logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A dictatura megalapozása

Néhány nappal a Porta Collina mellett megvívott döntő ütközet után, Sulla kereste a módját annak, hogy a legújabb események folytán kialakult helyzetnek törvényes színezetet adjon. Az alkotmányos élethez szükséges vezető tisztségviselő talán már egy sem volt Rómában, a senatus tagjainak a száma is megfogyott. Sulla tisztában volt azzal, hogy nem elég a háborút, a békét is meg kell nyerni. Minthogy nézete szerint ez idő tájt ő maga volt a legmagasabb köztisztség birtokában, és ami ennél is lényegesebb, az ő parancsnoksága alatt állt Italiában a legerősebb hadsereg, feladatának tartotta a törvényesség állapotának helyreállítását.
Sulla meggyőződéssel hitt egyféle irracionális küldetésében. Hiba lenne Sullában csupán csak becsvágyó, polgárháborús hadvezért látni, aki minden eszközt megragad, hogy a legmagasabb hatalomra törjön. A későbbi ókori történetírók, főként Plutarchos és Appianos, éppen az ő emlékiratainak felhasználásával, feljegyezték, mennyi kedvező előjel előzte meg Sulla valamennyi sorsdöntő cselekedetét. Egyik beszédében határozottan kijelentette, hogy többre értékeli szerencséjét, az istenek adományát, mint képességeit. Az ő felfogása szerint szerencséje nem volt egyéb, mint annak a végrehajtása, amire az istenek utasították. (Plut. Sulla 27, 28, 34.) A hivatásérzet ezért valamiféle vallásos hittel párosult benne.

A Róma falai alatt aratott győzelem után tehát Sulla ismét elhagyta a megszentelt határmezsgye övezte területet, ahol csak a proscriptio első napjaiban tartózkodott, visszatért csapataihoz, és innen levelet intézett a senatus első emberéhez, L. Valerius Flaccushoz, a princeps senatushoz. Sulla sugalmazására Flaccust megválasztották az interrex méltóságára, a consulok helyett öt napig ő gyakorolta a legfőbb állami hatalmat. (A jogszokás szerint a patríciusi származású senatorok - ha a szükség úgy kívánta - ötnaponként váltották egymást ebben a tisztségben.) A senatorok abban reménykedtek, hogy Flaccus interrexként vezeti majd a consulválasztásokat és így a hagyományos, alkotmányos rend önmagától helyreáll. De ez a megoldás nem felelt meg Sulla elgondolásának, a rendkívüli helyzetben rendkívüli megoldást tartott helyesnek.
Flaccushoz intézett levelében Sulla azt üzente, tudassa a polgársággal, hogy ő, Sulla, a jelenlegi állapotban helyesnek véli, hogy az állam élén dictator álljon, olyan dictator, akinek feladatköre merőben eltérne a hagyományos dictatori tevékenységtől. Sulla indítványára, ennek az új dictatornak a tisztsége ne hat hónapig tartson, amint ezt az ősi jogszokás megszabta, hanem - és ez volt Sulla javaslatának vezérlő motívuma - míg azt a szükség meghatározza, vagyis mindaddig, amíg Róma, Italia és a birodalom rendjét biztos alapokra nem helyezi. Levele végén Sulla világosan kifejtette, hogy - nézete szerint - az ő személye lenne a legalkalmasabb a dictatori tisztség ellátására, ő tehetné a legnagyobb szolgálatot Rómának. (Appian. b. c. I 98, 459-460.) A senatoroknak nem sok meggondolni valójuk maradt. L. Flaccus, az interrex javaslatára Sullát dictatorrá választották!

A hagyományos dictatori intézmény betöltésére százhúsz esztendeje, a hannibali háborúk óta nem volt szükség, immár négy emberöltő óta nem kellett ehhez a rendkívüli megoldáshoz folyamodni. Új nemzedékek nőttek fel, amelyek már csak elbeszélésekből vagy a római alkotmány történetéből ismerték ezt a tisztséget, talán már meg is feledkeztek róla. Dictatort azelőtt csak hat hónapra, egészen kivételes esetekben, amikor Rómát veszélyes ellenség fenyegette, súlyos elemi csapás vagy társadalmi harcok idején választottak.
Bár a társadalmi és belpolitikai helyzet most is válságba jutott, a hagyományait féltékenyen őrző nobilitas ódzkodott annak a gondolatától, hogy minden hatalom egy személy kezében összpontosuljon.

Az interrex által beterjesztett törvény (Lex Valeria de Sulla dictatore) felhatalmazta Sullát, hogy meg nem határozott időtartamra, tehát ameddig ő ezt szükségesnek tartja, gyakorolja jogkörét, mint a törvényeket alkotó és a köztársaság rendjét helyreállító dictator (dictator legibus scribundis et rei publicae constituendae).
A törvény azt is kimondotta, hogy mindaz, amit a dictator eddig elrendelt, és amit a jövőben elhatároz, törvényerejű. Személyében egyesíti a legfőbb törvényhozói, végrehajtói és igazgatási hatalmat. Ez Rómában merőben szokatlan volt, mert ha szó szerint nem is, a valóságban mégis korlátlan hatalommal ruházta fel Sullát.
A törvény büntetlenséget biztosított számára az eddig elkövetett vérengzésekért, a proscriptio pedig törvényes intézkedéssé lett. Sullának e törvényesen megalapozott jogkörével módjában állott bárkit, saját avagy környezete javaslatára, bírói eljárás lefolytatása nélkül, a néphez való föllebbezés lehetőségét figyelmen kívül hagyva, törvényen kívül helyezni. A proscriptiós eljárás lefolytatására egy fél évet állapított meg a dictator, elhatározta, hogy a végzetes névjegyzéket i. e. 81. június 1-én le kell zárni. És ami ugyancsak lényeges volt, a valeriusi törvény értelmében, minden - akár consulként Rómában, akár proconsulként Görögországban, illetve a Közel-Keleten és Italiában hozott - intézkedése törvényerőre emelkedett.

A Sulla kívánta széles jogkörű, a régire csak nevében emlékeztető dictaturáról szóló törvényjavaslat megszavazása megdöbbentette a polgárságot, nemcsak a nobilitast. De ezzel Sulla nem törődött. Teljesen tisztában volt új tisztének horderejével, hiszen úgy ítélte meg a helyzetet, a leromlott közállapotokat, hogy a törvények uralmának visszaállításához ilyen kivételes jogokat biztosító tisztségre van szüksége, mert így teljesen függetleníthette magát mind a törvényhozó intézményektől, a magistraturáktól, sőt attól a római közvéleménytől is, amelyre nem sok ügyet vetett. A törvényjavaslatot a polgárság - mi mást tehetett volna? - megszavazta, és így alaki jogi szempontból nem esett kifogás alá.
A köztársaság valódi híveit azonban ez nem tévesztette meg, jogtalannak tartották. Vagy két évtizeddel később Cicero megállapította, hogy míg más zsarnok valamennyi törvényt felfüggeszt, addig a valeriusi törvény éppen törvényesen alkotta meg a zsarnokságot. Hozzátette, hogy ez a törvény gyűlöletes ugyan, de mentik azok a körülmények, amelyek közepette létrejött. (Cic. De lege agr. III 2, 5.) A sullai dictaturát nemcsak Cicero, hanem a későbbi ókori történetírók, szépírók - görög műszóval élve - olykor tyrannisnak nevezik (ami természetesen nem megfelelője annak, amit mi zsarnokságnak nevezünk).

Hiányos forrásaink miatt ma már alig tudnók a görög városállamokban keletkezett tyrannist pontosan meghatározni. Legtöbbször belső viszályok, politikai zűrzavarok vagy fenyegető külső veszedelem idején sikerült egy-egy férfiúnak a hatalmat magához ragadni, a kincstár és a hadsereg felett rendelkezni, s azokkal élni, sőt visszaélni. Olykor éppen a népvezérekből lettek tyrannosok.
A legtöbb tyrannos fenntartotta a meglevő alkotmányt, csak éppen - magára nem tartotta kötelezőnek. A sullai dictatura inkább emlékeztet a görög tyrannishoz, mint a hagyományos római dictaturához. Lényegében katonai erőszak-szervezeten alapuló, bizonytalan időre szóló, nem intézményesített egyeduralom volt, s miként a görög tyrannis, ez sem volt monarchia, bár a finom árnyalatokra érzékeny Cicero nem egy alkalommal dominatiónak, regnumnak nevezte. (Cic. de lege agr. I 21; Att. VIII II, 2; Off. 2, 51.) Sulla nem titkolt célja az volt, hogy a rendet helyreállítsa, azután az általa létrehozott rendszert megszilárdítsa. Az uralkodó réteg megingott hatalmát akarta visszaállítani, és biztos alapokra fektetni, noha annak képességeiben nem nagyon bízott. Mégis ezt látta az egyetlen megoldásnak.

Sulla, a dictator első intézkedése az volt, hogy - a hagyományoknak megfelelően - kinevezte helyettesét, a magister equitumot (ez a cím a római hadseregben kisebb jelentőségű lovasság parancsnokát jelölte), éspedig L. Valerius Flaccus személyében. L. Flaccus az elmúlt években, mint erre már utaltunk, kifogástalanul és színtelenül viselkedett, politikai magatartása jelentéktelen volt. Ennek köszönhette korábban Carbo, most pedig Sulla bizalmát.
Ezután L. Sulla hivatalosan, ünnepélyes keretek között bevonult a Városba. A keményen hideg novemberi napon kevesen tartózkodtak az utcákon, talán jobbnak látták most nem az utcákon, tereken lődörögni. Róma házfalai komoran visszhangozták a megdermedt csendben a dictator előtt haladó huszonnégy lictor (ennyi járt a dictatornak) és a Sullát kísérő testőrök ütemes lépteinek kongását. Éppen úgy, visszhang nélkül harsant fel a dictatort kísérő optimaták üdvrivalgása is. A Forum Romanum fölött, a Capitolium halmán még ott sötétedtek a Iuppiter-templom elüszkösödött gerendái, füstös romjai.

Minden aggodalom ellenére, a dictator első cselekedete, a bevonulás után, némi bizalommal töltötte el a polgárokat: összehívta és megtartotta a consulválasztó népgyűlést. Semmit nem bízott azonban a nép akaratára, mert okult a consulsága idején lezajlott választás tanulságából. Hiszen néhány nappal előbb még folyt a harc a hatalom megszerzéséért.
Sulla a dictatura látszatát azzal akarta enyhíteni, hogy a kormányzás napi gondját választott consulokra bízza, ő pedig minden erejét, idejét a törvények alkotásának, a köztársasági államrend helyreállításának szenteli. A polgárság Sulla két jelöltjét annak rendje és módja szerint consullá választotta. fgy az i. e. 8i. év consuljai, a közéletben teljesen ismeretlen M. Tullius Decula, egy homo novus és a patrícius Cn. Cornelius Dolabella lett, utóbbiról csak annyit tudtak, hogy a Porta Collina melletti ütközetben Sulla legatusaként jeleskedett, lehet, hogy Decula is egyik főtisztjeként szolgált rá a dictator bizalmára.

A következő év, az i. e. 81. esztendő elején, január 27-én és 28-án, két napon át tartott diadalmenetének fényes pompájával Sulla elkápráztatta a nagyvárosi népet, Róma lakosságának apraját-nagyját. Triumphusával a Mithridatés felett aratott győzelmét ünnepelte meg. A menet élén mindazoknak a görög és kis-ázsiai városoknak nagyméretű festményét hordozták, amelyeket hadjárata során elfoglalt, majd a zsákmányolt, óriási értéket képviselő kincseket mutatták meg a bámész népsokaságnak. Az első napon tizenötezer font aranyat és száztizenötezer font ezüstöt szállíttatott be Sulla a polgárháború alatt kiürült aerariumba, a második napon pedig a fiatal Marius által a római szentélyekből elragadott tizennégyezer font aranyat és hatezer font ezüstöt szolgáltatta vissza a templomok papságának (ezeket a kincseket Praeneste elfoglalása alkalmával találták meg Sulla csapatai).

Sulla négy pompás almásszürke paripa vontatta, díszes kocsin állva vonult végig a hagyományos útvonalon, a Mars mezejétől kiindulva, a Forumot átszelő Via Sacrán áthaladva, fel a Capitoliumig. A triumphator a Iuppiter templomában őrzött (a tűzvész pusztítása elől idejében megmentett) hagyományos öltözetet viselte, az arannyal átszőtt tunicát, fölötte pedig arany csillagokkal hímzett bíborszínű tógát hordott, arcát - a Iuppiter-szoborhoz hasonlóan - vörös színre festették. Egyik kezében aranyból készült jogart, a másikban pedig babérkoszorút tartott, a diadalmenet befejeztével mind a kettőt ünnepélyesen Iuppiternek áldozta.
Így haladt tehát végig, Iuppiterhez hasonló módon felékesítve, annyi viszontagság, kaland után, Lucius Cornelius Sulla, a Szerencsés, és ezzel a legmagasabb kitüntetésben részesült, ami csak római férfinak osztályrészéül juthatott!

Sulla diadalkocsija mellett a tisztségeket viselők, mögöttük pedig a hadsereg alakulatai vonultak, a harcosok kitüntetéseiket viselték, szinte végeláthatatlan menetben. A hozzá menekült optimata senatorok, akik életüket, szabadságukat, s most hazatértüket köszönhettéka triumphatornak, a diadalmenet egyik legérdekesebb látványa volt. Virágkoszorúval a fejükön, rangjuk, tisztségük jelvényeivel ékesített öltönyben, feleségükkel, gyermekeikkel együtt kísérték, s ujjongva dicsőítették „megmentőjüket és atyjukat”, a szerencsés Sullát, Sulla Felixet!
A látványra mindig éhes római népre nagy hatást gyakorolt, amint senatori öltözetben a legelőkelőbb családból származó nobilisek, győztes hadvezérek, consulok leszármazottai, a római történelem legfényesebb neveit viselő férfiak a diadalmas hadvezért szabadítójukként ünneplik, magasztalják. A korábban szokatlan jelenet, a történelmi nevek viselőinek ujjongó tiszteletadása óriási hatással volt a római népre. És éppen ezt akarták az optimaták elérni.

A senatus elhatározta, hogy háláját a legkülönfélébb módon fejezi ki Sulla iránt. Aranyozott bronzból készült lovas szobor felállítását rendelték el, amely azonban csak a dictator halála után készült el; a Forum Romanumon, a Rostra előtt helyezték el. Sulla volt az első római, aki ebben a kivételes megtiszteltetésben részesült, a köztársaság történetében még csak két államférfi-hadvezér kapott itt lovas szobrot, Cn. Pompeius és Iulius Caesar. A senatusi határozat folytán, a Porta Collina melletti ütközet, a Rómát a samnisok pusztításától megmentő győzelem emlékét minden évben hat napon át október 27-től november I-ig tartó, ünnepi játékokkal kell megülni, és ezeket Sulla diadaláról nevezték el (ludi Victoriae Sullanae).
Ezek az ünnepek évszázadokon át megőrizték a nagy csata és a győztes hadvezér emlékét. A senatus hivatalosan a Felix (Szerencsés) melléknevet adományozta neki, amit a lovas szobor talapzatára is rávésettek (L. Cornelio L. f. Sullae dictatori Felici). Ezzel a polgárháború sikeres befejezéséről, pontosabban Praeneste elfoglalásáról, s az ifjabb Marius haláláról kívántak megemlékezni, hiszen ez a nagy siker a Felicitas, a háborús szerencse, az isteni ajándék nyomán jutott Sullának osztályrészül. Sulla Metellától született két gyermekét Faustusnak és Faustának nevezte el.

A senatus határozata törvényes formát adott e hitének, amikor hivatalosan a Felix melléknevet adományozta neki. A senatus a görög anyanyelvű népekhez intézett leirataiban Sullának az Epaphroditos melléknevet adta a Felix helyett, ami a dictatornak Aphrodite-Venus istennővel való kapcsolatát kívánta tudatosítani. Mindeme kitüntetések a készséges senatorok határozata folytán Sulla óhajából jutottak kifejezésre. Ő magát gátlástalanul új Romulusnak, a római nép megalapítójának kívánta tekintetni. (Plut. Sulla 6.) Halála után persze már „balkezes Romulusnak” (scaevus Romulus) gúnyolta egyik ellensége. (Sall. Hist. fr. 55, 5.)

Sullát a mulatság, a könnyűvérű nők, a színészek könnyed, szellemes társalgása most is lekötötték, mint ifjúkorában, amikor a szép görög hetaera, Nikopolis barátjaként járt ebbe a „társaságon kívüli” társaságba. De most élet és halál ura volt, a hajdan szegény fiú most óriási vagyonok felett rendelkezett. Amiről fiatalkorában álmodozni is alig mert, minden megvalósult. Mégis egyedül maradt, hiszen csak néhány barátja volt, közülük is az, akit legjobban szeretett, L. Licinius Lucullus Kis-Ázsiában tartózkodott, Metellus Pius pedig még mindig az Italiában lévő ellenállási gócokat számolta fel, majdpedig Hispaniában harcolt, a pártütő Sertorius ellen.
Az egyik színészt, Quintus Roscius Gal-lust, kora Rómájának legünnepeltebb művészét nagyra becsülte. És Sulla megtette azt, amire nem volt példa, a színészt felvette a lovagrendbe, s az ehhez szükséges vagyonhoz juttatta. Roscius ama kevés színész közé tartozott, akit az előkelő körök is szívesen fogadtak, így Q. Lutatius Catulus házában is mindig szívesen látott vendég volt. (Amióta a lovagok aranygyűrűjét viselte, színészi fellépéséért többé nem fogadott el tiszteletdíjat.) Sullát napnyugta után, ha már asztal mellé telepedett, nem volt szabad még fontos állami vagy hivatalos ügyekkel sem háborgatni.

A Porta Collina mellett kivívott nagy győzelem azonban korántsem jelentette az ellenséges erők teljes felszámolását. Az italiai ellenállók kisebb gondot okoztak Sullának, mint a birodalom távoli tartományaiból érkező hírek. Siciliában, Africában még mindig fegyverben álltak a popularisok seregei, Sertorius pedig Hispaniában az örökké nyugtalankodó népeket szervezte meg a római uralom ellen. Teljes békéről még nem beszélhettek a senatusban, s talán Sulla éppen a proscriptio kegyetlen fegyverével akarta megretten-. teni az ellenállókat, hogy ne számítsanak Italiában szövetségesekre, segítségre.
Sulia hamarosan magához hívatta a mindössze huszonnégy éves Cn. Pompeiust, akinek mind tehetségét, mind szolgálatait nagyra értékelte. Javaslatára a senatus visszaható érvénnyel törvényesítette Pompeius hadsereg parancsnoki tisztét, hiszen eddig - alkotmányjogi szempontból - saját maga toborozta serege élén, voltaképpen törvénytelenül folytatta hadműveleteit, még ha Sulla imperatorként köszöntötte is.
Ezután hivatalosan Sulla legatusaként vonult Siciliába hadsereg élén, hogy megtisztítsa ezt a Róma ellátása szempontjából oly fontos provinciát a popularisoktól. Az ifjú hadvezér csapatai anélkül, hogy nagyobb ellenállásra bukkantak volna, hamarosan visszaszerezték Róma számára Siciliát. Pompeius - talán Sullától tanult - nagy határozottsággal és kíméletlenséggel lépett fel. Messana (ma Messina) polgárai régi szabadságjogaikra, azokra a törvényekre hivatkoztak, amelyeket éppen a rómaiak adtak nekik. „Nem hagynátok abba - válaszolt nekik Pompeius - a törvények idézgetését, mikor nekünk kard van az oldalunkon?” (Plut. Pompeius 10.)

A becsvágyó Pompeius mindenképpen meg akarta szolgálni Sulla bizalmát. Sulla ezután Pompeiust Africába küldte, hogy az ott összegyűlt popularis ellenállókat, akiknek vezére Cinna egyik veje, Cn. Domitius Ahenobarbus volt, számolja fel. Pompeius kemény szigorral bánt el az ellenséggel, az Africában tartózkodó proscribáltak elnyerték büntetésüket. Előbb M. Iunius Brutus halt meg (inkább öngyilkos lett, semhogy Pompeius fogságába jusson), majd Cn. Papirius Carbót kerítette kézre.
Az Italiából elmenekült volt consul egyik helyről a másikra bujdosott, de Egyiptomban letartóztatták, és Siciliába küldték. A Carbóval együtt rejtőző és ugyancsak elfogott popularisokat Pompeius azonnal kivégeztette, de a volt consult a hivatalos formák megtartásával ítélőszéke elé vezettette, s az életéért rimánkodó embert halálra ítélte. Carbo levágott fejét Pompeius Rómába küldte, hadd lássa Sulla, hogy ezzel az ellenségével is elbánt. De több, nem túlságosan kompromittált popularist Pompeius futni hagyott, sőt még segített is rajtuk. (Talán mégis igaz lehet, hogy mind Pompeius Strabónak, mind fiának volt némi kapcsolata a popularisokkal...)
Sulla elismerése nem maradt el. Ezt a kitűnő képességű, felettébb becsvágyó fiatalembert Sulla magához akarta láncolni. Rokoni szálakkal fűzte magához Pompeiust, aki Sulla óhajára elvált feleségétől, és elvette a dictator mostohaleányát.

Bár Sulla a nobilitas támogatásával s célkitűzéseiket hangoztatva jutott uralomra, a megalkotandó törvények nem minden tekintetben szolgálták a maradi nézeteket valló nobilitas érdekeit, nem feleltek meg az optimaták elképzeléseinek. Sulla kétségtelenül arra törekedett, hogy a római köztársaság régi hagyományokon alapuló alkotmányát helyreállítsa, de nem pusztán a régit kívánta megújítani, ez nem lett volna elegendő: az optimaták elgondolásainak némi módosításával, maradi szellemű, de mégis a körülményeknek megfelelő törvényeket akart alkotni.
A történeti múlt megszépítő messzeségében az optimaták az alkotmányt az eszményi rend megvalósulásának tekintették. Politikájuk arra irányult, hogy az a rend, amely a nobilisek uralmát biztosítja, fennmaradjon. Olyan belátó politikusok is, mint amilyen Livius Drusus és társai voltak, ragaszkodtak a régi rendhez, de éppen e rend fennmaradása érdekében olyan reformokat akartak végrehajtani, amelyeket egyébként a popularisoktól vettek át. A maradi optimaták azonban a popularisok „haladó” színezetű társadalompolitikájában helyzetük csorbítását látták, és ez, szerintük, Róma pusztulásához vezetne.

Az optimaták eme nézetét a vezető körök teljes tekintélyükkel képviselték, és úgy tüntették fel, hogy a velük összeköttetésbe került görög gondolkodók eszményi alkotmányt láttak a régi köztársasági rendszerben. A filozófusok között akadt olyan kitűnő hellén állambölcselő, aki a római res publicában látta meg a legigazságosabb alapokon nyugvó, legjobb állapotot megvalósulni. Ez a férfiú a megalopolisi gazdag, előkelő családból származó Polybios volt, aki Scipio Aemilianus közvetlen baráti köréhez tartozott.
Polybios történeti műve hatodik könyvében behatóan foglalkozott a római köztársaság alkotmányával, és azt - más államokéval összehasonlítva - a legjobbnak ítélte. Nézete szerint, a római köztársaság kormányzásában a nép, a senatus és a consulok együttműködése révén a demokrácia, az arisztokratikus és monarchikus államforma szerencsés formába ötvöződve valósult meg. (Polyb. VI 1I-17.) Majd hozzáfűzi: „Noha ezek mindegyikének akkora hatalma van, hogy egymásnak árthatnak, vagy egymást támogathatják, mégis ha a helyzet súlyossá válik, olyan szorosan együttműködnek, hogy jobb alkotmányt keresve sem lehet találni.” (Polyb. VI 18.) Polybios úgy vélte, hogy a rómaiak államszervezetüket már gyermekkorukban megismerik, jobban is, mint ő az idegen.

Polybios műveit főként a görögül olvasóknak, mindenekelőtt okulásul a görög közönségnek szánta. Ezért ismertetett olyan dolgokat, amelyek a rómaiaknak semmi újat nem mondtak. Munkáit a római vezető körökben még később is szívesen olvasták, görögül tudni szinte kötelezőnek számított, a görög irodalom ismerete hozzátartozott a műveltséghez. Polybios műveit az előkelő réteg tagjai már csak azért is szívesen forgatták, mert azok nagyjából az ő véleményüket tükrözték. Polybios erkölcsi szempontból igazolta, hogy jogos, ha a rómaiak az ismert világot meghódítják, más népek felett uralkodnak, mivel erre a rómaiakat nem a véletlen szerencse, hanem akaraterejük érdemesítette. (Polyb. I 1,2,63.) Polybiosra nyilván hatással volt Scipio Aemilianus köre, viszont a hatás kölcsönösnek bizonyult: a rómaiakra is hatott a tekintélyes görög bölcselő tanítása.
Polybiosszal szinte egyazon időben és ugyancsak Scipio Aemilianus körében élt Rómában a nagyhírű rhodosi bölcselő, Panaitios is. Hasonló nézeteket vallott a rómaiakról, mint Polybios, és írásaiban ő is azt a felfogást képviselte, hogy Róma hatalmát „vegyes” alkotmánynak köszönhette, és ennélfogva a köztársaság nagy hatalma történelmi szükségszerűség. Panaitios jól beszélt latinul, megismerte a rómaiakat, és ez hozzájárult, hogy látóköre szélesbedjék. A Scipio-kör görögös műveltségű társaságában megismerte azokat a tényezőket és módszereket, amelyekkel az akkori birodalmat kormányozták.

Sem Polybios, sem Panaitios már nem élt Sulla korában. De műveik még sokáig hatottak a rómaiakra. Annál is inkább, mert a két görög filozófus állambölcseleti felfogása igazolta az uralkodó körök gondolkodását, és befolyásolta Sulla nézeteit is. A popularisok azonban az uralkodó körök gondolkodásával, politikájával elégedetlenek voltak. Ha a fennálló rendszert nem is akarták megdönteni, de megváltoztatására törekedtek. C. Gracchus halála óta azonban a popularisoknak nem akadt olyan nagy képességű államférfia, aki a reformokat programként következetesen képviselte volna. A legtöbben csak egyes kérdések megoldását vetették fel, mindenekelőtt az égető földkérdést tűzték napirendre.
Több popularis politikus törvényeit csak a népszerűség hajhászása érdekében vitte keresztül, később éppen olyan maradi politikát képviselt, mint a többi nobilis. (Kitűnő példa erre az a Domitius Ahenobarbus, aki a papi tisztségek választás útján történő betöltését törvénybe iktattatta, később - censorként - a latin nyelvű szónoki iskolát megszüntette.)

A popularisok minden igyekezete, hogy törvényeikkel új útra tereljék a római nép életét, megbukott az optimaták mesterkedésén. Ha a maradi politikusok úgy látták, hogy a popularisok által beterjesztett törvényjavaslat nem felel meg elgondolásaiknak, egy készséges néptribunus közbelépésével idejében megakadályozták, hogy a népgyűlés megszavazza. Ha az mégis törvényerőre emelkedett, megtalálták annak a módját, hogy a következő esztendőben hatálytalanítsák. Így a politikai élet ingadozása, az egységes, következetes politikát bizonytalanná tette. C. Mariuson kívül egy római államférfinak sem volt olyan folyamatos, éveken át tartó hatalma, amellyel az alkotmányt következetesen módosíthatta volna.
Most pedig éppen Marius ellenlábasa, Sulla jutott olyan hatalom birtokába, amilyennel eddig még egyetlen római államférfi sem rendelkezett. Sulla pedig kifejezetten ellensége volt a popularisok politikájának, sőt - bizonyos határokon belül - magáévá tette a mögötte álló optimaták programját. Hosszú ideig távol Rómától, hozzá menekült híveivel alaposan megtárgyalhatta azokat az intézkedéseket, amelyekre Rómának - szerintük - szüksége volt. Sulla belátta, hogy egyes törvények elavultak, az államigazgatás pedig több-kevesebb reformra szorul.

Már első közel-keleti útja alkalmával, propraetorként felismerte a tartományi kormányzás fogyatékosságait, praetorsága idején pedig az igazságszolgáltatás hiányosságait tapasztalta. Consulsága alatt, különösen Sulpicius Rufus ténykedése miatt, meggyűlölte a néptribunusok demagóg ízű, nem a nép érdekét szolgáló tevékenységét. Az italiai szövetségesek ellen viselt háborúban felismerte Italia egyesítésének és egységesítésének sürgető igényét, valamint az egymást követő, nem éppen rátermett consul-hadseregparancsnokok gyöngéit.
Akárcsak a popularisok, ő is a senatus működésében látta a római politika folyamatosságának a biztosítékát, míg azonban a popularisok a senatus korlátlan befolyásának megnyirbálását kívánták, addig Sulla vissza akarta állítani a senatus illetékességét, és helyre kívánta állítani egykori tekintélyét. Ez azonban az ő elgondolása szerint nem a nobilitas régi, szinte mindenható befolyásának a visszaadását jelentette, hanem a testület politikai feladatának alátámasztását. Rájött arra, hogy a nobilitas nem alkalmas arra a szerepre, amelyet magának követelt, hiszen nem egységes nézeteket valló osztály, éppen ezért a senatus tagjait nem szükségszerűen a régi nobilis családok sarjaiból kell választani.

Mielőtt azonban Sulla a római államrendet szabályozó törvényeit megalkotta volna, néhány sürgősnek látszó kérdést intézett el. A proscriptio, a törvényen kívül helyezéssel együttjáró vagyonelkobzás, az elítélt minden vagyontárgyára, tehát a rabszolgáira is vonatkozott. Az üldöztetés áldozatául esett polgárok rabszolgái közül Sulla tízezer erőteljes fiatalembernek megadta a szabadságot és a római polgárjogot.
A szokás szerint ezek felszabadítójuknak, Sullának a nemzetségnevét vették fel, és így Corneliusoknak nevezték őket; velük Sullának kettős célja volt: egyfelől neki feltétlenül lekötelezett, hűséggel tartozó, „mindenre elszánt” (Appian, b. c. I 100, 469), és társadalmi helyzetük folytán a plebshez közelálló embereket biztosított a maga számára, másfelől ezekkel az erős, egészséges, rendszerét támogató férfiakkal kívánta a „szövetséges-háborúban” erősen megfogyatkozott római és italiai lakosságot kiegészíteni. Nem csalódott, ezek a libertinusok, Sulla felszabadított rabszolgái hálásak is voltak neki, collegiumokat (testületeket) létesítettek, ahol őt, majd emlékét tisztelték. (Reánk maradt az egyik ilyen collegium Sullának állított emlékművének a felirata: L. Cornelio L. f. Sullae Feleici dictatori leiberteini. ILS 871.)

Gondja volt hűséges katonáira is. Sulla elhatározta, hogy földbirtokokkal jutalmazza hűséges katonáit, és letelepíti őket. Törvényt (Lex Cornelia agraria) alkotott, amely felhatalmazta, hogy az ellenségesnek bizonyult városok, községek, magánosok, elsőnek a proscribáltak birtokait, a közületek meg nem művelt, parlagon lévő földjeit, elhagyott épületeit kisajátítsa és azokra obsitosait letelepítse. (A régóta Róma tulajdonába átment közföldeket nem vette igénybe, a néptribunusok - korábban - főként ezekre vetettek szemet. De Sulla nem akarta az aerarium jövedelmeit kisajátításokkal csökkenteni.)
E törvény révén Sulla több mint százezer embert juttatott földhöz, ez volt az ő földreformja és telepítési politikája. Sulla volt az első római hadvezér, aki nemcsak kísérletet tett arra, hogy katonáit földdel jutalmazza, hanem azt meg is valósította. Ezzel ahhoz a végkielégítéshez juttatta őket (adományokon és zsákmányon kívül), ami a mariusi hadseregreform egyenes következménye volt. Később többen követték Sulla példáját, amellyel azonban egy fél évszázad alatt tömérdek nyomorúságot és bajt zúdítottak Italia gazdáira.

A legsúlyosabban a szerencsétlen Samnium sínylette meg a sullai telepítést, hiszen ennek a területnek a férfilakosságát már a háborúk során nagyrészt lemészárolták. Sullának az volt a meggyőződése, hogy mindaddig egy római sem érezheti magát biztonságban, ameddig samnisok élnek a közelükben, ezért városaikat is megsemmisíttette. Néhány épségben maradt kis községekben lakhattak azok, akik a pusztulásból megmenekültek. Ugyanilyen irgalmatlanul megbüntette az engedetlen Lucaniát, Etruriát.
Számos rómait telepített oda. A dictator gondosan vigyázott arra, hogy egész Italiában az ő mindenüvé szétszórt katonai települései őrizzék a „sullai” békét, támogassák rendszerét. Figyelemre méltó, hogy a letelepített veteranusokat nem sorolták az ott élő polgárság közé, mivel továbbra is megmaradtak katonai szervezetükben, zárt településekben laktak, katonai tribunusaik, centurióik vezetése alatt maradtak polgári életükben is. Birtokaikat nem idegeníthették el, és így egy állandó nagy tartalékhadsereg állott készenlétben Sulla rendelkezésére. (Ennek a telepítésnek példáját Sulla valószínűleg a ptolemaiosi Egyiptomból vette, ahol a leszerelt katonák hasonló körülmények között éltek, és a haderő állandó utánpótlásának nagy gyűjtőhelyei voltak.)

Sulla számítása azonban nem mindenben vált be. Ezek a fiatal koruk óta szolgáló obsitosok vagy soha nem ismerték a földművelést, vagy pedig a hosszú évek alatt elszoktak tőle. Most már nem fűlt a foguk ehhez a nehéz munkához. A Közel-Keleten eltöltött hónapok alatt megismerték a városi életformát, a kényelmet, fényűzést.
A letelepített katonák nem boldogultak a birtokukon, még ha rabszolgákkal műveltették is meg a földjüket, a kényelmes életmód elvitte vagyonukat, mindenüket eltékozolták, sorra eladósodtak, olyannyira, hogy röviddel Sulla halála után, tehát néhány év múlva már szívesen feltámasztották volna halottaiból egykori fővezérüket, hogy őket ismét megsegítse. (Cic. Cat. II. 2o.) A parasztok pedig, akiknek kis birtokát elvették, hogy a veteranusokat végkielégítsék, megvetően csavargóknak (errones [Verg.] Dirae 70) nevezték őket.

A sullai kíméletlen földreform tehát nem sok haszonnal járt, és jóval erőszakosabb, mint bármelyik telepítési eljárás, amelyet addig a Gracchusok és követőik végrehajtottak.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974