logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Sulla törvényhozása

A telepítésekkel Sulla teljesítette katonáinak tett ígéretét: vagyonosokká tette őket, és hozzásegítette a békés, polgári élethez. Kiszolgált római katonákkal, római polgárokkal népesítette be szinte egész Italiét, ezzel pedig döntő lépést tett Italia egységesítése érdekében. A félsziget lakossága lassan átalakult, végleg romanizálódott.
Italiát közigazgatásilag egyesíteni akarta a dictator. Azokat a városokat, amelyeket a telepítések számára kijelölt, átszervezte, a „szövetséges-háború” előtti alkotmányukat megszüntette, és új alkotmányt adott nekik, amivel alapvetően megváltoztatta a városi igazgatást. Hasonlóan Rómához, a városok polgársága - amely most jórészt Sulla leszerelt katonáiból állott a jövőben maga választotta tisztségviselőit.
A városok élén két tisztségviselő ténykedett, jogukban állott ítélkezni is (duumviri iure dicundo), tehát a római consulok és praetorok hatásköréhez hasonló feladatot láttak el, két másik tisztségviselő segítette őket munkájukban, az ő feladatuk volt a rendészet, a piac, a kereskedelem felügyelete (duumviri aedilicia potestate), mint Rómában az aediliseknek. Ezzel Sulla megtette az első lépéseket a sokrétű, egymástól eltérő italiai igazgatási rendszer egységesítéséhez. Ezt a nagy munkát néhány évtized múlva Caesar fejezte be.

A romanizálás Italia-szerte gyorsan haladt előre, a latin nyelv csakhamar egyeduralkodó lett, a régi, leigázott, sőt kipusztított népek nyelvét, az etruszkot, az oszkot mind kevesebben beszélték. (Ami, sajnos e népek kultúrájának a kihalására vezetett, így a nagy múltú, hajdan uralkodó etruszk kultúrára mind kevesebben emlékeztek.)
Sulla Italia északi határát is megváltoztatta: eddig az Aesis-folyó határolta, most - a történelemben majd még emlékezetessé váló - Rubiconban jelölte meg Italia északi határát. Igy a Róma közvetlen felügyelete alá tartozó Italia nagyobb lett. Italia romanizálása ezután már akadálytalanul haladt előre.

Sulla, akárcsak a legtöbb előkelő római nobilis, a társadalmi bajok, a válságok okát - többek között - a „régi, jó idők” erkölcseinek fellazulásában látta, és ezért ama korok szokásait, életmódját akarta felújítani, amikor a római ember még paraszt és katona volt. Sem ő, sem más későbbi követője nem akarta tudomásul venni, hogy e tekintetben sem lehet az idő kerekét visszafelé forgatni. Furcsán hat, hogy éppen az a Sulla akarta a fényűzést csökkenteni, a házasélet tisztaságát megvédeni, aki - más nobilistársához hasonlóan a legkevésbé járt elöl jó példával, hiszen továbbra is „folytatta szeretkező és házasságtörő életmódját”. (Plut. Lysandr c. Sulla. 3.) Leszerelt tisztjei, katonái sem voltak különbek, mind kárpótlást keresett (és talált) az elmúlt esztendők háborús sanyarúságáért.
Sulla nem bízott abban, hogy az erkölcsök megjavulnak, de úgy vélte, hogy amennyiben az anyagi lehetőséget megvonja a fényűzéstől, a mulatozásoktól, akkor máris sikerül valamit elérnie. Tisztjei, katonái éppen az ő kis-ázsiai hadjáratai során ismerték meg a luxust, és azt most Rómában is elterjesztették. A hadjárat folyamán sok pénz került Italiába, és enyhítette a krónikus készpénzhiányt. Viszont a költekező életmód miatt mind több nemesfémből vert pénz áramlott ki Italiából, Rómából. Az ínyencségeket, illatszereket, ékszereket, értékes bútorokat, díszmű tárgyakat, ruházati cikkeket, főként tengeren túli vidékekről kellett behozni sok pénzért.

Sulla törvényjavaslatot dolgozott ki, és azt a népgyűlés elé terjesztette, amely megszavazta (Lex Cornelia sumptuaria). E törvény értelmében ünnepek alkalmával, valamint minden hónap két napján (Idus és Nonae) tilos volt háromszáz-háromszáz, hétköznapokon pedig harminc sestertiusnál többet egy étkezésre elkölteni. (Gell. Noct. Att. II 24, i I. Macrob. III 17, i t. Hadd említsük meg, hogy egy liter finom óbor ára 3,8 sestertius volt!)
Sulla árszabályozó jegyzéket tétetett közzé, amelyben egész sor árucikk, élelmiszer - közöttük a rómaiak számára eddig alig ismert, különleges csemege - legmagasabb piaci árát meghatározta. Ezzel azonban éppen az ellenkező hatást érte el: felkeltette irántuk az érdeklődést, és a rómaiakat az ínyencségre csábította!
Ugyancsak szabályozni kívánta Sulla a temetkezésekre fordított összegeket is, minthogy sokan azt hitték, a kegyeletnek azzal tesznek eleget, ha egész vagyonokat felemésztő ünnepélyességgel adják meg hozzátartozóiknak a végtisztességet. De akárcsak a házasság tisztaságát védő törvénye esetében, itt is maga a dictator járt elöl rossz példával, ő volt az, aki a saját törvényeire fittyet hányt. De hitt-e egyáltalában Sulla ezeknek az intézkedéseknek a hatékonyságában?
Sokkal cinikusabb gondolkodású volt annál, semhogy az ilyen erkölcsnemesítő rendelkezéseknek túl nagy jelentőséget tulajdonított volna, ismerte polgártársait is. Azzal is tisztában volt, hogy a dúsgazdag, előkelő nobilis családok fényűzését nem lehet korlátozni, ezért inkább csak a most feltörekvőknek szánta ezt a törvényt, és kétségtelen, hogy gazdasági mellékcélja nagyobb jelentőségű volt, mint eredeti rendeltetése.

Részben ide sorolhatjuk Sulla ama törvényét (Lex Cornelia frumentaria), mellyel a rászorult városi polgárok szinte ingyenes gabonaellátását megszüntette. C. Gracchus nem csekély mértékben emberbaráti okokból alkotott törvényének hatályát a későbbi politikusok, főként néhány népszerűséget hajhászó néptribunus mind több polgárra kiterjesztette, és egyre olcsóbbá tette a kiutalt gabona árát. Ezzel egyrészt az államkincstárra róttak súlyos terhet, másrészt az embereket a keresőmunka megvetésére szoktatták. Ilyen szempontok azonban aligha nyugtalanították az alaptörvényt módosító politikusokat. Sulla nem volt hajlandó ilyen módon a nép rokonszenvét megnyerni, erre nem is volt szüksége, mint dictator élet és halál ura volt.
Kétségtelen, hogy a gabonaosztás nagy terhet rótt az államkincstárra. Már Sulla hadba vonulása alkalmával sem tudták az aerariumból a háború megindításához szükséges költségeket előteremteni, s a vagyonelkobzásokkal szerzett összegeket a polgárháborúk katonai kiadásai felemésztették. Sulla jelentékeny kincseket szállított ugyan diadalmenete után az aerariumba, de mindez nem volt elég. A belviszályok alatt lezüllött a gazdasági élet. A tartományok hol ehhez, hol ahhoz a párthoz tartozó helytartóinak kormányzása nem mozdította elő a befolyó adók Rómába való szállítását, azokat olykor helyben lefoglalták. A sullai dictatura stabilizálni akarta a birodalom megingott gazdasági helyzetét.

Nemcsak egyensúlyba akarta hozni az államháztartást, hanem bőséges tartalékokról is gondoskodni kívánt. Ez igen nehéz feladatnak bizonyult. A pydnai győzelem (i. e. 168) után olyan hatalmas zsákmányhoz jutott a kincstár, hogy azután nem kellett az alkalmi bevételi forrást, a tributumot, a római polgárokra kivetni. A polgárságnak ezt a kiváltságát Sulla nem akarta, vagy talán nem is tartotta helyesnek megsérteni. De számolni lehetett a tartományi alattvalók teherbíró képességével, őket senki nem védte.
A római felfogás szerint a fegyverrel szerzett provinciák a római nép birtokai (praedia populi Romani) voltak, és a köztársaság korában sem Sulla, sem mások (így maga C. Gracchus sem) nem látták annak okát, hogy a tartomány lakosságát kíméljék. Rájuk hárult tehát az a keserves feladat, hogy a kiürült aerariumot évről évre megtöltsék. De nemcsak a tartományoknak kellett fizetniük, hanem azoknak a Rómával szövetséges viszonyban álló országoknak, városoknak is, amelyek korábbi érdemeik alapján önállóságukat megtarthatták, és ezért eddig adómentességet élveztek. Most nagy terheket kellett magukra vállalniuk.

Egyes városok, országok szerződésben biztosított birtokait, kikötőit is elvették, hogy ezentúl adót és illetéket fizessenek. Csak ilyen erőszakos módszerek igénybevételével sikerült Sullának az államháztartást rendbe hozni, a kincstárt megtölteni. És miért kímélte volna a tartományok lakosságának a zsebét, ha a saját polgártársainak az életét sem kímélte meg?

A sullai reform gerince azonban a közjogi törvényhozás volt. Mindenekelőtt a senatus helyzetét akarta megszilárdítani. A dictator úgy gondolta, hogy a senatusnak olyan függetlennek és tekintélyesnek kell lennie, mint amilyen az az eszményített időben - lehetett. Vagyis a testületben meggondolt, hadban és békében kipróbált férfiak vigyáznak a római politika folyamatosságára.
A senatus a magistratusok állandó tanácsadója lesz, mint régen. Ez volt az eszményi elgondolás, de a szkeptikus Sulla ismerte kora római embereit, sejthette, hogy a senatus soha többé nem lesz az a testület, amelyet egykor egy makedon követ - a Rómában keringő anekdota szerint - „a királyok gyülekezeteként” jellemezett uralkodójának. (Plut. Pyrrh. i9.) Sulla a senatusszal útját akarta állni a demagógiának, a felforgatásnak, pontosabban fogalmazva: a popularis politikának.

Sulla gondoskodott arról, hogy az ellenzéki politikát képviselő proscribáltak leszármazottai ne jussanak szerephez a politikai életben, és így ne is lehessenek senatorok. Egyelőre azonban az utolsó évek erőszakos, véres eseményei következtében megfogyatkozott senatusi létszámot kellett kiegészíteni. Sőt a dictator szerint az eddigi háromszáz főnyi testület nem elegendő a birodalom gyarapodása folytán megszaporodott kérdések megoldásához, annál is inkább, mivel a senatorok egy része kora, egészségi állapota, egyéb elfoglaltsága vagy más meggondolás miatt távol maradt az ülésektől, és ezért előfordulhatott, hogy a senatusnak csak egy töredéke, a kisebbség döntött nagy horderejű kérdésekben. Ezért Sulla úgy döntött, hogy a senatorok létszámát megkétszerezi, vagyis a senatusnak ezentúl hatszáz tagja lesz.

Sulla a senatus kiegészítése, a senatori tisztségek betöltése tekintetében szakított a hagyománnyal. Mivel nem volt censor, aki az új senatorokat kinevezze, egy korábbi törvényt (Lex Plautia iudiciaria, i. e. 89-ből) alkalmazott, és úgy rendelkezett, hogy a senatorokat a népgyűlések (comitia tributa) választókerületenként (tribusonként) válasszák meg az arra érdemes lovagrendiek közül!
Sulla azonban nem az üzleti életben tevékenykedő lovagokra gondolt, hanem olyan megbízható férfiakra, akiknek megvolt az a bizonyos vagyonuk, amelynek alapján ebbe a „második rendbe” bekerülhettek. Voltaképpen minden senator fia lovag volt, ezenkívül Sulla több főtisztje és centuriója a háborúban és a proscriptiók idején annyi vagyont szerzett, hogy bekerült a lovagrendbe. Sulla természetesen a maga jelöltjeit ajánlotta megválasztásra, és - talán nem is szükséges említeni - ezeket választották meg. Néhány kiszolgált centurio családja felemelkedésének ez volt az alapja. Így lett senatorrá az a Marcus Ateius, aki Athén bevétele alkalmával elsőnek hatolt be az ostromlott városba.
Fia már politikai pályára lépett, unokája pedig, Lucius Ateius Capito, Augustus korában consulságot viselt, és jogtudósként örökítette meg a nevét. Ezzel Sulla megszüntette az egyszerű sorból, közkatonából kivált centuriók érvényesülésének akadályát, az érdemes harcos előtt megnyílt az érvényesülés lehetőségének az útja a polgári életben is.

De hiába szaporította Sulla a senatus létszámát, hiába ültetett a senatori helyekre megbízhatónak tartott, fejbólintó embereket, ezzel, vagy éppen ezért, a testület egykori nagy tekintélyét nem adta vissza. Bár Sulla még a külsőségekben is igyekezett a senatorok tekintélyét emelni: a színházi előadásokon vagy az ünnepi circusi játékokon a senatorokon kívül korábban a lovagok is külön padsorokban foglaltak helyet, ahová egyszerű polgár nem ülhetett.
Most Sulla a lovagoknak ezt a kiváltságát megszüntette, és így ebben csak a senatorok részesültek. Sulla csak egy rendnek, a senatori rendnek szánt különleges helyzetet az államban, de ez nem sokat használt neki. Minden testületnek, hivatalnak, azok adják meg a tekintélyét, becsületét, akik azokat betöltik, és éppen az elmúlt évek politikai válságában hajdani nagy erkölcsi tekintélyét a senatus elvesztette, és azt soha nem tudta visszaszerezni. Sőt a Sullát követő évtizedekben, sokáig nem volt a senatusnak „elnöke” sem, az a princeps senatus, aki bizonyos morális tekintéllyel vezette a senatust.

A senatus utánpótlásáról is gondoskodni kellett és ennek Sulla igen ésszerű megoldását választotta. Ezentúl a senatus a censorok közbejötte nélkül automatikusan kiegészült, úgy hogy minden quaestorságot viselt férfi bekerült a senatusba. Amennyiben ugyanis valaki a quaestorságot lelkiismeretesen ellátta, akkor már igen alaposan tájékozódott a közjogi és közigazgatási, államháztartási kérdésekben.
Ez a tisztség valóságos magasiskolája volt a kezdő államférfiaknak. Ekként a senatusban csak olyan volt magistratusok foglaltak helyet, akik már értettek az államigazgatáshoz, a pénzügyekhez, sőt a hadseregben is szolgáltak. Egyben Sulla - a követelményeknek megfelelően - a quaestorok (és a praetorok) számát felemelte, ezentúl nyolc helyett húsz quaestort választottak (Lex Cornelia de XX quaestoribus). Így Sulla a senatori tisztek betöltésénél követte a maga kezdeményezte példát, nem egyszerűen a származás, hanem a közszolgálat minősített valakit arra, hogy a senatusba bejusson.

A senatus tagjai közé tehát olyan férfiak kerültek, akik mint homo novusok consulokká nem lehettek ugyan, de - bizonyára így gondolta Sulla - hozzásimultak a senatus légköréhez, és így a testületet erősítették. A jövőben pedig öt quaestor a városi igazgatásban, tizenegy a tartományi helytartók mellett szolgált, négy a hajóhadhoz került.
Így Sulla mind a senatus helyzetét, mind a pénzügyi kormányzást jelentősen megerősítette. De ez még nem volt minden. A senatus befolyásának és tekintélyének visszaállítása érdekében meggyöngítette a néptribunusok jogállását, és ezt törvénnyel (Lex Cornelia de tribuncia potestate) szabályozta. Már utaltunk arra, hogy a néptribunusok a nép érdekeinek legfőbb védői voltak, és tisztüket immár négy évszázad előtt kiharcolta a polgárság.

A rómaiak helyes arányérzéke hozta létre ezt a fontos tisztséget, amely alkalmas volt arra, hogy a társadalmi erőviszonyokat egyensúlyban tartsa. A néptribunusok évszázadokon át küzdöttek a nép jogaiért, és számos fontos eredményt értek el. Az idők folyamán azonban a néptribunusi intézmény átalakult, és több tekintetben módosult. Minthogy néptribunus csakis plebeius lehetett (eredetileg a patríciusoknak a plebs elleni túlkapásai megfékezésére hívták életre), ezért az uralkodó körök gondoskodtak arról, hogy a tíz néptribunus között több plebeiusi származású nobilis is helyet foglaljon, akik gyakran meggátolták a nép valódi érdekeinek érvényesülését. Már láttuk, hogy a néptribunusi tisztséggel a becsvágyó politikusok nemritkán visszaéltek, politikai ugródeszkának használták későbbi pályafutásukhoz.
Sulla mégis meghagyta a néptribunusok legfontosabb jogát, a közbelépés, intercessio, jogát (ius intercedendi), a magistratusi rendelkezés - természetesen csak a pomeriumon belül kiadott intézkedések - ellen való segítséget. Sőt a néptribunus továbbra is jogot kapott arra, hogy az ellenszegülő magistratust, még ha consul volt is, elfogassa, és börtönbe vitesse. De Sulla valóságos vagyonelkobzás számba menő pénzbírságot helyezett kilátásba annak a tribunusnak a rovására, aki eme jogával visszaél, vagy éppen törvénysértést követ el. Tehát a jövőben a néptribunusnak meg kellett fontolnia, él-e ezzel az alapvető jogával.

Noha látszatra Sulla nem nyúlt hozzá a néptribunusok jogaihoz, gyakorlatilag csaknem megbénította azokat. Sulla még egy hajdani - nem feltétlenül kötelező - jogszokást is felújított: a néptribunus csak a senatus jóváhagyásával (patrum auctoritate) terjeszthet törvényjavaslatot a népgyűlés elé. Ezt a szokást a Gracchusok fellépése óta a popularis néptribunusok szinte minden esetben figyelmen kívül hagyták, hiszen eleve tudták, hogy kísérletüket a senatus meghiúsítaná.
Sulla most ezt a régi szokást ismét kötelezővé tette. Végső soron nem törölte el a római nép által kiharcolt régi, fontos tisztséget, hiszen politikája - legalábbis látszatra - tiszteletben tartotta Róma ősi állami berendezéseit, csak a néptribunusok tisztségének minden hatékonyságát elvette, elszürkítette.

Minthogy a legtöbb néptribunus előbb quaestorságot viselt, már senator volt, amikor a néptribunusságot megpályázta. De Sulla megtiltotta, hogy az, aki egyszer néptribunus volt, később magistraturára pályázzék. Ez a becsvágyó fiatal politikusok számára olyan gátló körülményt jelentett, amely nem tette többé kívánatossá e tisztség viselését.
Minden valószínűség szerint, Sulla első, még i. e. 82-ben hozott törvénye volt a néptribunusokról szóló jogszabály (Lex Cornelia de tribunicia potestate). Úgy látszik, a dictator szükségesnek tartotta, hogy idejében meghatározza a néptribunusok jog- és feladatkörét. Kétségtelen, hogy Sulla - akárcsak az optimaták jó része - meggyűlölte a túlzó, erőszakos néptribunusok gátlástalan, sőt elvtelen működését.

A későbbi időkben Sulla legtöbb törvényét erősen támadták, azok hatálytalanítását vagy módosítását követelték. De egyiket sem érte annyi bírálat, mint éppen a néptribunusi intézmény korlátozását szolgáló jogszabályt. Kétségtelen, hogy mind ez, mind a senatus helyzetét erősítő, valamint a proscribáltak leszármazottainak a közügyektől való eltiltását célzó törvények voltak a legvitathatóbbak, sőt kifejezetten retrográd intézkedések, s így nem is maradhattak fenn sokáig. Sulla e törvényekkel útját állta a népakarat érvényesülésének.

Sulla ugyancsak a régi törvények figyelembevételével szabályozta a hivatali pályafutás (cursus honorum) rendjét. Ez az intézkedése már jóval sikeresebb és ezért időállóbb volt. Minden valószínűség szerint i. e. 82-ben, a dictatura első évében törvényt (Lex Cornelia de magistratibus) alkotott, amely rögzítette a köztisztségek megpályázásához szükséges minimális életkort, az egyes tisztségek között eltöltendő várakozási időt.
Sulla - helyesen - abból az elgondolásból indult ki, hogy a Város megválasztott tisztségviselői nem csupán a régi városállamot kormányozzák, hanem reájuk hárul a birodalom igazgatásának a gondja is. Ezért szükségesnek tartotta, hogy a fontos állami ügyek intézéséhez megállapodottság, érettség, tapasztalat felettébb kívánatos, sőt be is kell bizonyítani, hogy a magasabb tisztségekre a pályázó alkalmas-e.
Minthogy a legelső köztisztség, a quaestura viseléséhez a harminchetedik évet tartotta szükségesnek, ezért ezt rövidesen harmincegyre csökkentették, hiszen a későbbi magistraturákat már csak idősebb emberek viselhették volna, és akkor elvész a fiatalosabb lendület. Mivel a quaestorok már bekerültek a senatusba, a senatoroknak módjukban állott meggyőződni arról, vajon fiatalabb társukban megvannak-e azok a tulajdonságok, amelyek alkalmassá teszik a magasabb magistraturák ellátására.
Természetesen, ez csak eszményi körülmények között lett volna lehetséges, hiszen éppen a vezető réteg ragaszkodott a necessitudóhoz, vagyis ama számos kötöttséghez (rokonság, barátság, egyéb kötelezettség), amely az alkalmasság elbírálásánál döntően esett latba. Minden további tisztséget csak kétévi szünet után szabad megpályázni, így ha valaki a nem kötelező aedilisi tisztséget kihagyta, akkor a consulsághoz csak (vagy már?) negyvenharmadik évében juthatott el.

Sulla - mint említettük - a quaestorok számát húsz főre emelte. Ezzel megkönnyítette a politikai pályára jutást, de kiválasztódás útján megnehezítette a további pályafutást. Míg azelőtt a quaestorok ötven százalékából lehetett praetor, és húsz százaléka consul, a praetorok negyven százaléka nyerhette el a consulságot, addig a sullai reform után a quaestoroknak csak negyven százaléka válhatott praetorrá, tíz százaléka pedig consullá, és a praetoroknak csak egynegyede lett consul. Ezzel a politikai érvényesülést megnehezítette, viszont a quaestorok és praetorok számának emelésével gondoskodott a birodalom megnövekedett igazgatási szükségleteinek ellátásáról.
Meglepő, hogy az a Sulla, aki a régi rendet - ha bizonyos korlátok között is - vissza akarta állítani, nem töltötte be a censori tisztséget. Nem szüntette meg, de dictaturája idején fölöslegesnek látta tevékenységüket. A senatusba nem tartozó embereket rövid úton -- proscriptióval - egyszer és mindenkorra eltávolította, azzal pedig, hogy a quaestorok bekerülnek a senatusba, a testület automatikusan kiegészült. Az állami vagyon kezelését, felügyeletét, miként ez a múltban is több alkalommal előfordult, a consulok és praetorok gyakorolták.

Sulla minden rendelkezését, törvényét nagy eréllyel képviselte, és nem tűrte el, hogy azokat kijátsszák. Pedig akadtak olyan emberek, akik érdemeikre való tekintettel úgy hitték, hogy különleges elbírálásra számíthatnak. Az egykori Marius-párti lovag, Q. Lucretius Ofella, aki mindjárt a polgárháború kezdetén átállt Sullához, és Praeneste ostrománál kitüntette magát, i. e. 8 i-ben megpályázta a consulságot, noha korábban semmilyen magistraturát nem viselt. Sulla ezt helytelenítette, és megtiltotta neki. Ennek ellenére, Ofella híveinek nagy kíséretével megjelent a Forum Romanumon és hivatalosan bejelentette, hogy a consul választáson jelölteti magát. Sulla ekkor a Castor és Pollux tiszteletére emelt templom előcsarnokában, bírói székében ült.
Midőn Ofella bejelentéséről értesült, azonnal odaküldte a kíséretében lévő egyik centurióját, és az kardjával keresztüldöfte egykori főtisztjét. ,Ofella barátai felzúdultak, megragadták a gyilkost, s Sulla ítélőszéke elé hurcolták, azt követelve, hogy büntesse meg őt. Sulla megparancsolta nekik, hogy azonnal bocsássák szabadon a centurióját, mivel az az ő parancsát teljesítette. Ezután összehívta a Forumon tartózkodó embereket, és valódi sullai cinizmussal, egy tanmese elmondásával magyarázta meg nekik tettét:
„Egyszer egy szántóvető parasztot nagyon csíptek a bolhák. Kétszer is letette az ekét, és kirázta a köpenyét. Mikor még mindig csípték, ő pedig nem akarta munkáját még egyszer abbahagyni, egész köpenyét tűzre vetette. Hát én is figyelmeztetem azokat, akiket már kétszer legyőztem, vigyázzanak, hogy harmadízben tűzre ne kerüljön sor!” (Appian. b. c. I tot, 472.)

Ezt világos, félre nem érthető figyelmeztetésnek szánta azok számára, akik közönyös magatartását félremagyarázták. Mert egyes személyek, mint azt még látjuk, mint L. Murena, Cn. Pompeius túlkapásaival szemben kétségtelenül engedékenynek vagy éppen közömbösnek mutatkozott. De hogy kivel szemben elnéző, azt kizárólag ő döntötte e1.

Már említettük, hogy a dictator a praetorok számát hatról nyolcra emelte. Ez a rendelkezése, törvénye (Lex Cornelia de praetoribus octo creandis) szorosan összefüggött az igazságügy, a bíráskodás addigi rendszerének átszervezésével. A reform a megnövekedett társadalmi igény következtében vált szükségessé, a jogvitás ügyek száma az utóbbi évtizedekben jelentékenyen gyarapodott, és mindinkább differenciálódott, ami a bíróságok szakosodását tette szükségessé. Elsőnek a C. Gracchus által bevezetett lovagrendi bíróságot szüntette meg, s azt ismét a senatorok hatáskörébe utalta. Néhány alkalommal említettük, hogy a lovagok visszaéltek a beléjük helyezett bizalommal, bírói tisztüket bosszúra, politikai zsarolásra használták fel.
A lovagok esküdtszékei eljátszották tekintélyüket, és semmivel nem voltak különbek a senatorok rendi érdekeket szolgáló bíróságainál. Éppen ezért az elmúlt évtizedek során már többen meg akarták változtatni a bíráskodás eme rendjét, most ezt Sulla dictatori hatalmával intézte el. Azzal azonban, hogy számos lovagot bejuttatott a senatusba, a bírák (helyesebben, esküdtek) összetétele megváltozott, a nobilitashoz tartozó emberek mellett lovagrendből származó senatorok is helyet foglaltak a bíróságokban.

Sulla egyik maradandó értékű alkotása a büntető bíráskodás első átfogó rendezése. Ez nem volt független Sullának az alkotmány helyreállítását célzó törekvésétől, mert azt az igazságszolgáltatás újjárendezésével kívánta elősegíteni. A bűnügyek nemei szerint hét szakosított, állandó külön bíróságot (quaestiones perpetuae) szervezett, mindegyiknek az elnöke egy-egy praetor. A politikai bűnügyeket különválasztotta a közbűntényektől. A reform értelmében külön bíróság hatáskörébe tartoztak a hivatalos személyek - főként a tartományi lakosság terhére elkövetett - zsarolásai (quaestio repetundarum), a választási vesztegetések, visszaélések (quaestio ambitus), a közpénzek elsikkasztása, (quaestio peculatus) és a római népfelség ellen elkövetett cselekmények (quaestio maiestatis).
A közbűntények közül a sullai reform kiemelte, és külön bíróság ítélkezett az emberölés több fajtája ügyében (orgyilkosság: quaestio inter sicarios; méregkeverés: quaestio veneficii, hamisítások: quaestio de falsis, ilyennek számított a végrendeletek, a pénz hamisítása, a névbitorlás és végül a becsületsértési ügyekben: quaestio iniuriarum). Minthogy az ilyen módon szükségessé vált feladatok ellátására nem volt elegendő a nyolc praetor, kisegítőként az aedilisi tisztséget már viselt férfiak ítélkeztek egyes bűnügyekben, mint hamis tanúzás, gyújtogatás. - És - sullai ellentmondás! - politikai bűntettekre a dictator eltörölte a halálbüntetés kiszabását.

A sullai törvényalkotás másik, maradandó értékű műve a tartományi igazgatásra vonatkozott (Lex Cornelia de provinciis ordinandis). Itt Sulla gyökeres, következetes változásokat hajtott végre. C. Gracchus törvénye (Lex Sempronia de provinciis consularibus) értelmében a senatus, még a consulválasztások megejtése előtt, meghatározta, hogy a consulok melyik két tartományba mennek helytartónak; hogy a kijelölt provinciát melyikük nyeri el, azt a consulok egymás között sorsolással vagy megegyezéssel döntötték el. Ezen változtatni nem volt szabad. (Éppen ezért vitatható jogi érvényű az a Sulpicius Rufus néptribunus kezdeményezte népgyűlési határozat, amely Sullát megfosztotta Asia tartomány proconsulságától, és azt Mariusra ruházta.)
A helytartónak nem volt joga háborút vezetni, hadsereget vezényelni, ehhez külön törvényre, senatusi határozatra volt szüksége. Ezért háború esetén a hadseregek élére rendszerint a hivatalban lévő consulok álltak. (Hogy csak egy, már idézett példára utaljunk: Mariust egymás után consullá választották, hogy a fenyegető kimber-teuton veszélyt elhárítsa.)

Sullának a tartományi igazgatást szabályozó törvénye úgy rendelkezett, hogy a hivatali évét letöltött két consul és nyolc praetor proconsuli, illetve propraetori minőségben átveszi a tíz tartomány közül a számára kijelölt provinciát egyesztendei időtartamra. (Ez a tíz tartomány a következő volt: Sicilia és a vele közösen kormányzott Sardinia és Corsica, az innenső Gallia [Gallia Cisalpina], az innenső és túlsó Hispania [Hispania Citerior et Ulterior], Makedonia és a vele együtt kormányzott Achaia, továbbá Africa, Asia, Gallia Narbonensis és Kilikia.) Ekként Sulla kettős célt kívánt elérni: sem a consulok nem hagyhatják el tisztségük tartama alatt Rómát, s így kötelesek fontos feladataikat ellátni, sem a praetorok nem távozhatnak el a Városból, mivel nekik a bíróságokon kell elnökölniök.
A teljes római haderő egységei ezentúl a tartományokban állomásoznak, Italiában nem tartózkodhat fegyveres alakulat, ezzel a polgárháború veszélye elkerülhető. Italiát a külső ellenséges támadás ellen a határos provinciákban lévő hadak védhették meg. A tenger felől pedig ekkor még nem fenyegették a félszigetet a kalózok rajtaütései, a kikötőkben mindig jelentős hajóraj horgonyzott. Más tengeri haderő (beleértve a ptolemaiosi Egyiptom flottáját is) nem jelent meg italiai vizeken. A sullai törvény egyik előrelátó rendelkezése értelmében a lelépő helytartó köteles volt a tartományba érkezett utódjának a kormányzás teendőit haladéktalanul átadni, és a provinciát harminc napon belül elhagyni. Igy a köztársaság számára nem válhat túl veszélyessé az a helytartó, aki hosszú idő alatt megerősítette a helyzetét a tartományban, és az ott állomásozó katonaság feletti parancsnokságban megszilárdult. (Ezt Sulla mindenekelőtt a maga példájából tanulta meg.)

Végül, de nem utoljára, az új törvény megszabta, milyen összegben köteles a tartomány a helytartó és kísérete eltartásáról gondoskodni, és megszabta, mennyi és milyen értékű ajándékot fogadhat el a provincia lakosságától. Sulla úgy vélte, hogy ez az intézkedés véget vet a helytartó és kísérete szokásossá vált zsarolásának, és a provinciabéliek is tisztában voltak azzal, milyen kötelezettségek hárultak rájuk, az adók fizetésén kívül.
Sulla a nobilitas még egy sérelmét megszüntette, hogy ennek a kiváltságos rétegnek egykori befolyását visszaadja. Említettük, hogy i. e. 103-ban Cn. Domitius Ahenobarbus néptribunus törvényével megszüntette a négy legfontosabb papi testület cooptatio útján való kiegészítését, és az új papi tisztségek betöltését a népgyűlések hatáskörébe utalta. Sulla ezt a törvényt hatálytalanította, és helyreállította a nobilitas régi jogát.

A törvényalkotás munkája közben Sullának kevés ideje maradt a külpolitikai kérdésekkel való foglalkozásra. Nem csekély gondot okozott neki, hogy Asia tartományban helytartói minőségben visszahagyott legatusa, L. Licinius Murena, felhatalmazás nélkül, indokolatlanul, balsikerű támadást intézett Mithridatés országa ellen.
Sulla megtiltotta a hadjárat folytatását, visszarendelte legatusát, de kedvelt emberét nem büntette meg, sőt hozzájárult, hogy i. e. 8 i-ben diadalmenetet tartson. (Bizonyára azt gondolta, nem árt, ha a népet ezzel szórakoztatja, és juttatásokban részesíti - Murena.) Ezzel Sulla elérte, hogy Kis-Ázsiában - legalább egy időre - béke és nyugalom legyen. Sulla egyébként is arra törekedett, hogy a háború sújtotta területeken minél előbb helyre álljon a rend, az emberek zavartalanul, biztonságban éljenek, dolgozzanak, hogy megfizethessék adóikat Rómának. A sokat szenvedett görögök felé is békejobbot nyújtott, amit azok szívesen el is fogadtak.

A görögök elégtétellel, rokonszenvvel vették tudomásul, hogy követeik ezentúl - Róma történetében első ízben - anyanyelvükön adhatták elő kérésüket a senatusban. Sullának volt még egy figyelemre méltó diplomáciai eredménye, amihez a mithridatési hadjárat során jutott, és ez a ptolemaiosi Egyiptommal függött össze. Minden bizonnyal, közel-keleti küldetései során felfigyelt ennek a gazdag, stratégiai szempontból kulcshelyzetet élvező országnak meglehetősen zavaros helyzetére. Még a pontosiak ellen folytatott hadjárat idején, mint említettük, Sullához szökött a Mithridatésnél túszként őrzött fiatal Ptolemaios Alexandros.
Az egyiptomi trón megüresedése folytán, a Ptolemaiosok házi törvénye értelmében most Alexandros lett a királyi szék jogos várományosa, vissza szeretett volna térni Alexandriába, ahol mostohaanyja (egyben unokanővére), a hatalomvágyó III. Kleopatra Bereniké uralkodott helyette. Hogy Róma pártfogását megszerezze, a trónkövetelő végrendeletet készített, amelyben úgy rendelkezett, hogy halála után Egyiptomot, Cyprus szigetét és Tyrosban őrzött jelentékeny összegű ingó vagyonát a köztársaság örökli.

Nem tudjuk, milyen szerepe volt Sullának a végrendelet elkészítésében, de feltehető, hogy ilyen nagy fontosságú ügy nem kerülte el figyelmét, és lehetőnek tarthatjuk, hogy nyomást gyakorolt a hozzá menekült Ptolemaios-sarjra. Ha valóban ő erőszakolta ki ezt a végrendeletet, nem vitatható el Sullától a helyzet jó felismerésének, előrelátásának az érdeme. Hiszen ez a végrendelet volt később a jogalapja Róma Egyiptomra formált követelésének, ami mintegy fél évszázad múlva eredményre is vezetett.
Ptolemaios Alexandros visszatért Alexandriába, ahol nem egészen háromheti uralom után a nép dühének esett áldozatául, még Sulla dictaturája idején (i. e. 80.). Bár a végrendeletet vitatták, Róma a király halála után azonnal lefoglalta a Tyrosban letétbe helyezett ingó vagyonát.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974