logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A dictatura vége.

Lucius Sulla, a nagyhatalmú dictator, a rómaiak szokásához híven, a kora reggeli órákban már titkáraival a törvények, a reformok megalkotásán, az írásos rendelkezések megfogalmazásán dolgozott. Utána híveit fogadta, a senatorokkal tanácskozott, meghallgatta a kérelmezőket, részt vett a senatus ülésein, ha pedig kellett, megjelent a népgyűléseken, consulként pedig a folyamatban lévő ügyekkel foglalkozott. Még arra is jutott ideje, hogy a hadműveletekkel törődjék, megszemlélte a körülzárt városokat ostromló katonai alakulatokat, utasításokat adott legatusainak.
Élt benne a rómaiakra annyira jellemző kötelességtudás. Évekig állt hadseregek élén, megszokta, hogy alárendeltjei, katonái feltétlenül engedelmeskedjenek. Most mint dictator ugyanilyen parancsoló módon, ellentmondást nem tűrően akarta megvalósítani reformját. Mindazonáltal sem Sulla, sem kortársai nem ismerték fel a római köztársaság romlásának, a társadalom bajainak valódi okait, így azokat nem is igyekeztek kiküszöbölni. Csak ha valami gyakorlatit alkotott, mint a bíróságok átszervezését, a tartományok igazgatásának új rendjét, azok megmaradtak, helyesnek bizonyultak.

Az első bírálatok Sullát éppen onnan érték, ahonnan azokat talán a legkevésbé várta, az optimata nobilitas részéről. Az optimaták kezdetben hálásak voltak Sullának, hiszen bosszút állhattak ellenségeiken, visszakapták vagyonukat, újra pozíciókhoz juthattak, de nem tetszett nekik, hogy a hatalom megszilárdítása után nem adta kezükbe a kormányrudat, sőt megkérdezésük nélkül kemény kézzel fogja azt.
Sullának kisebb ügyek intézésére már nem jutott ideje. Több, jelentékeny államférfiú-feljegyezték, hogy semmilyen eléjük kerülő probléma nem számított csekély jelentőségűnek. Sulla viszont csak a leglényegesebb államügyekkel törődött. (Szükségtelen mondani, hogy kiszolgált katonáinak a letelepítése is ide tartozott, azonban a gyakorlati feladatok végrehajtását megbízható embereivel intéztette.) Éppen ezért érthető, hogy a dictatornak ezt a magatartását legszűkebb környezete kihasználta, sőt visszaélt vele. Ennek egyik kiáltó példáját mindjárt a dictatura első esztendejének egy híressé vált bűnténye szolgáltatta.

A proscriptio határidejének lejárta után, tehát i. e. 81. június 1. után, Sextus Roscius, gazdag amerikai földbirtokost, amint Rómában egy esti vendégségből rabszolgái kíséretében szállására tért, a Capitolium halma közelében (körülbelül ott, ahol ma a S. Marco-templom a Palazzo Veneziába ékelve áll) ismeretlen tettes agyonszúrta. A meggyilkoltnak két, nem éppen a legjobb hírnévnek örvendő rokona élt Amerikában, akik már korábban szemet vetettek a szép birtokokra.
Azzal sem törődtek, hogy a meggyilkoltnak fia és örököse ott él, a vagyont maguknak akarták megkaparintani. Felkeresték Sulla egyik kegyencét, titkárát, L. Cornelius Chrysogonust (a tízezer felszabadított rabszolga egyikét), és kilátásba helyezték, hogy a birtok egyik részét a kezére játsszák, ha segít nekik az egészet megszerezni.
Ez a Chrysogonus minden hájjal megkent fickó volt, aki jól ismerte urát, s így könnyen visszaélt Sulla nemtörődömségével. Már korábban tekintélyes vagyont harácsolt össze a proscribáltak elkobzott jószágaiból, palotát építtetett magának a Palatinuson, az előkelő világ lakóhelyén, és fényűző életmódjával elkápráztatta a polgárságot, viszont kihívta a nobilitas ellenszenvét, de ő ezzel édeskeveset törődött. Ha a Forumon kikenve-kifenve megjelent, mindig egész sereg polgár kísérte, hiszen mindenki akart tőle valamit, olyasmit, amit csak ő tudott a dictatornál elintézni.

Ezt jól tudta T. Roscius Capito és T. Roscius Magnus, sikerült is megnyerni tervük számára Chrysogonust. Rávették, vegye fel a meggyilkolt Sextus Roscius nevét a proscriptiós listára, aminek voltaképpen két akadálya volt. Egyrészt a névjegyzéket már jó ideje lezárták, másrészt a szerencsétlen földbirtokos az előkelő optimata családok barátjaként éppen Sulla oldalán vett részt a polgárháborúban! Chrysogonus minderről értesült, de jól ismerte urát, tudta, hogy Sulla sokkal elfoglaltabb annál, mintsem hogy minden visszaélésére felfigyeljen, különben is megbízott titkárában. Így Chrysogonus mesterkedése sikerült. A proscriptiós névjegyzéken szereplő Roscius hatmillió sestertiust érő birtokait a nyilvánosság kizárásával megrendezett árverésen kétezer sestertiusért megvásárolta. Megállapodásuk értelmében a birtokokat Chrysogonus és két társa felosztotta egymás között. Az ügylet kifogástalan lebonyolításának azonban egy akadálya volt: a meggyilkolt fia, Sex. Roscius! A bűntársak ezért elhatározták, hogy - törvényes úton - elteszik láb alól, és ennek érdekében egy pénzért mindenre kapható polgárral vádat emeltettek ellene - apagyilkosság címén!
A vagyonából kiforgatott, most már puszta életéért rettegő, vidéki ember Rómába utazott, hogy az ellene indított perben pártfogókat, védelmet keressen. Apjával ellentétben, csak ritkán távozott el birtokáról, és így a nagyvárosi cselszövényekben járatlan volt. A családjával vendégbaráti viszonyban lévő, hatalmas Metellusok támogatásáért esdekelt, akik készségesen felajánlották segítségüket. A szennyes ügy felháborította a Metellusokat és egész baráti körüket, s most olyan helyzet állt elő, hogy a Sullához közelálló csalid védelmébe vette a dictator belső emberének áldozatát. Sőt a Metellusok egyik barátja, a még egészen fiatal, előkelő M. Valerius Messala a jogtalanságon és igazságtalanságon felháborodva, nagy hévvel nekilátott az ügy felgöngyölítésének. Minden bizonnyal az ő buzgalmának köszönhető, hogy a szégyenteljes bűnszövetkezetre fény derült.

Az optimaták egy része már megelégelte a korlátlan dictaturát, torkig volt a rémuralommal, meggyűlölte Sulla hitvány kreaturáinak basáskodását. Kapóra jött nekik, hogy Rosciust védve, Chrysogonust és rajta keresztül a dictatura, a proscriptio bűneit, korrupcióját leleplezzék, és nyilvánosságra hozzák.
M. Messala azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy elegendő jogi tudással, megfelelő gyakorlattal a bíróság előtt védőként fellépjen. Ezért a Roscius védelmében buzgólkodó Metellusok egy becsvágyó fiatal, vidéki származású, lovagrendi férfit, említettük már nevét: M. Tullius Cicerót szemelték ki, miután igen alapos jogi tudásáról már meggyőződtek.
Cicero ekkor mindössze huszonhat éves volt, és szívesen vállalta, hogy ebben a fondorlatosan felépített bűnügyben Roscius védőjeként fellépjen. Vitathatatlan, hogy ehhez bizonyos bátorságra volt szüksége. A nyomozati anyagból kiderült, hogy az ismeretlen, jelentéktelen vádló mögött Chrysogonus, a dictator befolyásos titkára áll. Ki tudja, milyen álláspontot foglal el majd ebben az ügyben maga Sulla?

Igaz az is, hogy a vádlottat előkelő emberek, Metellusok, Messalák, Cornelius Scipiók vették pártfogásukba. Cicero már a „szövetséges-háború” idején kapcsolatba került Sullával. Miután Pompeius Strabo törzskarában teljesítette szolgálatát, további újonc éveit Sulla táborában töltötte el. Lehet, hogy jó barátja, T. Pomponius még Athénben felhívta reá Sulla figyelmét, és végül, Sulla belső barátja volt az a becsületes, tisztességes ember, akit nemrég lekötelezett magának, Q. Roscius Gallus, a híres színész.
Röviddel ezelőtt sikerrel megvédte Roscius Gallus (aki különben nem volt rokona a vádlottnak) sógorának, P. Quinctiusnak az érdekeit egy magánjogi peres ügyben, és ezzel a színésznek is nagy szolgálatot tett. Tehát az ő támogatására is számíthatott. És nem utolsósorban, az említett optimaták ismerték Sullát, feltételezték, hogy a dictator nem áll ki egy hitvány, felszabadított rabszolga érdekében, még ha kegyencei közé tartozik is.

Az optimaták igen nagy érdeklődéssel figyelték ezt az erőpróbának is beillő pert. De az akkor is már örökös aggodalmak gyötörte Ciceróban felmerülhetett a kérdés: és ha a hatalmas pártfogók cserbenhagyják? A kockázat tehát nagynak látszott, az ajánlat azonban felettébb csábító. Ha megnyeri a pert, lekötelezi magának ezeket az előkelő embereket, akik majd a jövőben egyengethetik az útját, s a nép előtt bebizonyítja jogi tudását, szónoki tehetségét. A per kedvező kimenetele egy csapásra híres emberré teszi őt Rómában.
Cicero nagy buzgalommal látott hozzá, hogy védencét a senatori bírák előtt megvédje. A tárgyalás során bebizonyította, hogy a szerencsétlen földbirtokost nem fia, hanem rokonának bérgyilkosa ölte meg. Sőt Cicero leleplezte Chrysogonus mesterkedéseit, a hallgatóság nagy örömére pellengérre állította a felkapaszkodott embert. Beszédében ügyesen dicsérte Sullát, magasztalta rendszerét, Rómának tett szolgálatait.
Cicero bizonyítása, védőbeszéde sikerrel járt, Rosciust a bíróság felmentette az apagyilkosság szörnyű vádja alól. Az optimaták jól ismerték Sullát, semmit nem tett titkára érdekében. Sőt a peres eljárásból Sulla megtudta, hogy titkára Roscius nevét utólag, önhatalmúlag helyezte rá a proscriptiós listára. Ezt bizonyára a dictator is megsokallta, és a vádlott felmentése elé nem gördített akadályt.
Hasonló bűnös üzelmek bizonyára szép számmal akadtak ezekben az időkben, lehet, hogy nem kerültek a bíróság elé, és nem olyan ember foglalkozott az üggyel, mint Cicero. Beszédét (Pro Sexto Roscio Amerino) - ha átdolgozott formában is - később közzétette, és így az utókor tudomást szerzett róla.

Sullát hamarosan újabb kínos meglepetés, nem várt csalódás érte. Pompeiust, mint már említettük, Sulla Africába küldte, hogy a tartományt a még ellenálló popularis erőktől tisztítsa meg, és a provinciát szerezze vissza Rómának. A popularisok elismert vezére, a fiatal Cn. Domitius Ahenobarbus, Cinna veje volt, és ezért ő is a proscribáltak közé került. Pompeius seregéhez hamarosan átállott az ellenség hétezer legionariusa, s ezután Domitianus csapatait tönkreverte, vezérüket azonnal kivégeztette.
Katonái a harcmezőn imperatorrá kiáltották ki a fiatal Pompeiust, aki rövid katonai sétával rendet teremtett a Róma ellen felkelt numidák között. Pompeius seregével végigvonult Africa északi partjai mentén, mindenütt méltányosan, megértéssel viselkedett a lakossággal szemben, a tartományt nem zsarolta, nem szipolyozta.
Még i. e. 80-ban visszatért Uticába, Africa tartomány kikötővárosába, hogy az Italiába való visszatérésre felkészüljön, és a hőn remélt diadalmenetet megtarthassa. Ekkor váratlanul megérkezett Sulla parancsa: öt legióját szerelje le, egy legióval pedig térjen haza. Pompeius katonái módfelett felháborodtak, mert az így elbocsátásra kerülő harcosok elesnek a várt jutalomtól. Pompeius óvatosan tartózkodott attól, hogy legionariusait befolyásolja, de megtalálta annak a módját, hogy őket tovább ingerelje. A legiók lázongtak, és nyíltan, leplezetlenül szidalmazták Sullát. Sőt, arra akarták rábeszélni vezérüket, álljon élükre, vonuljanak Róma és a dictator ellen! Pompeius remek színészi teljesítménnyel, öngyilkossággal fenyegetőzött, hogy katonáira hatást gyakoroljon. A legionariusok lelkesen ünnepelték főparancsnokukat, és talán most hangzott el először a Pompeiust magasztaló jelző, Magnus, a Nagy.

Sulla kénytelen volt engedni. Nem titkolta elégedetlenségét, hogy ez a fiatalember ellenszegülni merészelt, és megtagadta az engedelmességet. Sulla nyíltan hangoztatta, úgy látszik, öregkorában az a sors vár reá, hogy (akárcsak az ifjú Mariusszal) ilyen kölykökkel kell harcolnia. (Plut. Pompeius 13.) Végül is beadta a derekát. Belátta, hogy már mindenki, még hívei is torkig vannak a háborúval. És most a saját, legjobb katonái ellen hadakozzék? Hozzájárult tehát, hogy Pompeius egész seregével együtt hazatérjen. Nem szívesen ugyan, de kíséretével a Róma felé közeledő legiók elé vonult, hogy ünnepélyesen fogadja a hadserege élén lovagoló Pompeiust. És most Sulla is, Pompeiust Magnusnak nevezte, aki ettől kezdve mellékneveként, cognomenjeként használta. Így vonult be a történelembe a később még oly nagy szerepet játszó Gnaeus Pompeius Magnus.

A dictatort felettébb kínosan érintette, amikor a fiatal, még csak huszonhat esztendős hadvezér bejelentette, hogy africai győzelméért diadalmenetet kíván tartani. És ehhez éppen az a Sulla járuljon hozzá, aki törvényeivel az ősi hagyományok helyreállításáról gondoskodik! Márpedig a diadalmenet nagy megtiszteltetésében csak magas rangú magistratus, consul vagy praetor részesülhetett, mivel a triumphus olyan kultikus cselekmény is volt, amely csak a legelső magistratusokat, az egykori római királyok utódait illette meg. És most éppen Pompeius akarja a dictator restaurálta régi rendet felborítani.
Bár Pompeius kívánságát több tekintélyes optimata támogatta, Sulla mégsem akart kötélnek állni, sőt a fiatalember tudtára adta, hogy kifejezetten ellenzi, és meg is akadályozza a diadalmenetet. „Pompeius azonban nem hátrált meg, hanem azt ajánlotta Sullának, vegye fontolóra, hogy többen imádják a felkelő, mint a lenyugvó napot; ezzel arra célzott, hogy az ő hatalma növekvőben, míg Sulláé csökkenőben és leáldozóban van.” (Plut. Pompeius 14.)

A dictator kénytelen-kelletlen meghátrált, és hozzájárult Pompeius triumphusához, amit a hiú, becsvágyó hadvezér i. e. 79. március i2-én fényes külsőségek közepette megtartott. Bizonyára sokan voltak, akik meglepődtek Sulla következetlenségén. Ofellának bezzeg meg kellett halnia, Pompeius pedig diadalmaskodhatott. Sulla aligha felejtette el Ofella homályos múltját, Praeneste elfoglalása pedig igazán nem számított valami dicsőséges haditettnek, hiszen a védősereg csak akkor adta meg magát, amikor már az éhség teljesen elgyötörte. Pompeius viszont ütőképes sereggel azonnal csatlakozott Sullához, győzelmei hozzásegítették a popularisok ellenállásának felszámolásához. Sicilia visszaszerzése után Africa provinciát elhódította a popularisoktól, majd az észak-africai királyságokban, Numidiában, Mauretaniában megerősítette Róma megingott tekintélyét. Pompeius érdemeit Sulla nagyra becsülte, hiszen még családjába is befogadta, amikor hozzáadta mostohaleányát.

Sulla a proscriptiók befejezése után abbahagyta a megtorlás politikáját, megelégedett azzal, hogy az ő - és felfogása szerint egyben Róma és az istenek - ellenségei halállal lakoltak, de a mindenáron való emberölést nem akarta. Ezt bizonyítja a másik „felkelő nap”, C. Iulius Caesar esete is, ámbár ő határozottan szembehelyezkedett a dictator akaratával. Caesar patríciusi származású volt ugyan, de a Iulius Caesar-család szegényebb, kevésbé ismert ágához tartozott.
Anyja, nagyanyja a tekintélyes plebeiusi nobilitasból való volt, ennek ellenére nem találjuk annak a nyomát, hogy nagyapja magasabb köztisztségeket viselt volna. Leányát, Iuliát - mint már említettük - a nagyhírű C. Marius vette feleségül, ami fia (Caesar apja) politikai pályafutását elősegítette, mert i. e. 85-ben, L. Cinna consulsága idején már a praetorságig eljutott, és ebben az évben meg is halt. (Így nem került a proscribáltak névjegyzékére, és ezzel a fiatal Caesart nem sújtotta a közhivatalokból való kizárás büntetése.) Marius kedvelte felesége unokaöccsét, s amikor L. Merula erőszakos halála után a flamen Dialis tiszte megürült, a gyerekembert ebbe a nagy tekintélyű főpapi tisztségbe helyezte. C. Caesar tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor megnősült: felesége L. Cinna leánya, Cornelia volt.

A sullai dictatura nem csekély veszélyt jelentett Caesarra, Marius unokaöccsére, Cinna vejére. A dictator, mint Marius egyéb intézkedését, a főpapi kinevezést hatálytalanította, ami Caesarnak előnyös volt, mert így nem kellett ezt a sok megkötöttséget jelentő tisztséget viselnie. De Sulla ama felszólítását, váljék el Cinna leányától, nem teljesítette. Mások, mint Pompeius is, meghajoltak Sulla parancsnak is beillő óhaja előtt, Caesar azonban állhatatos maradt még akkor is, midőn a proscribált Cinna minden vagyonát, így leánya hozományát is elkobozták. Ez a visszautasítás nyílt kihívásnak számított, és Sulla túlbuzgó hívei Caesar életére törtek. Sulla azonban nem törődött efféle fiatalemberekkel, hiszen Caesar csak nyegle öltözködésével hívta fel magára a figyelmet.
A nagy tiszteletet élvező, befolyásos Vesta-papnők és előkelő rokonságának közbenjárására, Sulla megtiltotta Caesar üldözését, aki jobbnak látta elhagyni Italiát. Sullát hidegen hagyta a fiatalember menekülése, bár gyanakodott, hogy ez a makacs ifjú egyszer még sok gondot okoz - Rómának.

De akadt mégis egy férfi, akiben Sulla kedvét lelte, a hűséges, nagy tehetségű L. Licinius Lucullus. Miután becsülettel ellátta quaestori feladatát Asia provinciában, i. e. 8o-ban hazatért. Szerencséjére, Lucullus nem szennyezte be magát a proscriptióval, és annak ellenére, hogy meggyőződéses, nyakas optimata volt, ellenfelei ezt soha nem róhatták fel neki.
Noha quaestorsága óta sok év telt el, mégis visszatérése után nem pályázta meg azonnal a praetorságot, hanem - bár nem volt kötelező - előbb az aedilisi tisztségre választatta meg magát, és ekkor - nagy vagyonának hála - fényűzően, bőkezűen ragyogó ünnepségeket, pompás közebédeket rendezett a nép számára, ami később híressé tette. A lucullusi lakomák a dictatura keménységét kellemesen enyhítették, s elkápráztatták a polgárságot.

Maga Sulla is meg akarta adni a népnek, ami a népé. I. e. 80. év nyarán vagyona egytized részét felajánlotta Herculesnek, a Circus Maximus közelében, a Forum Boariumon (a baromvásár-téren) emelt oltárán, az Ara Maximán (ott, ahol ma a S. Maria in Cosmedin szép temploma áll). A győztes, a legyőzhetetlen Hercules (Hercules Victor, Invictus) tisztelete ősi hagyományon alapult, és ugyanilyen régi tradíció volt, hogy a rómaiak sikeresen befejeződött vállalkozásukból származó nyereségük, a hadvezérek pedig győzelmeikkel szerzett hadizsákmányuk egytizedét felajánlották Hercules tiszteletére.
A hadizsákmány is egy fajta nyereségnek számított, csakúgy, mint a vagyon nem várt egyéb gyarapodása. Sulla túltett ezen a hagyományon, ő egész vagyonának egytized részét ajánlotta fel, és valószínűleg ekkor építtette az Esquilinuson a Hercules Sullanus szentélyét. A hagyománynak megfelelően, a felajánlott összegből a dictator több napon át tartó „olyan gazdag vendégséget adott a népnek, és olyan bőségben gondoskodott mindenről, hogy mindennap rengeteg húsételt kellett a folyóba dobni, s negyvenéves vagy még annál is régibb óborokat ittak.” (Plut. Sulla 35.)
A nagy bőkezűséggel rendezett ingyen lakomák, mulatságok elkápráztatták a szenzációéhes római népet, és akiket a dictatura önkénye, a proscriptio nem érintett, az megbékélve, vagy nem törődve a sullai rendszerrel önfeledten mulatozott, élvezte a jelen örömeit, nem törődött a múlttal...

A nagy vigasságba azonban a gyász komor hangulata vegyült - ha csak rövid időre is. Lehet, hogy ekkor vagy valamivel korábban Sulla hitvese, Metella halálosan megbetegedett. A papok megtiltották a dictatornak, hogy haldokló felesége „közelébe menjen, vagy házát a holttesttel megfertőzze”. (Plut. Sulla 35.) A régi római vallási felfogás szerint a halott a házat kultikus értelemben tisztátalanná tette. Aki ilyen épületben tartózkodott, annak hosszadalmas eljárással, körülményes módon kellett magát megtisztíttatnia, és csak egy bizonyos idő eltelte után léphetett templomba, vehetett vallási szertartáson részt. Márpedig a consul-dictatornak szinte mindennap akadt olyan tevékenysége, amikor köteles volt az isteneknek áldozatot bemutatni. Ezért a papok óhajára formálisan elvált a halálosan beteg Metellától, és a még élő asszonyt más házba szállíttatta. A válással minden házassági köteléke megszűnt, az elköltöztetés félreérthetetlen ténnyé vált.
Ezek, a mai ember számára érthetetlen, minden kegyeletet megcsúfoló babonának látszó vallási előírások Sulla esetében szükségesek voltak, és ezért járt el ilyen - számunkra - szívtelennek látszó módon, amit azonban abban az időben természetesnek tartottak. Akik pedig a dictator eme cselekedetéből arra következtettek, hogy a viszony közötte és felesége között városszerte ismert nőügyei, kicsapongó életmódja miatt megromlott, azok számára csattanós választ adott az a fényes pompájú temetés, amelyet Sulla Metella számára rendeztetett. Nem törődött temetések fényűzése ellen hozott törvényével, bebizonyította, hogy ezek a jogszabályok reá nem kötelezőek. De azt is feljegyezték róla, hogy „gyászában részeg lakomákban keresett vigasztalást, amelyek bővelkedtek szertelenkedésben és trágár mulatozásban”. (Plut. Sulla 35.)

Sulla néhány hónap múlva megvigasztalódott. Egy gladiatori játék alkalmával történt, hogy egy csinos, fiatal nő, miközben a nézők között helyet foglaló dictator mögött elhaladt, annak togájából egy gyapjúszálat kihúzott, majd gyorsan továbbhaladt. Midőn Sulla meglepődött, a szépasszony kacéran így szólt: „Nem fontos, dictator, csak egy kis részt szeretnék a szerencsédből.” (Plut. Sulla 36.)
A véres gladiatori küzdelmek izgalma már nem kötötte le a dictatort, és hírvivői révén hamarosan megtudta, hogy az ifjú hölgy patríciusi származású, az előkelő Marcus Valerius Messala leánya, aki nemrég vált el férjétől. Az ötvenkilenc éves Sulla hamarosan beleszeretett, feleségül vette az asszonyt, aki alig múlt el húszéves! A házasság zavartalan és boldog volt, Valeria leányt szült neki.

Az i. e. 80. esztendőben, midőn Sulla Metellus Piusszal együtt volt consul, baljós hírek érkeztek a távoli tartományból, Hispaniából, ahol Q. Sertorius sikerrel harcolt a helytartó ellen. Kalandos körülmények között jutott el Sertorius odáig, hogy az Iberiai-félszigeten megvesse a lábát. Ravaszul, kitűnő diplomáciai érzékkel megnyerte tervének a lusitaniai (ma Portugália) népeket, majd a hispaniai lakosság egy részével együtt majdnem egész Hispaniát a kezére kerítette, és most már nyíltan harcolt az elnyomó Róma ellen, de ezt a harcot mind ő, mind az iberiai népek máshogy értelmezték. Egyelőre azonban közös ügynek tekintették.
Sulla úgy határozott, hogy consuli esztendejének letelte után Metellus Pius helytartóként menjen Hispaniába, és hadseregével verje le Sertorius lázadását, majd pedig térítse Róma hűségére az értékes tartományokat. (A háború még évekig eltartott, végül is Pompeius győzte le - árulás útján - Sertoriust, de csak i. e. 72-ben!)
Sulla a következő év consuljainak választását megtartotta. A nép - talán hogy a dictator kedvébe járjon - ismét consulnak jelölte, de ő ezt nem fogadta el (ekkor már más terve volt), minthogy ez ellentmondott volna annak a tisztségviselési rendnek, amelyet éppen a dictator szabályozott. fgy tehát - mint erre már utaltunk - az ő jelöltjeit, P. Servilius Vatiát és App. Claudius Pulchert választották meg az i. e. 79. esztendő consuljává.

Az i. e. 80. év hátralévő részében Sulla továbbra is éberen figyelte, miként funkcionál az az állami szervezet, amelynek az alapjait ő rakta le, s működését az ő törvényei szabályozták. Úgy látta, hogy az a régi hagyományokra épült új rendszer, amelyet teméntelen római vér kiontása árán, karddal és törvénnyel megvalósított, megfelel az ő elképzelte kívánalmaknak. A senatusnak, amelynek összetételéről ő gondoskodott, olyan nagy befolyást biztosított, amellyel helyesen kellett élnie, és az ő, Sulla, közbejötte nélkül a birodalom kormányzásának, irányításának elveit meghatároznia. És miután meggyőződött arról, hogy minden azon az úton halad, ahogy ezt ő kívánta, olyan lépésre szánta el magát, amelyre senki nem számított, sőt egész Rómát elképesztette.

I. e. 79. év elején összehívatta a Forum Romanumra a római polgárságot, és bejelentette, hogy lemond dictatori tisztségéről. Ez természetesen mindenkit joggal meglepett, mivel Sulla dictaturájának időbeli korlátai nem voltak, s mindössze két évig töltötte be ezt a népszerűtlen, nagy felelősséggel járó tisztséget. A szónoki emelvényen állva, jelentette be elhatározását, majd mind a huszonnégy lictorát elbocsátotta. A hagyományokhoz híven, közölte a hallgatóságával, hogy bárki kívánságára kész számot adni minden tettéről.
Az egybesereglettek dermedten hallgatták L. Sulla szavait, erre a közlésre senki nem készült fel. Ki hitte volna, hogy az, aki ezrek, tízezrek halálát, még többnek a nyomorúságát okozta, nem akar többé a köztársaság közvetlen kormányzásában tevőlegesen részt venni, s megelégszik azzal, hogy egy senator legyen a hatszáz között! Sőt személye védelmére sem tart igényt, bárki bevádolhatja, perbe foghatja.
Sullának valójában nem volt félnivalója. A két consul személyes híve volt, a senatus hűséges és lekötelezett embereiből állott. Ha netalán kellett volna, a népet kordában tartja az a mintegy tízezer felszabadított rabszolga, a Corneliusok, akik neki köszönhették szabadságukat, és ezért - az íratlan szabályok szerint - feltétlen hálával, engedelmességgel tartoztak. A Rómában élő leszerelt katonáira is mindenkor számíthatott. A rendőri erőszakszervezet híján ez a nagyszámú lekötelezett embertömeg minden ellene irányuló ellenséges cselekedettel szemben megvédte, sőt azt azonnal véresen meg is torolta volna.

Italia-szerte pedig obsitosai katonai fegyelemben, településeken éltek, s őrködtek a Sulla alkotta rend fölött, hiszen ez egyúttal az ő érdeküket, boldogulásukat, családjuk jövőjét is szolgálta. Sullának valóban senkitől nem kellett tartania, midőn a Rostráról lelépve, fegyveres kíséret nélkül házába ment.
Néhány évtizeddel később már felvetődött a kérdés, miért is mondott le Sulla a hatalomról, amelyet annyi kiontott vér árán szerzett meg, és miért vonult vissza a magánéletbe. Nem kisebb ember, mint a római politika legnagyobb mestere, C. Iulius Caesar, aki felismerte a hagyományos köztársasági rendszer szinte gyógyíthatatlan betegségét, jelentette ki: „Sulla politikai analfabéta volt, amiért lemondott a dictaturáról.” (Sueton. Div. Iul. 77.)
Ama mintegy negyven esztendő alatt, amely Sulla lemondása és Caesar megállapítása között eltelt, a római politikai helyzet merőben megváltozott, és Sulla mindezt előre nem láthatta. A Gracchusok által felvetett reformgondolatok mind sürgetőbben jelentkeztek, sőt most már többről volt szó. Sulla dictaturája a római köztársaság társadalmi, gazdasági és politikai küzdelmében csak rövid közjátéknak bizonyult, a problémákat nem oldotta meg, csak elodázta. A maradiak tábora ugyan megerősödött, de a polgárság zöme továbbra is a popularisok haladó eszméiért lelkesedett.

Midőn Sulla a római politika színpadára lépett, a körülmények még mások voltak, s a popularisok megfelelő vezető egyéniség híján terveiket nem tudták eredményesen képviselni. Az optimaták, noha az elmúlt évtizedek kudarcai, botrányai súlyosan kompromittálták őket, még mindig nagy befolyással, tekintéllyel rendelkeztek. A popularisok olykor demagógiába fúló, nemegyszer ellenszenves agitációi, utcai rendbontásai végül is káoszhoz vezettek. A két nagy irányzat küzdelmének véres összecsapás lett a vége, és Sulla úgy teremtett rendet, ahogy ezt ő - felfogása szerint - a legjobbnak találta.
Sulla rendszere néhány évig állott fenn. Éppen a dictator közvetlen környezetéből származó államférfiak, Crassus és Pompeius kerültek rövidesen a popularisok élére, s most ők vették fel a harcot az optimaták ellen. Abból az ádáz küzdelemből, amely Sulla lemondása után elkezdődött, véres vajúdás után született meg az új államjogi rendszer, a principatus.
Sulla példája azonban nem múlt el nyomtalanul. Ő mutatta meg első ízben Róma történelmében, hogy a reformok megteremtéséhez egy ember következetes, több éven át tartó uralma kell, mert csak így függetlenítheti magát az ingatag népgyűlésektől, a kontinuitást már nem képviselő sersatustól. Sulla számítása éppen Augustus, a principatus megteremtője számára szolgált például.
Augustus soha nem hivatkozott Sullára (sőt még nagy elődjére, Caesarra sem), több cselekedete mégis azt bizonyítja, hogy Sulla nyomdokaiban haladt. Szükségtelen itt a második triumviratusnak, a sullainál is szörnyebb proscriptiójára utalni, avagy Augustus maga toborozta, feltétlenül szükséges seregére hivatkozni, amely inkább az ő, mintsem az állam érdekét szolgálta. Az első princeps politikájának több vonása is a Sulláéra emlékeztet: akárcsak a dictator, ő is katonai hatalomra építette uralmát (csakhogy erről soha nem mondott le); ha csak formailag is, de vissza akarta állítani az egykori állami rendet, amennyire az neki megfelelt. Augustus is bizonyos restaurációs politikát követett, viszont őt az elmúlt évszázad tapasztalatai arra az útra vezették, amelyet Sulla még nem ismerhetett. Akárcsak Sulla, Augustus is pontosan felismerte hódításai korlátait.

Augustus nem rejtette véka alá, ha nem is mondta ki, hogy becsüli azt a Sullát, akit a korabeli római felfogás nem értékelt nagyra. Midőn ugyanis Rómát új köztérrel ajándékozta meg, a Forum Augustin templomot építtetett Mars Ultor, a Caesar halálát megbosszuló hadisten tiszteletére. A szentélyben kialakított fülkékbe azoknak a hadvezéreknek és államférfiaknak a tiszteletére, akik Rómának dicsőséget szereztek, szobrokat helyezett el, alájuk érdemeiket feltüntető feliratot vésetett. Így került a szentélybe Marius és Sulla képmása.

Sulla váratlan lemondása mindig talány maradt. Az embereket meglepte, hogy nem ragaszkodott a hatalomhoz, miután azt nagy küzdelem, véres harcok árán megszerezte. Ötvenkilenc éves korában vonult vissza a közügyektől, noha Marius még hetvenesztendős korában is a hatalomra tört.
M. Fabius Quintilianus szerint „Sulla nem a hatalom megszerzéséért fogott fegyvert, ezt az bizonyítja, hogy leköszönt a dictaturáról.” (Quint. Inst. Orat. V 10, 71.) Később L. Annaeus Seneca, a filozófus is megállapította Sulláról: „Attól sem félt, hogy gyűlölik az emberek, akiknek a szenvedése árán szerezte páratlanul nagy szerencséjét, sem attól, hogy meggyűlölik az istenek, akik maguk voltak bűnösök abban, hogy Sulla páratlanul szerencsés. De legyen bár egyelőre vita tárgya, hogy milyen is volt Sulla - még ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy tehetségesen kezdte, és tehetségesen hagyta abba a háborút.” (Seneca Cons. ad Marc. XII 6.)

Véleményünk szerint, néhány évtizeddel Seneca után, az alexandriai Appianos a Sulla lemondásához fűzött megjegyzésében rátapintott annak egyik lényeges okára „Én mégis úgy látom hogy megelégelte a sok háborút, a hatalmat és magát a várost is, élete végén a falusi életnek lett szerelmesévé.” (Appian. b. c. I 104, 490.)
Valójában, Sulla tántoríthatatlanul a régi köztársaság híve volt. A dictaturát korlátlan időtartamra ruháztatta ugyan magára, mert nem tudta, mennyi időt vesz igénybe az a munka, amelyet el akart végezni. De feladata befejeztével, elveihez híven, lemondott. Miután elvégezte a magára vállalt megbízatást, semmi egyebet nem akart, mint amire ifjúsága szegényes körülményei között vágyakozott: gazdagon, nyugodtan, kényelmesen élni, kedvteléseinek hódolni. Megelégelte a tábori élet kényelmetlenségét, a háború idegőrlő izgalmait - békességet akart! Terhesnek érezte a városi életet, torkig volt a haszon - Sulla mindent elért, amire áhítozott: nagy vagyont szerzett, a házasság boldogságát a szép, fiatal Valeria oldalán találta meg. Meg volt győződve arról, hogy az istenek segítségével, sugallataira hallgatva, a leghelyesebben cselekedett leső, elvtelen, kapzsi nobilisek tülekedésével, a politikai akarnokok alacsony önzésével. Még benső híveiben is csalódnia kellett.

Sulla mindenütt jelen volt, ahol Róma sorsdöntő háborúit megvívták, azokból kivette a részét, és mindig sikeresen fejezte be. Nem kismértékben az ő érdeme volt, hogy az évek óta elhúzódó numidiai hadjáratot Róma eredményesen befejezhette, legatusként harcolt a kimberek és teutonok ellen, s így ő is közreműködött abban, hogy a rómaiak győzelme a birodalom északi határait hosszú időre biztosítsa.
A déli hadsereg főparancsnokaként sikeresen hadakozott a „szövetséges-háborúban” Róma legelszántabb ellenégei, a samnisok ellen. Nem vitatható el Sullától, hogy a köztársaság italiai pozícióját véglegesen megszilárdította. Megverte Róma legveszélyesebb ellenségének, Mithridatésnek nagy hadseregeit, visszaszerezte a pontosi király által elragadott tartományokat, a királyt pedig régi országa határai mögé utasította.

Helytelen lenne Sulla hadiérdemeit a háttérbe szorítani, és cselekedeteit csupán a belpolitika tükrében vizsgálni. Már utaltunk arra, hogy mielőtt Rómában a hatalmat megszerezte, évekig hadseregparancsnokként működött, és megszokta az ellentmondás nélküli engedelmességet - alárendeltjeitől. Bár tudta, hogy a szabad római polgárt másként kell megítélni, mint a hűségére felesküdött zsoldos katonát, mégis éleselméjűségének tulajdonítható, hogy terveinek megvalósítása közben polgártársai helyeslő vagy elítélő véleményét nem sok figyelemre méltatta. A későbbi ókori történetírók egy része Sulla dictatori tevékenységének legfőbb célját az évek óta felborult állami és polgári rend helyreállításában látták, és ezt javára írták. (Így Livius per. LVII, LXXXIX; Aurel. Victor c de vir. LXXV; Oros. adv. pagan. V 21, 12; Vell. II 28, 2; Val. Max. IX 2, I.)

Bizonyára Sulla korában is sokan voltak, akik úgy vélekedtek, mint Appianos, az i. sz. II. század történetírója, miszerint sokakon az a „meggondolás lett úrrá, hogy zsarnoki uralma végül is hasznosnak bizonyult. Sulla alatt a pártharcok egy időre lecsendesültek, és ezzel Sulla mintegy jóvátette azt a sok bajt, amelyet okozott.” (Appian. b. c. I 3, It-12.)
A rendhelyreállítása, annyi bizonytalanság után, amikor a jogbiztonság állandóan kockán forgott, valóban érdemnek látszott. Az emberek dolgozhattak, békés körülmények között termelhettek, a személyi és vagyonbiztonság helyreállott, a hatósági közegek éber figyelemmel őrködtek a törvények uralmán. Visszatért a vállalkozási kedv, emelkedett a jólét, Rómában és Italiéban csend honolt, a rendbontók meghunyászkodva hallgattak és - duzzogtak. Ha Sulla mindössze ennyit ért volna el, az már akkor is eredménynek minősülhetne.

Ha reformműve nem is bizonyult időállónak, kétségtelen, hogy utat és megoldást keresett a zűrzavarban. Bár a római társadalomban rejlő súlyos ellentmondásokat nem tudta fel oldani, államférfiúi képességeit mégsem lehet elvitatni tőle. (5 tette az első lépéseket Italia egységesítése felé, ő ismerte fel elsőnek a birodalom közigazgatásának új, egységes szempontok szerinti megvalósításának szükségességét. Sulláé az érdem, hogy a római birodalom későbbi egységesítésére utat mutatott. De ezek a reformoknak csak egy részét alkották. Ha rámutatunk hibáira, ne mulasszuk el érdemeit is megemlíteni.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974