logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marcus Antonius IV rész.

58. Caesar nagy zavarba jött, amikor Antonius előkészületeinek gyorsaságáról és méreteiről hallott, attól félt ugyanis, hogy még azon a nyáron kénytelen lesz háborúzni; sok dologban hiányt szenvedett, és a nép nagyon zúgolódott a súlyos adóterhek miatt, mert a polgárok jövedelmük egynegyedét, a felszabadított rabszolgák pedig vagyonuk egynyolcadát voltak kénytelenek beszolgáltatni; emiatt hangosan szidalmazták Caesart, és zavargások törtek ki egész Itáliában. Éppen ezért Antonius a háború elhalasztásával követte el a legnagyobb hibát, mert ezzel Caesarnak időt adott a felkészülésre és a zavarok lecsendesítésére; az emberek ugyanis, bár haragudtak az adók behajtásakor, de miután kifizették és letudták őket, lecsendesedtek.
Antonius két consulviselt barátja, Titius és Plancus, akiket Kleopatra súlyosan megsértett (ők ellenezték ugyanis a legkitartóbban, hogy Kleopatra részt vegyen a hadjáratban), átszökött Caesarhoz, s leleplezték Antonius végrendeletének részleteit, amelyek tudomásukra jutottak. Antonius a végrendeletet a Vesta-szüzeknél hagyta letétben, akik Caesar kérésére nem adták át, hanem azt mondták, hogy ha meg akarja kapni, menjen érte saját maga; ő erre el is ment, magához vette, és először ő maga olvasta el, s kijegyzett belőle néhány valóban kifogásolható részt. Azután összehívta a senatust, és felolvasta a végrendeletet, de a többség helytelenítette eljárását, mert különös és veszélyes dolognak tartották, hogy valakit felelősségre vonjanak életében holta utáni akaratáért.
Caesar különösen a végrendeletnek a temetésre vonatkozó intézkedéseit kifogásolta. Antonius ugyanis azt kívánta, hogy ha Rómában halna meg, holttestét díszes menetben vigyék át a forumon, majd szállítsák Alexandriába Kleopatrához. Calvisius, Caesar barátja, Kleopatrával kapcsolatban még azt is vádként hozta fel Antonius ellen, hogy Kleopatrának ajándékozta a pergamoni könyvtárat, amely kétszázezer kötetet tartalmazott; továbbá, hogy egy lakomán nagy vendégsereg jelenlétében felállt, s valami előzetes megegyezés és megállapodás alapján Kleopatra lábát simogatta; eltűrte, hogy az epheszosziak Kleopatrát az ő jelenlétében úrnőjüknek szólítsák; több alkalommal, midőn bírói székében tetrarchák és királyok ügyeiben ítélkezett, Kleopatrától ónix- vagy kristálylapokra írt szerelmes üzeneteket kapott és elolvasta őket; hogy midőn Furnius, egy nagy tekintélyű férfiú és Rómában a legkiválóbb szónok, valami ügyben beszédet tartott, és Kleopatrát hordszéken vitték át az agorán, Antonius, amikor ezt meglátta, felugrott bírói emelvényéről, otthagyta a bírósági tárgyalást, és a hordszéktől el nem mozdulva, elkísérte Kleopatrát.

59. Calvisius, úgy látszik, saját maga találta ki ezeket a vádakat, de Antonius barátai bejárták Rómát, és kérlelték a népet érdekében, majd egyik társukat, Geminiust küldték el hozzá és figyelmeztették, vigyázzon, nehogy megfosszák hivatalától, és a rómaiak ellenségének nyilvánítsák. Geminius elhajózott Görögországba, de Kleopatra meggyanúsította, hogy Octavia érdekében jár el. Lakoma közben állandóan gúnyt űztek Geminiusból, az asztalnál a legrosszabb helyre ültették, hogy ezzel is megszégyenítsék, de mindezt elviselte, és várta az alkalmat, hogy Antoniusszal beszélhessen.
Egy alkalommal lakoma közben aztán felszólították, hogy mondja el jövetelének célját; kijelentette, ahhoz, amit el akar mondani, józan fejre van szükség, egyet azonban józanul éppen úgy meg tud mondani, mint részegen, hogy minden rendbe jönne, ha Kleopatra visszamenne Egyiptomba. Emiatt Antonius megharagudott, Kleopatra pedig így kiáltott fel: „Jól tetted, Geminius, hogy kínpad nélkül is bevallottad az igazságot.” Geminius emiatt néhány nappal később szökve távozott és visszatért Rómába. Kleopatra hízelgői elűzték Antonius több más barátját is, akik nem tudták elviselni a részeg tréfálkozásokat és trágárságokat. Ezek között volt Silanus és Dellius, a történetíró. Dellius attól félt, hogy Kleopatra az életére tör, ezt hallotta ugyanis egy Glaukosz nevű orvostól. Dellius azzal sértette meg Kleopatrát, hogy vacsora közben egyszer megjegyezte, itt megecetesedett bort töltenek a poharukba, Rómában viszont Sarmentus falernusit iszik. Sarmentus Caesar egyik fiatal kegyeltje, vagy ahogy latinul mondják, deliciae-je volt.

60. Miután Caesar kellőképpen felkészült, határozatilag kimondták, hogy háborút indítanak Kleopatra ellen, és Antoniust megfosztják az uralomtól, amelyről egy asszony javára lemondott. Caesar még hozzátette, hogy Antonius bódítószerek hatása alatt áll, és nem ura önmagának, hanem a rómaiak Mardiónnal, az eunuchhal, Potheinosszal, Eirasszal, Kleopatra komornájával és Kharmionnal viselnek háborút, akik a birodalom ügyeit intézik.
A háborút megelőzően a következő csodákat figyelték meg: Pisaurumot, egy Antonius által alapított gyarmatot az Adriai-tenger partján elnyelte a szétnyílt föld szakadéka.
Alba közelében Antonius márványszobrán több napon át veríték jelent meg, és bár letörölték, újra előjött. Patraiban Antonius ottani tartózkodásakor a Hercules-szentélyt villámcsapás gyújtotta fel, és egy athéni színházban a Gigaszok harcát ábrázoló szoborcsoportból a szélvihar leszaggatta Dionüszosz alakját, és lesodorta a színházba. Mint már említettem is, Antonius azt hitte magáról, hogy Hercules kései utódja, és mert életmódjával mindenáron Dionüszoszt akarta utánozni, új Dionüszosznak hívták.
Ugyanez a szélvihar Athénban Eumenész és Attalosz óriás méretű szobrait, amelyekre Antonius neve volt felírva, kimozdította helyéből, és több szobor közül egyedül ezt a kettőt döntötte le. Kleopatra Antonius nevű vezéri hajóján félelmetes csodajelet figyeltek meg. A hajótat alatt fecskék raktak fészket, majd más fecskék rájuk támadtak, és elűzték őket, fiókáikat pedig elpusztították.

61. Amikor a haderők összegyülekeztek a háborúra, Antoniusnak nem kevesebb, mint ötszáz hajója volt, s ezek között voltak nyolc- és tízevezősorosok is díszesen felszerelve és pompásan kiállítva; gyalogos hadseregének száma százezer, a lovasoké pedig tizenkétezer volt. A meghódolt és szövetségeseiként vele harcoló királyok között volt a libüai Bocchus, Tarkondémosz, Felső-Kilikia királya, a kappadokiai Arkhelaosz, a paphlagoniai Philadelphosz, a kommagénéi Mithridatész és a thrakiai Szadalasz. Ezek személyesen voltak jelen, de küldött csapatokat a pontoszi Polemón, az arábiai Malkhosz és a iudaeai Héródész, hasonlóképpen Amüntasz, Lükaonia és Galatia királya is; végül a médek királyától segédcsapatok érkeztek.
Caesar tengeri haderejét kétszázötven hajó alkotta, míg gyalogos hadseregének létszáma nyolcvanezer, lovasságáé pedig ugyanannyi volt, mint az ellenségé. Antonius uralma kiterjedt az Eufratésztől és Armeniától az Ión-tengerig és Illüriáig, Caesaré Illüriától a Nyugati-óceánig, délfelé pedig Etrurián át Szicíliáig. Libüából az Itáliával, Galliával és Hispaniával szemközt fekvő területek Hercules-oszlopáig Caesar, míg a Kürénétől Armeniáig elterülő részek Antonius birtokában voltak.

62. Antonius ekkor már annyira Kleopatra hatása alá került, hogy bár hadseregével a szárazföldön jelentős mértékben fölényben volt, a hajóhadra bízta a döntést, csak hogy ezzel is megnyerje Kleopatra tetszését, nem törődve azzal sem, hogy megfelelő legénység hiányában a hajók kapitányai utasembereket, öszvérhajcsárokat, aratókat, serdületlen ifjakat fogdostak össze a sokat szenvedett görög lakosság köréből, de még így sem töltötték fel a hajókat, hanem legtöbbjük kellő számú legénység híján volt és szánalmasan mozgott.
Ezzel szemben Caesar hajói nem a nagyságukkal és a külső pompájukkal hivalkodtak, hanem gyors mozgásúak, könnyen kormányozhatok voltak, legénységgel tökéletesen felszerelve. A hajóhadat Caesar Tarentumban és Brundisiumban gyűjtötte össze, majd üzent Antoniusnak, hogy ne késlekedjék, hanem keljen át egész haderejével; ő a kikötőket hajóhada szabad rendelkezésére bocsátja, s szárazföldi csapataival olyan távolságra húzódik vissza a tengertől, amelyet egy nap alatt tesz meg egy lovas ember, amíg biztonságban partra száll és felüti táborát.
Antonius erre a fennhéjázó ajánlatra viszonzásképpen párviadalra hívta ki Caesart, bár ő volt az idősebb hadvezér; de ha Caesar ezt elhárítaná magától, azt ajánlotta, hogy miként korábban Caesar és Pompeius, ők is Pharszalosznál vívjanak döntő ütközetet. Mialatt Antonius Actiumnál horgonyzott, ahol most Nikopolisz fekszik, Caesar eléje vágott Antoniusnak, átkelt az Ión-tengeren, és Épeiroszban elfoglalt egy Torünének (vagyis Merőkanálnak) nevezett helyet. Mikor Antonius és barátai emiatt nyugtalankodtak, tekintve, hogy a szárazföldi csapatok késtek, Kleopatra tréfával ütötte el a dolgot, s ezt mondta: „Miért kell félnünk csak azért, mert Caesar egy merőkanálnál ül?”

63. Mikor az ellenség kora reggel előrenyomult, Antonius megijedt, hogy a legénység nélküli hajókat elveszíti; felfegyverezte tehát az evezőslegénységet és a látszat kedvéért csatára készen sorakoztatta fel őket a fedélzeten; a hajók mindkét oldalán csapásra kész állapotban erősíttette meg az evezőket, majd az actiumi öböl bejáratánál orral az ellenség felé rendezte el őket, mintha teljes mértékben felkészültek volna a várt támadás elhárítására. Ezzel a cselfogással sikerült félrevezetnie Caesart, aki visszavonult. Úgy látszik, ügyes fogás volt Antonius részéről az is, hogy töltésekkel elvágta az ellenség vízellátását, a közeli helyeken ugyanis mindenütt kevés és rossz volt az ivóvíz.
Domitiusszal azonban Kleopatra kívánsága ellenére is nagylelkűen viselkedett, mert amikor Domitius, aki ekkor már lázas betegségben szenvedett, egy könnyű naszádra szállt és átment Caesarhoz, Antonius megsértődött bár, de egész málháját utánaküldte barátaival és szolgáival együtt. Domitius, mintha csak megbánta volna hűtlen árulását, ami persze nem maradt titokban, rövid idővel ezután meghalt.
A királyok közül is egyesek átpártoltak Caesarhoz, így Amüntasz és Déiotarosz. Mivel a hajóhad teljesen hasznavehetetlen volt és minden segítség késett, Antonius ismét szárazföldi haderejére volt kénytelen támaszkodni. A veszély láttára Canidius, a szárazföldi haderő parancsnoka is megváltoztatta véleményét, és azt tanácsolta Antoniusnak, küldje el Kleopatrát, és vonuljon vissza Thrakiába vagy Makedoniába, hogy ott szárazföldön dőljön el a háború sorsa. Dikomész, a geták királya ugyanis megígérte, hogy nagyobb hadsereggel segítségére lesz; abban pedig nincs semmi restellni való, hogy Caesarnak engedik át a tengert, aki annyi tapasztalatot szerzett a szicíliai háborúban, de oktalanság volna, ha Antonius, aki olyan tapasztalt a szárazföldi hadviselésben, nem használja fel légióinak nagy erejét és kitűnő felszerelését, s minden erejét hajóira fordítja, s fecsérli el.
Végül mégis Kleopatra véleménye győzött, hogy a hajóhaddal kell eldönteni a háborút, bár Kleopatra már ekkor is a futásra gondolt, és úgy intézte előkészületeit, hogy ne a győzelem elnyerését segítse, hanem minél könnyebben megszökhessék, ha ügyük elvész. A hajóhad kikötőjétől a táborig két hosszú fal húzódott, és Antonius szívesen járkált itt, nem tartva semmi veszedelemtől.
Caesarnak jelentette egyik szolgája, hogy Antoniust el lehetne fogni, mikor a falak közt megy le a kikötőbe; Caesar elküldte tehát néhány emberét, hogy álljanak lesbe. Ezek azonban csak odáig jutottak, hogy azt az embert fogták el, aki Antonius előtt ment, mert túl korán ugrottak elő leshelyükről, és így Antoniusnak nagy nehezen sikerült futva elmenekülnie.

64. Mikor elhatározták, hogy tengeri csatát vívnak, Antonius hatvan kivételével minden egyiptomi hajót felgyújtatott, és a legkitűnőbb és legnagyobb gályákat, a háromtól a tízevezősorosig, megrakta húszezer nehéz fegyverzetű harcossal és kétezer íjásszal. Mondják, hogy a gyalogos hadsereg egyik centuriója, aki Antoniusnak már sok csatájában harcolt, és testét sebhelyek borították, mikor Antonius elment mellette, panaszkodásban tört ki, és így szólt:
„Ó, imperator, miért nem bízol ezekben a sebekben és az én kardomban, ahelyett, hogy reményedet ezekbe a hitvány faalkotmányokba veted? Hadd harcoljanak az egyiptomiak és a föniciaiak a tengeren, de add nekünk a földet. Mi ahhoz szoktunk, hogy ott vessük meg a lábunkat, és vagy meghalunk, vagy legyőzzük ellenségeinket.”
Antonius erre semmit nem felelt, csak tekintetével és kézmozdulatával bátorította a centuriót, s továbbment. De neki sem voltak vérmes reményei, mert mikor a hajók kapitányai a vitorlákat a kikötőben akarták hagyni, rájuk parancsolt, hogy rakják be a hajókba, s hozzátette, hogy a megfutó ellenségnek nem szabad elmenekülnie.

65. Azon és a következő három napon állandóan erős szél fújt, és a tenger viharosan hullámzott, úgyhogy a csatát elhalasztották; az ötödik napon a tenger lecsendesedett, a szél is elállt, és ekkor megütköztek egymással. A jobbszárnyat Publicolával együtt Antonius vezette, a balszárnyon Coelius, középütt pedig Marcus Octavius és Marcus Insteius parancsnokolt. Caesar Agrippát állította a balszárnyra, s a jobbszárnyat magának tartotta fenn. Antonius szárazföldi hadseregének parancsnoka Canidius volt, Caesaré pedig Taurus; mindkét sereg a parton felsorakozva vesztegelt.
A két hadvezér közül Antonius egy könnyű naszádon seregszemlére indult, s biztatta katonáit, hogy mivel hajóik nehéz járművek, olyan nyugodtan harcoljanak, mintha szilárd talaj volna a lábuk alatt; a kapitányoknak pedig meghagyta, hogy olyan mozdulatlanul fogadják az ellenség rohamát, mintha hajóik le volnának horgonyozva, az öböl veszélyes bejáratától pedig óvakodjanak. Mondják, hogy Caesar, a másik fővezér, amikor az éjszakai sötétségben elhagyta sátrát, és indult, hogy körbejárja hajóit, találkozott egy emberrel, aki szamarát hajtotta. Caesar megkérdezte, hogy hívják; az ember felismerte Caesart, és így szólt: „Az én nevem Eutükhosz, a szamáré Nikón.” Ezért aztán később, amikor Caesar feldíszítette a helyet hajóorrokkal, bronzszobrot állított az embernek és a szamárnak.
Mikor megszemlélte a csatarend többi részét, egy bárkán a jobbszárnyhoz vitette magát, és csodálkozva látta, hogy az ellenség mozdulatlanul áll a szorosban; egészen úgy látszott, mintha a hajók le volnának horgonyozva. Sokáig ezt is gondolták, s ezért mintegy nyolcstádiumnyi távolságra tartotta hajóit az ellenségtől. Közben hat óra lett, a szél feltámadt a tenger felől, Antonius katonái rosszul viselték a késedelmeskedést, s mivel bíztak saját hajóik nagy méreteiben és magasságában, s legyőzhetetlennek tartották őket, a balszárnyon támadásba kezdtek. Amikor Caesar ezt meglátta, megörült, s elrendelte hogy a jobbszárny húzódjon hátra, mert minél messzebbre ki akarta csalni az ellenséget az öbölből és a szorosokból, hogy könnyű és gyors mozgású hajóival bekerítse a nagy méreteik s kevés számú evezőslegénységük miatt lassú és nehézkes mozgású hajókat.

66. Megkezdődött a csata, de a hajók nem ütköztek egymásnak, és nem zúzódtak össze; Antonius hajói túl nehézkesek voltak, nem volt elég lendület bennük ahhoz, hogy ilyen lerohanás sikerrel járjon, Caesar hajói pedig sem szemből, sem oldalról nem mertek támadni, mert a hajók orra könnyen összezúzódhatott volna, ha rárohannak a nagy vaskapcsokkal egyberótt gerendákból épült gályákra. Így a küzdelem inkább szárazföldi ütközethez, vagy még inkább várostromhoz hasonlított.
Antoniusnak egy-egy gályáját Caesar három vagy négy hajója vette körül, s a hajók legénysége könnyű pajzsokkal, dárdákkal, csáklyákkal és tűzcsóvákkal küzdött egymás ellen; Antonius katonái pedig fatornyokból lövöldöztek hajítógépekkel.
Ekkor, mivel Agrippa körülkerítési szándékkal széthúzta a balszárnyat, Publicola kénytelen volt szembeszállni vele, és elszakadt az arcvonal közepétől. Erre hajói összezavarodtak, és közelharcot kezdtek Arruntius hajóival; de a csata eldöntetlenül és egyforma esélyekkel folytatódott, amikor váratlanul megpillantották Kleopatra hatvan hajóját, amint vitorláikat távozásra készen felvonták, elindultak és a harcoló gályák sorai között megfutamodtak. Mivel pedig Kleopatra hajói a nagy gályák mögött álltak, megfutamodásukkal még külön is zavart okoztak.
Az ellenséges hajókról elámulva látták, hogy az egyiptomi hajók kedvező széllel elindultak a Peloponnészosz felé. Antonius ekkor világosan megmutatta, hogy sem nem hadvezér, sem nem férfi, de még csak szabad elhatározásának sem ura, hanem, mint ahogy valaki egyszer gúnyosan megjegyezte, hogy a szerelmes férfi lelke más testben él, úgy hagyta magát vonszoltatni ettől az asszonytól, mintha csak egy testté nőtt volna össze vele, s oda kellene mennie, ahova az megy.
Mihelyt ugyanis meglátta Kleopatra hajóinak távozását, elfeledkezett mindenről, elárulta és cserbenhagyta azokat, akik érte harcoltak és meghaltak; beszállt egy ötevezős bárkába, amelybe a szíriai Alexasz és Scellius szállt be vele együtt, és űzőbe vette azt az asszonyt, aki maga is vesztébe rohant, és magával vitte a pusztulásba Antoniust is.

67. Kleopatra felismerte Antoniust, hajójáról jelt adott neki, mire az odaevezett hozzá. Felvették a hajóra, de nem találkoztak egymással; Antonius kiment egymagában a hajó orrába, s leült, fejét szótlanul kezébe temetve. Ekkor liburniai bárkák tűntek fel, amelyeket Caesar küldött üldözésükre. Antonius megparancsolta, hogy a hajó orrát fordítsák szembe velük, és a többieket el is űzte, csak a lakedaimóniai Eurüklész támadt keményen és rázta dárdáját hajója fedélzetén, mintha Antoniust akarná célba venni. Antonius megállt a hajó orrában, s odakiáltott neki: „Ki az, aki Antoniust üldözi?” Az pedig így felelt: „Eurüklész vagyok, Lakharész fia, és most Caesar jó szerencséje segít hozzá, hogy bosszút álljak apám haláláért.”
Antonius ugyanis Lakharészt kalózkodás vádjával lefejeztette. De Eurüklész nem Antonius hajóját támadta meg, hanem a másik parancsnoki hajót, mert kettő volt; hajója orrával nekirohant, megfordította, oldalt kapta és elfoglalta, s ezenkívül még egy másik hajót is, amelyen nagy értékű asztali felszerelési tárgyak voltak. Mikor Eurüklész eltávozott, Antonius ismét ugyanolyan helyzetben ült és hallgatott, mint előbb, és így töltött el egymagában három napot a hajó orrában, akár mert haragudott Kleopatrára, akár mert restellte magát előtte, míg aztán kikötöttek Tainaronban. Az udvarhölgyeknek itt sikerült először elérniök, hogy beszélgessenek egymással, majd rávették őket arra is, hogy egy asztalnál étkezzenek és együtt háljanak.
A vereség után hamarosan összegyülekeztek a teherhajók és Antonius barátai hírül hozták, hogy a hajóhad elpusztult, de úgy vélekedtek, hogy a gyalogos haderő együtt maradt. Antonius tehát hírvivőket küldött Canidiushoz, és megparancsolta, hogy a hadsereggel minél gyorsabban vonuljon Makedonián át Ázsiába; ő maga Tainaronból Libüába készült átkelni, s azért az egyik teherszállító hajót, amelyen sok vert pénzt és nagy értékű királyi ezüst- és aranyedényeket szállítottak, kiválasztotta és barátainak adományozta, s megparancsolta, hogy a kincset osszák szét egymás közt, és gondoskodjanak biztonságukról. Ezek nem fogadták el az ajándékot, csak sírtak, de Antonius szeretetteljesen vigasztalta és kérlelte, majd végül útjukra bocsátotta őket.
Levelet írt korinthoszi ügyvivőjének, Theophilosznak, hogy gondoskodjon biztonságukról és rejtse el őket, amíg Caesart kiengesztelik. Theophilosz annak a Hipparkhosznak volt az apja, akinek a legnagyobb befolyása volt Antoniusnál, de szabadosai közül ő állt át először Caesarhoz, majd később Korinthoszban lakott.

68. Ezek történtek Antoniusszal. A hajóhad Actiumnál hosszú ideig kitartott Caesarral szemben, és csak amikor igen nagy károkat szenvedett a hajóorra zúduló heves hullámveréstől, adta fel nagy nehezen a harcot délután négy órakor. A halottak száma nem volt több ötezernél, de háromszáz hajó fogságba esett, amint ezt Caesar maga írja le. Sokan nem is tudták, hogy Antonius elmenekült, sőt amikor meghallották, először el sem akarták hinni, hogy otthagyott legyőzetlenül tizenkilenc légiót és tizenkétezer lovast, mintha bizony már többször is nem próbálta volna ki a jó és a balszerencsét, s az ezernyi háborús küzdelem változásait.
A katonák várták, és abban reménykedtek, hogy egyszer majd csak megjelenik. Olyan hűségesen és bátran kitartottak mellette, hogy amikor futása nyilvánvaló lett, még akkor is hét napon át együtt maradtak és nem álltak szóba Caesar követeivel. Végül, midőn vezérük, Canidius egy éjszaka megszökött és elhagyta a tábort, teljesen magukra maradtak, s vezéreik is elárulták őket; ekkor álltak át a győztes félhez.
Ezután Caesar elhajózott Athénba, békét kötött a görögökkel, és a háborúból fennmaradt gabonát szétosztotta a városok között, amelyek nagyon nyomorult állapotba kerültek, mert elveszítették pénzüket, rabszolgáikat és igásbarmaikat. Dédnagyapám, Nikarkhosz szokta elbeszélni, hogy városuk minden polgára kénytelen volt kiszabott mennyiségű búzát a vállán a tengerhez vinni Antikürába, s az úton korbácsütésekkel hajtották őket. Az első szállítmányt levitték, és már a másodikat is kimérték s épp akarták elszállítani, amikor híre érkezett Antonius vereségének, és ez mentette meg a várost, mert Antonius megbízottai és katonái nyomban szétfutottak, mire egymás között osztották szét a gabonát.

69. Antonius átkelt Libüába, Kleopatrát Paraitonionból előreküldte Egyiptomba, ő maga vándor életre adta a fejét, és a végtelen magányosságot élvezte két barátjával, Arisztokratész görög szónokkal és egy Lucilius nevű rómaival, akiről más alkalommal már elbeszéltem, hogy Philippinél Brutus menekülését segítve, Brutusnak adta ki magát, és személyét kiszolgáltatta üldözőinek, majd amikor Antonius jóvoltából megmenekült, az utolsó percig hűségesen, állhatatosan kitartott mellette. Antonius, amikor elpártolt az a hadvezére is, akire libüai haderejét rábízta, öngyilkos akart lenni, de barátai ebben megakadályozták, és Alexandriába vitték, ahol Kleopatrát kockázatos és fáradságos vállalkozással elfoglalva találta.
Tudvalevő, hogy annak a földszorosnak, amely a Vörös-tengert a Földközi-tengertől elválasztja, és amelyet Ázsia és Libüa határának tekintenek, ahol a tengerek leginkább összeszorítják, legkeskenyebb része háromszáz stádium. Kleopatra arra vállalkozott, hogy a partra emelteti hajóhadát, majd átvontatja a földszoroson, s miután az Arábiai-öbölben vízre bocsátja, rengeteg kincsével és egész haderejével messzi földön telepszik le, s így elkerüli a háborút és a szolgaságot. Mikor azonban a Petra környékén lakó arabok az első, partra vont hajókat felgyújtották, s Antonius is úgy gondolta, hogy szárazföldi haderői Actiumnál még mindig együtt maradtak, Kleopatra abbahagyta az egész vállalkozást, és az ország bejárati útjait őriztette.
Antonius elhagyta a várost és barátainak társaságát, Pharosz közelében egy tengerben feltöltött gáton házat építtetett, ott élt, elmenekülve az emberektől, s kijelentette, minden vágya, hogy Timónhoz hasonlóan éljen, mert barátai hozzá is igazságtalanok és hálátlanok, s emiatt vált bizalmatlanná és barátságtalanná mindenkihez.

70. Timón Athénban élt nagyrészt a peloponnészoszi háború idején, amint ez Arisztophanész és Platón vígjátékaiból is kitűnik, akik mint mogorva embergyűlölőt ábrázolják színműveikben. Timón, bár került és elutasított magától minden társadalmi érintkezést, s fiatal és vakmerő Alkibiadészt mégis nagyon kedvelte; amikor találkoztak, összecsókolta és úgy köszöntötte. Apémantosz elcsodálkozott ezen, s szerette volna tudni viselkedésének okát; erre Timón kijelentette, azért szereti ezt a fiatalembert, mert tudja, hogy egyszer még sok bajt okoz az athéniaknak.
Timón nagy néha és egyedül Apémantosszal érintkezett, aki sok tekintetben hasonlított hozzá és az övéhez hasonló életmódot igyekezett folytatni. Egy alkalommal a Korsók ünnepén kettesben vacsoráztak, és Apémantosz megszólalt: „Milyen szép ez a mi lakománk, Timón.” „Különösen, ha te nem volnál itt” - szólt erre Timón. Mondják, hogy egyszer az athéni népgyűlésen felment a szószékre, s a jelenlevőkben ez a szokatlan látvány nagy csendet és várakozást idézett elő.
Timón erre a következőket mondta: „Van nekem egy kis telkem, athéni férfiak, s azon áll egy fügefa, amire már sok polgártársam felkötötte magát. De építkezni készülök ezen a helyen, s szándékomat azért teszem közhírré, hogy ha valaki még fel óhajtja magát kötni, siessen, mielőtt a fügefát kivágatom.” Mikor Timón meghalt, Halaiban temették el a tenger mellett, de a part körös-körül leszakadt, és a hullámok teljesen hozzáférhetetlenné és megközelíthetetlenné tették a sírt. Sírfelirata a következőképpen hangzott:

Itt nyugszom: kiszakadt a keserves pára belőlem;
ámde nehogy nevemet kérdd: vessz, cudar eb, cudar ebként!

Mondják, hogy ezt a sírfeliratát saját maga készítette, de általában ismert sírfeliratának szerzője Kallimakhosz volt, és ez így hangzik:

Én, embergyülölő Timón lakom itt; takarodj el!
Átkozhatsz szaporán, csak takarodj el odébb!

71. A sok közül íme ez a néhány történet Timónról. Antoniusszal az Actiumnál harcoló hadereje pusztulásáról szóló hírt Canidius személyesen közölte. Ekkor értesült arról is, hogy Héródész, a zsidók királya, néhány légióval és cohorsszal szintén átpártolt Caesarhoz, hasonlóképpen más fejedelmek is hűtlenné lettek hozzá, s Egyiptomon kívül nem maradt egyetlen szövetségese sem. De ezek a dolgok nem zaklatták fel lelke nyugalmát, sőt mintha még örült volna is, hogy le kell mondania reményeiről, mert így lemondhatott gondjairól is. Otthagyta tengerre épített lakását, amelyet Timóneionnak nevezett el, beköltözött Kleopatra palotájába, s vendégeskedésekkel, mulatságokkal, ajándékozásokkal forgatta fel a várost. Felvétette Kleopatra és Caesar fiát az ephéboszok közé; Fulviától származó fiának, Antyllusnak bíborszegély nélküli tóga virilist adatott, s ebből az alkalomból több napon át ünnepségekkel és mulatságokkal telt meg Alexandria.
„Az utánozhatatlan életűek” társaságát feloszlatták, és helyette másikat alapítottak; élvezetekben, fényűzésben és költekezésben ez sem maradt el a másik mögött, de az „együtt meghalók társaságának” nevezték el, mert ehhez a társasághoz azok a barátai csatlakoztak, akik vele együtt kívántak meghalni, s véget nem érő lakomákkal töltötték minden idejüket. Kleopatra közben összegyűjtött mindenféle halálos mérget, amelyet, hogy kipróbálja, fájdalom nélkül hatnak-e, halálra ítélt foglyoknak adatott be.
Amikor azt tapasztalta, hogy a gyorsan ölő mérgek fájdalmas halált okoznak, míg az enyhébbek csak lassan hatnak, mérges állatokkal kísérletezett, és azokat figyelte, mialatt egymást halálra marták. Ezeket a kísérleteket naponta folytatta csaknem mindenfajta állattal, s úgy találta, hogy egyedül az áspis vipera harapása idéz elő görcsös mozdulatok és heves fájdalom nélküli, mély álomhoz hasonló önkívületi állapotot és hullamerevséget, mialatt az arcot könnyű veríték lepi el, és az érzékszervek lassan elgyöngülnek és elhalványodnak; és ellenállnak minden élesztgetésnek és ébresztésnek, mintha mély álomba szenderültek volna.

72. Ugyanakkor követeket küldtek Caesarhoz Ázsiába. Kleopatra az Egyiptom feletti uralmat kérte gyermekeinek, Antonius kívánsága pedig az volt, hogy mint magánszemély lakhassék Athénban, ha Caesar nem tartja helyesnek, hogy Egyiptomban maradjon. Mivel megbízható barátai sorra elpártoltak tőlük, Euphronioszt, gyermekeik tanítóját küldték el követségbe.
A laodikaiai Alexasz ugyanis már nem állt rendelkezésükre, akit Timogenész ismertetett meg Antoniusszal Rómában, és aki a görögök közül igen nagy hatalmú volt; Kleopatra pedig hathatós eszközként arra használta, hogy az Octavia iránt időnként feltámadó rokonszenvet kiűzze Antoniusból.
Alexaszt ugyanis elküldték Héródész királyhoz, hogy átpártolását megakadályozzák, de miután a királynál maradt és elárulta Antoniust, elég vakmerő volt, hogy Héródészban bízva Caesar színe elé merészkedjék. Héródésznak nem vette semmi hasznát, mert azonnal börtönbe vetették, bilincsbe verve hazájába szállították, és ott Caesar parancsára kivégezték. Alexasz így lakolt hűtlenségéért még Antonius életében.

73. Caesar kereken elutasította Antonius javaslatait, de Kleopatrának azt felelte, hogy minden tekintetben méltányos bánásmódra számíthat, ha Antoniust megöleti vagy kiűzi Egyiptomból. Ugyanekkor elküldte Kleopatrához egyik szabadosát, Thürszoszt, egy nem ostoba és mindenképpen alkalmas embert arra, hogy üzenetvivő legyen a fiatal uralkodó és a gőgös, szépségére mértéktelenül büszke királynő között.
Mikor aztán Kleopatra másoknál hosszabb kihallgatáson fogadta Thürszoszt, és feltűnő tisztelettel bánt vele, kihívta maga ellen Antonius gyanúját, aki elfogatta és megkorbácsoltatta Thürszoszt, majd visszaküldte Caesarhoz, és azt írta neki, hogy Thürszosz szemtelen és fennhéjázó viselkedése felingerelte, amikor szerencsétlen sorsa úgyis nagyon ingerlékennyé teszi.
„Ha neked ez nem tetszik - írta levelében -, nálad van az én szabadosom, Hipparkhosz. Akasztasd fel és korbácsoltasd meg, hogy semmivel ne tartozzunk egymásnak.” Kleopatra ettől kezdve különösképpen kereste Antonius kedvét, nehogy panaszra vagy gyanúra legyen oka ellene. Saját születése napját szerényen, akkori helyzetéhez illő módon, Antoniusét azonban minden képzeletet felülmúló fénnyel és pompával ünnepeltette meg, úgyhogy sokan, akiket szegényen hívtak meg a lakomára, gazdagon távoztak. Közben Agrippa ismételten írt Caesarnak Rómából, hogy a viszonyok alakulása elkerülhetetlenül szükségessé teszi jelenlétét a városban.

74. A háború egy ideig szünetelt, de a tél elmúltával Caesar ismét az ellenség ellen vonult Szírián keresztül. Vezérei Libüán át mentek. Amikor Pelusium elesett, híre járt, hogy Szeleukosz Kleopatra beleegyezésével adta fel a várost, mire Kleopatra Szeleukosz feleségét és gyermekeit átadta Antoniusnak, hogy végeztesse ki őket. Kleopatra rendkívül szép és nagy sírboltot és emlékművet építtetett magának Iszisz templomának szomszédságában; oda hordatta legdrágább királyi kincseit, aranyat, ezüstöt, smaragdköveket, igazgyöngyöket, ébenfát, elefántcsontot és fahéjat, végül igen sok fáklyát és kócot.
Caesar féltette a kincseket, nehogy Kleopatra kétségbeesésében felgyújtassa és elpusztíttassa ezt a rengeteg sok drágaságot; ezért napról napra jó reménységre biztató üzeneteket küldött neki, s közben hadseregével közeledett a városhoz. Mikor azonban Caesar megszállta a lóversenytér környékét, Antonius rohamra indult ellene, majd fényes küzdelem után Caesar lovasságát megszalasztotta és a táborig kergette. A győzelem után Antonius büszkén ment a királyi palotába, és úgy, ahogy volt, fegyverbe öltözötten megcsókolta Kleopatrát, s bemutatta neki azt a katonát, aki legvitézebbül harcolt. Kleopatra kitüntetésképpen aranyozott mellvértet és sisakot ajándékozott a katonának, aki alighogy megkapta az ajándékot, még azon az éjszakán átszökött Caesarhoz.

75. Antonius ekkor újból Caesarhoz küldött és párviadalra hívta ki, de Caesar azt válaszolta, hogy Antonius többféle halálnem között választhat. Antonius tehát, mivel jól tudta, hogy nem lehet jobb halála, mint amely a csatamezőn éri utol, elhatározta, hogy egyszerre indít támadást a szárazföldön és a tengeren. Mondják, hogy amikor vacsorázott, szolgáinak megparancsolta, szolgálják ki a szokottnál nagyobb pompával, étellel és itallal, mert nem tudhatják, megtehetik-e ezt még a következő napon is, vagy más uraknak szolgálják fel a vacsorát, mert akkor ő már holtan fekszik, és nem marad belőle semmi sem. Látva, hogy barátai ennek hallatára könnyekre fakadtak, Antonius azt mondta, nem vezeti őket olyan csatába, amelyben ő dicső halált s nem üdvöt és győzelmet akar szerezni.
Ugyanezen az éjszakán éjféltájban, amikor a városban a jövőtől való félelem és balsejtelem miatt csend és csüggedés honolt, azt mondják, hirtelen különféle hangszerek összhangzó zenéje csendült fel, majd nagy tömeg hangos kiáltozása hallatszott szatírtáncosok sűrű lábdobogásától kísérve, mintha valami bacchikus menet hagyná el zajosan a várost. A menet útja a városon át az ellenség felé néző kapun át vezetett; a lárma ezen a ponton érte el tetőpontját, majd megszűnt. Akik ennek a csodálatos jelenségnek az értelmét kutatták, úgy magyarázták, hogy Antoniust most hagyta el végképp az az isten, akihez egész életében hasonlította magát, és akihez leginkább ragaszkodott.

76. Antonius kora reggel felállította hadseregét a város előtti dombokon. Figyelte hajóit, amint elindulnak a kikötőből, és az ellenséges hajók felé tartanak; abban a reményben, hogy valami dicső haditettet fog látni, csendben várakozott. A legénység azonban, mihelyt a hajók megközelítették Caesar hajóit, felemelt evezőkkel üdvözölte az ellenséget, azok viszonozták az üdvözlést, erre Antonius emberei átálltak; így valamennyi gálya egyetlen hajóhadként egyesült, és a hajók orrát a város felé fordítva útnak indult. Alighogy ezt a látványt végignézte, Antonius lovassága is átállt és elpártolt tőle, gyalogsága pedig vereséget szenvedett, és így visszahúzódott a városba.
Közben azt kiáltozta, hogy Kleopatra árulta el azoknak, akikkel érte a háborút viselte. Kleopatra félt Antonius haragjától s kétségbeesésétől, és sírboltjába menekült; leeresztette a zárakkal és keresztrudakkal megerősített csapóajtókat, s Antoniushoz küldte embereit, hogy jelentsék halálát. Szavaiknak Antonius hitelt adott, és ezt mondta önmagának: „Miért késlekedel, Antonius? Sorsod megfosztott az egyetlen és utolsó októl, amelyért szerettél és akartál élni.” Bement szobájába, kioldotta és levetette mellvértjét, és így szólt: „Ó, Kleopatra, nem az fáj, hogy el kell válnom tőled, mert nyomban hozzád megyek, hanem hogy nagy hadvezér létemre egy asszony múlt felül lelke nagyságával.”
Antoniusnak volt egy Erósz nevű hűséges rabszolgája, akivel már régen megígértette, hogyha a szükség úgy hozza magával, megöli; most tehát ígérete beváltását követelte. Erósz ekkor Antonius kardját kihúzta hüvelyéből, és felemelte, mintha le akarna sújtani urára, de arcát elfordította, és önmagát ölte meg. Mikor lábához rogyott, Antonius így kiáltott fel: „Jól van, Erósz, ha nem tudtad is megtenni, amire kértelek, de megtanítottál rá, hogy tegyem meg saját magam.”
Ezekkel a szavakkal mellbe döfte magát, és a pamlagra zuhant, de nem ejtett magán olyan súlyos sebet, hogy azonnal meghalt volna. Mikor a pamlagon végigdőlt, a vérzés elállt, majd magához tért, és kérte a jelenlevőket, hogy végezzenek vele. Azok kirohantak a szobából, Antonius pedig vonaglott a pamlagon, és kiáltozott utánuk, míg Kleopatrától meg nem érkezett Diomédész, az írnok azzal a paranccsal, hogy Antoniust úrnőjéhez vigye a sírboltba.




Folytatás: Marcus Antonius 5. rész