logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A háború befejezése.

Az orchomenosi csata sorsdöntő jelentőségű volt. Archelaos belátta, hogy nem bír Sulla hadseregével, minden hadvezéri tudása meghiúsult ellensége páratlan tehetségén. A vereség Mithridatés számára is súlyos csapás volt. Két hadserege pusztult el egy fél év alatt, most már minden görögországi hódítását fel kellett adnia. Ennek hamar híre terjedt, és Mithridatés helyzete Kis-Ázsiában megrendült. Már-már régi tartományai is elakartak szakadni tőle, függetlenségre, önállóságra törekedtek. Helytartói, közöttük saját fiai is, új királyságokat akartak a tartományokból alakítani: Mithridatés birodalmát a széthullás veszélye fenyegette. De szerencséjére, Sullának nem volt hajóhada, nem tudott seregével átkelni a tengeren, és a hadszínteret Kis-Ázsiába áthelyezni.
Miközben Sulla a pontosiak ellen harcolt, L. Valerius Flaccusnak sikerült Makedoniába behatolnia, ami annál is könnyebben ment, mert Archelaos onnan még idejében kivonta megszálló hadait. Mivel a tartomány lakossága mindvégig kitartott Róma mellett, a pontosiak sanyargatták, kifosztották a szerencsétlen embereket. De a római katonaság bevonulásával csöbörből vödörbe jutottak: Flaccus legiói dúltak, raboltak, mintha nem római provinciában, hanem ellenséges területen járnának. Szabad polgárokat ejtettek foglyul, és Fimbria parancsára eladták rabszolgának. (Diodor XXXVIII 8.) A lakosság panaszára Flaccus annak, akit még elérhetett, visszaadatta a szabadságát, ami viszont saját katonáit bőszítette fel, mert így elestek zsákmányuktól.

Makedonia visszaszerzése után, Flaccus úgy döntött, legióival átkel a Hellespontoson, hogy Kis-Ázsiában támadja meg Mithridatés hadait. Neki sem volt azonban - csakúgy, mint Sullának - annyi szállítóhajója, hogy ezt a vállalkozást megkísérelje. Ezért Byzantionba (ma Isztambul) ment, hogy az ottani tengerszoroson vonuljon át. De mikor itt viszálya támadt Fimbriával, az orvul meggyilkoltatta. Most Fimbria a legiók elé lépett, és parancsnokukká kiáltatta ki magát!
Fimbria vezetésével a legióknak sikerült átkelniük Kis-Ázsiába, és vadul rabolva haladtak át Bithynia jó részén. A gátlástalan Fimbria tehetséges szervezőnek, jó képességű hadvezérnek bizonyult. Rövid idő múlva több, Rómához hűtlenné lett kisázsiai görög várost foglalt vissza. Nagy felháborodást keltett azonban Ilionnak, a rómaiak mondabeli őshazájának a feldúlása. Fimbria eredményei nagy hatást keltettek Mithridatésben, akinek a helyzete mind nehezebbé lett, hiszen most már Sulla seregének a támadására is fel kellett készülnie. Ezért elhatározta, hogy valamilyen egyezségre jut Sullával. Azzal a római főparancsnokkal akart békét kötni, akinek kiemelkedő tehetsége, erős hadserege a nagyobb veszélyt jelentette számára.

Tárgyalásokba bocsátkozott Sullával. Ezekről a tárgyalásokról forrásaink (Plut. Sulla 22; Appian. Mithr. 54-55) - minden valószínűség szerint - Sulla egyoldalú emlékiratai nak a felhasználásával tájékoztatnak bennünket. Szerintük Mithridatés felajánlotta volna katonai és anyagi segítségét, hogy Sulla megtorló hadjáratot indítson Róma ellen. Sulla viszonzásként ellenjavaslatot tett: szolgáltassa ki neki Archelaos a pontosi hajóhadat, és ezért ő a királyi trónra ülteti! Midőn Mithridatés hadvezére felháborodottan visszautasította ezt az ajánlatot, a római proconsul-imperator keményen megleckéztette a görögöt: mit merészel őróla, az athéni, chaironeiai és orchomenosi győztesről feltételezni! (Legalábbis így számolt be a tárgyalásról utólag - Sulla.)

Kétségtelen, hogy a tárgyalás esetleges meghiúsulása miatt Archelaos nehéz helyzetbe került volna. Élete kockán forgott, hiszen sorozatos csatavesztéseiért joggal aggódhatott, hogy kegyvesztett lesz, ami, ismerve a közel-keleti udvari módszereket, számára nemcsak a bukást, hanem a halált is jelentette.
Sulla békefeltételeit előbb Archelaos, utóbb maga Mithridatés is elfogadta. Ezek szerint a legyőzött király arra kényszerült, hogy az i. e. 89. évi területi helyzetet állítsa viszsza, vagyis minden európai és kisázsiai hódításáról mondjon le. Ez azt is jelentette, hogy Paphlagonia és Kappadokia uralkodói ismét elfoglalhatták helyüket ingatag trónjukon.

A király kiszolgáltatja a rómaiaknak a hozzá menekült szökevényeket és rabszolgákat, hiszen éppen ők árulták el, és juttatták hóhérkézre az ephesosi parancs értelmében uraikat. Mithridatés köteles kétezer talentum (52 400 kg ezüst) hadikárpótlást fizetni, hetven csatahajót legénységgel és ötszáz íjászt Sulla rendelkezésére bocsátani, zsoldjukat azonban továbbra is a király tartozik fizetni. Viszonzásul Sulla biztosította Mithridatés uralmát régi országaiban, sőt megígérte, hogy kieszközli számára a „római nép barátja és szövetségese” címet, ami a bűnbocsánaton kívül, királyi mivoltának diplomáciai elismerését is jelentette. Róma nevében ígéretet tett, hogy a Mithridatéshez átállott országok és városok bűnbocsánatban részesülnek. Sulla Archelaosszal még külön egyezményt kötött.

Megállapodtak, hogy a pontosi sereg néhány támaszpontját Archelaos kiüríti, és átengedi a rómaiaknak, a parancsnoksága alatt álló hajóhadat pedig Sulla rendelkezésére bocsátja. Sulla nagyra becsülte legyőzött ellenfelét, sokra értékelte hadvezéri képességét. Ezért ellenszolgáltatásként nyolcszázhetven hektárnyi birtokot adott neki Euboeán, és egyben megígérte, hogy majd kieszközli számára a „római nép barátja és szövetségese” címet, ami egyfajta főhatalom elismerését jelentette Archelaosnak. Sulla, Archelaos kérésére, eltetette láb alól megvetett foglyát, Aristiónt, s ezzel megkímélte a diadalmenetben való meghurcoltatás gyalázatától.

Érdekes, hogy Sulla és Mithridatés a békemegállapodást nem foglalták írásba, az csak szóbeli egyezség maradt. Az írásbeliségnek ez a - nem véletlen - hiánya okot szolgáltatott arra, hogy a megegyezést Róma érvénytelennek tekintse, mivel azt a senatus soha nem hagyta jóvá. A Sulla kíséretében tartózkodó, hozzá menekült senatorok nem helyeselték a béke-megállapodást, a katonák pedig zúgolódtak miatta. Ebben kétségtelenül volt is némi igazuk. Hiszen a római fővezér előbb szüntette be az ellenségeskedést, mintsem hogy a Róma ellen fellázadt, tartományait elrabló királyt megsemmisítette volna. Nem büntette meg Mithridatést az ephesosi parancs kiadásáért, amely annyi római és italiai meggyilkolását, kirablását okozta. Nem állt bosszút római seregek legyőzéséért, M. Aquilius kínhaláláért sem!
Sulla azzal indokolhatta elhatározását, hogy Mithridatés végleges legyőzése még mindig sok esztendei háborút igényelne, nagyobb, erősebb hadseregre lenne szüksége, hiszen hadait Kis-Ázsia több területére kellene elosztania, mivel a király nem egy szűk arcvonalon küzd ellene. De nem számíthatott Sulla az őt közellenségnek tekintő Rómától sem segítségre. A megcsappant létszámú hadsereg a sok menetelés, nélkülözés következtében kimerült. Ehhez járult, hogy Kis-Ázsiában tartózkodott a nem veszélytelen C. Fimbria csapataival. A jó képességű, de vérszomjas ember nyíltan uszított Sulla ellen, sőt maga Mithridatés hozta tudomására, hogy Fimbriával is tárgyal, márpedig ez lényegesen kedvezőbb feltételeket szab számára, mint Sulla.

A tárgyalások idején Mithridatés Asia provinciát még mindig megszállva tartotta. Most azonban észak felől Fimbria legiói, délről pedig a váratlanul felbukkant L. Lucullus hadai támadták meg a pontosi katonaságot. Lucullus tehát majdnem kétesztendei fáradságos és kalandos hajóútja után ismét előkerült! Bolyongása során néhány fontos görög szigetet, többek között Krétát, Chiost, Samost ismét Róma oldalára állította.
Nagy hajóhadat szervezett, és áttörve a kisázsiai vizeken cirkáló pontosi flotta tengeri zárját, a Klazomenai-tengerszoroson átvitorlázva, hajóival befutott Pitane öblébe. Történetesen éppen Pitane várába, amely a közeli Pergamon kikötőjét ellenőrizte, vette be magát hadaival Mithridatés, aki ide gyűjtötte össze hajóit, hogy a tengeren át meneküljön ki Fimbria legióinak a szorongatásából.

Fimbria most követe útján arra kérte Lucullust, hogy hajóhadával segítse meg őt, neki nincsenek hajói, viszont közös akciójukkal kézre keríthetik a pontosi királyt, Róma elkeseredett ellenségét. Amennyiben ez nekik sikerül - üzente Fimbria -, a rómaiak majd elfelejtik Sulla minden győzelmét, s övék lesz Mithridatés legyőzésének dicsősége. Bármennyire megalapozott és kézenfekvő volt Fimbria haditerve, Lucullus kereken visszautasította.
Hogyan is bízhatott volna a mariusi rémuralom egyik legkegyetlenebb pribékjének ajánlatában és ezért Lucullus szemében Fimbria éppen olyan ellenségnek számított, mint maga Mithridatés, sőt még gonoszabbnak, hiszen római polgárokat gyilkolt, ő - egy consul fia! De mindenekfölött hű maradt Sullához, már csak ezért is megvetette Fimbria ajánlatát. Lucullus meggyőződéses optimata volt, még akkor sem volt hajlandó együttműködni Fimbriával, ha ez a háború befejezését jelentette volna.
Lucullus tehát flottájával inkább elvitorlázott Pitane vizeiről, és északnak vette útját, a pontosi hajóhadat megtámadta, és elűzte. E jeles haditett után Lucullus a thrakiai Chersonesos félszigetéhez érkezett, ahol Sulla hadseregével éppen átkelni készült a tengeren, hogy Kis-Ázsiába vonuljon. Lucullus azonnal felajánlotta szolgálatait főparancsnokának, és így a római hadak zavartalanul áthajózhattak a tengeren.

Mithridatésnek sikerült tehát kimenekülnie a halálos szorításból, és egérutat nyerve, biztosítani útját és - jövőjét, hogy később még sok gondot okozzon Rómának, sőt magának Lucullusnak is. A pontosi király kárörömmel szemlélhette, miként ütközik meg majd, egymással két római sereg, Sulla és Fimbria legiói. Fimbria katonái, miután vezérük tehetetlen dühvel nézte, miként hajózik el hadai maradványával Mithridatés, végigdúlták a tartományt.

Az i. e. 85. esztendő nyarán, a Kis-Ázsia partjához közel fekvő Dardanos városa közelében - Chersonesosszal átellenben - találkozott egymással Sulla és Mithridatés. A római főparancsnok csupán kis létszámú csapat kíséretében jelent meg a sík mezőn, míg a pontosi uralkodó nagy sereg előtt fogadta volt ellenfelét. Mithridatés jelentékeny katonaság, gyalogság, lovasság élén vonult a találkozóra. A közel-keleti uralkodók módján, Mithridathés is szinte babonásan hitt a nagy számok, a tömegek erejében, e hitéből még seregeinek több veresége sem gyógyította ki.
Pompásan felszerelt seregével, fényes megjelenésével szeretett volna hatást gyakorolni Sullára, és a már megkötött megállapodás egyes feltételeit módosítani - a maga javára. Sulla azonban már az Archelaosszal folytatott tárgyalások során a végsőkig elment, most hajthatatlanul ragaszkodott az egyezség minden egyes pontjához.

Hogyan zajlott le a találkozás a római hadvezér és a pontosi uralkodó között? A nemrég még korlátlan hatalmú, eszközeiben nem válogatós, gátlástalan király ragyogó külsőségek közepette, pompás öltözetben, udvari kísérete körében fogadta Sullát, akiről pontosan tudta, hogy minden nagy hadisikere ellenére, hontalan és bár hazája megtagadta, mégis mereven ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy ő Róma törvényes és jogos képviselője, ő az, aki a köztársaság nevében és érdekében a békefeltételeket megszabja!
A római helytartó nem fogadta el a király mentegetőzését, és követelte, tartsák meg a megállapodás minden pontját. Mithridatés - mi más tehetett? - mindent megígért. Ezután a két nagy ellenfél elbúcsúzott egymástól. Mithridatés megmaradt hadaival, a rendelkezésére álló hajókon országába vitorlázott, Sulla pedig legióival útnak indult, hogy Asia provincia proconsuljaként tartományát a bitorló Fimbria katonáitól megtisztítsa, és birtokba vegye.
Így végződött a nagy mérkőzés Sulla és Mithridatés között, amely Róma számára mégsem zárult azzal az eredménnyel, mint amilyeneket a kezdetben vérmes reményeket tápláló rómaiak elképzeltek. De ezért - nem csekély mértékben - a római köztársaság politikai helyzetében bekövetkezett változás is felelős.
Sulla joggal érezhette, hogy a popularisok római győzelme meggátolta harctéri győzelmeinek kihasználását. Sulla mindig hidegen fontolgatta az esélyeket, és mérlegelte az eshetőségeket. Végül is úgy látta, hogy nagy hiba lenne a háborút tovább folytatni Mithridatés ellen, nem a kívánságok, remények, hanem a valóságos helyzetből kiindulva kell döntenie. De különben is! Hogyan harcoljon Mithridatés ellen, amikor a háta mögött áll Fimbria ellenséges hadereje?

Sullát felbőszítette, hogy Fimbria minden jogalap nélkül Asia provincia helytartójaként lép fel, ebben a jogkörben tevékenykedik, sőt még az ő proconsuli tisztének a jogosságát is elvitatja? Felszólította Fimbriát, hogy adja át neki seregét, amelynek parancsnoki tisztét bitorolja. Fimbria maró gúnnyal üzent vissza: „Már ő (ti. Sulla) sem törvényes főparancsnok!” (Appian. Mithr. 59.) Elképzelhető Sulla és környezetének felháborodása. Ennek ellenére, Sulla még egy utolsó kísérletet tett, hogy a fegyveres összeütközést elkerülje.
A köztiszteletben álló P. Rutilius Rufust, a híres száműzöttet kérte meg, keresse fel nevében Fimbriát, szólítsa fel, távozzék békében abból a tartományból, amelynek Sulla a jog szerinti helytartója. Fimbria visszautasította az ajánlatot, majd seregével a provincia déli részébe vonult, ahol tábort veretett, hogy bevárja az ellenséges római hadakat.

Sulla legióival zavartalanul nyomult előre. Nemsokára szembetalálkozott Fimbria táborával, és ő is letáborozott. Sulla terve némiképpen hasonlított ahhoz, mint aminővel Orchomenosnál Archelaos seregét megverte. De titkos célja más volt. Négyszáz méternyire volt tőle Fimbria tábora. Megparancsolta legionariusainak, ássanak árkokat az ellenség állásainak a közelében, kerüljenek azonban minden összecsapást. Sulla számítása bevált.
Legionariusainak a munkája kicsalta a táborból Fimbria katonáit, akik csapatostul jöttek elő, hogy beszédbe elegyedjenek a másik római hadsereg dolgozó alakulataival. Sőt ők maguk is ásót ragadtak, és segítettek nekik munkájukban. Sulla biztatására, legionariusai csábító szavakkal ecsetelték, milyen bőkezű, nagylelkű és szerencsés ember az ő imperatoruk, amit Fimbria emberei szívesen hallgattak.
Fimbria amikor erről értesült, összehívta katonáit, és a maga demagóg modorában meggyőzni és harcra bírni igyekezett őket. De hasztalan, saját katonái már nem hittek neki! Ugyanabba a csapdába esett, mint amelyet ő állított annak idején Valerius Flaccusnak. Sulla katonáinak csábítása jobban hatott, mint az ő ígéretei. Fimbria ezután ismét fel akarta esketni legionariusait, de minden hiába! Mindjárt az első ember, egyik főtisztje, aki pedig eddig minden erőszakos tettében hűséges társának bizonyult, s ezért jutalomban is részesült, megtagadta az esküt.
Fimbria kardot rántott, hogy keresztüldöfje hűtlen tisztjét, de katonái fenyegető magatartásának láttán jobbnak tartotta, ha visszavonul sátrába. Most egy korábbi tetteihez méltó ötlettel próbálkozott meg. Megvesztegetett egy rabszolgát, hogy osonjon át az ellenség táborába, és ott gyilkolja meg Sullát. De Fimbria pórul járt, mert a rabszolga átment ugyan, ott azonban mindent bevallott. Amikor ezt az ocsmány tervet Sulla katonái megtudták, felbőszülve a sáncokra rohantak, és onnan szidalmazták Fimbriát, s „a rabszolgák királyának” gyalázták.

Fimbria most megkísérelte, hogy egyezkedjék, ajánlatát azonban Sulla kereken visszautasította. Fimbria belátta, hogy elvesztette a játszmát. Utoljára mégis felébredt benne a római önérzet: Pergamonba sietett, és ott a híres Asklepios-szentélyben kardjába dőlt, de nem halt meg azonnal, rabszolgája adta meg neki a kegyelemdöfést, majd ő maga is követte urát a halálba. Sulla megengedte, hogy Fimbriát rabszolgái méltóan eltemessék. Halálával serege felbomlott, a katonák Sulla seregéhez csatlakoztak, csak a gaztettekben, erőszakos cselekedetekben legsúlyosabban kompromittált tisztek szöktek meg, hogy Mithridatésnek ajánlják fel szolgálataikat, aki a római stratégiában jártas férfiakat szívélyesen fogadta.

Közben beköszöntött az ősz, amely kemény telet ígért. Sulla mielőbb be akarta fejezni asiai tevékenységét, hiszen katonáit az évek óta tartó hadjárat alaposan megviselte, sokat nélkülöztek, megbetegedtek, megsebesültek, ruházatuk tönkrement. Sulla a sereg egy részét legatusa, Scribonius Curio parancsnoksága alatt Bithyniába és Kappadokiába küldte, hogy a Mithridatés által elűzött uralkodókat e sokat szenvedett országok királyi székébe ültesse. Ő maga még néhány ellenszegülő helységet akart elfoglalni, és engedelmességre bírni.
E városok lakossága azért szállt szembe a tartomány helytartójával, mert ő nem volt hajlandó elismerni Mithridatésnek a tartományban hozott intézkedéseit, így nem fogadta el az adóelengedésekről szóló rendelkezését, a szabadságjogokat büntetésből el akarta törölni, és nem ismerte el a rabszolgák felszabadítását sem. Sulla a mithridatési uralom előtti állapotokat kívánta visszaállítani: a római helytartó nem ismerhette el egy bitorló intézkedéseit. Helyre akarta állítani a tartomány gazdasági helyzetét, jól tudta, hogy Rómának még szüksége lesz a lakosság teherbíró képességére.
Sulla az ellenálló városokat gyors és heves ostrommal sorra bevette, a védelmi berendezéseket, városfalakat, bástyákat lerontatta. A városi lakosságot foglyainak tekintette, és a rabszolgákat, velük együtt több szabadot is, eladatta a seregét követő kereskedőknek.

Most nem kegyelmezett, mint Athén elfoglalása után. Sulla nagy eréllyel, kemény szigorral megtisztította Asia provinciát, az ellenállás valamennyi gócát felszámolta. Végül kimerült, lerongyolódott seregével bevonult Smyrna városába. A város lakossága köteles volt minden felesleges (és bizonyára nem felesleges) köpenyét, ruhaneműjét a katonáknak átadni. Rövid pihenő után a sullai sereg Ephesosba menetelt, ahol véresen megtorolta a hírhedt gaztetteket. A főkolomposokat, besúgókat felkutattatta és kivégeztette.
Sokat próbált hadát most már téli szállásra, pihenőre küldte. A katonákat a tartomány még mindig virágzó, vagyonos városaiban szállásolta el, ahol emberi vidámságban, bőségben kárpótolták magukat a sok veszélyért, fáradalomért. Minden egyes katona, házigazdájától napi tizenhat drachmát kapott, ami a rendes zsold negyvenszeresének felelt meg, ezenkívül a szállásadó köteles volt teljes ellátásban részesíteni, és ha a katona barátait vacsorára hívta, őket is meg kellett vendégelnie. Minden centurio napi ötven drachmát, egy öltözet otthoni ruhát és ünneplő öltönyt kapott, a főtisztek természetesen ennél is többet. Sulla katonái valóban nem csalódtak parancsnokukban!

De ez nem volt még minden. Sulla Ephesosba rendelte a provincia legelőkelőbb, legmódosabb polgárait, és közölte velük, milyen feltételekkel hajlandó Róma - a görögség hajdani érdemeire való tekintettel - súlyos bűneiket megbocsátani: egy összegben meg kell fizetni az utolsó öt esztendő elmaradt adóját, ezenkívül húszezer talentum összegű pénzbüntetést, a tízszeresét annak, amennyit Mithridatésre kirótt. Sulla felfogása szerint (és ezt a nézetét bizonyára valamennyi római osztotta) a Róma elleni hűtlenségért, a rómaiak és italiaiak lemészárolásáért, kirablásáért bűnhődniük kellett, és semmilyen büntetés nem lehet elég súlyos.
Sulla mindazonáltal belátta, hogy az elkeseredett görögséget - többek között - C. Gracchus túlságosan kemény adózási rendszere kergette VI. Mithridatés karjaiba. Ezért újonnan rendezte a tartomány pénzügyeit, már csak azért is, hogy az óriási sarcot megfizessék. A provinciát Sulla negyvennégy kerületre osztotta be, minden egyes kerület teljesítőképességét megvizsgáltatta, és teherbírása arányában rótta ki reájuk a megfizetendő összeget. A bírság behajtását és a pénzverést a görög kultúra nagy barátjára, L. Lucullusra bízta. „A városoknak Sulla szigorúsága után ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert nemcsak tiszta kezű és igazságos, hanem kíméletes is volt terhes és ellenszenves feladatának elvégzésében.” (Plut. Lucullus 4.)
Sulla az adószedő publicanusokat, akiket még C. Gracchus szabadított a tartományra, vagyis a számára annyira ellenszenves lovagokat kizárta ebből a nagy hasznot jelentő üzletből. Az adószedők csak később tértek vissza Asia tartományba, akkor kielégíthették kapzsiságukat. De a gazdag tartomány Sulla által jól szabályozott kerületi beosztása és pénzügyi szervezete továbbra is megmaradt.

Hiába gyűlölte Sulla a lovagokat, teljesen mégsem nélkülözhette őket, s így kerülő úton visszatértek. Szüksége volt a pénzre, viszont a tartomány lakossága képtelennek bizonyult a reá rótt óriási összegeket előteremteni. Mithridatés alkalmi sarcai, Fimbria rablásai, Sulla katonáinak bőséges ellátása után, a kiszípolyozott provincia lakossága fizetésképtelenné vált. A lovagok most „Asiani” néven egy nagy publicanus-társaságot alapítottak, és előlegezték a tartomány városainak a húszezer talentumnyi kincstári tartozást.
A publicanusok később súlyos feltételekkel hajtották be kintlevőségeiket. Bár a provincia - hála hamar felvirágzó mezőgazdaságának, messze földön híres kézművesei, iparosai mindenütt keresett termékeinek, serény kereskedőinek - nemsokára fellendült, a kamatos kamatokkal felgyülemlett nagy összegű tartozást mégis nehezen tudták a pénzsóvár publicanusoknak megfizetni, sőt volt olyan város, amely - az idők folyamán bekövetkezett politikai változások következtében - soha nem egyenlítette ki adósságát.

A telet Sulla hadserege kényelmesen, kellemes viszonyok közepette töltötte, őket nem befolyásolta a polgárság gondja, baja. Sulla egy későbbi szigorú bírálója, C. Sallustius Crispus, a történetíró, így jellemezte a helyzetet: „Sulla az ősi szokás ellenére kicsapongásban és egyebekben is szabadjára hagyta hadseregét, amelyet Asiába vezényelt, csakhogy a maga hűségére kötelezze őket. Ez a kellemes és csábos vidék a pihenés idején hamar elpuhította a harcias katonákat. Ott szokott hozzá először a római nép hadserege a szeretkezéshez, a tivornyázáshoz, a szobrok, festmények és cizellált, festett edények csodálatához, hogy ezeket a maguk vagy a közösség számára elrabolják; a szentélyeket kifosztották, és végül mindent, ami szent vagy nem szent, meggyaláztak. Ezek a katonák tehát, miután a győzelmet kivívták, semmit nem hagytak meg a legyőzötteknek.” (Sall. Cat. I I.)

A moralizáló Sallustius beállítása bizonyára túlzott, hiszen ezek az „elpuhult” katonák a polgárháborúban később keményen harcoltak, és a római katonák, mint láttuk, már korábban is „szeretkeztek, tivornyáztak”...
Sulla a kíséretében tartózkodó senatorok minden sürgetése ellenére i. e. 84 nyaráig tartományában maradt. Az optimaták csak a megtorlást áhítozták, vissza akartak térni Rómába, el akarták foglalni kényelmes pozíciójukat, vagyonukat kívánták élvezni. Megfeledkeztek arról, amit Sulla soha nem tévesztett szem elől, hogy ő Asia tartomány proconsulja, feladata tehát a sok háború sújtotta tartomány belső rendjének a helyreállítása. Gondoskodnia kell a közigazgatás újjászervezéséről, feladata a lakosságot, miután már szigorúan megbüntette, megbékíteni. Csak így lehet biztosítani a termelés folyamatosságát, csupán így képesek a nagy adóterheket megfizetni. Sulla is vissza akart térni Rómába. Ő is azon volt, hogy a bitorlókat megbüntesse...

Az időközben Smyrnában letelepedett P. Rutilius Rufust Sulla megkérte, térjen vele együtt vissza Rómába, ahol majd teljes elégtételben részesül. Az idős férfiú elhárította a proconsul ajánlatát. Bizonyára megriadt a nyers, kíméletlen, erőszakos katonák fellépésétől, akik kedvelt görögjeit sanyargatták. Nem ilyen katonaságnak parancsolt ő egykor, nem ilyenek számára dolgozta ki szolgálati szabályzatát. Megértette és helyeselte, hogy a katonák a harcmezőn fegyelmezetten, vitézül harcolnak, de most, hogy szabadjára hagyták őket, fékevesztetten garázdálkodtak, pöffeszkedtek. Valószínűleg a Sulla környezetében élő előkelő menekültek fellépése, beszéde is elkedvetlenítette.
A bujdosásra kényszerült politikusok szokás szerint bosszút lihegtek, kárpótlást követeltek mindazért, amit elvesztettek. Felosztották egymás között az - elképzelésük szerint - elkobzásra javasolt birtokokat, a megürülő köztisztségeket, papi méltóságokat. És Sulla? Bizonyára folytatta korábbi életmódját, átadta magát az asztali örömök élvezetének, a dorbézolásnak. Nem! Ezek már nem Rutilius Rufus áhított régi Rómájának az emberei voltak. Ebbe a Rómába nem akart többé visszatérni. Jól érezte magát görög polgártársai körében, akik befogadták, amikor Rómából száműzték, a vérengzések idején pedig elrejtették, megmentették az életét. Itt szabadon élt feleségével, Líviával együtt, folytatta megszokott életét, és zavartalanul átadhatta magát kedvelt irodalmi tevékenységének.

Sulla lassan felkészült arra, hogy útnak induljon. Miután megtöltötte hadikincstárát, katonáit pihentette, serege veszteségét toborzással pótolta s hajókat építtetett, elhatározta, hogy elhagyja Asia tartományt. Fimbria két legióját, mivel ezekben nem bízott, a provinciában hagyta legatusa, L. Licinius Murena parancsnoksága alatt, egyben őt bízta meg a tartomány kormányzásával is.
A quaestori tisztséggel meghitt barátját, L. Lucullust ruházta fel. Sulla jól tudta, hogy jó kezekre bízza a visszaszerzett tartomány pénzügyeit, bizonyos volt abban, hogy Lucullus, aki éppen úgy gyűlölte a lovagokat, mint ő, nem tűri a hadisarcot hitelező publicanusok túlkapásait. Lucullust a provinciában hamar megismerték, tudomást szereztek görögbarát felfogásáról, hogy nem tűrte a foglyul ejtett polgárok eladását. (Appian. Mithr. 83; Plut. Lucullus 19; Dio XXXVI 2, 4.)
Lucullus természetesen nem tudta már hatálytalanítani az első hónapok túlkapásait, s így sok, nagy tudású görög polgár került hadifogolyként valamelyik római nagyúrhoz. Így jutott el Rómába Cornelius Lentulus rabszolgájaként a milétosi Alexandros, akit széles körű ismeretei miatt Polyhistor melléknévvel ruháztak fel. Sulla i. e. 82-ben, nagyszabású rabszolgafelszabadításai alkalmával, visszaadta a tudós férfi szabadságát, s római polgárjogot kapott. Számos földrajzi, történeti művéről emlékeznek meg az ókori szerzők, írásainak kivonatait sokáig olvasták. És bizonyára több, Alexandros Polyhistorhoz hasonló ember került ekkortájt Rómába...

Miután Sulla módszeresen elvégezte feladatait, hadseregével Ephesos kikötőjében hajóra szállott. Nem törődött azzal, hogy a görög szigetvilágot, sőt Asia partvidékét a kalózok támadásai nyugtalanítják, és sarcolják. A tenger szegénylegényei voltak a mithridatési háború haszonélvezői, előbb a pontosi király bocsátotta őket szabadjára, hogy tartsák rettegésben azokat a szigeteket, amelyekre az ő hadai nem jutottak el, most pedig Sulla közömbössége bátorította fel őket.
Mithridatés hajóhada, ahol szükségesnek mutatkozott, megfékezte őket, de most már nem volt számottevő tengeri erő, amely visszaverte volna a kalózokat. A kis görög szigeteken bújtak meg, a partvidéken rendezték be legfontosabb támaszpontjaikat. Sulla nem is nagyon bánta, hogy az állhatatlan görögöket a tengeri zsiványok a maguk módján sanyargatják, még kevésbé törődött azzal, hogy rablásaik a gyűlölt római lovagok érdekét sértik.

Az imperator tisztában volt azzal, hogy a kalózok ellen folytatandó hadjárat hosszú időre lekötné őt és haderejét, sőt előbb még a tengeri hadviselés módszerét is el kellene sajátítania. Más, fontosabb feladat várt reá, mint a kalózok elleni kockázatos, nehéz tengeri háború. Reá az várt, hogy Rómában helyreállítsa a rendet.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974