feladat. Azok a szövegben elrejtett jelzések, amelyek segítségével a korabeli olvasók könnyen megértették, mikor fordul hozzájuk az apostol, számunkra már csak nehezen vagy egyáltalán nem megragadhatók. Néha arra kényszerülünk, hogy beismerjük, több párhuzamos olvasat is lehetséges.

Különösen nehéz határozottan állást foglalnunk abban a kérdésben, hogy Pál vajon tényleg megszólítja-e a Krisztusban nem hívő zsidóság képviselőit egy-egy helyen, vagy csupán a kiválasztott retorikai technika (diatribé) formanyelvének megfelelően egy elképzelt vitapartnerre utal (prosópopoiia), aki mögött valójában a zsidósághoz és a római zsinagógához még ezer szállal kötődő zsidókeresztyén hallgatókat kell értenünk. Ezt a dilemmát azonban nem kívánjuk eltúlozni sem, hiszen a szöveg fentebb vázolt, és az egész, tágabb közösséget érintő mondanivalója ettől még érintetlen marad.