logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A polgárháború.

Végül is, a válságos helyzetre való tekintettel, Carbo nem halogathatta tovább a consulválasztásokat. Az i. e. 84. év végén L. Cornelius Scipio Asiagenust és C. Norbanust a következő esztendőre consullá választották. Meglepő, hogy Scipio megválasztásához a hatalom birtokosa hozzájárult, mert korábban meggyőződéses optimata lévén, tevőlegesen küzdött Saturninus és Glaucia mozgalma ellen. Most bizonyára, korábbi nem éppen jelentékeny hadisikereire és a Scipiók híres nevére való tekintettel, még a túlzó popularisok is beleegyeztek megválasztásába.
Okulva Cinna tragikus példáján, feltételezték, hogy őt a legiók alkalmas parancsnoknak tartják, és szívesen engedelmeskednek. Titokban talán abban is reménykedtek, hogy Scipio személye alkalmas a közvetítésre, és Sulla hajlandó őt a senatus képviselőjeként tárgyaló félnek elfogadni. Viszont Scipio consultársa éppen Saturninus barátja és harcainak részese volt, korábban még a túlzó popularisok közé tartozott, de most hatvanéves fejjel már lehiggadt. A cinnai korszakban mérsékelten viselkedett, s ekkor már szívesebben választotta volna a békés megoldást, mint a háborút.

Pedig a háború elkerülhetetlennek látszott. I. e. 83. év elején Sulla Patrai kikötőjében hajóra szállította mintegy negyvenezer főnyi hadseregét. Milyen más volt ez a had, mint amellyel alig néhány esztendeje Italiából útnak indult, hogy kalandosnak látszó hadjáratát Mithridatés serege ellen megkezdje! Katonasága döntően átalakult. Ezek a fegyveres polgárok szinte kiszakadtak a társadalomból, és fővezérük hűséges eszközévé váltak.
A hosszú hadjárat alatt, tekintettel a politikai viszonyokra, csaknem minden kapcsolatot elvesztettek szülőföldjükkel, otthonuk a tábor lett, egyetlen tanult mesterségük a fegyverforgatás. Vakon követték imperatorukat, aki már több ízben bebizonyította, mennyire ismeri a katonák lélektanát. A katonák jól tudták, hogy Sulla bőkezű, gazdagon jutalmaz, minden ütközetet megnyer. Seregének nagy része már a „szövetséges-háború” idején is alatta harcolt, majd tapasztalta, miként verte meg a legyőzhetetlennek tartott pontosi hadsereget. Meggyőződéssel hitték, hogy fővezérük minden vállalkozását a szerencse kíséri.

Csak ilyen meggyőződéses, hű és elszánt hadsereggel vállalhatta Sulla a harcot Róma és Italia ellene fordult népei ellen. Megválasztott consulok legiói ellen kellett harcolnia, de Sulla katonáit nem gyötörték alkotmányjogi kételyek, ők csak vezérükben bíztak, neki hittek. Az indulás előtt, még mielőtt hajóra szálltak volna, Sulla feleskette seregét, hogy a háború befejezéséig vele maradnak, a végsőkig kitartanak mellette, s Italiát megkímélik, semmilyen erőszakos cselekedetre nem vetemednek, tartózkodnak a polgárság zaklatásától.
A katonák lelkesedésükben felajánlották Sullának összegyűjtött hadizsákmányukat, ezzel töltik meg a hadikincstárt. Ezt a segítséget, ezt az áldozatot Sulla bölcsen nem fogadta el tőlük, nem akart katonái lekötelezett adósa lenni, de megköszönte készségüket, és harcra buzdította őket. A hadsereget szállító nagy hajóraj Brundisium (ma Brindisi) kikötőjében vetett horgonyt.

A város nem tanúsított ellenállást. Jellemző, hogy sem a korábbi, sem a mostani consulok nem erősítették meg ezt a fontos kikötővárost, noha minden jel arra mutatott, hogy Sulla serege itt száll majd partra. Talán az új consulok, Scipio és Norbanus abban reménykedtek, hogy amennyiben a partraszállást nem akadályozzák meg, nem ingerlik fel Sullát, s így nyitva marad az út a megegyezéshez. A város lakossága, amely nagyrészt új polgárokból állott, szívélyesen fogadta Sullát, aki azonnal és mindenütt kihirdettette, hogy tiszteletben tartja polgárjogukat, sőt a popularisok ama törvényét, amely őket valamennyi választókerületbe besorolja. Mivel Sulla az ellenség propagandájának a vitorlájából a szelet kifogta, most már a többi helység lakossága is követte a brundisiumiak példáját.
Sulla a senatus felajánlott védelmét visszautasította, kijelentve, hogy számára nagyobb biztonságot nyújt hadserege. A consulok belátták, hogy békés megegyezésre nincs kilátás, sőt a lakosság sem tanúsít ellenállást. Nem maradt számukra más választás, minthogy legióikkal megakadályozzák Sulla seregének előnyomulását. Ezzel kitört a polgárháború! Sulla, aligha léphetett más útra, meg kellett tisztítania Rómát ellenségeitől. A bűnösöknek és segítőtársaiknak lakolniuk kell. Meg kell teremtenie azt az államjogi helyzetet, amely az ő felfogása szerint, a legjobban szolgálja Róma érdekeit. Sulla azzal az alkotmányjogi aggállyal sem törődött, hogy Italia földjére lépve, átlépte proconsuli hatáskörét, és most már seregének illegális fővezéreként harcol.

Mióta Sullát consullá választották, azóta az események szinte sodorták, olyan útra kellett lépnie, amelyre korábban nem is gondolt. Nem valószínű, hogy csak a becsvágy és kapzsiság hajtotta, nem lehet tőle elvitatni a rómaiak hagyományos kötelességtudását, s felelősségérzését. Több alkalommal is lehetősége nyílt arra, hogy félreálljon az útból, másoknak engedje át a hatalomért való marakodást. Sulla hitt küldetésében, meggyőződéssel bízott álombeli látomásaiban, sőt emlékirataiban egyenesen azt javasolta barátjának, Lucullusnak - akinek művét ajánlotta -, hogy semmit ne tartson annyira biztosnak, mint amit az istenség éjszaka álmában közöl vele. (Plut. Sulla 6.)
Sulla meg volt győződve arról, hogy küldetése Rómát külső és belső ellenségeitől megszabadítani. Chaironeia, Orchomenos mellett aratott nagyszerű győzelmei megerősítették ezt a hitét. Az istenek segítségével képes a sokszoros túlerőt legyőzni. Feladatát teljesítette, visszaszerezte az elfoglalt tartományokat, a közel-keleti rendet helyreállította. Reá vár most a soron következő feladat megoldása: ki kell vezetnie hazáját abból a káoszból, amelybe Róma a Gracchusok fellépése és meggyilkolása óta került.

Sullának elég ideje volt, gondolkodhatott a reá váró feladatokon, megvitathatta a tennivalókat barátaival. Ráeszmélt, hogy az államélet területén bizonyos reformok elkerülhetetlenek. Megszokta, hogy hadserege élén parancsait ellentmondás nélkül teljesítik. A beosztottak kötelessége utasításainak végrehajtása. Bár tanácskozott alvezéreivel, a kezdeményezés és a döntés jogát magának tartotta fönn.

Sulla partraszállása után megkezdődött a két évig tartó polgárháború, amely nagy vér- és anyagi áldozatot követelt. Talán maga Sulla sem számított arra, hogy a popularisok vezette Róma és Italia ilyen erős és tartós ellenállásra képes, hiszen az ő harcedzett, fegyelmezett hadseregével nagyrészt újoncok, frissen toborzott csapatok kerültek szembe. És amíg Sulla, e kor legjobb római hadvezére, maga irányította seregének hadműveleteit, addig a popularisok csapatai össze nem függő alakulatokban, szinte szervezetlen módon vették fel ellene a küzdelmet. Bármennyire megoszlott Róma polgárságának véleménye, az italiai lakosság nagy része tisztelte a consulokat, e tisztet betöltő államférfiakat. A consulság tekintélye még mindig nagy volt.
A popularisok agitációja az italiaiak között termékeny talajra lelt. Azzal érveltek, hogy Sulla mereven ragaszkodik a „szövetséges-háború” előtti jogi helyzethez, és ezért az új polgárok kivívott jogait hatálytalanítja. Sulla már Brundisiumban éppen az ellenkezőt jelentette ki, de hirdetménye - az akkori hírszolgálati viszonyok közepette - nem jutott el a popularisokhoz hű területekre.

Az italiai népek közül a samnisok különben sem adták fel a harcot a római köztársaság ellen, ádázul gyűlölték Rómát, sőt az a hír is elterjedt, hogy a Város elpusztítását tervezik. Minthogy pedig a samnisok még mindig nem tették le a fegyvert, az emlékezetes törvények nem terjedtek ki reájuk, ők nem részesültek római polgárjogban. Különösen Sullát gyűlölték, aki őket több csatában legyőzte, a foglyul esett harcosokat halomra ölette, városaikat elpusztította.
Közismert volt, hogy Sulla a samnis népnek elkeseredett ellensége, tőle soha semmi jót nem várhatnak. A samnisok ezért elhatározták, hogy felveszik ellene a harcot, s egyben a polgárháború által meggyöngített Róma ellen is megvívják majd a sorsdöntő csatát. A partraszállás után Sulla már nem állott egyedül. Az őt kísérő befolyásos optimaták felszólították clienseiket, híveiket, csatlakozzanak Sullához.

Magában Rómában is tartózkodtak még többen, akik ellenzéki álláspontot képviseltek - titokban. Óvatosan szembeszálltak ugyan a popularisokkal, de nem sok eredménnyel. Most jobbnak látták, ha elhagyják Rómát, és Sulla oldalán küzdenek. Mind több senator érkezett Sulla táborába, így egy szép napon beállított hozzá M. Terentius Lucullus, kedvelt barátjának az öccse, majd M. Aemilius Lepidus, P. Cornelius Cethegus, korábban buzgó popularisok, sőt ez utóbbi annak idején a fiatal Mariusszal együtt menekült el Rómából, éppen Sulla pribékei elől. Sulla fátyolt borított a múltra és mindkettejüket szívélyesen fogadta. Éppen olyan barátságosan vette magához Marius hajdani hívét, Q. Lucretius Ofellát (még találkozunk vele!), és mind neki, mind Cethegusnak fontos beosztást adott seregében.
A számos hozzá átálló római közül leginkább Q. Caecilius Metellus Pius érkezésének örült, aki - említettük már - Marius és Cinna ostroma idején magára hagyta Rómát, és katonáival Africába menekült. Most csapataival együtt csatlakozott Sulla legióihoz. Metellus Pius eme lépését Sulla nagyra értékelte, hiszen proconsuli tisztet viselt, ami az ő helyzetének törvényes voltát hangsúlyozta. Metellus Pius az optimaták körében nagy tekintélynek örvendett, és most hogy főparancsnokául fogadta el Sullát, sok római követte példáját.

Nagy segítséget jelentett Sulla számára egy fiatal római lovag érkezése, aki saját kezdeményezésére, a maga erejéből három teljes legiót toborzott, kiképzett, és velük együtt állított be Sulla táborába. Ez az alig huszonhárom esztendős fiatalember Gnaeus Pompeius volt, a meghalt Pompeius Strabo consul fia, aki a „szövetséges-háborúban” apja parancsnoksága alatt harcolt, és már akkor tanújelét adta kitűnő katonai képességeinek. Említettük, hogy a cinnai korszakban csak nagy nehezen menekült meg a vagyonelkobzástól, de úgy látszik, valahogyan sikerült magát annyira tisztáznia, hogy Cinna életének utolsó hónapjaiban a consul táborában, Anconában tartózkodott; hogy a maga jószántából-e, vagy sem, nem tisztázható.
Most azonban bebizonyította kiváló szervezőtehetségét is, mivel - szinte az ellenség szeme láttára - verbuválta katonáit nagy kiterjedésű picenumi birtokain, főként apjától örökölt clienseit. (Ez a saját kezdeményezésre történt toborzás a római történelemben egészen új jelenségnek számított.) Pompeius - jó érzékkel - felismerte Sullában a jövő emberét, s úgy vélte, ha hozzá csatlakozik, megcáfolja az apja nevéhez fűződő hátrányos megítélést. Sulla örömmel fogadta az ifjú Pompeiust, és példaként mutatta be a kíséretében tartózkodó optimatáknak, mint olyan embert, aki önálló, bátor kezdeményezésével az ellenség erejét gyengítette, egyben megerősítette Pompeiust önálló, de illegitim parancsnoki tisztében, ami az amúgy is fölöttébb becsvágyó fiatalember önérzetét megnövelte.

Hasonlóképpen a maga szervezte katonai egységekkel érkezett Sullához M. Licinius Crassus, akinek apját, bátyját Marius banditái kegyetlenül meggyilkolták. Ő maga üggyel-bajjal Hispaniába menekült, ahol nyolc hónapig rejtőzött, majd Cinna halálának a hírére előmerészkedett, és tüstént katonákat toborzott. Két és fél ezer főnyi kis seregével Africa tartományba hajózott át, ott felkereste Metellus Piust, aki kis létszámú seregével csak az alkalomra várt, hogy Italiában Sullához csatlakozhassék.
Metellus barátságtalan, merev magatartása miatt Crassus megsértődött, és Sulla érkezésének a hírére katonáival hajóra szállt, és Italiába ment. Most az imperatorral közösen akart bosszút állni apja és bátyja meggyilkolásáért, és nem utolsósorban anyagilag is kárpótolni magát az elkobzott vagyonért.
Sulla tehát már nem állott egyedül, nem egyedül vezetett háborút a popularisok által kormányzott Róma ellen. Egyre többen csatlakoztak hozzá, és ajánlották fel szolgálataikat, a legcsekélyebb mértékben sem törődve azzal, hogy Carbo kívánságára a készséges senatus i. e. 83 nyarán Sullát ismét közellenségnek nyilvánította. Ez az intézkedés a Sulla táborában tartózkodó személyekre is vonatkozott. A consulok felkészültek a védelemre, megszervezték az ellenállást.

Sulla - mintha mi sem történt volna - seregét Brundisiumból a Via Appián északra, Róma felé vezette. Kezdetben nem ütköztek ellenállásba. Sulla ismételten figyelmeztette katonáit, kerüljék az erőszakot, békésen vonuljanak át Italián, ne háborgassák a lakosságot, és ügyeljenek arra, hogy a termőföldeken, legelőkön ne okozzanak kárt. „Úgy látszott, mintha Sulla nem a háború megbosszulójaként, hanem mint a béke megteremtője jött volna Italiába, olyan nyugalommal vezette hadseregét Calabrián át Campaniába, mintha egyetlen gondja a földek, a termés, az emberek és városok megkímélése lenne.
Megkísérelte, hogy a háborút a törvények tiszteletben tartásával, méltányos feltételekkel fejezze be”, írta az i. sz. I. században C. Velleius Paterculus. (Vell. II 25.) Sulla ezzel is bizonyítani kívánta, hogy nem Italia népei, hanem a - szerinte - hatalmat birtokló maroknyi római zsarnok ellen visel hadat. Erről a népet újra meg újra meg kellett győzni, hiszen szemükben a consulok Rómája volt a törvényes hatalom.

Róma pedig több hadsereget állított fel, és indított hadba. Egyet-egyet a consulok, Scipio és Norbanus, egyet pedig proconsuli minőségben Carbo vezetett, parancsnoki tisztet kapott a consuli seregekben M. lunius Brutus, Marius buzgó híve, valamint a kitűnő tehetségű Q. Sertorius is. A két consul vállalta magára, hogy legióikkal megvédik Rómát a déli irányból előnyomuló ellenséges hadak ellen. Norbanus seregével Sulla a Tifata-hegy és Capua városa között elterülő síkon ütközött meg, és rövid idő alatt tönkreverte a consul legióit.
Íme, elérkezett tehát az idő, Róma történetében első (sajnos, nem utolsó) ízben, amikor két római hadsereg ellenségként állott egymással szemben - Italia földjén! Csak elismeréssel adózhatunk Norbanus consulnak, hogy főként újoncokból álló legióival ütközetre vállalkozott a nagyhírű hadvezér számos csatában kitűnt katonasága ellen. Talán rosszul tájékoztatták, talán vágyott a hadi dicsőségre, s ezért nem egyesült Scipio nem is nagyon távol táborozó seregével.
Norbanus - miután az ütközetben hatezer embert vesztett - serege maradványával Capuába vette be magát. Sulla körülzárta a várost, és megindult Scipio legiói ellen. Előbb még áldozatot mutatott be a Tifata-hegyen különösen tisztelt Dianának, és fogadalmat tett, hogy győzelme emlékére, hálából szentélyt építtet a segítő istennőnek, egyben a birtokot, a hegyből fakadó hőforrásokat is neki szentelte, illetve az építendő templomnak adományozta.
Norbanus legyőzése után a háború Campaniában tovább folytatódott. Itt, Teanum Sidicinum közelében táborozott Scipio, a consul, katonáival. Sulla serege megközelítette Scipio állásait, s most a két római had farkasszemet nézett egymással. Sulla, már több ízben bevált módszerének megfelelően, követeket küldött a consulhoz, és színleg békés megegyezést ajánlott fel neki. Scipio hajlott a megegyezésre, hiszen nem nagyon bízott újoncainak harci erényeiben. Nem ismerte még Sulla ravaszságát, mesterkedéseit!

És most ismét bebizonyosodott az, amit - állítólag - Carbo mondott Sulláról: „Ha a Sulla lelkében lakozó oroszlánnal és rókával kell harcolnia, jobban fél a rókától.” (Plut. Sulla 28.) Mert minden bizonnyal Sulla tudtával, ha éppen nem az utasítására, legionariusai barátkozni kezdtek Scipio embereivel. Meggyőzték őket főparancsnokuk páratlan hadiszerencséjéről, elbeszélték nekik - nyilván megtoldva - nagyszerű fegyvertényeit, meséltek pompás ajándékairól, jutalmairól, dicsérték engedékenységét. És ennek meg is lett a várt hatása: Scipio legénysége előbb kisebb egységekben, majd tömegesen átszökött Sulla táborába, a consult és főtisztjeit magukra hagyták, és Sulla minden különösebb nehézség nélkül foglyul ejtette őket.
Igen érdekes és figyelemre méltó lehetett a találkozó a „szerencsés” Sulla és a fogoly Scipio consul között. A gyanakvó, bizalmatlan Sertorius, aki jól ismerte Scipiót, jó előre figyelmeztette parancsnokát, óvakodjék Sullától. A patríciusi Cornelius-nemzetség két sarja nagyurak módján, államférfiakként tárgyaltak, beszélgettek egymással. Még ha röviddel azelőtt ellenségként álltak is egymással szemben, a vérségi kötelékeken kívül, nemzetséglik ősi közös hagyományai összekapcsolták őket. Sulla puhatolózott, miként ítéli meg a római köztársaság consulja az alkotmányos helyzetet, s ezért szóba hozta a senatus közjogi állását, a nép szavazati jogát, a polgárjog kérdését. Mindketten előterjesztették javaslataikat, feltételeiket (Sulla úgy tett, mintha Scipio közvetítő előterjesztéseit fontolóra venné).

Később a tárgyalásokba bevonták kíséretük tagjait: Sulla környezetében tartózkodó előkelő nobiliseket, senatorokat és Scipio főtisztjeit. (Cic. Phil. XII 27.) Talán szükségtelen megemlítenünk, hogy egyikük sem bízott a másikban, Sulla azonban az erőszaknak még a látszatát is kerülni igyekezett. Scipio - mi mást tehetett? - elfogadta Sulla fegyverszüneti javaslatait, utána pedig Sulla a consult, valamint foglyul ejtett fiát, s a főtiszteket mind szabadon bocsátotta. Ez a nagyvonalú eljárás mindenkit meglepett. „Mert Sulla annyira más volt harcosnak, mint amennyire más volt győztesként. A győzelemig igen óvatosan engedékeny, a győzelem után pedig kíméletlenül kegyetlen... Ebben az egy férfiúban kettős és egymástól merőben eltérő természet példáját figyelhetjük meg.” (Veil. II 25.)
Sulla nagylelkűnek mutatkozott, hogy ennek híre minél szélesebb körben elterjedjen. Arra számított, hogy a szabadon bocsátott consul, aki katonáinak tehetetlenségéről meggyőződött, hamarosan újabb hadsereget vezet ellene, és akkor ismét könnyen legyőzheti.

Sulla csalódott, mert Sertorius, szabadon engedése után - megszegve a fegyverszüneti egyezményt - azonnal csapatokat toborzott, megszállta Suessát, és Sullához szító lakosságát kegyetlenül megbüntette. Holott Scipio azzal bízta meg, igyekezzék Norbanust is a fegyverszünet megkötésére rávenni. Sullának most már semmi oka nem volt arra, hogy a fegyverszüneti megállapodást megtartsa. Meggyőződött arról, hogy a kardra és kizárólag a kardra kell bíznia a döntést, Róma popularis vezetői könyörtelen és kérlelhetetlen ellenségei. Belátta, hogy Rómáért, a hatalomért meg kell vívnia a harcot. Seregével tehát behatolt Latium területére.
A popularis táborból sokan szöktek át Sullához, s hírül hozták, hogy ellenségei az innenső Galliában és Etruriában élő híveik segítségére számítanak, sőt Sertoriust Hispaniába küldték, hogy a tartomány helytartójaként csapatokkal és pénzzel támogassa őket. A Sullához csatlakozott szökevények többsége nem az igazság szolgálatáért ajánlotta fel kardját, hanem úgy látta, hogy a küzdelemben Sullának több esélye van, mint a popularisoknak, s ezért pályafutását az ő oldalán inkább egyengetheti, és nem utolsósorban, többet harácsolhat. Ilyen ember volt bizonyos Lucius Sergius Catilina, egy elszegényedett, jelentéktelenné vált patríciuscsalád sarja, aki azt remélte, hogy felettébb gyanús üzelmeit elfeledteti, ha Sulla mellé áll.

Hasonló jellemű volt a homályos múltú Gaius Verres, Carbo proconsul quaestora: miután elsikkasztotta a hadikincstárt, az ellenséges táborban várta a megbocsátást, majd pedig a szerencsét. (Mindketten még emlékezetes szerepet játszanak majd Róma történelmében...) Akadtak azonban a szökevények között olyan előkelő, tisztességes politikusok is, akik mélyen csalódtak a hatalomra került popularis politikusok kapkodó, minden célkitűzést nélkülöző kormányzásában, és nem éppen alap nélkül, életüket sem érezték biztonságban, mint például L. Marcius Philippus, aki nemrég még censorként működött.

A hadműveletek már Rómától délre, a Városhoz közel fekvő területeken zajlottak. Csak kevés helyen folyt még - amennyire erre a szervezetlen popularis seregegységek módot adtak - szabályos hadmozdulat. A fiatal Pompeius maga toborozta legióival Picenum területén hadakozott, amikor Scipio consul újabb seregével ellene fordult, abban bízva, hogy vele könnyebben bánik el, mint Sullával. Sulla értesült Pompeius szorongatott helyzetéről, és hadseregével a segítségére sietett. Scipiót csapatai ismét cserbenhagyták, és átálltak a fiatal hadvezér seregéhez. Pompeius megerősödött hada élén fölöttébb öntudatosan fogadta a katonái kíséretében érkező imperatort.
Ám ahogy megpillantotta a feléje lovagoló Sullát, okos számítással, leugrott a lováról, és a főparancsnokot nagy tisztelettel imperatorként köszöntötte. Sulla válaszában Pompeiust - kitüntetésképpen - ugyancsak az imperator megszólítással üdvözölte, ami roppantul hízelgett a becsvágyó ifjú hiúságának.

A jelenlevőket méltán meglepte ez a jelenet! Hiszen a római hagyományok szerint, csak hadseregparancsnoki tisztséget betöltő magas rangú magistratust kiálthattak ki katonái a csatatéren kivívott nagy győzelem után imperatornak. Pompeius viszont még semmilyen köztisztséget nem viselt, voltaképpen még győzelmet sem aratott. Sulla azonban ezzel a megszólítással tulajdonképpen önálló hadseregparancsnoknak ismerte el Pompeiust, aki így szinte egyenrangúnak számított Metellus Piusszal.
Valóban, Sullát nehéz volt kiismerni! A törvényes állapotok visszaállításáért harcolt, és túltette magát a hagyományokon alapuló törvényes jogszokásokon. De Sullának tervei voltak a fiatal Pompeiusszal, teljesen a maga szolgálatába akarta állítani, mert meggyőződött róla, hogy tehetséges, használható ember. Elhatározta, hogy rábírja, váljék el feleségétől, és vegye nőül az ő mostohaleányát, Aemiliát, hitvesének, Metellának, első házasságából született leányát. Családi kötelékekkel is magához kívánta láncolni. Ez később meg is történt. A hiú Pompeius e házasságával kapcsolatba került Róma legelőkelőbb családjaival.

Sulla a találkozás után megparancsolta Pompeiusnak, csatlakozzék seregével Metellus Pius legióihoz, s vonuljanak együtt Italia keleti partja mentén Ariminum (ma Rimini) ellen, mert az ellenséges haderők, Carbo vezényletével, onnan fenyegették Sulla előnyomuló hadait. A válságos i. e. 83. esztendő nyarán Rómát súlyos csapás érte.
A Város büszkesége, a capitoliumi ősi Iuppiter-templom alapjáig leégett. A népet mélyen megrázta az etruszk királyok korából származó, nagyhírű szentély pusztulása. A templomban dühöngő tűzvész elhamvasztotta az istenségnek felajánlott nagy értékű fogadalmi ajándékokat, megannyi dicsőséges csatában szerzett győzelmi jelvényeket. A rómaiak rossz előjelnek fogták fel a Iuppiter-templom pusztulását, a borúlátó emberek a Város megsemmisülését jósolták.
A tűzesetet minden bizonnyal gondatlanság okozta, mégis a hírverés kihasználta a gyászos eseményt, a kétségbeesett hangulatot. A popularisok Sulla titkos ügynökeit vádolták a szentély felgyújtásával, a Sulla-pártiak pedig (mert ilyenek is akadtak még Rómában) azt suttogták, hogy a popularisok követték el a felháborító gaztettet.

A szerencsétlenség annál is inkább rontotta a lakosság hangulatát, mert éppen ezen a napon Carbo javaslatára a senatus Metellus Piust és más neves optimata társát közellenségnek nyilvánította. Pedig ezeknek a személyeknek még mindig nagy neve volt a polgárság körében. Nem sokkal ezután Carbo proconsuli minőségében a seregeiknél tartózkodó consulok helyett összehívta a consulválasztó népgyűlést.
A megfélemlített polgárok ellenvetés nélkül a két jelöltet, Carbót és a huszonhat éves Gaius Mariust tették meg az i. e. 82. év consuljaivá. Mindkét jelölt megválasztása alkotmányellenes volt: Carbo meg sem várta, hogy az előző consulsága utáni kötelező időköz elteljék, Marius pedig sem a törvényes életkort nem érte még el, sem a megkívánt tisztségeket még nem töltötte be. Carbo arra gondolt, hogy Mariust apja nagy híre ajánlja a consulságra, a veszély órájában az ő tekintélye és - feltételezett - tehetsége diadalra vezeti a római fegyvereket.

A Rómában zajló politikai eseményekkel egyidőben Italiában folytak az ellenségeskedések. Asia tartományban Sulla legatusa, L. Licinius Murena is sütögette a maga pecsenyéjét. Haddal támadt rá a pontosi királyságra, arra hivatkozva, hogy Mithridatés nem tartotta meg a dardanosi egyezményt, amely őt, Murenát egyébként sem kötelezi, mivel azt nem foglalták írásba. Így minden előzetes hozzájárulás, parancsnoka engedélye nélkül háborúskodott - nem sok sikerrel...

A popularisok hadai Italiában sikertelenül hadakoztak. Norbanus és Scipio kétszeres kudarca következtében az ellenállás meggyöngült, s Sulla szinte nehézség nélkül folytathatta előnyomulását - Latiumban. Néhány megerősített város ellenállott neki, így Nola, Capuat, Neapolis (ma Nápoly), ezeket ostromzár alá vette, és sorsukra bízta. A szokatlanul korán beköszöntött hideg tél gátolta a hadmozdulatokat.
A harci szünetet Marius arra használta fel, hogy Róma védelmére újabb csapatokat toborzott. Mivel a zsoldfizetésre nem volt elegendő pénz a kincstárban, a consulok - a senatus hozzájárulását kierőszakolva - összeszedették a templomokban őrzött nagy értékű nemesfém kincseket, és elszállíttatták. Carbo Ariminumba utazott, hogy hadserege parancsnokságát átvegye, s most már nagy eréllyel felkészítette a várost, hogy az Etruriába és az Alpokon inneni Gallia felé vezető utakat ellenőrizze.

A várható nagy összecsapásra mégsem itt, hanem Rómától délre, Praeneste (ma Palestrina) városa közelében, Sacriportusnál került sor. Itt Sulla legiói Marius hadával kerültek szembe. Az ütközet rövid ideig tartott, mert a csata hevében öt gyalogoscohors és két lovascsapat cserbenhagyva Mariust, átállt Sullához, s szembefordult az imént elhagyott fegyvertársaikkal. Marius szorongatott csapatai a súlyos veszteségek után elmenekültek a csatamezőről. Valamennyien a közeli Praeneste megerősített, hegyormon épített, szinte bevehetetlen várába igyekeztek eljutni, közöttük volt a fiatal C. Marius is, aki mindjárt az első ütközetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Sulla harcosai a menekülők nyomában voltak, s akit csak utolértek, kíméletlenül lemészárolták. Marius is csak annak köszönhette életét, hogy a vár faláról lebocsátott kötélen felmászott. Arról viszont még idejében gondoskodott, hogy a Rómából elragadott kincseket a várba mentesse. Sulla a Marius seregében szolgált és most foglyul ejtett samnis harcosokat irgalmatlanul kivégeztette. E véres cselekedet rövid idő múlva súlyos következményekkel járt...

Praenestét Sulla csapatai nem tudták bevenni. A meredek hegyi utakon csak nehezen jutottak előre, mindenhonnan Marius katonáinak csapdái leselkedtek reájuk. De Marius szövetségesei sem tudták a hegyi erődöt az ostrom alól felmenteni. Sulla semmi értelmét nem látta, hogy idejét Praenesténél vesztegesse, ezért sáncokkal vétette körül, hogy senki se juthasson ki a várból. Így akarta a Praenestébe szorult mintegy tizenötezer főnyi katonát kiéheztetni. Az ostromlásra ott hagyott csapatok parancsnokává azt a Q. Lucretius Ofellát nevezte ki, aki csak nemrég állt át hozzá. Carbo miután értesült consultársa válságos helyzetéről, seregével segítségére sietett, és feladta jól kiépített hadállásait, de felmérve Marius kilátástalan helyzetét, visszavonult Ariminumba.
A Rómában hatalmon lévő popularisok tudták, hogy helyzetük egyre reménytelenebb. Belátták, hogy a consulok seregei képtelenek Rómát Sulla ellen megvédeni. Végső kétségbeesésükben végzetes lépésre szánták rá magukat. L. Iunius Brutus Damasippus praetor összehívatta a senatust, és ott pribékeivel szörnyű vérfürdőt rendezett. Számos nagy hírű senator esett az esztelen vérengzés áldozatául, így az agg Q. Mucius Scaevola, a pontifex maximus, akit már Fimbria is el akart tenni láb alól.
Az aggastyán előre látta a sorsát, mégis a helyén maradt, nem menekült, többször is hangoztatta, inkább teljesedjék be végzete, mintsem, hogy fegyveresen vonuljon Róma ellen. (Cic. Att. VIII 3, 6.) Még Carbo unokafivérének sem kegyelmeztek, mindenkinek el kellett pusztulnia, akiről csak feltételezték, hogy nem ért egyet a Rómát végveszélybe sodró consulok terveivel. A temetetlenül hagyott senatorok holttestének fejét vették, és Damasippus praetor parancsára az áldozati állatok tetemei közé dobták.

A vérengzés után a popularis vezetők egy része, közöttük Iunius Brutus Damasippus is, kereket oldott. A szerencsétlen Város magára maradt, és rettegve várta a bosszúálló Sullát, akit közömbösen hagyott a rémtett híre. Megszállta a Város kapuit, majd seregével letáborozott a Mars-mezőn, a pomeriumon kívül. Szinte iróniaként hat, hogy Sulla miként őrizte a hagyomány látszatát, nem úgy, mint i. e. 88-ban, amikor minden ilyen meggondolást a sutba dobott.
Most meg akarta nyugtatni Róma népét, sőt: a Mars-mezőre összehívatta a polgárságot, és beszédet intézett az egybegyűlt tömeghez. Sajnálkozott a történtek miatt, kitartásra buzdította az embereket, s nyugalomra hívta fel őket, „azzal, hogy mindez hamarosan megszűnik, és az állam élete visszazökken a régi kerékvágásba”. (Appian. b. c. I 89, 407.) A Város élére ideiglenes vezetőket nevezett ki, a lakosság védelmére őrséget hagyott, majdpedig seregével észak felé, Carbo hadai ellen vonult.

Még mielőtt Sulla Marius seregét megverte, és annak maradványát Praenestébe zárta volna, Carbo Ariminum környékéről kitört, és itt szembetalálkozott Metellus Pius és Pompeius katonáival, akik visszaverték. Carbo Etruria hegyes vidékeire vonult vissza, hiszen itt a popularisoknak sok híve volt, és így módjában állott veszteségeit toborzás útján, friss katonaanyaggal pótolni. Ezután Clusium (ma Chiusi) közelében foglalt állást. Itt érte utól Sulla.
A súlyos ütközetben, ahol Carbónak sikerült előnyösebb állásokat elfoglalni, egyik fél sem győzött, azonban mind a kettő nagy veszteséget szenvedett. Carbo még mindig nem adta fel a reményt, hogy Mariust kiszabadítja Praenestéből, de valamennyi próbálkozása meghiúsult, sok katonája esett el. Marius most abban reménykedett, hogy a dél felől előnyomuló samnisok mentik fel, mert Carbo serege - amely most Norbanus hozzá vergődött csapataival kiegészült - Faventia (ma Faenza) mellett megütközött Metellus Pius legióival, és teljesen megsemmisült. Carbo északon maradt csapatait pedig M. Terentius Lucullus számolta fel. Most már a consul belátta, hogy minden elveszett, feladta az ellenállást, és követve Norbanus példáját, elmenekült. Míg Norbanus Rhodos szigetére hajózott, Carbo Africába vitorlázott, a jobb jövő reményében. (Hogy a jobb jövő napja soha nem virrad fel nekik, azt akkor talán még egyikük sem sejtette...) Mindenesetre távozásukkal egész Italiát sorsára bízták.

De nem adták fel a küzdelmet a be nem hódoló samnisok, lucaniaiak és az a néhány római csapategység, amely még nem széledt szét. Az így összeverődött sereg Carbo legatusainak parancsnoksága alatt Róma elfoglalására indult. Az italiai harcosok, különösen a samnisok, fogadkoztak, hogy véres bosszút állnak, elpusztítják az ősi ellenség gyűlölt városát, barlangjában teperik le és fojtják meg a római farkast, ezzel adják meg a halálos döfést a köztársaságnak!

Róma védőőrsége és egy csapat előkelő származású fiatalember kitört a Városból, hogy a vérszomjas ellenség előretörését feltartsa, legalább addig, ameddig Sulla felmentő serege meg nem érkezik; vállalkozásuk kudarcba fulladt, szinte valamennyien hősi halált haltak. Pedig Sulla előretolt egységei már közeledtek, és egy lovaskülönítmény meg is ütközött az ellenséggel, hogy a védtelenül maradt, kiszolgáltatott Rómát megmentse a pusztulástól. Erőltetett menetben követte őket a derékhaddal Sulla gyalogsága.

I. e. 82. november 2-ának délutánján Róma falai alá érkeztek, még csak meg sem pihenhettek, midőn a fővezér megfúvatta a kürtöket, és parancsot adott a támadásra. A samnisok szinte megszállottként harcoltak, a rómaiak is ádáz dühvel küzdöttek. A csata vad elszántsággal tombolt, egyik oldalon sem adták fel a győzelem reményét. Sulla belevetette magát az ütközetbe, és vitézül harcolt, a szorongatott balszárny megsegítésére maga vezette harcra csapatát „tüzes, gyors lábú, hófehér harci ménjén. Így jól felismerhették, és két ellenséges katona dárdával célba is vette, Sulla nem vette észre, de lovásza korbácsával ráütött a lóra, az előreugrott, és a dárda a ló farát súrolva, a földbe fúródott. Mondják, hogy Sulla a csatában mindig a keblében hordott egy Delphoiban kapott arany Apollón-szobrot, és most megcsókolva így szólt hozzá: »Ó, pythói Apollon, aki a szerencsés Cornelius Sullát annyi küzdelemben nagy és fényes győzelemhez segítetted, csak nem vetsz el magadtól, mikor ide vezéreltél szülővárosom kapuihoz, hogy polgártársaimmal együtt szégyenteljesen elpusztuljak?«„ (Plut. Sulla 29.)

Az Apollon-szobrocskát Sul-la az ütközetekben mindig a páncélja alatt hordta, a csata előtt hozzá könyörgött, tartsa meg győzelmi ígéretét. Ezt Sulla mindig nagy nyilvánosság előtt tette, hogy katonáit az istenek segítségéről meggyőzze. (Frontin. Strat. I II, xi.) És e pillanatban jó hír érkezett: megérkezett M. Crassus pihent csapataival, a jobbszárnyon már tönkreverték az ellenséget, az életben maradottakat pedig, akik észak felé menekültek, üldözőbe vették.
Hajnalban megérkeztek Sulla seregének további egységei, és szintén beavatkoztak a küzdelembe, amely csakhamar eldőlt. Sulla felszólította a legyőzött ellenséget, adja meg magát, s megígérte, hogy életüket megkíméli. Erre az utolsó, még ellenálló ellenséges alakulat is letette a fegyvert. A harcban Damasippus praetor, több más vezető popularisszal együtt a csatatéren lelte halálát, Carbo foglyul ejtett két legatusát Sulla azonnal kivégeztette.

Az összes vezető személyiségek megtalált holttestéről lemetszették a fejüket, és a Praeneste falai alatt veszteglő sereghez küldték azzal a paranccsal, tűzzék lándzsákra a sáncokon, hadd lássák Mariusék, hogy már sehonnan nem várhatnak segítséget, ügyük elveszett, minden reményüknek vége!


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974