20. Mikor a megegyezés létrejött, a katonák körülvették őket, és azt követelték, hogy Caesar erősítse meg házassággal a barátságot és vegye feleségül Clodiát, Antonius feleségének, Fulviának leányát. Miután ebben megegyeztek, háromszáz embert proskribáltak és végeztettek ki. Mikor Cicerót meggyilkolták, Antonius megparancsolta, vágják le a fejét s a jobb kezét, amellyel a beszédeket írta ellene, és amikor elvitték hozzá, elragadtatással nézte, s többször hangosan felnevetett; majd mikor örömével betelt, a forumon a szószékre tétette a levágott fejet és kezet, mintha ezzel töltené ki bosszúját a halott Cicerón; pedig jó szerencséjével és hatalmával élt vissza galád módon. Nagybátyja, Lucius Caesar nővéréhez menekült az üldözés elől; mikor a gyilkosok megjelentek, és erőszakkal be akartak törni a szobába, Antonius anyja az ajtó elé állt, karját széttárta és többször rájuk kiáltott: „Nem ölitek meg Lucius Caesart, csak ha előbb megöltök engem is, imperatorotok anyját.” Bátor fellépésével sikerült megmentenie bátyja életét.

21. A triumvirek hatalma gyűlöletes volt a rómaiak szemében, s erre Antonius szolgáltatott legtöbb okot. Idősebb volt Caesarnál, hatalmasabb Lepidusnál, és mihelyt valamennyire megszűntek nehézségei, ismét belemerült korábbi féktelen, gyönyöröket hajhászó életmódjába. Rossz híréhez nem kevés gyűlölet járul még a ház révén is, amelyben lakott, ez a ház ugyanis a nagy Pompeiusé volt, azé a férfiúé, akit mértékletességéért, rendezett és demokratikus életmódjáért legalább annyira csodáltak, mint három diadalmenetéért.
Az emberek elkeseredéssel látták, hogy ez a ház most zárva marad hadvezérek, praetorok és követek előtt, akiket már a küszöbről dölyfösen elutasítanak, de telve van mimusjátékosokkal, artistákkal és részeg hízelgőkkel, akikre az erőszakos eszközökkel és kegyetlen módon összeharácsolt pénzek legnagyobb részét pazarolták. Mert nemcsak eladták a legyilkoltak vagyonát, miután hamis vádak alapján bírói eljárást indítottak az asszonyok és a családtagok ellen, és nemcsak a legkülönfélébb adókat találták ki, hanem amikor megtudták, hogy idegenek vagy római polgárok vagyontárgyai letétben vannak a Vesta-szüzeknél, érte mentek és elkobozták. Antoniusnak semmi nem volt elég, ezért Caesar azt követelte tőle, hogy ossza meg vele a pénzeket. De felosztották a hadsereget is, s hadaikat mindketten Makedoniába vezették Brutus és Cassius ellen, Rómát pedig rábízták Lepidusra.

22. Miután átkeltek a tengeren, megkezdték a háborút, és táborukat az ellenség közelében ütötték fel; Antonius Cassiusszal, Caesar pedig Brutusszal állt szemben. Caesar nem hajtott végre nagyobb haditettet, mindenütt Antonius győzött és ért el sikereket. Az első csatában Caesar teljes vereséget szenvedett Brutustól, táborát elveszítette, és kis híja, hogy üldözői fogságába nem esett, bár ő maga emlékirataiban úgy adja elő a dolgot, hogy egyik barátjának álma miatt távozott el még a csata előtt.
Antonius azonban legyőzte Cassiust, bár egyesek előadása szerint nem is volt jelen az ütközetben, és csak a csata után jelent meg, amikor már üldözőbe vették az ellenséget. Cassiust saját kérésére egyik hű szabadosa, Pindarosz ölte meg, mert nem volt tudomása Brutus győzelméről. Néhány nap elmúltával második csatát vívtak, és Brutus, miután vereséget szenvedett, öngyilkos lett; a győzelem érdeme nagyobb részben Antoniusé, mert Caesar beteg volt. Antonius megállt Brutus holtteste mellett, és szidalmazta fivére, Caius miatt, akit Brutus Makedoniában megöletett, hogy bosszút álljon Cicero haláláért; de azt mondta, hogy fivére haláláért inkább Hortensius, mint Brutus a felelős, s ezért megparancsolta, hogy Hortensiust végezzék ki fivére sírjánál. Brutus holttestére ráterítette drága bíborköpenyét, és egyik szabadosának megparancsolta, hogy gondoskodjék eltemetéséről. Mikor pedig később megtudta, hogy szabadosa nem égette el a bíborköpenyt a holttesttel együtt, sőt a temetésre kapott pénz nagyobb részét is eltulajdonította, kivégeztette.

23. Ezután Caesar visszavitette magát Rómába, és úgy látszott, olyan beteg, hogy nem sok ideje van hátra; Antonius azonban nagy hadsereg élén továbbment Hellaszba, hogy pénzt szerezzen az összes keleti tartományban; ugyanis minden katonának ötszáz drakhmát ígértek, s emiatt erélyesebb pénz- és adóbehajtásra volt szükség.
A görögökkel szemben eleinte nem viselkedett nyersen és keményen, már csak azért sem, mert élvezetet talált abban, hogy meghallgassa a filozófusok vitáit, végignézze a versenyjátékokat, és érdekelték a misztériumok szertartásai is. Bírói ítéleteiben méltányosságot tanúsított, és örült, ha görögbarátnak és még inkább, ha Athén barátjának nevezték, s a várost sok adományban részesítette. De a megaraiak valami olyat akartak mutatni neki, ami versenyezhet Athénnal, és azt ajánlották, nézze meg a tanácsházat. Antonius felment a városba, megnézte az épületet, és amikor megkérdezték tőle, mit gondol róla, ezt mondta: „Kicsi, de rozoga.” Majd felmérette a püthói Apollón templomát azzal a szándékkal, hogy befejezteti, mert erre vonatkozólag ígéretet tett a senatusnak.

24. Lucius Censorinust Görögországban hagyta, átkelt Ázsiába, és az ott levő kincsekre vetette magát; királyok járultak ajtaja elé, s királynők egymással versengve ajánlották fel ajándékaikat és bájaikat, s vitték vásárra tisztességüket. Míg Caesar Rómában a belső ellentétekkel és háborúkkal vesződött, Antonius a békét és nyugalmat élvezte, s szenvedélyeinek megszokott életmódjába vetette magát. Anaxénór, a lantjátékos, Xanthosz, a fuvolajátékos, Métrodórosz, a balett-táncos, és az effajta szórakoztatásoknak más ázsiai söpredéke lepte el és népesítette be udvarát, s szemérmetlenségben és arcátlanságban még azt a népséget is felülmúlták, amelyet Itáliából vitt magával. Udvarában, ahol mindezek összegyűltek, semmi sem volt lehetetlen. Egész Ázsia, mint Szophoklész híres városa, megtelt füstölőszerek illatával,

örömrivallgással meg sóhajtással is.

Amikor bevonult Epheszoszba, az asszonyok bacchánsnőnek, a férfiak és a fiúk szatírnak és pánnak öltözve mentek előtte. A város tele volt borostyán- és babérlombbal koszorúzott pálcákkal, hárfasíp- és fuvolajátékkal, s Antoniust elnevezték örömosztó kegyes Dionüszosznak. Egyeseknek valóban az is volt, de legtöbbjüknek vad és kegyetlen zsarnok; az előkelő polgároktól elvette vagyonukat, s aljas hízelgők között osztotta szét. Akadtak, akik élők vagyonát úgy kérték, mint a halottakét, és sok esetben meg is kapták. Mondják, hogy egy magnésziai ember odaajándékozta házát egy szakácsnak, aki egyetlen lakoma elkészítésével szerzett magának hírnevet. Végül, amikor a városokra másodízben vetett ki adót, Hübreasz Ázsia nevében szólva udvarias, Antonius érzékenységét nem sértő modorban merészelte megkérdezni tőle:
„Ha ugyanabban az esztendőben tudsz rajtunk adót behajtani kétszer is, nem tudnál-e két nyarat és két aratást is teremteni?” Majd a tárgyra térve, nagy merészen közölte vele, hogy Ázsia már eddig is kétszázezer talentumot fizetett adóban: „Ha ezt a pénzt még nem kaptad meg, hajtsd be azokon, akik megkapták; ha pedig megkaptad, és már nincs meg neked, ez a mi vesztünket jelenti.” Antoniusra ezek a szavak mély benyomást tettek, mert sok mindenről nem tudott, ami körülötte történik, nem annyira azért, mert könnyelmű volt, hanem mert az együgyűségig megbízott környezetében.
Jellemében volt ugyanis valami együgyűség és nehézkesség; ha észrevette az elkövetett hibákat, komolyan bánkódott miattuk, s ezt meg is vallotta azoknak, akik sérelmet szenvedtek, de volt benne nagyvonalúság is a hibák jóvátételében és a miattuk kirótt büntetésekben, bár úgy látszik, a mértéket inkább a kedvezésben, mint a fenyítésben lépte túl. Túlzott tréfálkozása és játékossága önmagában hordozta ellenszerét, mert lehetett visszagúnyolni és a tréfát visszafizetni, és ugyanolyan gyönyörűségét találta abban, ha rajta nevettek, mintha ő nevetett másokon. És éppen ez ártott legtöbbet dolgainak, mert nem tudta elhinni, hogy akik tréfa közben olyan szókimondók, a komoly dolgokban hízelegnek neki; így aztán bókjaiknak könnyen hitelt adott, mert nem vette észre, hogy vannak, akik merész szavaikat csípős fűszerként használják, amikor hízelegnek, hogy ezzel elvegyék hízelgésük émelyítő ízét. Az ilyenek poharazás közben azért tesznek merészen hangzó kijelentéseket, hogy engedékenységük és szolgalelkűségük ne tűnjék fel olyan színben, mintha csak a kedvét keresnék, és szellemi fölénye előtt hajolnának meg.

25. Ilyen volt Antonius jelleme, s ehhez járult végső csapásként Kleopatra iránti szerelme, amely sok, addig eltitkolt és rejtve maradt szenvedélyét felébresztette és tűzbe hozta, s végleg eltüntette és megrontotta azokat a tisztességes és üdvös vonásokat, amelyek jellemét valamiképpen egyensúlyban tartották. Tőrbecsalatása a következőképpen történt: Mikor a parthusok elleni háborúra készülődött, követet küldött Kleopatrához, és felszólította, hogy keresse fel Kilikiában, s tisztázza magát az alól a vád alól, hogy a háborúban Cassiusnak és párthíveinek segítséget és támogatást nyújtott.
Mikor azonban küldötte, Dellius meglátta a királynőt szemtől szembe, és tapasztalta asszonyi eszességét és ravaszságát, nyomban tisztában volt vele, hogy Antonius soha nem fog bántani egy ilyen asszonyt, sőt a befolyása alá fog kerülni. Dellius tehát igyekezett minél kedvesebb lenni Kleopatrához, és rábeszélte, hogy mint Homérosz mondja, „piperézze fel magát”, menjen Kilikiába, és semmiképpen ne féljen Antoniustól, aki a legelbájolóbb és legnyájasabb hadvezér. Kleopatra hajlott Dellius tanácsára, és következtetve abból, hogy fiatalos bájával mennyire megnyerte már előzőleg Caesart és Pompeius fiát, Gnaeust is, azt remélte, hogy Antoniust még könnyebben meg tudja majd hódítani.
Caesar és a fiatal Pompeius ugyanis őt még csak tapasztalatlan leánynak ismerték, Antoniust azonban akkor keresi fel, amikor a nők legszebb virágjukban vannak, és értelmi képességük is a csúcspontját éri el. Összekészített tehát sok ajándékot, kincseket, ékszereket és mindazt, amit csak nagy vagyonából és dúsgazdag birodalmából össze lehetett szedni, de legfőbb reménységét mégis önmagába, a személyének csábos erejébe és varázsába vetette.

26. Kleopatra közben többször is kapott meghívóleveleket Antoniustól és barátaitól, de kinevette és semmibe vette Antoniust. Aranyozott fedélzetű bárkáján bíborvitorlákkal hajózott fel a Küdnosz folyón; az ezüstevezők ütemes csapásai egybeolvadtak a fuvola, a pásztorsíp és a lant hangjával. Maga Kleopatra aranyhímzésű baldachin alatt feküdt, ugyanolyan díszes öltözetben, ahogyan Aphroditét szokták lefesteni, oldalán a festmények Erószaihoz hasonló ifjak álltak és legyezték. Legszebb rabnői Néreiszeknek és Khariszoknak öltöztetve álltak a kormányrúdon és kapaszkodtak a vitorlaköteleken. Füstölőszerek bódító illata felhőként terjengett a folyó mentén.
Az emberek nyomban ellepték mindkét partot a torkolattól kezdve, és lejöttek a városból, hogy tanúi legyenek a csodás látványnak. Az agoráról mindenki odasietett, és Antonius a végén egyedül maradt kormányzói emelvényén ülve; szájról szájra terjedt a hír a lakosság körében, hogy Aphrodité érkezett meg Dionüszoszhoz Ázsia üdvére.
Antonius meghívta Kleopatrát lakomára, de Kleopatra arra kérte, inkább ő menjen hozzá. Így aztán Antonius, hogy megmutassa, milyen szíves és baráti érzéseket táplál iránta, elfogadta a meghívást, és odament. Olyan előkészületeket talált, amelyeket szavakkal leírni sem lehet; különösen a fáklyák sokasága lepte meg, mert, mint mondják, annyi fáklyát függesztettek fel és helyeztek el mindenhová, s úgy rendezték el négyszögletesen vagy kör alakban egymáshoz illesztve, hajlítva és alakítva őket, hogy nehéz lett volna olyan látványt elképzelni, amely szépségben ezzel a képpel vetekedhetett volna.

27. Másnap viszonzásképpen Antonius hívta meg Kleopatrát lakomára, és mindent megtett, hogy pompában és jó ízlésben felülmúlja, de kudarcot vallott mindkét igyekezetében, s midőn vereségét belátta, ő volt az első, aki gúnyolódott ügyetlen és parasztos vendéglátásán. Kleopatra észrevette Antonius gúnyolódásaiban a bárdolatlan katonát, s most már tartózkodás nélkül, merészen bánt vele. Mondják, hogy Kleopatra szépsége önmagában nem volt felülmúlhatatlan, s nem is ezzel ejtette rabul bámulóit, hanem a vele való együttlét ellenállhatatlan varázslatot sugárzott, és egész lényében, meggyőző beszédmodorában, vonzó, ízléses viselkedésében volt valami ingerlő erő.
Merő gyönyörűség volt hangját már csak hallani is, nyelvét, mint valami több húrú zeneszerszámot, könnyedén használta, bármely nyelvjárásban, amelyen éppen akart, csak ritka esetben volt szüksége tolmácsra, amikor barbárokkal találkozott; a hozzá intézett kérdésekre legtöbbször maga adta meg a feleletet, így az aithiopszoknak, tróglodütáknak, hébereknek, araboknak, szíreknek, médeknek vagy parthusoknak. Mondják, hogy még a felsoroltaknál is több nyelven tudott, pedig királyi elődei még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy megtanulják Egyiptom bennszülött lakosságának a nyelvét, sőt egyesek elfelejtettek még makedónul is.

28. Így aztán Kleopatra zsákmányul ejtette Antoniust. Mialatt felesége Fulvia háborút viselt Caesarral az ő érdekeinek védelmében, a parthusok hadserege pedig Mezopotámiát fenyegette, s a parthus király hadvezérei Labienust tették meg a hadsereg parthus főparancsnokává, és Szíriába készültek betörni, Antonius hagyta, hogy Kleopatra magával vigye Alexandriába, ahol mint valami szórakozásokra vágyó ifjú, gyermekes élvezetekkel töltötte szabad idejét, s elfecsérelte és elpazarolta, amit Antiphón legdrágább kincsünknek nevez, az időt. Baráti társaságukat az „utánozhatatlan életűek” néven emlegették, és napról napra hihetetlenül pazarló költségekkel rendeztek lakomákat egymásnak.
Nagyapámnak, Lampriasznak beszélte el egy amphisszai orvos, Philótasz, aki fiatalember korában az orvostudományokat tanulta Alexandriában, hogy jó barátságba került a király egyik udvari szakácsával, s mint afféle fiatalember, hagyta magát rábeszélni, hogy megnézze a pazar előkészületeket a lakomára. Bevezették a konyhába, ahol a sok mindenféle ételnemű között nyolc nyárson sütött vaddisznót pillantott meg és elcsodálkozott, hogy ilyen sokan vesznek részt a lakomán.
A szakács nevetett, és azt mondta, nincsenek is a vendégek olyan sokan, csak tizenketten, de minden fogásnak megvan a pontos ideje, amikor a legízletesebb, ez azonban csak pillanatnyi ideig tart. Megtörténhetik, hogy Antonius azonnal kéri, szolgálják fel a vacsorát, de ha szeszélye úgy hozza magával, későbbre halasztja, és ital kell neki, vagy beszélgetni óhajt. Ezért nemcsak egy, hanem több vacsorát kell elkészíteni, mert bizonytalan a felszolgálás időpontja. Ezeket beszélte el Philótasz; később Philótasz Antoniusnak Fulviától született legidősebb fia személyzetéhez került, s a fiú, amikor nem apjával étkezett, rendszerint együtt vacsorázott vele pajtásainak társaságában. Egyszer egy orvost, aki túl sokat fecsegett és terhére volt asztaltársainak, Philótasz ezzel a szofista érveléssel hallgattatott el:
„Minden lázbetegnek hideg vizet kell adni; mivel pedig mindenki, aki lázba jön, valamiképpen lázas is, minden lázasnak hideg vizet kell adni.” Erre az ember elámult és elhallgatott. A fiatal Antoniusnak ez tetszett, s jót nevetett rajta, majd így szólt: „Mindezt most neked ajándékozom”, s rámutatott az asztalt zsúfolásig megtöltő sok és nagyméretű ivóedényre. Philótasz megköszönte az ifjú szíves buzgalmát, de egy pillanatig sem hitte, hogy a fiúnak hatalmában van ilyen nagy kincseket elajándékozni. Kis idővel később azonban egy szolgafiú ládába rakva odavitte hozzá a serlegeket, s kérte, hogy üsse rá pecsétjét. Amikor Philótasz tiltakozott és félt a ládát átvenni, a szolga így szólt:
„Te szerencsétlen ember, miért habozol? Nem tudod, hogy Antonius fia adja, akinek joga van hozzá, hogy ilyen drága aranykincseket adományozzon? Ha rám hallgatsz, az egészet átváltod pénzre, mert megeshetik, hogy apja keresi majd egyiket vagy másikat ezek közül a régi és drágaművű serlegek közül.” Nagyapánk szerint ezt a történetet Philótasz többször is elmesélte.

29. Kleopatra hízelkedéseit nemcsak abban a négy alakban osztogatta, amelyről Platón beszél, hanem sok más módon is, s akár komoly elfoglaltságról, akár szórakozásról volt szó, mindig nyújtott valami új örömet vagy kedveskedést; soha nem maradt el Antonius mellől, és nem engedte el közeléből sem éjszaka, sem nappal. Részt vett kockajátékában, ivászatain és vadászatain, és végignézte fegyvergyakorlatait. Éjszakánként, midőn Antonius megállt az egyszerű emberek ajtajában vagy ablakuk alatt, és tréfálkozott a bentlevőkkel, rabszolganő ruhájába öltözködve vele ment és vele tartott, mert Antonius maga is szeretett ilyenkor álruhát ölteni. Így aztán szidalmakban, sőt gyakran ütlegekben is volt része, mielőtt hazatért, bár a legtöbben megsejtették kilétét. Egyébként az alexandriaiak jól mulattak még durva tréfáin is, sőt viszonozták is azokat, de a maguk szellemes, jól nevelt modorában, és szerették azt mondani, hogy Antonius a rómaiakkal szemben tragikai, de velük szemben komikai álarcot visel.
Túl fárasztó volna talán, ha gyerekes tréfálkozásait mind elbeszélném, de egy alkalommal horgászott, ám nem volt szerencséje, s bosszankodott miatta, mert Kleopatra is jelen volt. Megparancsolta tehát néhány halásznak, hogy bukjanak a víz alá és titokban akasszanak horgára korábban kifogott halakat, s valóban ki is húzott így két-három halat; a királynő észrevette a csalást, de úgy tett, mintha megcsodálná, és ezt elbeszélte barátaiknak is, majd meghívta őket, másnap nézzék végig ők is a horgászatot. Így aztán sokan halászbárkákba szálltak, és amikor Antonius kivetette a horgot, Kleopatra megparancsolta egyik szolgájának, hogy bukjék a víz alá, ússzon oda gyorsan a horoghoz, és akasszon rá egy pontoszi sózott halat. Antonius azt hitte, jó fogásra tett szert, és kihúzta a horgot, mire természetesen a nézők harsány nevetésben törtek ki. „Hagyd a horgászbotot, imperator, nekünk, pharoszi és kanóboszi halászoknak - mondta Kleopatra. - Te csak vadássz városokra, birodalmakra és földrészekre.”

30. Mialatt Antonius ilyen léha és gyermeteg szórakozásokkal töltötte idejét, két híradás érkezett hozzá. Az egyik Rómából, hogy fivére, Lucius és felesége, Fulvia előbb egymással civódtak, majd Caesar ellen viseltek háborút, vereséget szenvedtek, és elmenekültek Itáliából. A másik hír sem szerzett több örömet neki: eszerint Labienus parthus csapatokkal meghódította Ázsiát az Eufratésztől Szíriáig, Lüdiáig és Ióniáig. Antonius végre, mint aki nehéz álomból ébred és részeg mámorból ocsúdik fel, azonnal elindult, hogy szembeszálljon a parthusokkal, és előrenyomult Föniciáig, de mivel Fulviától siránkozó hangú levelet kapott, kétszáz hajóval útra kelt Itáliába.
Útközben felvette menekülő barátait, és megtudta, hogy a háborúban Fulvia volt a hibás, mert civódó természetű és vakmerő asszony volt, s különben is abban reménykedett, hogy Antoniust elvonja Kleopatrától, ha Itáliában zavarok támadnak. Közben az történt, hogy Fulvia, mialatt hajón sietett, hogy férjével találkozzék, Sziküónban megbetegedett és meghalt, így aztán ez is jó alkalmul szolgált arra, hogy létrejöjjön a békesség Antonius és Caesar között. Mikor aztán Itáliában partra szállt, és Caesar semmi nyílt szemrehányást nem tett neki, és ő is minden vádat Fulviára hárított, barátaik nem engedték, hogy az ügyet tovább firtassák, kibékítették őket egymással, felosztották kettőjük között a birodalmat, és határként az Ión-tengerben állapodtak meg.
Antoniusnak engedték át a keleti, Caesarnak a nyugati tartományokat, Lepidus pedig megtartotta Libüát. A consulságra vonatkozóan abban állapodtak meg, hogy ha ők maguk nem kívánják, felváltva juttatják barátaiknak.

31. Mindezt helyesnek tartották, de valami nagyobb biztosítékra volt szükség, és ezt a véletlen adta a kezükbe. Caesarnak volt egy nála idősebb Octavia nevű féltestvére. (Octavia anyja Ancharia, az övé Atia volt.) Caesar nagyon szerette nővérét, aki, mint mondják, csodálatra méltó asszony volt. Férje, Caius Marcellus nem sokkal korábban meghalt, s így özvegyen maradt. Fulvia halálával özvegységre jutott Antonius is, aki bár nem tagadta Kleopatrával folytatott viszonyát, feleségül nem óhajtotta, mivelhogy értelme ekkor még harcban állt az egyiptomi királynő iránt érzett szerelmével. Ezt a házasságot mindenki igyekezett létrehozni abban a reménységben, hogy ha Octavia, aki nemcsak igen szép, de igen méltóságteljes és okos asszony is volt, férjhez megy Antoniushoz, és Antonius megszereti (ami ilyen feleség esetében igen valószínűnek látszott), ez előmozdítja majd mindnyájuk üdvét, és a közállapotok összhangját. Minthogy ebben mindketten egyetértettek, Rómába mentek, és Antonius feleségül vette Octaviát. Bár törvényes rendelkezés tiltotta, hogy a férj halála után az özvegy tíz hónap letelte előtt házasságot kössön, a senatus úgy határozott, hogy Octaviát felmenti a kötelező gyász alól.

32. Szicíliát Sextus Pompeius tartotta hatalmában, és innen harácsolta Itáliát, sőt ezenfelül a Ménasz kalózvezér és Menekratész parancsnoksága alatt levő kalózhajókkal a tengert is hajózhatatlanná tette. Mivel azonban úgy látszott, hogy Sextus Pompeius jóindulattal viseltetik Antonius iránt, mert menedéket adott anyjának, amikor Fulviával együtt elmenekült Rómából, helyesnek látszott, ha megegyeznek vele. Találkozóra gyűltek össze a misenumi hegyfoknál. A kikötőben Pompeius hajóhada vetett horgonyt, Antonius és Caesar gyalogos hadserege pedig a part mentén sorakozott fel. Abban egyeztek meg, hogy Pompeius tartsa meg Szardíniát és Szicíliát, tisztítsa meg a tengert a rablóktól, és küldjön Rómába bizonyos mennyiségű gabonát.
Az egyezség létrejötte után kölcsönösen lakomára hívták meg egymást. Sorsot húztak, és Pompeiusra jutott, hogy először adjon lakomát. Mikor Antonius megkérdezte, hol lesz a lakoma, Pompeius így felelt: „Ott - és rámutatott hatevezősoros vezéri gályájára -, mert Pompeiusra már csak ez a ház maradt apai örökségül.” Ezeket a szavakat szemrehányásképpen mondta Antoniusnak, mert ő bitorolta apai házát. Pompeius hajója közben horgonyt vetett, majd a hegyfokig hajóhidat építtetett feljáróval és így fogadta őket szívesen. Amikor a legjobb volt a hangulat, és csípős hangú megjegyzések hangzottak el Kleopatra és Antonius viszonyáról, a kalózvezér, Ménasz odament Pompeiushoz, s úgy, hogy mások ne hallják, megkérdezte tőle:
„Akarod-e, hogy a horgonyköteleket elvágjam, és ne csak Szicília és Szardínia, hanem egész Róma urává tegyelek?” Pompeius ennek hallatára rövid ideig gondolkodott, majd így felelt: „Előbb kellett volna ezt tenned, Ménasz, mielőtt szóltál volna nekem. Most már elégedjünk meg azzal, ami van. Az esküszegés nekem nem kenyerem.” Antonius és Caesar ezután viszonozta a lakomát, majd Pompeius visszatért Szicíliába.

33. A megegyezés létrejötte után Antonius előreküldte Ventidiust Ázsiába, hogy állja útját a parthusok előrenyomulásának, és Caesarnak való kedveskedésből beleegyezett abba, hogy kinevezzék az idősebb Caesar főpapjává, s a legfontosabb politikai ügyeket egyébként is közös megegyezéssel és barátságosan intézzék. Csak a különféle versenyjátékokban való versengés okozott némi bosszúságot Antoniusnak, mert Caesarral szemben mindig ő volt a vesztes fél.
Volt vele egy egyiptomi jós, aki horoszkópok felállításával foglalkozott, s hogy Kleopatra kedvében járjon, vagy mert őszintén meg akarta mondani az igazat Antoniusnak, közölte vele, hogy bármilyen nagy és fényes is a szerencséje, Caesaré el fogja homályosítani az övét; ezért azt tanácsolta Antoniusnak, hogy tartsa magát minél távolabb az ifjú Caesartól. „Mert a te védő szellemed - szólt hozzá - fél az övétől, és bár büszkeségét és fensőbbségét megőrzi, amikor egymagában van, azonnal félénk és alázatos lesz, mihelyt az övé közelít hozzá.” Minden, ami történt, látszólag az egyiptomi jósnak adott igazat. Mondják, hogy valahányszor valami játékba kezdtek, és sorsot húztak vagy kockát vetettek, mindig Antonius húzta a rövidebbet.
Gyakran tartottak kakasviadalokat, máskor fürjekkel tartottak mérkőzéseket, és a győzelmet mindig Caesar vitte el.
Mindez nagyon elkeserítette Antoniust; ha titkolta is bánatát, az egyiptomi jósnak adott igazat, és eltávozott Itáliából, miután családi ügyeinek intézését Caesarra bízta. Octaviát, aki leánygyermeket szült neki, magával vitte Hellaszba.
A telet Athénban töltötte, és itt kapott hírt Ventidius első sikereiről, hogy legyőzte csatában a parthusokat, és Labienus, valamint Pharnapatész, Hüródész király legtehetségesebb hadvezére elesett. A győzelem hírére Antonius megvendégelte a görögöket, és Athénban vállalta a gümnasziarkhész tisztségét. Hadvezéri jelvényeit otthon hagyta, és görög köpenyben, fehér saruban, kezében a gümnasziarkhészi pálcával ment, és nyakuknál fogva letaszította lovukról a versenyző ifjakat.

34. Mikor útban volt a háborúba, koszorút fonatott magának a szent olajfa ágaiból, majd egy jóslatnak engedelmeskedve megtöltetett egy korsót a Klepszüdra vizéből, és magával vitte. Közben Pakorosz, a parthus király fia, nagy hadsereggel ismét Szíria ellen vonult. Ventidius megütközött vele, seregét tönkreverte Kürrhésztikában, s emberei közül sokat megölt. Pakorosz a legelsők között esett el. Ez volt a rómaiak egyik legtöbbet dicsőített haditette, amellyel teljes elégtételt szereztek a Crassus által elszenvedett vereségért, s a parthusokat ismét visszaszorították Médián és Mezopotámián túli határaik mögé, miután egymás után három ütközetben vereséget szenvedtek.
Ventidius azonban lemondott róla, hogy tovább üldözze őket, mert félt, hogy felkelti Antonius irigységét, ezért a Rómától elpártolt népeket támadta és hódította meg, és Szamoszata városában ostrom alá fogta Kommagéné királyát, Antiokhoszt. Amikor a király felajánlotta, hogy ezer talentum hadisarcot fizet, és teljesíti Antonius minden parancsát, Ventidius azt ajánlotta, küldje el követeit Antoniushoz, aki ekkor már a közelben tartózkodott, és nem engedte meg, hogy Ventidius kössön békét Antiokhosszal. Azt akarta ugyanis, hogy legalább ez az egy győzelem az ő nevéhez fűződjék, és ne Ventidius legyen, aki minden sikert learat. De az ostrom sokáig elhúzódott, és mivel az ostromlottak lemondtak minden megegyezésről, s bátor ellenállást fejtettek ki, Antonius nem ment semmire. Restelkedni kezdett és megbánta, amit tett, háromszáz talentum hadisarc megfizetése árán kész volt fegyverszünetet kötni Antiokhosszal; majd miután egy és más jelentéktelen ügyet elintézett Szíriában, visszatért Athénba, Ventidiust az őt megillető módon kitüntette és hazaküldte, hogy tartson diadalmenetet.
Ventidius volt az egyetlen mind a mai napig, aki diadalmenetet tartott a parthusok felett. Jelentéktelen családból származott, és Antoniusnak köszönhette, hogy nagy tetteket hajthatott végre. A kínálkozó alkalmakat jól felhasználta, s így ismét bebizonyította, amit Antoniusról és Caesarról mondtak, hogy szerencsésebbek voltak, mikor hadseregüket nem maguk vezették, hanem másokra bízták. Így Sossius, Antonius hadvezére, sok derék tettet hajtott végre Szíriában, és Canidius is, akit Antonius Armeniában hagyott, nemcsak az armeniaiakat, hanem az ibérek és albánok királyait is legyőzte, s előrenyomult egészen a Kaukázusig, így növekedett nagyra Antonius hírneve és dicsősége a barbárok között.

35. Antonius bizonyos vádaskodások következtében ismét Caesar ellen fordult, és háromszáz hajójával Itáliába hajózott; a brundisiumiak nem engedték be hajóhadát a kikötőbe, ezért a part mentén továbbhajózott, és Tarentumnál vetett horgonyt. Innen a Görögországból vele együtt érkező Octaviát, aki már két leányt szült férjének, és most megint gyermeket várt, saját kérésére elküldte fivéréhez. Octavia útközben találkozott Caesarral, és miután fivére barátai közül megnyerte magának Agrippát és Maecenast, kérte és könyörgött hozzá, ne hagyja, hogy belőle, a legboldogabb asszonyból a legszerencsétlenebb legyen. Most mindenki úgy tekint rá, mint aki két imperator közül az egyiknek a felesége, a másiknak a nővére.
„De ha felülkerekedik a gonoszság, és kitör a háború, ti ugyan nem tudhatjátok, melyikőtöknek adja majd a végzet a győzelmet vagy a vereséget, de rám mindenképpen nyomorult sors vár.” Octavia rimánkodása meggyőzte Caesart, és békés szándékkal érkezett meg Tarentumba, ahol a jelenlevők a legszebb látvány tanúi voltak: a tengerparton békésen táborozó csapatok, a part mentén nyugton horgonyzó sok hajó, és Caesar és Antonius szívélyes találkozása, barátaik társaságában.
Először Antonius adott vendégséget, majd nővére tiszteletére Caesar is. Megegyeztek benne, hogy Caesar a parthusok elleni háborúra két légiót ad Antoniusnak, Antonius pedig Caesarnak száz bronzveretű gályát; Octavia ezenkívül húsz könnyű halászhajót kapott férjétől fivére részére és férjének ezer katonát fivérétől. Ezután elváltak, és Caesar azonnal háborúba kezdett Pompeius ellen, mert meg akarta magának szerezni Szicíliát, Antonius pedig Octaviát a tőle és Fulviától született gyermekeivel együtt Caesar gondjaira bízta, és útra kelt Ázsiába.

36. De a hosszú ideje szunnyadó szörnyű vész, Kleopatra iránti szerelme, amelyről úgy látszott, hogy józanabb meggondolások már megfékezték, újra fellángolt és erőre kapott, amint Szíriához közeledett. És végül, a lélek makacs és csökönyös igavonója, ahogyan Platón a szenvedélyt nevezi, félrerúgott minden szép és üdvös meggondolást: Antonius elküldte Fonteius Capitót, hogy hozza magával Kleopatrát Szíriába. Megérkezésének Antonius nagyon megörült, és nem csekélyebb és nem jelentéktelen adománnyal gyarapította Kleopatra birodalmát, mint Föniciával, Koilé Szíriával, Ciprussal és Kilikia jelentős részével; ezenfelül Iudaeának balzsamtermő vidékeivel és Arabia Nabataeának a tengerpartig húzódó részével.
A rómaiak leginkább ezeket az ajándékozásokat fájlalták; de ezenfelül több magánszemélynek tetrarchiákat és népes királyságokat adományozott, másokat viszont megfosztott királyságuktól, így Antigonoszt is, a zsidó királyt, akit elhurcoltatott és lefejeztetett, bár korábban egyetlen királyt sem sújtottak ilyen büntetéssel. De a legnagyobb megbotránkoztatást a Kleopatrának juttatott adományok keltették.
Rossz hírét még inkább növelte azzal, hogy Kleopatra újonnan született ikergyermekeit magáénak ismerte el, Alexandrosznak és Kleopatrának nevezte el őket, és a fiúnak a Nap, a leánynak pedig a Hold melléknevet adta. De Antonius kiválóképpen értett hozzá, hogy botrányos tettének szép külszínt adjon, ezért kijelentette, hogy a római birodalom nagysága nem abban mutatkozik, amit a rómaiak kapnak, hanem amit másoknak ajándékoznak; s hogy a nemes családok sok örökös és sok király nemzésével terjeszkednek. Az ő ősatyja Héraklésztől származik, aki nem bízta egyetlen nő méhére nemzetségének fenntartását, nem félt Szolón törvényeitől, sem attól, hogy felelősségre vonják, mert több nőt ejtett teherbe, hanem a természet rendje szerint lett számos nemzetség és család ősapja.

37. Mikor Phraatész megölte apját, Hüródészt, s kezébe kerítette a királyságot, sok parthus elmenekült, köztük a tekintélyes és nagy befolyású Monaiszész is, és Antoniusnál keresett menedéket. Antonius szívesen hasonlította össze Monaiszész sorsát Themisztoklészével, s bőkezűségével és nagylelkűségével a perzsa királyokkal versengve neki ajándékozott három várost, Larisszát, Arethuszát és a korábban Bambükének nevezett Hierapoliszt. Mikor a parthusok királya Monaiszészt visszafogadta barátságába, Antonius szívesen hazaengedte azzal a szándékkal, hogy félrevezeti Phraatészt, s békét ajánl fel neki, de ennek fejében visszakéri tőle a Crassustól zsákmányolt hadijelvényeket és emberei közül azokat, akik még életben voltak. Ezután Kleopatrát visszaküldte Egyiptomba, s útra kelt Arabián és Armenián át arra a helyre, ahol hadai, beleértve a szövetséges királyok csapatait is, közben összegyülekeztek.
Ezek a királyok nagy számmal voltak, de legnagyobb volt közöttük Artavaszdész, Armenia királya, aki hatezer lovast és hétezer gyalogos katonát állított ki. Antonius ekkor szemlét tartott csapatai felett. Magának a római hadseregnek a létszáma hatvanezer gyalogos volt, ezenkívül a rómainak számító lovasság, tízezer hispaniai és gall lovas katona; más népek hadereje harmincezer volt, lovasokkal és könnyűfegyverzetűekkel együtt.
De mindez az előkészület, ez a hatalmas haderő, amely rémületet keltett még a Baktrián túl lakó indusokban is, és lázba hozta egész Ázsiát, mit sem számított Antoniusnak, mint mondják, Kleopatra miatt. Egyetlen vágya az volt, hogy vele tölthesse a telet. Emiatt aztán idő előtt kezdte el a háborút, és mindent elhamarkodottan intézett. Elveszítette volna józan eszét, és mintegy varázsszerek s ráolvasások hatására mindig csak feléje tekingetett; inkább az járt az eszében, hogy minél előbb visszatérhessen hozzá, mint hogy győzelmet arasson az ellenségen.

38. Először is, bár Armeniában kellett volna a telet töltenie, megpihentetnie nyolcezer stádiumnyi menetelés után kifáradt hadseregét, és elfoglalnia Médiát tavasz kezdetén, mielőtt a parthusok elhagyják téli szállásukat, ilyen hosszú ideig mégsem tudott nyugton maradni, hanem nyomban továbbvezette csapatait, bal kéz felől hagyta Armeniát, betört Atropaténébe és feldúlta. Azután a várostromhoz szükséges gépezetek követték a hadsereget háromszáz szekéren, közöttük egy nyolcvan láb hosszú faltörő kos; ezek közül egyet sem lehetett időben megjavítani, ha tönkrementek, mert a felső vidékeken nem nőtt elegendő hosszúságú és keménységű fa.
Úgy sietett, hogy az ostromgépeket hátrahagyta, nehogy lassítsák a vonulást. Ezért Statianus parancsnoksága alatt nagyobb számú csapatot rendelt a szekerek őrizetére, maga pedig ostrom alá fogta a Phraata nevű nagyvárost, ahol a méd király feleségei és gyermekei tartózkodtak. De nyomban kitűnt, hogy nagy hibát követett el az ostromgépek hátrahagyásával, ezért amikor előrenyomult a város közvetlen közelébe, a várfalak mentén magas sáncot emeltetett, de ez lassú és fáradságos munka volt. Közben a felvidékről megérkezett nagyszámú hadseregével Phraatész, és amikor értesült a hadigépeket szállító szekerek hátrahagyásáról, nagyobb lovascsapatot küldött ellenük. Ezek bekerítették Statianust, aki maga is elesett, és vele együtt tízezer emberét megölték. Ezenfelül a barbárok kézre kerítették és szétrombolták a hadigépeket. Sok hadifoglyot ejtettek, köztük Polemón királyt is.




Folytatás: Marcus Antonius 3. rész