logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marcus Antonius I rész.

1. Antonius nagyapját, Antonius szónokot, Sulla párthívét Marius kivégeztette; apja, Antonius, utónevén Creticus, a politikai életben nem vitte sokra, de jóravaló és derék ember volt, főképpen pedig bőkezű, amint azt bárki megítélheti az alább elmondandó esetből. Nem volt valami nagy vagyona, s felesége megakadályozta, hogy emberbaráti hajlamaival éljen. Egyszer felkereste egyik barátja, és pénzt kért tőle; pénze nem volt, de megparancsolta fiatal szolgájának, töltsön vizet egy ezüstedénybe, s vigye be hozzá, majd amikor bevitte, megnedvesítette állát, mintha borotválkozni akarna. Aztán a szolgát valami ürüggyel elküldte, s az ezüstedényt odaajándékozta barátjának, mondván, hogy rendelkezzen vele. Később nagy kutatást rendeztek a szolgák közt, s Antonius észrevette, hogy felesége haragszik, és a szolgákat egyenként akarja felelősségre vonni, erre bevallotta, mit tett, és kérte, bocsásson meg neki.

2. Felesége a Caesarok családjából származó Iulia volt, aki állta a versenyt kora legkitűnőbb és legerényesebb asszonyaival. A fiatal Antoniust Iulia nevelte fel, aki férje halála után Cornelius Lentulushoz ment feleségül; Lentulust Cicero később kivégeztette mint Catilina összeesküvőtársát. Antonius Cicero ellen táplált szenvedélyes gyűlöletének valószínűleg ez volt az alapja és indítóoka. Antonius azt mondta, hogy Lentulus holttestét mindaddig nem adták ki a családnak, amíg anyja Cicero feleségéhez nem fordult kérésével. Ez azonban kétségtelenül valótlanság, mert Cicero a kivégzett összeesküvők eltemetését nem akadályozta meg.
Mondják, hogy Antonius sokat ígérő fiatalságára súlyos csapást jelentett Curióval való bensőséges barátsága; Curio ugyanis féktelen gyönyörvágyával részegeskedésre, szerelmi kalandokra, határtalan és féktelen költekezésekre csábította Antoniust, hogy minél inkább irányítható legyen. Emiatt már fiatal korában szokatlanul súlyos, kétszázötven talentumnyi adósságba keveredett. Mikor Curio kezességet vállalt a teljes összegért, és apja ezt megtudta, Antoniust kitiltotta házából. Antonius ekkor rövid időre Clodiushoz, az akkori idők legvakmerőbb és legarcátlanabb demagógjához csatlakozott, aki erőszakoskodásával a legveszélyesebb államfelforgató tevékenységet folytatta; de Antonius hamarosan megelégelte Clodius őrültséggel határos viselkedését, és félt is az ellene szervezkedőktől; ezért elhagyta Itáliát, és Hellaszba ment, ahol katonai szolgálatban edzette testét, és a szónoklásban is képezte magát. Az úgynevezett „ázsiai” szónoklást tanulmányozta, amely az ő korában nagy divatban volt, és amely sok tekintetben megfelelt hetvenkedő, dicsekvő, hiú és hencegő modorának.

3. Gabinius, mikor consulsága után Szíriába hajózott, rábeszélte Antoniust, hogy vegyen részt a hadjáratban vele együtt, de ő azt mondta, hogy magánemberként nem hajlandó vele menni. Gabinius kinevezte a lovasság parancsnokává, erre elkísérte. Első alkalommal Arisztobulosz ellen küldték ki, aki zendülést támasztott a zsidók között. Antonius elsőnek jutott fel az erődítmények legmagasabb bástyájára, és mindenünnen kiűzte Arisztobuloszt; utána nyílt ütközetet vívott vele, kisszámú csapatával megfutamította, és nagyrészt elpusztította az ellenség túlerőben levő seregét; Arisztobulosz fiával együtt fogságba esett.
Ezután Ptolemaiosz tízezer talentummal rá akarta bírni Gabiniust, hogy törjön be vele együtt Egyiptomba, és szerezze vissza trónját. Ezt a tervet a legtöbb főtiszt ellenezte, de vonakodott a háborútól maga Gabinius is, bár a tízezer talentum nagyon csábította. Antonius azonban nagy tettek elkövetésére vágyott, és hogy kedveskedjék Ptolemaiosznak, aki erre megkérte, Gabiniust rábeszélte és feltüzelte a hadjáratra. A háborúnál is jobban félt mindenki a Peluszionig való meneteléstől, mert az út mély homokban vezetett, víztelen pusztaságon át az Ekrégma és a szerbóniszi mocsarak mellett; ezeket az egyiptomiak Tüphón leheletének tartják, de a mocsár valószínűleg a Vörös-tenger egyik eliszaposodott öble, ahol legkeskenyebb a Vörös-tengert a Földközi-tengertől elválasztó földszoros. Antoniust ide küldték a lovassággal, és ő nemcsak a keskeny földszorost foglalta el, hanem bevette Pelusziont, ezt a nagy várost is, a helyőrséget lefegyverezte, ezzel lehetővé tette a hadsereg továbbvonulását, és megalapozta a hadvezér reményét a győzelemre. Becsvágyának jó hasznát vette az ellenség is; mikor ugyanis Ptolemaiosz bevonult Peluszionba, a harag és a gyűlölet annyira hatalmába kerítette, hogy le akarta gyilkoltatni az egyiptomiakat, de Antonius közbelépett és megakadályozta.
Az ezután következő sok és nagy ütközetben és csatában sok merész és hadvezéri előrelátásra valló haditettet hajtott végre. Haditettei közül a legfényesebb az volt, amikor az arcvonalon harcoló csapatok győzelmét úgy biztosította, hogy az ellenség csapatait hátulról bekerítette és oldaltámadás alá fogta. Ezért jutalmat és kitüntetést is kapott. De az emberek figyelmét nem kerülte el az sem, milyen emberségesen bánt halálában Arkhelaosszal, aki ellen harcolni kényszerült, bár éltében jó pajtása és vendégbarátja volt; holtában megkerestette holttestét, és királyhoz illő pompával díszíttette fel és temettette el. Emiatt az alexandriaiak nagyon sokra becsülték, de nagyon kiváló férfiúnak tartották a hadjáraton részt vevő rómaiak is.

4. Előkelő megjelenésével tiszteletet keltett maga iránt; gondosan ápolt szakálla, boltozatos homloka és sasorra férfias jelleget adott arcának, némiképp Hercules szobraira és arcképére emlékeztetett; a régi időkből fennmaradt hagyomány szerint az Antoniusok Antótól, Hercules fiától származtak. Antonius külső megjelenésével és öltözetével, mint mondják, ezt a hagyományt szívesen ápolta, s amikor népesebb helyeken szerepelni akart, tunicáját derekán felövezte, oldalán hatalmas kard csüngött, és vastag szövetből készült köpenyt hordott. Dicsekvése, tréfálkozása, társaságban való iddogálása, s az, hogy katonáival együtt étkezett, egyesek szemében elviselhetetlennek tűnt, de katonái körében csodálatos népszerűséget és jóindulatot szerzett neki. Szerelmi ügyein nem botránkozott meg senki sem, sőt ezekkel még vonzóbbá tette magát, de ő is segített más szerelmeseknek, és nem sértődött meg, ha tréfát űztek szerelmi ügyeiből.
Bőkezűsége s az a tulajdonsága, hogy soha nem kicsinyeskedett, és nem volt szűkmarkú, amikor katonáinak vagy barátainak kedveskedett, fényes kezdet volt a hatalom megszerzéséhez, sőt amikor befolyása már nagy volt, megtartásához is, pedig rengeteg hibájával már rég aláásta uralmát. Bőkezűségére példaképpen egyetlen esetet beszélek el. Pénzügyei intézőjének kiadta a rendelkezést, hogy egyik barátjának fizessen ki kétszázötvenezer drakhmát, vagyis olyan összeget, amelyet a rómaiak decies-nek neveznek. Az intéző ezen elcsodálkozott, és hogy megmutassa Antoniusnak, milyen sok ez a pénz, szétterítette a szoba közepén. Antonius mikor elment a pénz mellett, megkérdezte, mi ez a pénz, s mikor a felügyelő mondta, hogy ennek kifizetésére adott parancsot, Antonius megsejtette az alattomos célzást, és így szólt: „Azt hittem, több az a decies. Ez kevés, tégy hozzá még egyszer ennyit.”

5. Ez azonban később történt. Mikor Rómában két szemben álló párt harcolt egymás ellen, az arisztokraták a városban tartózkodó Pompeiust támogatták, a néppártiak pedig a Galliában háborúskodó Caesart hívták haza. Ekkor Curio, Antonius barátja pártot változtatott, Caesar oldalára állt, és Antoniust is Caesar pártjára bírta. Curio, aki kitűnő szónok volt, nagy befolyásra tett szert a népnél, és bőkezűen bánt a Caesartól kapott pénzzel; Antoniust megválasztatta néptribunusnak, majd a madárjósok testülete papjává, akiket a rómaiak auguroknak neveznek. Antonius, mihelyt hivatalába lépett, erős támasza lett a Caesar érdekében folytatott politikának. Először, midőn Marcellus consul azt javasolta, hogy a fegyverbe szólított csapatokat rendeljék Pompeius parancsnoksága alá, és hatalmazzák fel Pompeiust további csapatok toborzására, Antonius ellenezte a tervet, és azt az ellenjavaslatot tette, hogy a már fegyverben álló csapatokat hajózzák be Szíriába, és küldjék el a parthusok ellen hadat viselő Bibulus segítségére; továbbá, hogy azokat a csapatokat, amelyeket Pompeius közben toboroz, ne rendeljék az ő parancsnoksága alá. Később, midőn a senatus nem volt hajlandó a Caesar által küldött leveleket átvenni és felolvastatni, Antonius, akinek hivatala erre hatalmat adott, felolvasta a leveleket, és sok senator megváltoztatta véleményét, mert ezekből a levelekből az tűnt ki, hogy Caesar kérései igazságosak és méltányosak.
Végül, amikor két kérdést tettek fel a senatoroknak, s az egyik arról szólt, hogy Pompeius elbocsássa-e hadseregét, a másik pedig, hogy Caesar tegye-e ugyanezt, csak kevesen szavaztak arra, hogy Pompeius tegye le a fegyvert, és majdnem mindenki arra szavazott, hogy Caesar bocsássa el légióit. Ekkor azonban felállt Antonius, s megkérdezte, helyesli-e a senatus, hogy mind Pompeius, mind Caesar letegye a fegyvert és elbocsássa a csapatokat. Erre a kérdésre minden senator zajos helyesléssel igent mondott, dicsérték Antoniust, és követelték, hogy ejtsék meg a szavazást.
A consulok azonban ebbe nem egyeztek bele, mire Caesar barátai újabb, méltányosnak tetsző javaslatokat tettek, de Cato ezeket is ellenezte. Lentulus consul ekkor kiűzte a senatusból Antoniust, aki elmenőben szidalmakat szórt a senatorokra, majd egy rabszolgája ruháját vette fel, és Quintus Cassiusszal szekeret bérelt, és együtt útnak indultak Caesarhoz; mihelyt megérkeztek, hangosan azt kiáltozták, hogy Rómában a dolgok sehogyan sincsenek rendben, már a néptribunusokat is megfosztották a szólásszabadságtól, de különben is üldöznek és életveszélyes fenyegetésekkel illetnek mindenkit, aki szót emel az igazság érdekében.

6. Caesar ekkor hadseregével elindult és rátört Itáliára. Cicero ezért írta philippikáiban, hogy amiként a trójai háború okozója Heléné, a polgárháborúé Antonius volt; ez azonban nyilván valótlanság, mert Caius Caesart a harag és az indulat nem fosztotta meg annyira józan eszétől, hogy ha már régen nem szánta volna el magát tettének elkövetésére, a pillanat hatására haddal indult volna hazája ellen, csak azért, mert Antonius és Cassius kopott ruhában és bérelt szekéren menekült hozzá; ez legfeljebb csak rég várt ürügyül és jó alkalomként szolgálhatott a háborúra. Ugyanaz az ok vitte őt is háborúba az egész világ ellen, mint ami korábban Alexandroszt és még sokkal régebben Küroszt: a kielégíthetetlen hatalomszomj és az őrültségszámba menő vágy, hogy a legelső és a legnagyobb legyen, s ezt nem érhette el mindaddig, míg le nem számolt Pompeiusszal.
Caesar Rómába érkezett, és hatalmába kerítette a várost; Pompeiust elűzte Itáliából, majd elhatározta, hogy előbb Pompeiusnak Hispaniában állomásozó haderői ellen fordul, aztán nagy hajóhadat szerel fel, és úgy kel át a tengeren Pompeius üldözésére. Egyelőre rábízta Rómát Lepidusra, aki praetor volt, a hadsereget s Itáliát pedig Antoniusra, aki néptribunus. Antoniust a katonák nyomban megszerették, mert ideje legnagyobb részében együtt végezte velük hadgyakorlataikat, ugyanúgy élt a táborban, mint ők, s amíg futotta a pénzből, bőségesen osztott szét ajándékokat közöttük; mások előtt azonban gyűlöletessé vált. Könnyen vette, ha valakivel igazságtalanul bántak; ingerülten hallgatta meg a panaszokat, és igen rossz híre volt férjes asszonyok miatt. Általában az történt, hogy Caesar uralmát, amelyet ő maga a legkevésbé sem kívánt a zsarnokság színében feltüntetni, barátai tették gyűlöletessé, s emiatt Antoniust igen nagy felelősség terheli, mert neki volt a legnagyobb hatalma és ő követte el a legnagyobb bűnöket.

7. Mikor Caesar visszatért Hispaniából, nem vette tudomásul az Antonius ellen emelt vádakat, s mivel erélyes, bátor és vezérségre termett ember volt, hasznát vette a háborúban s nem is csalódott benne. Majd Brundisiumból elindulva kevesedmagával átkelt az Ión-tengeren, s hajóit visszaküldve, megparancsolta Gabiniusnak és Antoniusnak, hogy a csapatokat hajózzák be, és minél előbb keljenek át Makedoniába. Gabinius téli időben félt a nehéz tengeri úttól, s nagy kerülővel szárazföldön vezette hadseregét. Antonius aggódott Caesarért, akit sok ellenséges csapat fenyegetett; a kikötő bejáratánál horgonyzó Libót visszaverte, sok könnyű naszádjával elállta háromevezősorosainak útját, behajózott nyolcszáz lovast és húszezer gyalogost, s útra kelt. Az ellenség azonban észrevette, üldözésére indult, s Antoniust csak a viharos déli szél szabadította meg a veszélytől, amely nagy hullámokat vert fel, és az erős hullámzás megbénította a háromevezősorosokat; de Antonius is sziklás és meredek partokra vetődött hajóival, és már semmi reménye nem volt a menekülésre. Ekkor azonban az öböl irányából hirtelen erős délnyugati szél támadt, visszafelé terelte a hullámokat a nyílt tenger irányába.
Antonius eltávolodott a parttól, s amint biztonságban továbbhajózott, látta, hogy a partot mindenütt hajóroncsok borítják. A viharos szél ugyanis idesodorta az őt üldöző háromevezősorosokat, és több odaveszett közülük. Antonius sok foglyot ejtett, és gazdag zsákmány került a kezére; elfoglalta Lisszoszt, s nagy bátorságot öntött Caesarba, mert nagy haderejével éppen a legjobb időben érkezett.

8. Sok nehéz küzdelem következett ezután, s Antonius mindegyikben kitüntette magát. Két alkalommal, midőn Caesar katonái megfutamodtak, Antonius megállította, visszafordította soraikat, és kényszerítette őket, hogy szembeforduljanak üldözőikkel és kivívják a győzelmet. Így történhetett, hogy Caesar után róla beszéltek legtöbbet a táborban, de Caesar is kimutatta, milyen sokra tartja Antoniust.
Mikor az utolsó és az egész háború sorsát eldöntő pharszaloszi csatára készülődött, a jobbszárnyat saját maga vezette, a balszárny vezérletét pedig Antoniusra bízta, mint legtehetségesebb hadvezérére. A csata után Caesart dictatorrá kiáltották ki; ő maga Pompeius üldözésére indult, Antoniust pedig mint a lovasság főparancsnokát Rómába küldte. Ha a dictator a városban tartózkodik, ez rangban a második hivatal, de ha nem, ő az első és úgyszólván az egyetlen főtisztviselő, mert amikor dictatort választanak, csak a néptribunusok maradnak hivatalukban, és minden más hivatal működése szünetel.

9. Közben Dolabella néptribunus, aki maga is új ember volt a politikában, és a dolgok megváltoztatására törekedett, törvényjavaslatot terjesztett elő az adósságok eltörlésére. Igyekezett rávenni Antoniust, aki jó barátja volt és ha csak tehette, mindig a tömeg kegyeit kereste, hogy legyen segítségére és vegyen részt politikai tevékenységében. De Antoniusnak Asinius és Trebellius az ellenkező tanácsot adta, és véletlenül ugyanekkor az a gyanú ébredt fel Antoniusban, hogy Dolabella megcsalja feleségével.
Antonius ezt nagyon a szívére vette, nyomban elvált feleségétől, aki unokatestvére volt (Caius Antoniusnak, Cicero consultársának volt a leánya); Asinius pártjára állt, és nyílt ellenségévé lett Dolabellának. Dolabella megszállta a forumot fegyvereseivel, hogy kierőszakolja törvényjavaslata megszavazását. Antonius, miután a senatus úgy határozott, hogy fegyveres erőt kell alkalmazni Dolabellával szemben, felvonult ellene, valóságos csata fejlődött ki köztük, és egymás emberei közül többeket megöltek. Ezzel az eljárásával Antonius meggyűlöltette magát az egyszerű nép körében, a jóravaló, józan polgárok számára pedig, mint Cicero mondja, életmódja miatt volt ellenszenves és gyűlölt.
Felrótták neki szokatlan időben folytatott részegeskedéseit, túlzott pazarlását, örökös szeretkezéseit, s azt, hogy napközben aludt, vagy még a mámortól fáradtan járkált, éjszakáit pedig hangos mulatozással töltötte színészek és cirkuszi akrobaták lakomáin. Mondják, hogy egy alkalommal Hippias mimusjátékosnak a lakodalmán egész éjszakán át dorbézolt és ivott, s amikor kora reggel a nép a forumra hívta, a magába tömött ételt belehányta köpenyébe, amelyet egyik barátja tartott eléje. Antoniusnál senkinek nem volt olyan befolyása, mint Sergius mimusszínésznek; és Küthérisznek, aki ugyanahhoz a színtársulathoz tartozó könnyű erkölcsű nő volt.
Kedvese volt Antoniusnak, aki gyaloghintón vitette magával, mikor különféle városokba látogatott, méghozzá ugyanolyan számú kísérő személyzettel, mint amennyivel anyja utazott. Nagyon sértette az embereket, hogy utazásain, mint díszes menetben, arany ivóedényeket vitt magával, útközben drága sátrakat veretett, a ligetek és a folyók mellett fényűző lakomákat rendezett, kocsijába oroszlánokat fogatott be, s tisztességes férfiak és nők lakását pénzért megvásárolható nők és lantjátékosok tanyájává tette. Szörnyű dolognak tartották, hogy mialatt Caesar Itálián kívül a szabad ég alatt táborozik, s nagy fáradság és veszélyek vállalásával számolja fel a háború még fennmaradt tűzfészkeit, mások az ő jóvoltából fényűző életet folytatnak és gúnyt űznek polgártársaikból.

10. Ezek a dolgok, úgy látszik, még csak növelték a viszálykodást, és a katonaságot szörnyű erőszakoskodásokra és rablásokra késztették. Így aztán Caesar, hazatérése után, megbocsátott Dolabellának, s amikor harmadszor választották consullá, consultársává nem Antoniust, hanem Lepidust tette. Mikor Pompeius háza eladásra került, Antonius megvásárolta, de midőn e vételárat kérték tőle, fel volt háborodva, és azt mondta, azért nem vett részt Caesar libüai hadjáratán, mert korábbi szolgálataiért semmi viszonzásban nem részesült.
Caesar, úgy látszik, mérsékelte Antonius pazarlásait és kicsapongásait, és tévedéseit sem hagyta észrevétlenül. Antonius ekkor felhagyott korábbi életmódjával, és házasodásra gondolt. Fulviát, Clodius népvezér özvegyét vette feleségül, aki nem sokat törődött a szövéssel-fonással s a háztartással, és nem érte be azzal, hogy magánemberként élő férfi felett uralkodjék, hanem uralkodni akart azon, aki uralkodott, s parancsolni annak, aki parancsolt. Kleopatra hálás lehetett Fulviának azért, hogy megtanította Antoniust, miként kell eltűrni egy asszony uralmát, és így Antoniust, aki eleve engedelmeskedett a nőknek, ő már megnevelve s megszelídítve kapta meg. De azért Antonius igyekezett enyelgéseivel és gyerekes tréfálkozásaival felderíteni Fulviát. Így, amikor sokan mentek Caesar elé hispaniai győzelme után, Antonius is velük tartott.
Ekkor hirtelen olyan hír kelt szárnyra, hogy Caesar meghalt, és az ellenség Itália ellen vonul. Erre Antonius visszatért Rómába; szolgaruhát vett fel, és éjszaka ment haza; azt mondta, hogy levelet hoz Fulviának Antoniustól. Arcát eltakarta, és úgy engedték be; Fulvia megrémült, s mielőtt átvette volna a levelet, megkérdezte, él-e még Antonius; ő csendben átnyújtotta a levelet, majd mikor Fulvia felbontotta és olvasni kezdte, átölelte és megcsókolta.
Ezt az egyetlen történetet példaképpen mondtuk el.

11. Mikor Caesar visszatért Hispaniából, a város vezető emberei több napi járóföldre eléje mentek, s Caesar ekkor különös megtiszteltetésben részesítette Antoniust, mert a kocsin, amelyen végighajtatott Itálián, őt ültette maga mellé, hátra pedig Brutus Albinust és Octavianust, unokahúga fiát, akit később Caesarnak hívtak, és hosszú ideig uralkodott a rómaiakon. Mikor Caesart ötödízben választották consullá, azonnal Antoniust vette maga mellé consultársául, majd amikor le akart mondani a consulságról, Dolabellát óhajtotta utódjául, és ezt a szándékát közölte a senatussal.
Antonius ezt hevesen ellenezte, és sok rosszat mondott Dolabelláról, az pedig őróla; Caesar ekkor, hogy a botrányt elkerülje, felhagyott szándékával. A végén Caesar előállt és mégis Dolabellát jelölte consullá, Antonius azonban hangos kiáltozás közben kijelentette, hogy ezt a jóslatok ellenzik, úgyhogy Caesar lemondott szándékáról, ami nagyon bántotta Dolabellát. Úgy látszik, hogy Caesar Antoniust éppen úgy megvetette, mint Dolabellát. Mondják ugyanis, hogy midőn egy alkalommal valaki mindkettőjük ellen vádaskodott, Caesar azt mondta, ő nem fél ezektől a kövér, gondosan fésült emberektől, annál inkább a sápadt arcúaktól és soványaktól, értve ezen Brutust és Cassiust, akik később összeesküdtek ellene és meggyilkolták.

12. Az összeesküvőknek akaratlanul is Antonius szolgáltatta a legjobb ürügyet. Lükaia ünnepén ugyanis, amelyet a rómaiak Lupercaliának hívnak, Caesar bíborköntösben ült a forumon a szónoki emelvényen, és nézte a futóversenyt. A verseny résztvevői, az előkelő ifjak és főtisztviselők közül sokan, megkenik testüket olajjal, és a kezükben vitt bőrszíjjal tréfásan megcsapkodják a szembejövőket. Közöttük futott Antonius is, és az ősi szokásokkal semmit nem törődve, babérkoszorúval átfont koronát vitt a szónoki emelvényhez. Társai vállukra emelték, úgy tette a koszorút Caesar fejére annak jeléül, hogy megilleti a királyi rang. Mikor Caesar kezével elhárító mozdulatot tett, s elutasította magától a koronát, a nép boldogan megtapsolta. Antonius ekkor másodszor is próbálkozott a koronával, de Caesar újból elhárította magától. Ez az ellenkezés jó ideig eltartott; közben Antoniust néhány barátja tapssal biztatta, és ő tovább erőltette a dolgot, de mikor Caesar végül is elutasította a koronát magától, az egész nép hangos kiáltozással tapsolt.
Bámulatos látvány volt ez, mert bár a nép hajlott rá, hogy elfogadja Caesar királyi hatalmát, de a királyi címet elvetette, mintha az a szabadság végét jelentené. Végül Caesar bosszúsan felállt a szónoki emelvényen, félrehajtotta tógáját, nyakát lemeztelenítette, és erős hangon kiáltotta, hogy aki akar, sújtson le reá. Mikor a koszorút feltették Caesar egyik szobrára, egyes néptribunusok letépték. A nép helyeslése jeléül megtapsolta és házukig kísérte a tribunusokat, Caesar pedig megfosztotta őket hivataluktól.

13. Ez a dolog még inkább megerősítette Brutus és Cassius pártját, és amikor számba vették barátaikat, akikben tettük végrehajtásánál bízhatnak, szóba került Antonius neve is. Mások hajlottak rá, hogy bevegyék maguk közé, de Trebonius ellenezte. Elmondta, hogy amikor a Hispaniából hazaérkező Caesar elé mentek, Antonius megosztotta sátrát, és együtt utazott vele. Ekkor ő nyugodt hangon és óvatosan feltárta előtte szándékukat; Antonius jól megértette, de semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy csatlakozzék hozzájuk, bár az is igaz, hogy tervüket Caesarnak nem árulta el, és adott szavát megtartva hallgatott. Felmerült az a terv is, hogy amikor megölik Caesart, Antoniusszal is végeznek; ezt azonban Brutus ellenezte, s kifejtette előttük, hogy a törvények és az igazság védelmében vállalt tettnek tisztának kell maradnia és mentesnek kell lennie jogtalanságtól. De az összeesküvők féltek Antonius nagy erejétől és hivatala méltóságától, s ezért néhány társukat megbízták, hogy amikor majd Caesar belép a senatus üléstermébe, és a tett végrehajtására sor kerül, Antoniust sürgős megbeszélés ürügyével tartóztassák fel odakinn.

14. Minden úgy történt, ahogyan tervezték, és Caesar holtan esett a földre a senatus üléstermében. Antonius nyomban rabszolgaruhába öltözött és elrejtőzködött. Mikor azonban meggyőződött róla, hogy az összeesküvők senkire nem emelnek kezet, csak a Capitoliumon gyülekeznek, rávette őket, hogy jöjjenek le, és fiát felajánlotta nekik túszul, majd Cassiust, Lepidus pedig Brutust meghívta vacsorára. Ezután összehívta a senatust, amnesztiát javasolt, és azt ajánlotta, hogy adjanak tartományokat Cassiusnak, Brutusnak és párthíveiknek. A senatus a javaslatot megszavazta, s kimondta azt is, hogy Caesar intézkedéseit változatlanul érvényben kell hagyni. Antoniust mindenki dicsérte, mikor elhagyta a senatust, mint aki elejét vette a polgárháborúnak, s a legnagyobb államférfiúi bölcsességgel intézte a nagy nehézségekkel és belső zavarokkal fenyegető ügyeket.
De ezektől a meggondolásoktól hamarosan eltérítette a tömeg körében növekvő népszerűsége és az a reménykedése, hogy ő lesz az államban az első ember, ha Brutust elteszi az útjából. A temetés alkalmával Caesar holttestét a szokásoknak megfelelően a forumra vitték, és a halotti beszédet Antonius tartotta.
Mikor látta, hogy a népet mennyire magával ragadja és feltüzeli beszéde, a halottat magasztaló szavai közé a szörnyű tett miatt érzett fájdalom és felháborodás kifejezéseit vegyítette, majd a beszéd végén magasba emelte a halott Caesar tőrdöfésektől összeszaggatott véres ruháit, a gaztett elkövetőit gonosztevőknek és gyilkosoknak nevezte, és szavaival a népet olyan féktelen haragra lobbantotta, hogy a forumon egymásra dobálták a padokat és az asztalokat, és úgy égették el a holttestet; majd a máglyáról kezükbe kapott üszkökkel és égő fahasábokkal elrohantak, s valósággal ostrom alá vették a gyilkosok házait.

15. Emiatt Brutus és párthívei elhagyták a várost, Caesar barátai pedig Antonius köré csoportosultak. Calpurnia, Caesar felesége bizalommal volt Antoniushoz; mintegy négyezer talentum értékű kincseit hozzá vitette házából. Antonius kapta meg Caesar irattárát is, a különféle döntésekről és határozatokról szóló feljegyzésekkel együtt. Ezeket önkényesen kiegészítette, egyeseket kinevezett különféle hivatalokba vagy a senatus tagjaivá; másokat visszahívott a száműzetésből vagy a börtönökből szabadon bocsáttatott, mintha mindez Caesar határozatai alapján történnék. Ezeket az embereket a rómaiak tréfásan kharónitáknak hívták, mert a velük történtek igazolására egy halott ember végső rendelkezésére hivatkoztak. Antonius más tekintetben is önkényesen intézkedett, egymaga volt consul, fivérei pedig hivataltársai: Caius praetor, Lucius pedig néptribunus.

16. Így alakultak a viszonyok, amikor a fiatal Caesar megérkezett Rómába; mint már említettem, ő volt a halott Caesar unokahúgának fia és vagyonának végrendeleti örököse, s Caesar meggyilkolásakor Apollóniában tartózkodott. Az ifjú nyomban úgy üdvözölte Antoniust mint apai barátját, és emlékeztette a nála letétbe helyezett vagyonra, mivel Caesar végrendeletéből minden rómainak személyenként hetvenöt drakhmát kellett fizetnie. Antonius eleinte rá se hederített a fiatalemberre, és azt mondta, elment talán a józan esze, hogy minden meggondolás nélkül és barátok híján magára veszi Caesar örökségének egész nyomasztó terhét.
Mikor azonban az ifjú Caesar ügyet sem vetett az ilyen érvelésre és követelte a pénzt, Antonius szavakkal és tettleg sértegetni kezdte. Ellenezte, hogy a néptribunusságra pályázzék, és amikor a senatus határozata folytán fel akarta állítani a színházban örökbe fogadó apja aranyozott székét, Antonius azzal fenyegette meg, hogy börtönbe záratja, ha nem hagyja abba a nép bujtogatását. Mikor aztán az ifjú Caesar Ciceróval és Antonius más személyes ellenségeivel szövetkezett, ezek segítségével megnyerte magának a senatust, továbbá összegyűjtötte katonáit a tartományokból, és a nép is megkedvelte: Antonius egyszerre csak megijedt, tanácskozásra ült össze vele a Capitoliumon, és kibékültek egymással.
Később Antonius egy éjszaka különös álmot látott: mintha a jobb kezén villámcsapás érte volna. Néhány nappal később olyan hír jutott el hozzá, hogy Caesar merényletet tervez ellene. Caesar igyekezett kimagyarázkodni, de szavai Antoniust nem győzték meg. Erre újból kitört közöttük az ellenségeskedés. Mindketten bejárták Itáliát, hogy a coloniákon már letelepedett, kiszolgált katonákat magas zsold ígéretével egymással versengve megnyerjék maguknak, és a még fegyverben levő csapatokat pártjukra vonják.

17. Cicero ekkor volt hatalma tetőpontján Rómában, és igyekezett mindenkit Antonius ellen uszítani. Végül rávette a senatust, hogy Antoniust nyilvánítsák a haza ellenségévé, s a fiatal Caesarnak küldjenek vesszőnyalábokat és praetori hivatali jelvényeket; ezenkívül Antonius Itáliából való kiűzésére küldjék ki hadsereggel Hirtiust és Pansát. Ők voltak akkor a consulok. Mutinánál megütköztek Antoniusszal; Caesar is jelen volt és az ő oldalukon harcolt, az ellenséget legyőzték, de mindkét consul elesett. A menekülő Antoniust sok csapás érte, s ezek közt legnagyobb az éhínség volt. De természeténél fogva balsorsában igen megjavult s szerencsétlenségében derék és jóravaló férfiú lett belőle.
Közös tulajdonságuk az embereknek, hogy akkor veszik észre, mi az erény, amikor elesett állapotukban szükségek gyötrik őket; azzal a képességgel azonban már nem rendelkezik mindenki, hogy sorsa fordulataival együtt kövesse, amit jónak tart, s elkerülje, amit kárhoztat. A gyengéken újra úrrá lesznek régi szokásaik, és nem hallgatnak józan eszükre. Antonius azonban ekkor csodálatos például szolgált katonáinak. Ő, aki azelőtt bőségben és fényűzésben élt, zúgolódás nélkül megitta a poshadt vizet is, s vad gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott. Mondják, hogy mikor átkeltek az Alpokon, fakérget ettek, és olyan állatok húsát, amelyhez azelőtt hozzá sem nyúltak volna.

18. Útjuk célja az volt, hogy találkozzanak az ott táborozó hadsereggel, amelynek Lepidus volt a parancsnoka, akit Antonius jó barátjának tartott, és akinek ő már sok mindent kieszközölt Caesartól. Antonius odaérkezett, a közelben ütötte fel táborát. Mivel semmi jelét nem látta Lepidus baráti jóindulatának, Antonius merész lépésre szánta el magát. A vereség óta nem gondozta haját, hosszú szakállt növesztett, s a gyász jeléül sötét színű ruhát öltött magára; így ment Lepidus tábora közelébe, és beszélni kezdett.
A katonák közül, mikor meglátták, sokan szánalmat éreztek iránta, és szavai megindították őket. Lepidus megijedt, megparancsolta, fújják meg a trombitákat, hogy a hang elfojtsa Antonius szavait. De a katonák még inkább megszánták, titokban tárgyaltak vele, s markotányosnőnek öltöztetve elküldték hozzá Laeliust és Clodiust. Ezek biztatták, hogy támadja meg bátran a tábort, mert sokan vannak, akik szívesen látják, és ha úgy akarja, készek megölni Lepidust. Antonius nem engedte, hogy Lepidushoz egyetlen ujjal is hozzányúljanak, s másnap kora reggel hadseregével megkísérelte a folyón az átkelést.
Először saját maga lépett a folyó vizébe, és átment a túlsó partra; közben látta, hogy Lepidus katonái közül sokan feléje nyújtják kezüket, és kezdik bontani a tábor palánkját. Mikor behatolt a táborba és hatalmába kerítette, a legnyájasabban bánt Lepidusszal. Barátságosan apjának nevezte, és bár valójában minden hatalom az ő kezébe került, mindvégig imperatornak szólította. Ez arra bírta Munatius Plancust, hogy közelben táborozó, jelentős haderejével ő is csatlakozzék Antoniushoz. Antonius így ismét nagy hatalomra tett szert, átkelt az Alpokon, s tizenhét légióval és tízezer főnyi lovassággal bevonult Itáliába; ezenfelül hat légiót hagyott Gallia őrizetére, Variusszal, egyik bizalmas emberével és ivócimborájával, akit gúnyosan Kupának hívtak.

19. A fiatal Caesar, látván, hogy Cicero hű marad a szabadsághoz, nem tartott ki tovább mellette, s barátai útján Antoniust hívta, hogy egyezzenek meg. Így aztán hármasban összegyűltek egy kis folyami szigeten, ahol három napon át tanácskoztak. Mindenben simán megegyeztek, és úgy osztották fel a birodalmat egymás között, mint apjuktól örökölt birtokot. Azon vitatkoztak csak, hogy kiket végeztessenek ki; ellenségeiket mindegyik el akarta pusztítani, de rokonaikat kímélni szerették volna. Végül a gyűlölt személyek iránti harag győzött, és inkább feláldozták rokonaikat és barátaikat.
Caesar Cicerót vetette oda Antoniusnak áldozatul, ő pedig Caesarnak Lucius Caesart, aki anyai ágon Antonius nagybátyja volt. Hozzájárultak ahhoz is, hogy Lepidus megölje saját testvérét, Paulust, bár egyesek állítása szerint Lepidus azért egyezett bele Paulus elvesztésébe, mert halálát Caesar és Antonius követelte. Nem tudok elképzelni szörnyűbb és kegyetlenebb eljárást ennél az alkunál, mert amikor halálért halállal fizettek, egyaránt meggyilkolták azokat is, akiket a másik fél kezére adtak és azokat is, akiket feláldoztak; így tehát még igazságtalanabbak voltak barátaikhoz, akiket megfosztottak életüktől anélkül, hogy gyűlölték volna őket.



Folytatás: Marcus Antonius 2. rész