logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marcus Antonius III rész.

39. Ez a vereség érthetőleg nagyon leverte Antonius egész környezetét, mert váratlanul érte őket a hadjárat kezdetén. Az armeniaiak királya, Artavaszdész annyira kétségbe esett a rómaiak vereségén, hogy eltávozott egész hadseregével, pedig főként ő okozta a háborút. A parthusok büszkén megjelentek az ostromlók előtt és elbizakodottan fenyegették őket. Antonius nem akarta, hogy hadserege tétlenül maradjon, és hogy az embereken erőt vegyen a csüggedés; magához vett tehát tíz légiót és három praetori cohorsot, azonkívül egész lovasságát, és élelembeszerzésre indult, abban a hiszemben, hogy az ellenséget így tudja leginkább nyílt ütközetre bírni.
Amikor egynapi járóföldnyire voltak, észrevette, hogy a parthusok körülveszik őket, és igyekeznek útközben csatát kezdeni velük. Kitűzette tehát a csatajelet a táborban, de felszedette a sátrakat, mint aki nem készül megütközni, hanem elvonul, s közben elhaladt a barbárok félkör alakban felállított hadrendje előtt, s kiadta a parancsot, hogy mihelyt az ellenség első sorai dárdavetésre alkalmas távolságra megközelítik őket, a lovasság induljon rohamra. A szemben felsorakozott parthusok elámultak a rómaiak hadirendjén, amikor látták, hogy a hadsoraik mint vonulnak ellenük egymástól egyenlő távolságra csendben, a legkisebb zavar nélkül, és mint rázzák lándzsáikat. Amikor magasba emelték a jelvényeket és a lovasok hangos kiáltozással rohamra indultak ellenük, bátran védekeztek, bár nyomban lőtávolságon belül jutottak hozzájuk; mikor aztán a légionáriusok nagy kiáltozással és fegyverzörgéssel kézitusára indultak, a parthusok lovai felágaskodtak, megbokrosodtak és megfutamodtak, mielőtt az ellenséggel összecsaptak volna.
Antonius ekkor minden erejével az üldözéshez látott, s abban reménykedett, hogy az egész háborút egyetlen ütközettel befejezi, vagy legalább a maga javára billenti. Mikor azonban a gyalogság üldözés közben ötvenstádiumnyira jutott előre, sőt a lovasság háromszor olyan nagy távolságra, s számba vették, mennyien estek el vagy kerültek fogságba az ellenségből, úgy találták, hogy a foglyok száma mindössze harminc, az elesetteké pedig csak nyolcvan. Csüggedés és reménytelenség vett erőt mindnyájukon, és elviselhetetlennek tartották, hogy bár győztek, csak ilyen keveset öltek meg az ellenségből, amikor pedig őket érte vereség, olyan sok emberük pusztult el, amennyit a szekerek mellett vesztettek el. Másnap reggel málháikkal elindultak Phraatába és a táborukba.
Útközben eleinte csak kisszámú ellenséggel találkoztak, majd mind többel és a végén az egész ellenséges haderővel, amely, mintha nem is érte volna vereség, újult erővel kihívta és megtámadta őket, úgyhogy csak a legnagyobb küzdelem és nehézségek árán tudtak visszamenekülni táborukba. A médek ekkor a sáncok ellen rohantak, és megszalasztották a védőket. Antonius emiatt haragjában megtizedeltette a gyávákat. Az egész hadsereget tízes csoportokban állíttatta fel, mindegyik csoportból sorshúzással egyet-egyet kiválasztott és kivégeztetett, a többieknek pedig búza helyett árpát osztatott ki.

40. A háború sok nehézséget okozott mindkét félnek, de a jövőtől még inkább féltek. Antonius az éhségtől tartott; most már ugyanis nem lehetett élelemhez jutni, csak halottak és sebesültek árán. Phraatész is jól tudta, hogy a parthusok mindenre inkább képesek, mint téli időben nélkülözésekre és szabad ég alatti táborozásra, s attól félt, ha a rómaiak kitartanak és maradnak, emberei megszökdösnek tőle, mert az őszi napéjegyenlőség után máris kezdett hűvösödni.
A következő cselt eszelte ki tehát: A parthusok közül a legelőkelőbbek élelemszerzés közben és más találkozások alkalmával kevésbé hevesen támadtak a rómaiakra, hagyták, hogy egyet-mást megszerezzenek, ugyanakkor dicsérték bátorságukat, és a legvitézebb férfiaknak nevezték őket, akikről a király méltán beszél mindig a legnagyobb dicsérettel. Ezután közelebb lovagoltak hozzájuk, megállították lovukat és szidták Antoniust, hogy bár Phraatész szívesen kötne békét és kímélne meg ennyi nagyszerű embert, Antonius nem ad rá alkalmat neki, hanem bevárja a két nehéz ellenséget, az éhséget és a telet, amelyektől még akkor is nehezen szabadulhatnának, ha a parthusok útjukon kísérnék őket. Ezt többen is jelentették Antoniusnak, akit ez a reménység engedékenyebbé tett, de csak akkor küldött hírnököket a parthusokhoz, mikor megtudta a szívélyesebb barbároktól, hogy valóban úgy gondolkodik-e a király, ahogy mondják.
Mikor igenlő választ és biztatást kapott, hogy semmitől ne féljen és ne bizalmatlankodjon, újra elküldte megbízottait, kérjék vissza a zsákmányolt jelvényeket és a hadifoglyokat, nehogy olyan színben tűnjék fel, mintha csak a biztos megmenekülésnek örülne. A parthusok királya azonban azt ajánlotta, hogy ilyesmivel ne törődjék, s biztosította afelől, hogy mihelyt elhagyja az országot, békén és biztonságban lehet; Antonius néhány nap múlva minden málhájával elvonult.
Bár Antonius tehetséges volt abban, hogy a tömeget meggyőzze, és bármelyik kortársánál ügyesebben tudta csapatait szavával vezetni, a csüggedés és a szégyenkezés miatt képtelen volt hadseregét buzdítani s Domitius Ahenobarbusra bízta, hogy ezt megtegye. A katonák közül egyesek ezt nagyon zokon vették, mintha Antonius lenézné őket, de a többség megértette, miről van szó, részvéttel voltak iránta, és úgy vélekedtek, hogy annál is inkább kötelesek tisztelni hadvezérüket, és engedelmeskedni neki.

41. Ugyanazon az úton, egy sík és fátlan vidéken szándékozott hadseregét visszavezetni, de egy mardiai származású férfi, aki jól ismerte a parthusok szokásait, és már az ostromgépekért folytatott csatában is hűségesnek bizonyult a rómaiakhoz, Antoniushoz ment, és azt tanácsolta neki, hogy visszavonulása közben maradjon jobb kéz felől szorosan a hegyek tövében, és nehéz fegyverzetű gyalogosait ne tegye ki fedezetlen és nyílt úton a nyilakkal harcoló parthus lovasságnak (mert Phraatész éppen azon mesterkedett, midőn barátságos hangú tárgyalásaival elvonta az ostromtól), ő majd sokkal rövidebb úton vezeti őket, mondotta, olyan vidéken, amely bőségesen el van látva élelemmel.
Antonius elgondolkodott a hallottakon. Nem akart bizalmatlanságot mutatni a parthusokkal szemben a megegyezés után; a rövidebb utat ő is helyesnek tartotta, és azt is, hogy sűrűbben lakott területen vonuljon át, de biztosítékot kért a mardiaitól, aki felajánlotta, hogy bilincseljék meg mindaddig, míg a hadsereget el nem vezeti Armeniába, s valóban, két napon át megkötözve, minden baj nélkül vezette őket.
A harmadik napon Antonius már meg is feledkezett a parthusokról, és minden elővigyázatosság nélkül bátran menetelt; a mardiai vezető azonban észrevette, hogy egy folyó gátját frissen átszakították és az útra, amelyen vonulniuk kellett, nagy mennyiségű víz zúdult; nyomban tisztában volt vele, hogy ez csak a parthusok műve lehet, akik így akarják őket a folyóval a vonulásukban megakadályozni és késlelteni. Figyelmeztette tehát Antoniust, hogy figyeljen és vigyázzon, mert az ellenség közel van. Alighogy csatarendbe álltak a nehéz fegyverzetű katonák, és a parittyások meg a dárdások felkészültek, hogy fogadják az ellenséget, máris feltűntek a parthusok, körüllovagolták és bekerítették a rómaiakat, és minden oldalról zavart keltettek soraik között.
Támadásba lendültek a római könnyűfegyveresek. A parthusok sok sebet ejtettek rajtuk nyilaikkal, de még többet kaptak az ólomparittyáktól és dárdáktól, mire meghátráltak, majd újra támadásra indultak, míg a gall lovasság meg nem rohanta, és szét nem verte őket, úgyhogy aznap újból már színüket sem látták.

42. Antonius ebből megtanulta, mit kell tennie, és nemcsak a hátvéden, hanem mindkét szárnyon nagyszámú lándzsást és parittyást helyezett el, s hadseregét téglalap alakban vezette; meghagyta lovasainak, hogy verjék vissza a támadókat, de ha azok megfutnak, távolabbra ne üldözzék őket. Így a parthusok a következő négy napon nagyobb veszteséget szenvedtek, mint amekkorát okoztak, ellanyhultak, s a tél ürügyén visszavonuláshoz készülődtek.
Az ötödik napon Flavius Gallus, az egyik harcra kész és tehetséges parancsnok Antoniushoz ment, és a hátvédről nagyobb számú könnyűfegyverest, az elővédről pedig lovasokat kért, hogy komolyabb sikert érjen el.
Antonius megadta a kért csapatokat, és Gallus visszaverte a támadó ellenséget, de nem húzódott vissza és nem hátrált, mint korábban, a nehézfegyverzetűekig, hanem helytállt, és vakmerően összecsapott velük. A hátvéd parancsnokai ekkor látták, hogy Gallus elszakad tőlük, visszarendelték tehát, de Gallus nem engedelmeskedett nekik. Mondják, hogy Titius quaestor ekkor megragadott egy hadijelvényt, visszafordult és szidta Gallust, hogy ennyi derék katonájának életét feláldozza, de Gallus visszafordította rá a szidalmakat, és megparancsolta embereinek, hogy álljanak helyt, mire Titius eltávozott. Gallus ekkor, bár szemben visszafordította az ellenséget, nem vette észre, hogy hátulról nagyobb csapat bekerítette; így mivel minden oldalról támadás alá került, segítségért küldött.
Ekkor a nehézfegyveresek vezérei, közöttük Canidius is, akit Antonius különösen sokra becsült, elég nagy hibát követtek el, mert bár az egész gyalogságot kellett volna az ellenséggel szembeállítani phalanxban, csak kevés csapatot küldtek Gallus segítségére; mikor ezek vereséget szenvedtek, akkor küldtek csak újabbakat, mielőtt tudatára ébredtek volna, hogy így az egész sereg vereségét és felbomlását kockáztatják. Szerencsére Antonius az előhadról gyorsan ott termett nehéz fegyverzetű katonáival, és a futók meg az ellenség közé odaküldte a harmadik légiót, és a további üldözésnek gátat vetett.

43. Az elesettek száma legalább háromezer volt, és ötezer sebesültet vittek vissza sátraikba; közöttük volt Gallus is, akit a mellén négy nyílvessző sebzett meg, és sebeiből nem is tudott már felgyógyulni. Antonius a többieket sorra meglátogatta, könnyes szemmel, együtt érezve vigasztalta és bátorította őket, de a sebesültek sugárzó arccal szorongatták jobbját, s kérték, menjen, gondoljon önmagára és ne legyen elkeseredve; imperatoruknak szólították, s azt hajtogatták, hogy ők mindnyájan megmenekülnek, ha őt nem éri semmi baj. Egyáltalán, abban az időben egyetlen más hadvezér sem gyűjtött össze vitézség, kitartás és fiatalos erő tekintetében fényesebb hadsereget, mint Antonius.
A hadvezérük iránti tisztelet, a jóindulattal párosult engedelmesség, a kiváló vezérek és az egyszerű közkatonák közös akarata, hogy inkább választották Antonius jóindulatát és kitüntetését, mint saját épségüket és biztonságukat - mindez nem lehetett különb még a régi rómaiaknál sem. Mint fentebb már elmondottuk, ennek több oka volt: előkelő származása, ékesszólása, egyszerűsége, szíves ajándékozókedve, tréfálkozó társasági könnyedsége. Ekkor pedig azáltal, hogy vállalta és megosztotta a fáradalmakat és nélkülözéseket, és hogy mindenkit ellátott mindennel, amire szüksége volt, a betegeket és a sebesülteket még az egészségeseknél is nagyobb odaadásra ösztökélte.

44. A kifáradt és elcsüggedt ellenséget annyira fellelkesítette a győzelem és annyira megvetették a rómaiakat, hogy az éjszaka folyamán a táboruk közelében készítettek maguknak szállást, mert azt várták, hogy hamarosan felprédálhatják a megszökött ellenség üresen maradt táborát és málháját. Kora reggel még sokkal többen gyülekeztek össze, mint mondják, nem kevesebb, mint negyvenezer lovas, mert a király még állandó testőrcsapatait is elküldte a biztos és elmaradhatatlan siker reményében, bár ő maga soha nem volt jelen egyetlen ütközetben sem.
Antonius, amikor beszédet akart intézni katonáihoz, sötét színű ruhát készült felvenni, hogy szánalmas helyzetét ezzel is kifejezésre juttassa. Barátai azonban ellenezték, s így az imperatorok bíborszínű köpenyében jelent meg csapatai előtt, és szólt hozzájuk. Azokat, akik győztek, megdicsérte, a csatában megfutókat pedig szidalmazta; az előbbiek biztatták, hogy legyen jó reménységgel, az utóbbiak mentegetőztek és rendelkezésére bocsátották magukat: ha akarja, tizedelje meg vagy sújtsa őket más büntetéssel; csak arra kérték, vessen véget rosszkedvének és ne szomorkodjék. Erre Antonius égre emelt kézzel fohászkodott az istenekhez, hogy ha korábbi jó szerencséje miatt most a végzet büntetése várna rá, ez csak őt sújtsa, de az istenek adják meg hadainak az üdvöt és a győzelmet.

45. Másnap még erősebb fedezettel vonultak tovább, és mikor a parthusok újból támadtak, meglepő dolog történt. Nem számítottak ütközetre, csak rablásra és zsákmányolásra indultak, de rengeteg nyílvessző várta őket. Látva, hogy a rómaiak megerősödtek és új erőre kaptak, ismét belefáradtak a küzdelembe. Mégis mikor a rómaiak leereszkedtek az egyik meredekebb lejtőn, és lassan csatarendbe álltak, a parthusok rájuk rohantak és dárdarohamot intéztek ellenük. Erre a pajzsos nehézfegyverzetűek szembefordultak velük, soraik közé zárták a könnyűfegyverzetűeket, majd fél térdre ereszkedtek, és pajzsaikat maguk elé tartották; a következő sor pajzsokkal fedezte őket, s ugyanígy járt el az ezután következő sor is.
Az így keletkezett alakzat, akár valami háztető, színházszerű látványt nyújtott, és ez adja a legbiztosabb védelmet a nyílvesszők ellen, amelyek az összezárt pajzsokról lesiklanak. A parthusok a rómaiak fél térdre ereszkedését fáradtság és kimerültség jelének tekintették, letették íjaikat, kézbe kapták lándzsáikat, és rohamra indultak. A rómaiak azonban nagy lármával hirtelen talpra ugrottak, lándzsájukkal leszúrták, akit elértek, a többieket pedig megkergették. A következő napokon ugyanez többször is megismétlődött, s így a rómaiak csak kis távolságra jutottak előre.
Az éhség sok bajt okozott a hadseregnek, mert csak kevés gabonához jutottak még harc árán is, és őrlőszerszámokat nem vittek magukkal, igavonó állataik ugyanis vagy elhullottak, vagy a betegeket és a sebesülteket kellett szállítaniuk. Mondják, hogy egy attikai khoinix búza ötven drakhmába került, és az árpakenyeret ezüstsúlyban lehetett csak vásárolni. Zöldségféléket és gyökereket voltak kénytelenek enni, és csak kevés ismerős fajtát találtak, s így kénytelenek voltak kísérletet tenni olyanokkal is, amelyekből azelőtt nem ettek. Megkóstoltak egy növényt, amelytől téboly tört ki rajtuk, majd belehaltak. Aki ebből a növényből evett, mindent elfelejtett, és semmi mással nem foglalatoskodott, csak a szanaszét heverő köveket hányta összevissza, mintha ezzel valami nagy fontosságú munkát végezne.
A síkság tele volt katonákkal, akik a földre görnyedve ásták ki a köveket, és máshová hurcolták őket, végül erős epehányás vett rajtuk erőt, és kiszenvedtek, mivel híjával voltak az egyetlen lehetséges gyógyszernek, a bornak is. Emberei így pusztultak, és a parthusok továbbra sem hagytak békét nekik, mire Antonius ismételten felkiáltott: „Ó, az a tízezer!” Ezzel fejezte ki bámulatát Xenophón hadserege iránt, mert azok sokkal hosszabb utat tettek meg Babilonból jövet, és jóval nagyobb számú ellenséggel kellett megküzdeniük, mégis megmenekültek.

46. Mivel a parthusok nem voltak képesek a római hadsereget áttörni, sem hadsoraikat megbontani, de több ízben vereséget szenvedtek és megfutamodtak, ismét békülékenyen közeledtek azokhoz, akik takarmány- vagy élelemszerző portyázásokon vettek részt; meglazított íjuk húrját felmutatva kijelentették, ők is visszahúzódnak, és véget vetnek az üldözésnek, csak kisebb számú méd csapat követi majd a rómaiakat egy- vagy kétnapi járóföldre, nem azért, hogy nyugtalanítsák őket, hanem csak a távolabb fekvő falvak védelmére.
Szavaikat barátságos köszöntésekkel és jó szándékaik kifejezésével kísérték, úgyhogy visszatért a rómaiak bátorsága, és ezt hallván Antonius is hajlott rá, hogy visszatérjen a síkságra, mivel állítólag a hegyek közt vezető úton nincs víz. Már éppen erre készülődött, mikor egy Mithridatész nevű férfi érkezett a táborba az ellenségtől, annak a Monaiszésznek közeli rokona, aki Antoniusnál talált menedéket, és három várost kapott tőle ajándékba. Mithridatész kérte, hogy menjen hozzá valaki, aki ért parthus vagy szír nyelven. Mikor aztán az antiokhiai Alexandrosz, Antonius egyik bizalmas híve odament hozzá, elmondta, hogy ő kicsoda, és kijelentette azt is, hogy Monaiszész háláját akarja leróni Antoniusnak, majd megkérdezte Alexandrosztól, látja-e a távolban húzódó magas hegyláncot. Alexandrosz azt mondta, hogy látja, erre Mithridatész így szólt:
„A parthusok egész hadserege annak a hegyláncnak a lábánál leselkedik rátok. Ez a nagy síkság a hegyek lábáig terjed, ott várnak, hogy tőrbe csaljanak benneteket, ha elhagyjátok a hegyek közt vezető utat, és a kezük közé szaladtok. A hegyi úton szomjúság és fáradalom vár rátok, de ezekhez ti már hozzászoktatok, ha azonban Antonius a másik úton megy, tudhatja, hogy rá is Crassus sorsa vár.”

47. Az ember, miután ezt közölte velük, eltávozott. Mikor Antonius ezt meghallotta, nem tudta, mitévő legyen, tanácskozásra hívta tehát barátait és a mardiai vezetőt, aki hasonlóképpen gondolkodott, mert tudta, hogy még ha távol marad is az ellenség, a síkságon levő úttalan utak nehezen járhatók, csak nagy kerülővel érik el céljukat, míg a hegyeken át vezető útnak az az egyetlen hátránya, hogy egynapi járóföldre nem találnak vizet. Antonius tehát még az éjszaka folyamán erre az útra tért, s kiadta a parancsot, hogy mindenki vigyen vizet magával. Mivel azonban a legtöbb katonának nem volt edénye, egyesek sisakjukba öntve, mások tömlőbe töltve vittek vizet.
Az útra kelésről értesültek a parthusok is, és szokásuk ellenére még az éjszaka folyamán üldözésükre indultak. Napkeltekor érték utol a rómaiak álmatlanságtól és fáradtságtól elgyötört utóvédjét, akik az éjszaka folyamán kétszáznegyven stádium utat tettek meg. A rómaiakat kétségbe ejtette, hogy az ellenség várakozásuk ellenére ilyen gyorsan utolérte őket. Szomjúságukat a harc csak fokozta, mert védekezve kellett továbbmenniök. A csapat élén haladók egy hideg és tiszta, de sós és mérgező vizű folyóra bukkantak, amely rögtön ivás után fájdalmas hasgörcsöt, hasmenést okozott, és a szomjúságot még csak növelte. A mardiai vezető ezt előre megmondta, a katonák mégis ittak a vízből, és erőszakosan félrelökdösték azokat, akik meg akarták akadályozni őket. Antonius sorra járta katonáit, és kérte, hogy csak rövid ideig tartóztassák még magukat; nem messze van egy másik, iható vizű folyó, az út hátralevő része szakadékos és lovak számára járhatatlan, s így mindenképpen elkerülik az ellenséget. Ugyanakkor visszahívta a harcban részt vevőket is, jelt adott, hogy üssék fel sátraikat, hogy a katonák megpihenhessenek az árnyékban.

48. Miután a rómaiak felütötték sátraikat, a parthusok, mint szokták, nyomban visszavonultak. Ugyanekkor Mithridatész ismét megjelent, és Alexandrosz közvetítésével azt a tanácsot adta, hogy a sereg csak rövid pihenőt tartson, induljon és siessen a folyóhoz, mert a parthusok nem kelnek át rajta, csak a folyóig folytatják az üldözést. Ezt Alexandrosz közölte Antoniusszal, majd több aranyedényt és ivópoharat vitt Antoniustól Mithridatész számára; ezekből Mithridatész, amennyit tudott, fogott és elrejtett ruhájába, és elment. A sereg még aznap felkerekedett és útnak indult. Az ellenség nem okozott semmi bajt nekik, de ezt az éjszakát maguk a rómaiak tették maguknak minden más éjszakánál nehezebbé és félelmetesebbé, mert megölték és kirabolták azokat, akiknek ezüst- vagy arany holmijuk volt, de kifosztották az igavonó barmokat is, és minden értékes holmit széthurcoltak, sőt a végén megtámadták Antonius málháit is, aranyedényeit és drága asztalait szétzúzták és szétosztották egymás között.
Erre nagy zűrzavar és fejetlenség vett erőt az egész seregen, mert azt gondolták, az ellenség megtámadta, megverte és szétszórta őket. Antonius ekkor magához hívatta egyik testőrét, egy Rhamnosz nevű szabadosát, s megeskette rá, hogy ha parancsot ad neki, átszúrja kardjával, és levágja a fejét, hogy se élve ne kerüljön az ellenség kezére, se holtan fel ne ismerjék. Barátai könnyekre fakadtak, a mardiai vezető pedig azzal biztatta Antoniust, hogy már közel van a folyó, hiszen a páradús levegő és a hűvösebb légáramlat máris kellemesebbé teszi a lélegzetvételt; menetelésük ideje, mondja, útjuk végét jelzi, s nem sok van már hátra az éjszakából. Mások azt jelentették, hogy a zűrzavart a katonák egymással szemben tanúsított gonoszsága és kapzsisága idézte elő; ezért Antonius, hogy a fejetlenség és a menetelés után helyreállítsa a rendet, jelt adott a táborbontásra.

49. Elérkezett a reggel, s a seregben kezdett helyreállni a rend és a nyugalom, amikor a parthusok nyilazni kezdték a hátsó sorokat. Antonius a könnyűfegyverzetűeknek jelt adott a csatára; a nehézfegyverzetűek ismét pajzzsal fedezték egymást, és bevárták a nyilazó ellenséget, de az nem mert közelebb nyomulni. Az első sorok így lassanként előrehaladtak, és feltűnt szemük előtt a folyó. Antonius a lovasságot az ellenséggel szemközt állította fel a folyóparton, és először a betegeket szállíttatta át. Ekkor már a küzdelemben részt vevők is háborítatlanul könnyűszerrel ihattak, mert mihelyt megpillantották a folyót, a parthusok leeresztették íjaikat, és biztatták a rómaiakat, hogy csak keljenek át biztonságosan, és hosszasan dicsérték bátorságukat.
Valóban nyugodtan átkeltek, de aztán folytatták útjukat, mert nem nagyon bíztak a parthusokban. Az utolsó ütközet után hatodnapra megérkeztek az Araxész folyóhoz, amely elválasztja Médiát és Armeniát. A folyó mélysége és erős sodra nehézzé tette az átkelést, és elterjedt a híre, hogy az ellenség a közelben lesben áll, és az átkelésnél megtámadja őket. Mikor azonban szerencsésen átkeltek, és Armenia földjére léptek, hasonlóan azokhoz, akik hosszú tengeri utazás után megpillantják a szárazföldet, térdre estek, könnyekre fakadtak, és örömükben egymás nyakába borultak. Majd amikor a sok ínségeskedés után átvonultak a gazdag vidéken, mindenből olyan mértéktelenül sokat ettek, hogy vízkórságban és vérhasban megbetegedtek.

50. Antonius ekkor seregszemlét tartott, és úgy találta, hogy húszezer gyalogost és négyezer lovast veszített; nem mindegyiket az ellenség kezétől, hanem több mint a felét betegség miatt. Phraatából elindulva huszonhét napon át meneteltek, és tizennyolc csatában győztek a parthusok felett, de ezek a győzelmek nem voltak jelentősek és véglegesek, mert az üldözés rövid és erőtlen volt. Ez minden másnál inkább nyilvánvalóvá tette, hogy főként az armeniai Artavaszdész fosztotta meg Antoniust a háború befejezésétől, mert ha jelen lett volna tizenhatezer lovasa, akiket Médiából hozott magával és akik a parthusokhoz hasonlóan voltak felfegyverezve, és hozzászoktak a velük való harcokhoz, a rómaiak megfutamították és üldözőbe vették volna a parthusokat, akik bizonyosan nem szedték volna össze magukat a vereség után.
A rómaiak tehát haragjukban arra biztatták Antoniust, hogy álljon bosszút az armeniain. Antoniust azonban más meggondolás vezette; Artavaszdészt nem feddte meg árulásáért, s nem is tagadta meg tőle szokásos jóindulatát és tiszteletét, hiszen hadserege gyenge volt és felszerelése hiányos. Később azonban, midőn ismételten betört Armeniába, többszöri meghívás és ígéret után rábírta Artavaszdészt, hogy keresse fel, mire elfogatta, s láncra verve Alexandriába vitte diadalmenetére. Ezzel nagyon megsértette a rómaiakat is, hogy a hazáját megillető dicsőséggel és megtiszteltetéssel Kleopatra miatt az egyiptomiaknak kedveskedett. De ez jóval később történt.

51. Antonius ekkor a kemény téli időjárásban és állandó hóesésben erőltetett meneteléssel haladt, és útközben nyolcezer katonáját elveszítette. Bérütosz és Szidón között ért le a tengerhez, és egy Leukékómé nevű helységnél várt Kleopatrára; mivel a királynő sokáig késett, nyugtalankodott, és türelmetlenségében ivással, féktelen tivornyázással töltötte az időt. De ivás közben sem tudott a kereveten nyugton maradni, minduntalan felkelt, lement a tengerpartra és körülnézett, míg végre Kleopatra megérkezett. A királynő sok ruhaneműt és pénzt hozott magával a katonáknak. Egyesek azt mondják, hogy Antonius csak a ruhákat kapta Kleopatrától, de a pénzt a sajátjából osztotta szét katonái közt úgy, mintha a királynő adta volna nekik.

52. Közben a méd király viszályba keveredett a parthus királlyal, Phraatésszal. A viszály oka állítólag a rómaiaktól szerzett zsákmány volt, s a méd király azt gyanította és attól félt, hogy elveszti országát. Ezért követeket küldött Antoniushoz, hívta, és megígérte, hogy hadseregével csatlakozik hozzá a háborúban. Antoniusban erre nagy reménység támadt; hiszen látszólag csak a kellő számú lovasság és íjas csapatok hiánya akadályozta meg a parthusok leigázásában, most majd ez is rendelkezésére áll, s ezt nem is ő kéri, hanem neki ajánlják fel. Felkészült tehát az útra, és miután átvonult Armenián, az Araxész folyónál egyesült a méd király csapataival, és ismét elkezdte a háborút.

53. Mikor Octavia el akart hajózni Rómából Antoniushoz, Caesar ehhez beleegyezését adta, mint a legtöbben mondják, nem annyira azért, mert kedveskedni akart neki, hanem hogy ha Antonius megalázó módon és megvetően bánik Octaviával, elfogadható ürügye legyen a háborúra. Amikor Octavia megérkezett Athénba, levelet kapott Antoniustól, amelyben férje azt ajánlotta, hogy maradjon ott, és közölte vele, hogy háborúba indul. Octavia, bár elkeseredett és átlátott Antonius csalárd szándékán, újból levelet írt hozzá, amelyben megkérdezte, mit kíván, hová küldje, amit hozott neki. Hozott ugyanis sok katonai ruhát, sok igavonó állatot, pénzt és ajándékokat főtisztjeinek és barátainak; ezenkívül még kétezer válogatott harcost is a praetori cohorsok díszes egyenruhájában és teljes fegyverzetben. Mindezt Antoniusnak Niger nevű barátjával üzente meg szóban, aki szavait megtoldotta az Octaviának kijáró és őt megillető dicsérettel.
Kleopatra tudta, hogy Octavia heves harcot készül vívni vele, és attól félt, hogy ha kiváló jellemére és Caesar hatalmára támaszkodik, Antonius kedvét keresi és kiszolgálja, ellenállhatatlan lesz és teljesen hatalmába keríti férjét; szenvedélyes szerelmet színlelt tehát Antonius iránt, alig evett valamit, és egészen lesoványodott. Amikor Antonius közeledett hozzá, szemében láng gyűlt fel, és amikor elment, összetörtnek és vigasztalannak mutatkozott. Azon mesterkedett, hogy gyakran lássák könnyek között, majd könnyeit gyorsan elfojtotta és letörölte, mintha csak Antonius előtt akarná eltitkolni.
Kleopatra főleg akkor fejtett ki nagy buzgalmat ilyen céllal, amikor Antonius Szíriából a méd királyhoz készült. Hízelgői az ő érdekében szidták Antoniust, hogy kegyetlen, szívtelen, s feláldozza azt a nőt, aki egyes-egyedül csak hozzá ragaszkodik. Octavia végre is csak politikai érdekből lépett vele házasságra fivére kedvéért, és büszkén viseli a férjes nő nevet; Kleopatrát azonban, aki annyi nép felett uralkodik, csak Antonius szeretőjének hívják, de ő nem szégyelli, nem is utasítja el magától ezt a nevet mindaddig, amíg láthatja Antoniust, és együtt lehet vele, de belehalna, ha elszakítanák tőle. Végre aztán Kleopatra ellágyította, s megfosztotta akaratától Antoniust, aki attól félve, hogy Kleopatra eldobja magától az életet, Alexandriába ment, s tavaszra halasztotta a méd királlyal való találkozást, pedig Parthiából pártharcok híre érkezett. De aztán mégis felment Médiába, felújította a barátságot a királlyal, sőt megérkezése után a király még egészen fiatal leányát is összeházasította Kleopatra egyik fiával; gondolatait ekkor már teljesen a polgárháború foglalta le.

54. Amikor Octavia hazatért Athénból, Caesar felszólította, hogy költözzék hozzá, mivel férje méltatlanul bánt vele, de Octavia nem volt hajlandó elhagyni férje házát, és arra kérte Caesart, hogy ha csak valami más okból nem határozta el magát a háborúra Antonius ellen, az ő személyét ért sérelmet semmiképpen se tekintse oknak, mert nem volna szép dolog, ha az emberek azt hallanák, hogy a két legnagyobb hadvezér polgárháborúba döntötte a rómaiakat, az egyik, mert szerelmes volt egy nőbe, a másik pedig mert féltékeny volt.
Ezeket a szavait tetteivel is megerősítette, mert továbbra is férje házában lakott, ugyanúgy, mintha odahaza lenne, és gyermekeik neveléséről (azokéról is, akiknek anyja Fulvia volt) rangjukhoz méltóan és szépen gondoskodott; amikor pedig Antonius egyes barátait Rómába küldte, vagy hogy hivatalt vállaljanak, vagy valami más ügyben, Octavia mindig szívesen megvendégelte őket, és kérelmüket pártfogolta Caesarnál. Ezzel akaratlanul is ártott Antoniusnak, akit még gyűlöltebbé tett az a tény, hogy ilyen asszonyt sértett meg.
De Antonius meggyűlöltette magát azzal az osztozkodással is, amelyet Alexandriában vitt véghez gyermekei között; ezt ugyanis színpadias, fennhéjázó és Róma-ellenes lépésnek tartották. Hatalmas tömeget gyűjtött össze a tornacsarnokban, ahol ezüstemelvényre két aranytrónust állítatott fel magának és Kleopatrának és egy-egy kevésbé díszesebbet gyermekeinek. Majd először is Kleopatrát nyilvánította ki Egyiptom, Ciprus, Libüa és Koilé Szíria királynőjének, s társuralkodónak rendelte melléje Caesariont, aki állítólag az idősebb Caesar természetes fia volt, mert az Kleopatrát teherben hagyta hátra. Másodszor Kleopatrától származó gyermekeinek a „királyok királya” címet adományozta, s Alexandrosznak Armeniát, Médiát és Parthiát jelölte ki (az utóbbit majd ha meghódítja), Ptolemaiosznak pedig Föniciát, Szíriát és Kilikiát. Ugyanakkor az egybegyűlteknek bemutatta Alexandroszt méd viseletben, fején tiarával, csúcsos kitarisszal, Ptolemaioszt pedig saruban, köpenyben és koronával ékesített, széles karimájú föveggel; az utóbbi volt ugyanis Alexandrosz utódainak, az előbbi pedig a méd és armeniai uralkodóknak királyi öltözete.
A gyermekek átölelték szüleiket, utána pedig az egyik armeniai, a másik makedón testőrséget kapott. Kleopatra ekkor is és később is, amikor a nyilvánosság előtt megjelent, Iszisz szent köntösét viselte, és „új Iszisznek” szólíttatta magát.

55. Caesar mindezt tudomására hozta a senatusnak, ismételten vádat emelt a népgyűlésen, és a népet felingerelte Antonius ellen, aki viszont küldöttei útján ellenvádakat emelt Caesar ellen. Caesar ellen a következők voltak a legfőbb vádak: Először, hogy Pompeiust megfosztotta Szicíliától, és neki, Antoniusnak nem adott részt a szigetből, másodszor, hogy a háború idejére tőle kölcsönkapott hajókat eltulajdonította, és harmadszor, hogy triumvirtársát, Lepidust megfosztotta hivatalától, és egyedül birtokolja a neki juttatott hadsereget, területet és adójövedelmeket; legvégül pedig, hogy csaknem egész Itáliát felosztotta katonái között, és az ő katonáinak semmit nem hagyott.
A vádakkal szemben Caesar a következőképpen védekezett: Lepidust azért fosztotta meg uralmától, mert visszaélt vele; ami pedig a háború útján szerzett területeket illeti, azokat kész Antoniusszal megosztani, ha ő is ugyanezt teszi Armeniával. Antonius katonáinak különben sincs igényük Itáliára, mert az övék Média és Parthia, amelyet a római birodalomhoz csatoltak imperatoruk alatt folytatott dicső küzdelmeik árán.

56. Antonius ezekről a dolgokról armeniai tartózkodása idején értesült, s nyomban meghagyta Canidiusnak, hogy tizenhat légióval vonuljon a tengerhez, ő maga pedig Kleopatra társaságában Epheszoszba ment. Mindenfelől ott gyülekezett tengeri hadereje, nyolcszáz hajó, beleértve a teherhordozókat is (amelyekből Kleopatra kétszázat adott), azonkívül húszezer talentum és elegendő élelem a hadseregnek az egész hadjáratra. Antonius ekkor Domitius és más barátai rábeszélésére úgy rendelkezett, hogy Kleopatra hajózzék Egyiptomba, és ott várja meg a háború eredményét.
Kleopatra azonban attól félt, hogy Octaviának ismét sikerül a háborút megakadályoznia, s ezért Canidiust nagyobb összeggel megvesztegette, hogy járjon közbe érdekében Antoniusnál, s mondja azt, hogy nem volna igazságos eltávolítani a háborúból azt a nőt, aki erre a célra olyan nagy összegeket áldozott, de nem is volna hasznos, hogy elkedvetlenítse az egyiptomiakat, akik tengeri haderejének olyan jelentős részét alkotják; különben is nehéz belátni, miért maradna el Kleopatra ész dolgában a háborúban részt vevő szövetséges királyok mögött, mikor régóta egymaga uralkodik olyan nagy birodalomban, de különben is hosszú ideig élt együtt Antoniusszal, és megtanulta tőle a legfontosabb ügyek intézését. Ez az érvelés hatott. Különben is már eldőlt, hogy minden Caesar hatalmába kerül.
Az egyesült haderők ekkor elhajóztak Szamosz szigetére, ahol vidáman töltötték az időt, mert amint Szíria, Meotisz tava, Armenia és Illüria között minden király, fejedelem és helytartó megkapta a parancsot, hogy küldje vagy vigye oda összes hadifelszerelését, úgy felszólítottak minden színészt is, hogy Szamoszban gyülekezzék; és mialatt köröskörül úgyszólván az egész világ sóhajokkal és sirámmal volt tele, egyedül ez a sziget volt több napon át hangos fuvola- és lantszótól, a színházak zsúfolásig megteltek, és kardalversenyeket tartottak. Minden város egy-egy ökröt küldött áldozatra, és a királyok egymással versenyeztek a lakomák rendezésében és ajándékok küldésében. Így aztán mindenütt arról beszéltek, hogy győzelem esetén miként tartanak majd diadalünnepeket azok, akik már a háborús felkészülést is ilyen pompával ünneplik.

57. Az ünnepségek befejezése után Antonius a színészeknek ajándékozta Priénét lakóhelyül, maga pedig Athénba hajózott, ahol újabb mulatságokkal és színielőadásokkal szórakozott. Kleopatra féltékenykedett azokra a megtiszteltetésekre, amelyekben Octaviát a városban részesítették (az athéniak ugyanis nagyon megszerették Octaviát), és bőkezűségével igyekezett a népet magának megnyerni. Az athéniak erre kitüntetéseket szavaztak meg Kleopatrának, és követséget küldtek házába, hogy átadja az erre vonatkozó határozatot. Mint athéni polgár, ott volt a követek közt Antonius is, és a város nevében ő tartotta az üdvözlő beszédet. Utána Rómába küldte embereit azzal a paranccsal, hogy Octaviát távolítsák el házából.
Mondják, hogy Octavia elköltözött Antonius házából, és magával vitte valamennyi gyermekét Fulvia legidősebb fiának kivételével, aki apjánál volt. Octavia sírt és bánkódott amiatt, hogy esetleg őt is a háború egyik okozójának tartják. A rómaiak megsajnálták Octaviát, de még inkább Antoniust, különösen, akik látták, hogy Kleopatra sem szebb, sem fiatalabb nem volt Octaviánál.



Folytatás: Marcus Antonius 3. rész