logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Sulla győzelmei

Athén ostroma változatlan hevességgel folyt tovább. Piraeus szinte bevehetetlennek látszott, ha Sulla leleményességgel valamilyen eredményt elért, akkor a nem kevésbé találékony Archelaos gyors ellenakcióval válaszolt. Athén védőinek a kitartása mindjobban csökkent. Az athéniek immár két évszázada nem teljesítettek katonai szolgálatot, a kényelmes, veszélytelen polgári élet mellett elszoktak a nélkülözéstől, a tábori élettől, a fegyverforgatástól.
Aristión parancsára azonban az éhező polgárságnak a városfalakon őrszolgálatot kellett teljesítenie. Az elkeseredett athéniek szinte már nem is tudták eldönteni, kit gyűlöljenek jobban, zsarnokukat vagy nyomorúságuk okozóját, a római hadvezért. Dühükben gúnyverseket írtak Sulláról és hitveséről, Metelláról, a falak ormáról szidalmazták a főparancsnokot, ami kétségtelenül könnyebb és veszélytelenebb mesterség, mint fegyverrel harcolni a rómaiak ellen. Egymás között pedig azt suttogták, hogy miközben ők koplalnak, Aristión és közvetlen környezete dúskál az Akropolison felhalmozott élelmiszerekben.

Archelaos fegyveres kísérettel egy ideig még el tudott juttatni valamennyi élelmiszert Athénbe, hogy az ínséget némiképpen enyhítse. Sulla nem rendelkezett elegendő katonával ahhoz, hogy mind a két várost szoros ostromgyűrűvel vegye körül, a pontosi hadvezér mindig megtalálta a rést, ahol át tudott hatolni.
Sulla ezért Athén körül futóárkot ásatott, hogy a menekülés útját elvágja, és megakadályozza az élelmiszer-szállítást. Aristión az éhező polgárság minden könyörgését elutasította. Végül is a zsarnok néhány hasonszőrű cimboráját követségbe küldte a római hadvezérhez, akik a város egykori nagy embereire hivatkozva, dagályos beszédeket adtak elő, de a lényegről nem beszéltek. Sullát elöntötte a méreg és reájuk förmedt: „Takarodjatok innen, ti boldogtalanok, és vigyétek magatokkal szónoklataitokat. A rómaiak nem azért küldtek ide, hogy Athén történetét tanulmányozzam, hanem, hogy leigázzam a lázadókat.” (Plut. Sulla 13.)

Sullát kémei értesítették arról, hogy melyik a legkevésbé védett része a várost védő bástyafalaknak. Miután erről személyesen is meggyőződött, és maga tapasztalta, hogy az éhségtől elgyötört athéniek valóban azon a helyen ellenőrzik a legkevésbé a falakat, éjnek idején egyik különítményével megrohamoztatta ezt a pontot. A katonák miután elűzték innen a védőket, s a falakat lerombolták, i. e. 86. március elsejére virradóra a római hadsereg benyomult a híres görög városba.
Amikor a legionariusok kivont karddal, kürtök és trombiták harsogása közepette, vad csatakiáltásokkal megrohamozták Athént, az elgyötört emberek annyira megrémültek, hogy még elmenekülni, elrejtőzni sem voltak képesek. Sulla katonái most megbosszulták az athéniek hosszú ideig tartó ellenállását. Sulla is bosszút akart állni az őt és hitvesét ért gúnyos, bántó és ízléstelen szidalmakért.
Szabad rablásra, gyilkolásra adott engedélyt harcosainak, patakokban folyt a vér az utcákon, a házakat kifosztották. A védősereg elfogott tagjait Sulla megtizedeltette. A foglyul ejtett rabszolgákat Sulla eladatta, de a szörnyű vérfürdőt túlélt szabad polgároknak viszsza adta a szabadságát. Aristiónt nem sikerült kézre keríteni, mert idejében az Akropolisra menekült, és ott, pontosi őrségével együtt, további védelemre rendezkedett be.

Athén szörnyű helyzete arra indított két, Sullához menekült, Aristión által száműzött, előkelő polgárt, hogy több görögbarát senatorral együtt a hadvezér könyörületéért esdekeljen. Sulla dühe lecsillapodott - elegendőnek tartotta a város kegyetlen bűnhődését, s ezért szellemesen így válaszolt nekik: „Megbocsátok a keveseknek a sokakért, az élőknek a holtakért.” (Plut. Sulla 14.) E szavak értelme, hogy tiszteli a hajdani, dicső athéniek nagyságát, érettük kegyelmez meg a mostani nyomorult sarjaknak.

Sulla csak kevés katonát hagyott vissza C. Scribonius Curio parancsnoksága alatt, hogy ostromolja meg az Akropolist. Hadserege nagy erővel indított támadást a Piraeust elkeseredetten védő pontosiak ellen. Szinte lépésről lépésre, utcáról utcára haladva, súlyos közelharcban foglalták el a rómaiak a kikötővárost. Archelaos, serege maradványával egy kis, számára kedvező fekvésű félszigetre vonult vissza, ahol Sulla - hajóhad híján - nem tudta megtámadni. A rómaiak felgyújtották Piraeust, épületeit, kikötő berendezéseit elpusztították, hogy Archelaos többé ne használhassa. Ezzel olyan hatalmas, megsemmisítő csapást mértek egész Attika fontos kikötővárosára, amelyet az nem tudott többé kiheverni. Közben pontosi hajóhadak a félszigetről elszállították Archelaost katonáival együtt.
Sulla hosszú, elkeseredett küzdelem árán, végre, i. e. 86 elején visszaszerezte Attikát Róma számára, annak a köztársaságnak, amely őt közellenséggé nyilvánította, és amelynek urait viszont ő nem ismerte el törvényes hatalomnak, hanem csak bitorlóknak. Teljesen magára hagyva folytatta a háborút Mithridatés ellen.

Athén elvesztése Mithridatés tekintélyét alaposan megtépázta, hadserege egy részének elpusztulásával súlyos veszteség érte. Sulla hadai is nagy árat fizettek a két város elfoglalásáért; sokan estek el, még többen váltak harcképtelenné. Sulla helyzetén azonban sokat segített, hogy az ostrom végén megérkezett egyik legatusa, Lucius Hortensius hatezer pihent legionariusszal.
Az athéni kudarc - Attika elvesztése - ellenére Mithridatés nem adta fel Görögországot. Újabb nagy hadsereget bocsátott Archelaos rendelkezésére, akinek a vezénylete alatt hatvanezer gyalogosból és lovaskatonából álló, kitűnően felszerelt sereg állott. Lassan közeledett Sulla megfogyatkozott, mintegy tizenötezer harcképes legionariusra és ezerötszáz lovasra csökkent hada felé. A pontosi katonák pompás öltözete, ragyogó fegyverzete, sarlós harckocsijai mindenkit ámulatba ejtettek, és félelemmel töltöttek el. De ennek a nagy hadseregnek megvolt a maga gyöngéje: nem egységes, mivel különféle népekből szedték össze a harcosokat, egymás nyelvét, s ami rosszabb, parancsnokaik vezényszavait sem értették meg.
A keleti uralkodók módján Mithridatés is nagy tömegek mozgatásával kívánt sikert elérni, azaz a nagy létszámú, jól felszerelt hadsereggel a kis létszámú római katonaságot nyílt ütközetben felmorzsolni.

Sulla, időnyerés céljából, tárgyalásokat kezdeményezett Archelaosszal, s közben elvonult a teljesen kifosztott, kizsigerelt Attikából, hogy kedvezőbb hadtápterületet biztosítson serege számára, s a döntő ütközethez megfelelő helyet válasszon. Északnak vonult, s a római had leereszkedett a hegyekből Boiotiába, Chairóneia híres síkjára, ahol mintegy két és fél évszázaddal azelőtt II. Philippos makedon király (Nagy Sándor atyja) tönkreverte az ellene szövetkezett görög államok teljes hadseregét.
A rómaiak hamarosan szembekerültek a félelmetesnek látszó, többszörös túlerőt képviselő pontosiakkal. Sulla mindenekelőtt a hagyományos módon tábort veretett, az állásokat óvatosan hegyes karósáncokkal vétette körül. Hosszúnak tűnő napokon át a rómaiak farkasszemet néztek az ellenséggel. Hozzászoktak a pontosiak ijesztő csatakiáltásaihoz, megszokták harcias megjelenésüket. A pontosi hadvezetőség azon volt, hogy csatára kényszerítse a rómaiakat, Sulla azonban nem mozdult. Archelaos mielőbbi döntést akart kierőszakolni, az élelmiszer-utánpótlás akadozott, a nagy tömeg az egész környéket felélte.

A római legionariusokat a táborba zártság, a szemben álló ellenség állandó kihívása nyugtalanná, bizonytalanná tette. Sulla azonban megtalálta a módját, hogy katonáit tétlenségükből felrázza, és harci kedvüket felélessze. Akárcsak Marius a teutonok ellen viselt háborúban, ő is kemény munkára fogta legionariusait. Háromnapi megfeszített árokásás után a katonák már vágytak a küzdelemre, az ellenség látványa nem riasztotta őket többé, szorongásuk elmúlt.
Most már Sulla is elérkezettnek látta az időt, hogy a csatát megvívja. A legkedvezőbb hadállást akarta megszerezni, s ezért egy meredek magaslatot rohammal elfoglalt, a meglepett ellenségnek tetemes veszteséget okozott. A pontosi katonák fejvesztett menekülése a síkságon lévő táborban pánikot okozott. A pontosiak hadrendje megzavarodott, még mielőtt Archelaos parancsot adott volna a támadásra. Így Sulla annyi időhöz jutott, hogy a kiásott árkok mögött legióit csatarendbe állította, az arcvonalakat kellő mélységben, egymás mögött helyezte el. A balszárnyat Murena, a jobb szárnyat maga Sulla, a két szélen elhelyezett tartalékot Hortensius és Sulpicius Galba vezényelte. A két legatusnak megparancsolta, hogy csak akkor avatkozzanak a harcba, ha a pontosiak be akarnák keríteni a rómaiakat.

Archelaos parancsot adott a támadásra. Először hatvan híres harckocsiját küldte rohamra a római gyalogság ellen. Sulla most ugyanazt a taktikát követte, mint Nagy Sándor a gaugamelai ütközetben. Parancsot adott, hogy az első sorban álló legionariusok nyissanak széles folyosót a reájuk törő harci szekerek számára, mire ezek ide érkeztek a második sorban álló római gyalogosok előre elkészített, hegyes cölöpöket vertek sebtében a földbe. A harckocsik rohama itt fennakadt, és ekkor az első sor harcosai lövedékzáport zúdítottak reájuk. Az ellenállhatatlannak hitt pontosi harckocsizók között zűrzavar keletkezett, a rómaiak reájuk rohantak, és lekaszabolták őket. Csak kevésnek sikerült megfordulnia, és elmenekülnie. A rómaiak kedvet kaptak, visszatért humoruk: mintha csak holmi circusi fogatverseny nézői lennének, harsány hangon újabb „fogatok” küldését követelték.
Ezután Sulla rohamra küldte legióit. Midőn a makedoniai phalanx mintájára felfegyverzett és felállított ellenséges gyalogságot megpillantották, éktelen dühre gerjedtek, mert valahogy megtudták, hogy a phalanx harcosai nagyrészt azokból a volt rabszolgákból állott, akik az ephesosi parancs végrehajtásáért, hóhérmunkájuk jutalmául Mithridatéstől szabadságot kaptak. Miután a legionariusok rájuk vetették pilumaikat, kivont, rövid kardjukkal támadtak reájuk. Noha az egykori rabszolgák az első rohamnak bátran ellenálltak, a második csatasor támadására meginogtak.

Míg a harcmező közepén küzdő katonák között elkeseredett hevességgel folyt a harc, Archelaos egyik alvezére L. Murena legióit rohamozta meg, a másik oldalon pedig maga a pontosi fővezér vezette támadásra lovasságát, hogy a rómaiakat bekerítse. Hortensius tartalékban lévő gyalogosait a lovasság visszaszorította, és már-már az a veszélyes helyzet alakult ki, hogy sikerül őket a hegyekbe kergetni és a római derékhadat hátba támadni. Sulla értesülve legatusa szorongatott helyzetéről, valamennyi lovasával a segítségére sietett. Mikor Archelaos észrevette a római főparancsnok közeledését, felhagyott Hortensius csapatainak üldözésével, és teljes erővel a vezér nélkül maradt jobb szárnyra vetette magát.
Sulla, lovasságával a csata közepén megállva, egy pillanatig habozott, mitévő legyen. De ez csak egy pillanatig tartott! Azonnal döntött, és parancsot adott: Hortensius gyalogosai siessenek Murena csapatainak a segítségére, ő pedig Sulpicius Galba katonáival együtt ismét elfoglalta a helyét a fenyegetett jobb szárnyon, amely keményen ellenállott a pontosi lovasság meg-megújuló támadásainak.
A visszatért Sulla látványa felvillanyozta a legionariusokat, rárontottak Archelaos lovasságára, áttörtek rajta, majd hátba kapták, és a folyóba szorították. A csata a jobb szárnyon már el is dőlt, s ezért Sulla lovasaival átvágtatott a bal szárnyra, amelyen időközben megtört az ellenség támadása, és most itt is a római legionariusok lendültek ellentámadásba. A még harcoló phalanxot szétzúzták, és vad futásra kényszerítették.

A rómaiak az ellenséget kíméletlenül ölték-vágták, pusztították, sok pontosi lelte halálát a folyóban, a szűk hegyszorosban menedéket kereső ellenséget a legionariusok a sziklafalhoz szorították, és lekaszabolták. A pontosi harcosok közül sokan a táborba menekültek, ahol a visszatért Archelaos megkísérelte, hogy lelket verjen beléjük, és újabb bevetésre készítse fel őket. De a tábor felé özönlő menekülők e tervét halomra döntötték, a rend felborult, a legionariusok betörtek a táborba, és ott nagy öldöklést vittek végbe.
A pontosiak abban reménykedtek, hogy az est leple alatt sikerül kereket oldaniok. De a rómaiak ebben is megakadályozták őket: meggyújtott máglyák fényénél tovább folytatták a szörnyű emberirtást. Közben visszatértek a táborba a kiküldött pontosi élelemgyűjtő katonák, a rómaiak őket is kardélre hányták. Archelaos seregének töredékével a tenger felé menekült, s bár Sulla üldöztette, a pontosiaknak mégis sikerült készenlétben lévő hajóikra szállniok. A tengeren, hajók híján, Sulla nem üldözhette őket tovább, és így a megvert sereg maradványa biztonságban elhajózhatott.

A pontosiak embervesztesége óriási volt, a rómaiaké viszonylag csekély. Sulla emlékirataiban - később - nem kis túlzással azt állította, hogy az ütközet után hadseregéből mindössze tizennégyen hiányoztak, de estére kettő előkerült. Ez a nagyotmondás bizonyára nem felel meg a valóságnak. Nagy Sándor király hadijelentéseiben szintén ilyen elképesztően csekély véráldozatról számolt be, szemben az ellenség hatalmas veszteségeivel.
A rómaiak megsemmisítő győzelme bebizonyította a mozgékony legiós taktika fölényét a merev phalanx harcmodorral szemben, s rámutatott a sarlós harckocsik csekély értékére. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyöntetű, homogén, jól fegyelmezett katonaság nagyobb harci teljesítményre képes, mint a nagy tömegeket megmozgató, nehézkes, heterogén összetételű keleti hadsereg. Az i. e. 86. év márciusában kivívott chairóneiai győzelem hatása nagy volt. Mind Görögországban, mind a Közel-Keleten megingott a hit Mithridatés legyőzhetetlenségében, Sulla katonái pedig mindinkább bíztak fővezérük szerencséjében, sikerében.

Mialatt a chaironeiai csata folyt, Scribonius Curio serege elfoglalta az Akropolist. Előbb elvágták a vízvezetéket, s a szomjúságtól elkínzott védősereg végül is letette a fegyvert. (Miközben megadták magukat a rómaiaknak - a sors iróniája! -, váratlan eső zúdult Athénre.) A védősereget a legionariusok lemészárolták, Aristiont foglyul ejtették, hogy majd később megtartandó diadalmenetben végighurcolják Róma utcáin, és azután kivégezzék. Élete azonban másként fejeződött be, mert még előbb - vagy méreggel, vagy más módon - ehették láb alól a zsarnokot. Sulla visszaadta a legyőzött Athén szabadságát, a kipusztult lakosság helyébe mások költöztek, a híres város azonban csak nagy nehezen, több évtized elmúltával tudott ismét talpra állni.
Aristiónnak az Akropolison felhalmozott kincsei, mindpedig a chairóneiai győzelem után a pontosi táborban lefoglalt jelentékeny összeget képviselő értékek a rómaiakat óriási hadizsákmányhoz juttatták. Sulla, szokásához híven, bőkezűen jutalmazta meg harcosait, amivel csak növelte odaadásukat, ragaszkodásukat. Sulla jól tudta, hogy ez az új típusú római zsoldoskatonaság, a hivatásos zsoldosok hada főként a várható zsákmány reményében harcol. A katonák meggyőződhettek arról, hogy főparancsnokuk nagy teljesítményt követel meg tőlük, de nem fukarkodik a jutalmakkal sem.

Sulla nem mulasztotta el, hogy a chairóneiai csatatéren két győzelmi emlékművet (tropaeum) állítson, hadd hirdessék ezek is győzelmét, szerencséjét, az istenek kegyét az utókor számára. E tropaeumok emelésével Sulla egy görög földön meghonosodott szokásnak tett eleget. A miszticizmus iránt fogékony Sulla már korábban megismerkedett Tyché, a kiszámíthatatlan, az embernek jót vagy rosszat hozó, az emberek cselekedeteit irányító végzetszerű hatalom tiszteletével; a Tychével való kapcsolatára alapozta természetfeletti adottságába vetett hitét, éppen ezt ismerte fel benne kilikiai helytartósága idején a parthus követség kíséretében megjelent kaldeus jós. Ezt a Tyché-tiszteletet, amelyet Nagy Sándor is a magáévá tett, Sulla egybeötvözte a keleti Md-Bellona kultuszával, amelynek római megfelelőjét Venus istennővel azonosította. (A mai embert szinte meglepi, hogy ebben a hidegen számító, kemény, olykor cinikus férfiban milyen primitívnek, babonásnak látszó vallásosság rejtőzött, de ez az érzés a többi rómaitól sem volt idegen.)
A chairóneiai tropaeumokat Mars-Victoria-Venus isteni hármasnak szentelte, e három istenség egybekapcsolása - minden bizonnyal - Sulla agyában született meg, mintául a Capitoliueton tisztelt isteni együttes, Iuppiter-luno-Minerva, az úgynevezett capitoliumi trias szolgálhatott. A Sulla alkotta Mars-Victoria-Venus triasnak sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem volt előzménye, éppen ezért nagyon is valószínű, hogy az isteni együttes tiszteletét a Sullában leledzett hit teremtette.

Sulla Venust különös tiszteletben részesítette, s az istenséget Fortunával azonosította. Az iránta megnyilvánult kegyét mindenütt, főként azonban katonái körében terjesztette, hadd éljen bennük is az a hit, hogy fővezérük Venus-Fortuna istennő kiválasztott kegyeltje. A rómaiakban az a hagyomány élt, hogy az elpusztított Trójából elmenekült Aeneas, a római nemzet megalapítója, Venus istennő fia, és ezért a rómaiak Venus pártfogása alatt állnak. Éppen ezért görög földön Sulla az Epapfiroditos, vagyis Aphrodite (Venus) kegyeltje melléknévvel ruházta fel magát, amivel nemcsak a rómaiak, hanem a görögség szemében is kiválasztott személyként akart feltűnni. E személyes Venus-kultusznak - lehetséges - az volt egyik célja, hogy Sullát, az embert mértéktelenül fölmagasztalja, a görögség körében pedig magának új mítoszt teremtsen. Azt a gondolatot sem lehet teljesen elutasítani, hogy Sulla ezt propagandának szánta a magát Neos Dionysosnak (Új Dionysos) nevező Mithridatés ellen folyó háborúban.

Sulla nemcsak isteni védelemről, kegyről emlékezett meg, hanem álombéli látomásairól, a vele kapcsolatos jóslatokról is gyakran nyilatkozott, és gondoskodott, hogy ezekről katonái tudjanak, és higgyék is. Seregében elterjedt, hogy hadvezérük sikereit titokzatos, természetfölötti erőknek köszönheti, éppen ezért szinte vakon követték. És erre a polgárháború eljövetelét jósló időben Sullának szüksége volt, olyan katonaságra, amely inkább hozzá, hadvezéréhez, mint az államhoz, a köztársaság képviselőihez hű. Sulla ezért is használta állandóan a hadsereg által adományozott imperatori címet, ezzel is hangsúlyozta szoros, benső kapcsolatát katonáival.
Minden Sulla által veretett pénzérmén fellelhető nem csupán isteni védnökének, Venusnak az ábrázolása, hanem az imperator cím is. Ugyanez a cím jelenik meg feliratain is, sőt most már inkább ezt használta, mint a közjogi hatás- és jogkörét meghatározó proconsuli címet, hogy ezzel is kidomborítsa, miszerint nagyobb jelentőséget tulajdonít a hadseregfőparancsnoki tisztének, mint az Asia provincia helytartóságának, amely még mindig Mithridatés bitorló uralma alatt állt.

Alig vívta meg Sulla serege a chaironeiai ütközetet, i e. 86.márciusában Brundisiumból a tengerre futottak azok a hajók, amelyek L. Valerius Flaccus két legióját szállították. Archelaosnak a görög vizeken cirkáló hadihajói több római szállító járművet elfogtak, néhányát pedig a kedvezőtlen időjárás okozta viharok pusztítottak el. A hadsereg nagy részét mégis sikerült Thessaliában partra szállítani, és ezzel Flaccus serege megindult - Sulla legiói ellen! Rövid idő múlva a két sereg érintkezésbe került egymással, az elővédek találkoztak, beszédbe elegyedtek. A most érkezett római katonák torkig voltak Flaccus értelmetlen, a kegyetlenségig menő szigorával, kapzsisága miatt is gyűlölték parancsnokukat, viszont Sulla legionariusai csodákat meséltek Sulla bánásmódjáról, bőkezűségéről és nem utolsó sorban hadiszerencséjéről.
Sulláról a hírek hamarosan elterjedtek Flaccus katonái között, akik mind nagyobb számban szállingóztak át a táborába, és felajánlották szolgálataikat. Flaccus, hogy katonái további szökését megakadályozza, jobbnak látta nem érintkezésbe kerülni Sullával, sőt minden összeütközés elől kitért. Ezért nagy vargabetűvel Makedonia felé menetelt. Flaccus már tudta, hogy Sulla legyőzte Mithridatés főseregét, arról is értesült, hogy a Közel-Kelet népeinek bizalma megingott a királyban, sőt helyenként már forrongtak. Ha tehát - így számított Flaccus - a meggyengült, nem nagy létszámú pontosi haderőt Makedoniában legyőzi, megelőzi Sullát abban, hogy ő szerezze vissza ezt az értékes tartományt Rómának, és akkor őt, Flaccust illeti az érdem és a dicsőség!

Flaccus szinte zavartalanul menetelt Makedonia felé, ami a legkevésbé sem akadályozta meg Archelaost, hogy újabb ütközetre készüljön fel. Így akarta kiköszörülni a kardján esett csorbát, és megakadályozni Sulla átkelését Kis-Ázsiába. Archelaos végighajózott a görög szigetvilágon, mindenütt sarcolt, pénzt, kincseket rabolt, embereket hurcolt el, hogy fegyveres szolgálatra kényszerítse őket. Ő is azt tette, amit uralkodója, VI. Mithridatés.
A közel-keleti népek azonban már elégedetlenkedtek, torkig voltak a király elhúzódó háborúival, amelyek egyre több áldozatot követeltek. Annak is hamarosan híre jött, hogy a rómaiak tönkreverték a kitűnően felszerelt, hatalmas pontosi hadsereget, és megtudták, hogy csaknem egész Görögországot visszaszerezték. Rájöttek, hogy a nagyhírű Mithridatés nem legyőzhetetlen, és ezért mind több korábbi hívének megrendült a beléje vetett bizalma. A kisázsiai görögök azon törték a fejüket, miként tehetnék jóvá a rómaiakkal szemben elkövetett súlyos bűnüket, hogyan férkőzhetnének ismét Róma kegyébe, vagy legalábbis hogyan nyerhetnének bűnbocsánatot.

A görögök titkos tanácskozásai, megbeszélései kitudódtak, Mithridatés kémei, besúgói mindenütt jelen voltak. A király elhatározta, hogy a hűtlenséget még csírájában elfojtja. Galatiában szörnyű vérengzéssel torolta meg a felderített összeesküvést, majd pedig Chios szigetét kegyetlenül megbüntette. Ephesos fellázadt Mithridatés ellen, példáját több más város követte. De hiába dúlta fel a király az ismét kezére került városokat, végül kénytelen volt engedményeket tenni. Az adótartozások elengedésével és a szabadság visszaállításával próbálta az elégedetlen, háborgó görögséget megbékíteni.
A rabszolgákat felszabadította, amivel a szegények nagy tömegét megnyerte, de maga ellen hangolta a vagyonosabb rabszolgatartókat. Mithridatés a felkutatott vagyonos, előkelő származású pártütőket börtönbe vettette, s egy részüket kivégeztette. Mindez mégsem bizonyult elegendőnek, és ezért Mithridatés elhatározta, hogy a rómaiakat még görög földön megsemmisíti, mert ha a rómaiaknak sikerül átkelniük Kis-Ázsiába, hatalma alapjaiban rendül meg.

Mithridatés bízott Archelaosban, legjobb hadvezérében, hogy kiveri Görögországból a rómaiakat, és ezért ismét, nagy hadsereget bocsátott rendelkezésére. Az újjászervezett, megerősített pontosi hadsereg Euboeán gyülekezett, majd gyors menetben elindult, hogy Orchomenosnál, egészen közel a baljós chaironeiai csatamezőhöz, a Kopais-tó mellett, teljesen sík területen táborba szálljon. Éppen ezt a terepet tartotta Archelaos alkalmasnak, hogy tízezer főnyi lovasságával a római gyalogságot megsemmisítse.
Sulla parancsára a legionariusok ismét ásót ragadtak, de most nem védősáncokat ástak, hanem árkokat, hogy állásaikat előretolják, a pontosiakat pedig mind kisebb területre szorítsák vissza a mocsarak, a tó közvetlen közelébe. Archelaos és alvezérei kezdetben nem értették Sulla tervét, később rájöttek, hogy a sok, a polip karjaihoz hasonló futóárok összeroppantja, megfojtja őket. Úgy döntöttek, hogy a további árokásást meggátolják. Ezért Archelaos a pontosi lovassággal megrohamoztatta a dolgozó legionariusokat, és mind őket, mind a segítségükre siető társaikat kivettette állásaikból.

A római hadsorokban kavarodás támadt, a legiók meginogtak. Sulla odavágtatott, megpróbált lelket önteni harcosaiba. Minden igyekezete hiábavaló volt. Ekkor hirtelen leugrott a4ováról, jobbjába kardot, baljába az egyik legio hadijelvényét fogva, praetorianus testőrsége kíséretében a katonái közé vetette magát, és odakiáltott nekik: „Ha valaki benneteket, rómaiak, megkérdez, hol árultátok el imperatorotokat, Sullát, feleljétek, amikor Orchomenosnál harcolt!” (Plut. Sulla 21; Appian. Mithr. 49; Frontin. Strat. II 8, 12.)
A merész és bátor hadvezér jól ismerte katonáit, tudta, hogy az önmagát nem kímélő főparancsnok vitézi magatartása mindennél jobb, hatásosabb ösztönző. A Sulla segítségére siető legionariusok visszaverték a pontosi lovasság támadását, amely ezután már jobbnak látta, ha visszavonul állásai mögé. Sulla is az árkok mögé vonta vissza katonáit. Így végződött az első nap Orchomenosnál...

A katonák nyugovóra térhettek. Hajnalban Sulla rendeztette soraikat, megreggeliztette a harcosokat, hogy pihenten, jóllakottan jobb hangulatban lássanak a munkához és a harchoz. Ezután parancsot adott: folytassák az árokásást. Archelaos ismét rohamra indította lovasságát. De a legiók most acélfalként állták a támadást, parancsra hirtelen folyosót nyitottak a vágtázó lovasoknak, majd azonnal elreteszelték a visszafelé vezető utat. Kiválóan harcoltak a római seregben az íjászcsapatok, midőn az ellenség olyan szorosra fonta körülöttük a gyűrűt, hogy íjaikat már nem tudták kifeszíteni, nyilaikat kezükbe ragadva, támadtak a pontosiakra. A viadal hamar eldőlt. A csata első szakaszában már nagyszámú pontosi katona holtteste fedte a harcmezőt, a menekülők közül sokan a közeli mocsarakban, vagy a Kopais-tóban lelték halálukat. Az élve maradt és sebesült katonák a táborban találtak menedéket.

Sulla lassan nyomult előre. Megközelítette a pontosi tábort, akörül is árkot ásatott, hogy az ellenséget körülzárja, mivel attól tartott, hogy Archelaos csapatait ismét hajón menti ki. Sulla állandóan ott volt, ahol katonái dolgoztak, buzdította, lelkesítette őket, folytassák a munkát, utána pedig rohamozzák meg a tábort. Ne tartsanak semmitől, hiszen már kétszer fényesen bebizonyították, mennyivel különbek az ellenségnél, amelyet ha itt és most megsemmisítenek, vége a háborúnak!
De Archelaos és tisztjei sem maradtak tétlenek. Bizalmat, bátorságot akartak önteni csüggedt harcosaikba, megmagyarázták, hogy most életükért, szabadságukért küzdenek. A rómaiak amikor rátámadtak a megerősített táborra, elkeseredett közelharc kezdődött. Ekkor az egyik legio parancsnoka, aki az élvonalban harcolt, felrohant a sáncra, és leterítette az első szemben álló katonát. Erre az egész római had utána tódult, betört a táborba. A pontosiak menekültek, a rómaiak pedig, akit csak értek, lekaszaboltak. Maga Archelaos úgy menekült meg a haláltól vagy a fogságtól, hogy elrejtőzött a tóban. Másnap sikerült neki egy sajkán kínos helyzetéből megmenekülnie.

A csatát követő napon Sulla kitüntette a harcban kivált tisztjeit és katonáit. De most nem volt engedékeny, hanem büntetett is. Ettől az új típusú, hivatásos katonákból álló hadseregtől, ha egyébként eltűrte is a lazaságot, a harcban a legnagyobb teljesítményt követelte meg. Kitüntetéssel, jutalommal és megfelelő időben alkalmazott fegyelmezéssel, büntetéssel alakította ki Sulla azt az odaadó római katonaságot, amely fővezérének hűséges eszköze. Most azoknak a cohorsoknak a parancsnokai, a centuriók és a legénység, amelyek állását az ellenség áttörte, kötelesek voltak a vezéri szállás előtt, tűző napsütésben, mellvértben, sisakosan, de fegyvertelenül állni - társaik megvetésének kitéve.

Sulla nagy győzelmet aratott Orchomenosnál. Ekkor már i. e. 86 ősze volt, a háború csaknem két éve folyt, s bár Görögország e diadal következtében csaknem teljesen felszabadult a pontosi uralom alól, a küzdelemnek még nem volt vége. Most a rómaiak Boiotián át a tenger felé meneteltek. A boiótiaiakat, mivel több ízben hűtlenek voltak a római ügyhöz, Sulla nem kímélte. Katonái rabolva pusztították az egykor virágzó országot.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974