logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Pompeius fia.

Alig kötötték meg a békét, Antonius tartományairól gondoskodott, melyeket a parthus-ok elárasztották. Gneius Domitius Aenobarbust kinevezte helytartónak Bythiniába, L. Munatius Plancust Ázsiába, P. Ventidius Bassus Szíriába. Nekik adta azt a haderejét is, mely Brundisiumban és Macedóniában rendelkezésére állt. Megparancsolta, hogy azonnal készüljenek föl az elárasztott tartományok megszabadítására. Gondoskodott még arról is, hogy Keletre szállítsa Európában lévő légióit. Asinius Pollionak kiadta, hogy gyűjtse össze őket a Pó völgyében, vigye őket Venetián, Istrián, Dalmácián, Illyricumon és Epiruson keresztül Macedóniába, melynek Asinius 39-ben helytartója lesz. Azután nagy ünnepségeket csaptak, melyeken mindenki észrevette, hogy Antonius az előző két esztendő alatt divatra, Ízlésre, szokásra szinte ázsiaivá lett.
De az ünnepségek közepette csakhamar bajok támadtak, mert a katonák úgy vélték, végre megkérhetik Antoniustól - aki szerintük kincsekkel rakodva tért meg Keletről - a Philippi előtt ígért pénzt és a hátralék zsoldot. Antonius azonban kevés pénzt szerzett az előző évben Keleten, melyet Brutus és Cassius kiforgattak már, és azzal mentegette magát, hogy nem adhat. A tudatlan katonák nem hittek neki. Ebből aztán lázadás lett, amelyet Antonius és Octavianus csak azzal szerelhettek le, hogy új ígéreteket tettek, a legrégibb katonákat pedig elbocsátották és Itáliában földeket adtak nekik.

Ez a zendülés újra megmutatta, hogy minden tradíciónak és tekintélynek ilyen egyetemes szétzüllésében milyen ingatag és laza a seregek hűsége. Pedig a triumvirek hatalma most már egyes-egyedül ezen a fundamentumon nyugodott. Három év alatt a triumvirátus elégedetlenné tett minden osztályt, a közép és az alsóbb osztályokat is, ámbár ez az utolsó polgárháború amellett, hogy sok mindent fölfordított és elpusztított, egy nagy jótéteménnyel is járt, melyet már harminc évvel azelőtt megkezdett a dolgok természetes folyása és meggyorsított Caesar polgárháborúja: csökkentette a nagy vagyonok számát és növelte a középvagyonokét.
A triumvirek és legtekintélyesebb és legügyesebb barátaik, mint Maecenas és Agrippa, bizonyos számú obszkúrus fölszabadult, fösvény uzsorás, hitvány kalmár, akiknek azokban a szűk időkben bőven volt pénzük, szinte ingyen szerezhették meg eladósodott vagy tönkrement családok földjét, házát, ékszerét, és nagy vagyonhoz juthattak. De sokkal nagyobb mértékben járt kezére ez a polgárháború, akárcsak az antik történelem annyi más forradalma, a közép és szegény osztálynak, hogy megszerezze és fölossza maga közt a nemesség és a plutokrácia javait.
Arra, hogy megfizessék a légionáriusokat, a tiszteket, a kémeket, a korteseket, a pártok ágenseit, akik csaknem mind a szegény és középosztályhoz tartoztak, elfogyott Caesar egész hátrahagyott vagyona és mind a két párt fejeié, Decimustól és Marcus Brutustól Octavianusig. Róma leghatalmasabb vagyonait, igen kevésnek kivételével, Pompeiusétól Luculluséig, Varróéig Itália kétezer leggazdagabb lovagjáét teljesen vagy részben elkobozták és fölosztották a tribuni militum, a veteránok, a katonák, a felszabadultak között.

A fegyverkovácsok, az ércekkel vagy katonai ruhákkal kereskedők, azok a birtokosok, akik a tabernae deversoriae-kel tartották - a füstös, rozzant beszállókat azokon a nagy utakon, melyeken annyi katona, hírvivő, futár, követ, elűzött birtokos, helykereső és kalandor sereglett Rómába - és azok, kik ugyanezeken az utakon faciebant velaturam: kocsikat, kocsisokat és lovakat kölcsönöztek az utazóknak, valamennyien bőven kerestek. Ezenfelül annyi uzsorás proskripciójával és annyi föld elkobzásával nagyon sok adósságot és hitelt eltöröltek, ha jogilag nem is, de tényleg igen, mert a köztársaság, azaz a triumvirátus lépett a hitelezők helyébe és bizonyára sem ideje, sem módja nem volt, hogy fölkutassa és végrehajtsa a syngraphakat, mikor az elkobzott földeket adósságtól és tehertől menten adta el új birtokosainak.
Míg a szenátori és lovagi rend annyira elszegényedett, hogy szenátorok és lovagok gladiátorságra adták magukat kenyérszükségből, addig Itáliának azt a községi polgárságát, mely negyven év óta számban, jómódban, hatalomban növekedett, fölerősítették az elbocsátott veteránok és mindazok, akik a nagy változás közben garast tudtak gyűjteni, földet szereztek, néhány rabszolgát vásároltak. Ám a szerencsének ez a változása lassanként nagyon fölfordította a dolgok régi rendjét, melyhez valamennyien szoktak. Itália és Róma egész alsó népe favorizálta 44-ben és 43-ban a demokratikus pártot, mert elragadta Caesar megbosszulásának sajátságos dühe és most ábrándos reménységek ámították. De a győzelmen csak a katonaság nyert, mint testület. A szegény fölszabadultak, kézművesek, kisebb kereskedők, a törpe birtokosok nagyrésze keserűen megcsalódott, ha az ügyesebbje ki tudott is halászni valamit a zavarosból.

A katonák fizetésére nemcsak terhes adókat vetettek ki Itáliára, hanem félbeszakadtak a közmunkák is, elhanyagolták a legtiszteletreméltóbb szent és profán épületeket, melyek romba dőltek, el Itália nagy útjait, melyeket a seregek jövése-menése rettentően megviselt, úgy, hogy az alsó nép munka nélkül maradt. Sok kalmártól elvették a hajóit Sextus és a triumvirek hajóhadához. Annyi gazdag család kipusztítása elapasztotta a fényűzés iparát és kereskedelmét, mely azelőtt virágzott, és sorra szegényítette vagy buktatta a gipszműveseket, szobrászokat, festőket, bíborárusokat, illatszereseket, antikváriusokat. A triumvirek súlyos adókivetései Itália szerte tönkretettek bizonyos számú kisbirtokost, akik nem tudtak fizetni és nem tudtak kölcsönt szerezni, s így megfosztották őket földjüktől. Ilyen módon az alakuló középosztály, az itáliai „burzsoá" mohósága nemcsak az arisztokráciát és a plutokráciát falta föl, hanem a kisbirtokosságot is.
A városokban és különösen Rómában összesereglettek a tönkrement kisbirtokosok, a munkátlan kézművesek és fölszabadultak, a bukott kereskedők, akik nem tudták magukat besoroztatni vagy nem merték ráadni magukat a rablásra, mely egész Itáliában elhatalmasodott, összesereglettek az elpusztított nagy családok tanult fölszabadultjai - különösen Pompeiuséi voltak sokan - akiket a vagyon új vásárlóihoz nem kötött patronátusi kötelék, s egyikük sem tudta, hogyan használja föl nagyon is választékos képességeit, s obszkúrus módon abból kellett eltengetniük magukat, amit boldogabb időkben megtakarítottak. Hozzájuk csatlakozott Itália birtokoscsaládjainak sok ifja, akik filozófiát és ékesszólást tanultak, és Rómába mentek, hasztalan próbálva ama rendetlenségben a szerencse nagyon is szűk, nagyon is zsúfolt útjait. A pénz nagy drágasága, az értékek leromlása végül minden osztályt kikezdett.
Gyakran azok is elégedetlenkedtek, akik besoroztatták magukat, vagy szolgálatokat tudtak tenni a triumvireknek, mert a zsoldból vagy az ígért jutalmakból csak kis részleteket kaptak meg. Azoknak is, akik a forradalomban összekaparítottak valamit, házuk és földjük volt, de a luxushoz kevés volt a pénzük, egyszerűen kellett élniük. És valamennyien bizonytalanok voltak a tulajdonuk felől. S mit tettek a triumvirek három év alatt, óriási hatalmuk dacára? Földet osztottak néhány ezer veteránnak, mást nem tettek, sem a népnek nem szereztek igazi jótéteményt.

Egész Itáliában erős harag izzott a lelkek mélyén, de csöndesen, mint parázs egy nagy félelem hamuja alatt. Antonius roppant hatalmasnak látszott. Octavianusról azt beszélték, hogy megöletett vagy rettentően megkínoztatott olyan személyeket, akikben csak ellenséges érzést gyanított is. A rettegés elcsüggesztett mindenkit, s ami kevés erő még maradt, azt sokakban megölte az ínség! Amennyire elbizakodott a katonaság, annyira belegyávultak a közép és műveit osztályok - azok, amelyek, ha elégedetlenkedtek is, de volt valamijük, mert féltették, hogy azt a keveset is elvesztik - a gazdagok és hatalmasok iránt való szervilis puhaságba. Ez a puhaság tette, hogy csöndben lenyelték keserveiket, ez a puhaság nyomorította a világbíró arisztokráciát szolganéppé. Még a birodalom fölosztása, mely Itáliát hódításának java részéből kifosztotta, úgy látszik, még az sem verte föl a közméltatlankodást: jelentéktelen dolog számba vették. Legalább is az eseményekben semmi hatása, az irodalomban semmi nyoma.
A védtelen birtokososztályok olyan hatalmasnak, olyan szilárdnak, a hata-lomban olyan örökkévalónak látták azt a katonai klikket, mely a köztársaságot kezére kerítette! Még Vergilius, ez a választékos szellem sem tudott ellene állni Alfenus Varus sürgetéseinek, ki előbb elvette javait, azután azt akarta, hogy versben dicsőítse. És bár öreg mesterének házánál felébredt benne első éveinek filozofikus szenvedélye és Lucretius csodálata, neki ajánlotta egy bölcselkedő eklogáját, melyet abban az időben szerzett, a hatodikat. Röviden összefoglalja benne Silenus egyik régi görög meséjét, fölújítva a világ eredetéről szóló epikureista tanítást. A lucretiusi nagy szélzúgás édes zenévé szelídült a teokritusi síp nádjában...
Mindenki csak magára vigyázott, belülről emésztve magát, és igyekezett a tulajdon számlájára jól élni, ahogy lehetett. Az emberek alig mertek összeszedelőzködni kisebb csoportokba. Úgy látszott, mintha egészen szétszéledtek volna az élet különböző útjain! Sokan a durva élvezetek pocsolyájába dobták magukat: az urak ebédjét vadászták, a hetérákat és szép fiúkat keresték. Mások a vallásba vagy a babonába. Keletről a szegénység és annyi háború pusztítása fölkorbácsolta és Rómába űzte, koncot keresni a világ óriási szemétdombján, az antik műveltség minden parazitáját: a csillagjósokat, a bűvészeket, a bűbájoskodó nőket, a furcsa vallások és tanok prédikátorait.

A mágiás történetek bőségesen adhattak társalgási anyagot a tudatlan és a művelt társadalomnak, ha olyan egy poéta, mint Horatius, annyit foglalkozhatott Canidiával, a legdivatosabb boszorkánnyal. Róma tele volt kóbor filozófusokkal, akik nem találtak szállást a nagyok zárt és puszta házaiban, az utakon hirdették, sokszor bizarr köntösben, különc nihilista tanaikat (hogy modern szóval éljünk) a gazdagság, a fényűzés, a hatalom, a gyönyör ellen. Sovány időkben mindig fölvirágzik a meg-tartóztatás filozófiája. Szóval bizonytalan és fájdalmas esztendők voltak, és talán senki sem érezte annyira ennek az időnek gyötrelmeit, mint a fiatal Horatius.
Philippi után visszatért Itáliába, és elvesztette ősi földjét Venusiában, melyet szintén beleszámítottak a Caesar veteránjainak adott városokba. A hajótörésből csak néhány rabszolgát mentett meg - úgy látszik három ifjút - egy kis tőkét, és kvesztori írnokságot, pontosabban pénzügyi titkárságot vásárolt rajta Rómában, valószínű igen olcsón. Ezt a hivatalt - egyike volt azoknak a keveseknek, amelyeket a köztársaságokban a felszabadultaknak tartottak fönn és amelyek fizetéssel jártak - épp úgy adták-vették, mint az ancien régime annyi hivatalát. Mindenek ilyen bizonytalan helyzetében ezt a hivatalt az ifjú kis tőkéje jobb befektetésének tekintette, mint egy földet vagy egy házat. Így majd kevesebb gondja lesz!
De ez a gőgös és egyben félénk, lomha és egyben rafinált hajlandóságokkal megáldott ifjú, egy felszabadultnak egyetlen fia, akit szerető apja rangján és vagyonán fölül való úriasságban nevelt, hamarosan kedvetlenül érezte magát. Ismerte Plotiust, Varust, Vergiliust és az ifjú irodalmárokat, de e kevesek kivételével csak jelentéktelen népséggel volt dolga, színészekkel, parazitákkal, kontár filozófusokkal, uzsorásokkal, kereskedőkkel, akik nem tetszettek úri ösztöneinek. Másrészt nem mert a nagyok közé menni, visszatartotta félénksége és politikai múltja, melyet büszkesége nem engedett megtagadnia. Volt egypár szerelmi viszonya hetérákkal, de nagyon is kényes egészségű és nagyon is pénztelen volt ahhoz, hogy a gáláns és mulatós életre adhassa magát, ha nem akart parazitává lenni, amitől büszkesége szintén tiltotta. Szerette a tudományokat és az irodalmat, de lusta volt írni és a nagy fölfordulásban nem tudta, mihez fogjon.

Görög versek írásától elment a kedve, sokszor az járt az eszében, hogy felújítja Lucilius műfaját, a latinok gyilkos szatíráját: de ha nem akart méltatlan lenni nagy elődjéhez, rá kellett volna támadnia korának nagyjaira, az ő bűneikre, hibáikra, melyek korának bűnei és hibái voltak. Ám ahhoz, hogy a diadalmas demokratikus párttal és a triumvirátussal szemben magára vállalja az erkölcsi számonkérésnek ezt a mandátumát, nem volt elég bátorság a felszabadult rabszolga félénk gyermekében, aki megzavarodott még a gondolatától is annak, hogy nyilvánosan fölolvasson vagy eladja néhány írását. Azért megírta akkor első szatíráját - első könyvében a másodikat - amely nagyon szerény és óvatos volt, s megtréfálta néhány obszkúrus barátját, nem valamely nagy erkölcsi kérdési tárgyalva erős méltatlankodással, hanem nagy cinikusan megoldva azt a kérdést, vajon mi illik jobban egy ifjúhoz; a férjes asszonyok udvarlása vagy a kéjnők látogatása? És a bölcs moralista a kéjnők javára döntött! Efféle dolgokról tárgyalt Lucilius utódja, mikor a birodalom olyan tragikus helyzetben vergődött, s akkora volt mindenkiben a rettegés!

A brundisiumi béke nagy vidulást okozott egész Itáliában, s a nép örvendezve látta október elején, hogy a két triumvir barátian tér vissza Rómába, és megünnepelte a szenátus által el-rendelt ovatio-t. És örömmel látta Antonius házasságát Octaviával. Végre egy kis lélegzetet vehet...
A gőgös, hivalkodó Octavianus, aki nem törődött Itáliával, az egyezség után megrészegedett saját hatalmának hiú nagyratartásától, csupa gyűlölet volt Pompeius ellen, és haladék nélkül vissza akarta szerezni Szardíniát, s már el is küldte Helenus nevű fölszabadítottját a sziget visszahódítására. Mikor Helenust legyőzte Maenodorus, azonnal a háborúhoz látott, s új adókat szabott: megadóztatta az örökségeket és minden rabszolga után ötven sestercius-nyi sarcot vetett ki. Ez már sok volt: megint polgárháború kezdődött, magángyűlöletből, csak azért, mert Octavianus még a magját is ki akarta irtani Pompeius családjának! És ekkor szélroham fújt bele a hamvadó parázsba, a lángok fölcsaptak, s a félénk és megjuhászkodott nemzetből egyszerre kitört a haragnak az a rettentő, váratlan gerjedelme, amellyel minden gyönge teremtés olykor-olykor kárpótolja megszokott tétlenkedését.

Rómában a nép dühösen letépte az új adók fizetésére parancsoló ediktumokat, zavargó béketüntetésekben tört ki, egész Itáliában egyszerre föl riadt gémberedettségéből a köz-társasági érzés, mely mindig olyan mély volt, s az elkeseredett közvélemény váratlanul, hevesen Sextus Pompeius pártjára fordult. Mindenki lelkében kegyeletes és túlzó csodálat gyűlt Sextus apja, a nagy hadvezér és törvényhozó iránt, aki életét vesztette abban, hogy a köztársaságot és a tulajdont Caesar és klikkjének rendbontó nagyratörése ellen megvédelmezte. Megindultak a kegyetlenül kioltott család tragikus sorsán, és a megmaradt fiút megváltóul csodálták.
A megváltó pedig eközben, mint Szardínia és a tenger ura, kiéheztette Rómát, ahol novemberben rettentő lett az ínség. De a publikum nem haragudott meg rá, hanem még jobban földühödött Octavianus ellen. November tizenötödikén, a cirkuszi játékok első napján - e játékokat a plebejusiak végén ünnepelték - mikor megjelent Neptunus szobra (Sextus azt mondotta, hogy ő Neptunus fia), a tömeg egyszerre óriási, dörgő, véghetetlen tapsban tört ki, és a taps frenetikus lelkesedés közben többször megújult.
Antonius és Octavianus másnap már nem hordoztatták Neptunus szobrát, de a nép azt kiáltotta, hogy a képmást akarja, odaszaladt a triumvirek szobraihoz és fölfordította őket. A kevély Octavianus hősieskedni akart, megjelenni a Fórumon és beszélni próbált, de a nekivadult nép azzal fenyegette, hogy szétkoncolja. Antoniusnak kellett odasietnie s még őt is gonoszul fogadták. Ebből olyan zavargások következtek, Hogy elnyomásukra a városba kellett hozatni a katonákat.

A rendet könnyen helyreállították, bár nem vérontás nélkül: de ez a katonai diarchia olyan gyönge volt, a két triumvir annyira megriadt a gyűlöletnek ettől a váratlan kirobbanásától, hogy nem csak félbeszakította a hadi készülődéseket, hanem igyekezett valamelyes elégtételt adni a köztársasági érzésnek is. A publikum meglepetve látta, hogy a zavargásnak és fenyegetésnek jóval üdvösebb hatása volt, mint a zokszónak és jajgatásnak!
A triumvirek, kik addig olyan kevélyek voltak, kezdtek új barátokat keresni, s mert az összes hivatalokat a triumvirátus végeztéig kijelölték már, elhatározták, hogy megrövidítik a hivatalok tartamát, s így évente legalább is kétszer nevezhetnek ki hivatalnokokat. Ilyen módon szétosztották az ínséges és nagyratörő középosztályban az elpusztított arisztokrácia politikai örökségét, azokat a köztársasági hivatalokat, melyeket Caesar korában csaknem kivétel nélkül a nagy családok bár sokszor leromlott sarjadékai töltöttek be, és amelyek nagy bűvölettel vonzották a középosztályt, mely évszázadok óta megszokta, hogy csak messziről csodálja a konzulokat, praetorokat, aediliseket, szenátorokat, szinte mint félisteneket! És a triumvirek, hogy rögtön hozzáfoghassanak, bár már az év vége felé jártak, lemondásra szólították föl a konzulokat és praetorokat, és másokat neveztek ki helyükbe: konzulnak azt a P. Canidiust, aki olyan szorgalmasan dolgozott abban, hogy Lepidus légióit Antonius mellé lázítsa, és a spanyol Cornelius Balbust, aki idegen családbeliek közül elsőnek jutott Róma legfőbb hivatalába. Ugyanakkor mikor a jóbarátokat gyors karrierre segítették, meg kellett félemlíteniük ellenségeiket.

Antonius leleplezte Octavianus előtt Salvidienus praktikáit, melyekkel a légiókat át akarta neki engedni, és Octavianus, akit ennyi hamisság megbőszített és megijesztett, el akarta veszíteni Salvidienust, de nem mert parancsot adni megöletésére, mert félt a közharagtól. Ezért végül elhatározta, hogy Salvidienust a szenátus ítélete alá bocsátja. A szenátus ítélt ugyanis a főbenjáró árulások ügyében. Kettős szándéka volt vele: tiszteletet mutatni a köztársaság alkotmánya iránt és megszabadulni a gyilkosság ódiumától.
A szenátus természetesen bűnösnek találta Salvidienust perduellio vétkében és halálra ítélte. Agrippának, hogy hűségében erősítse, Antonius megszerezte feleségül Atticus egyetlen leányát, akit apja nagyon is régi módon nevelt s ez nem tetszett Agrippának, azért új nevelést adattak neki apja egyik fölszabadultja, A. Cecilius Aepirota által. Ismét egyik forradalmi jelensége ennek a kornak, az ifjak ilyen gyors boldogulása!
Agrippa huszonnégy éves korára - még csak ennyi idős volt - obszkúrus és szegény családjából dúsgazdaggá emelkedett, már praetorviselt ember volt, és Róma leggazdagabb örökösét vette feleségül! De a közönség elkeseredését nem csitították ezek az engedmények és a háború félbeszakítása, mindenki makacsul akarta a Sextus-szal való békét, ami végre megszünteti majd az ínséget. A tüntetések egyre gyakrabban és egyre lármásabban harsogtak. Sem Antonius, sem Octavianus nem mertek eltávozni Rómából, s Keleten a dolgok egyre kuszálódtak. Az év vége felé Rómába érkezett Herodes, aki a parthus-ok beözönlése elől menekült Judeából, s az volt a nagyratörő terve, hogy a triumvirekkel Judea királyává téteti magát.

A 39. esztendő, melynek Lucius Marcus Censorinus és Caius Calvisius Sabinus volt az első két konzulja, nagy zavargások és nagy bizonytalanság közepette kezdődött. Octavianus és Antonius látták, hogy a közvélemény nem csöndesedik s még több engedékenységet mutattak: a szenátus jóváhagyása alá bocsátottak mindent, amit mint triumvirek cselekedtek, úgy látszik jóváhagyatták a szenátussal az új adókat, de erősen mérsékelve, és meghítták a szenátust, hogy döntsön a júdeai kérdésben.
Herodes nagy ajándékokkal meggyőzte Antoniust, és a szenátus, a triumvirek, Messala, L. Sempronius Atratinus és más nagyok ösztökélésére úgy határozott, hogy Judea királyság legyen és Herodes király. Szóval a két rokon abban buzgólkodott, hogy régi szabású jó köztársaságinak mutatkozzék, a szenátus tekintélyét tisztelőnek. Ugyanakkor jórészt elígérték a hivatalokat a következő négy esztendőre, igen sok szenátort és hivatalnokot neveztek ki alacsony származású, kevés becsületű tisztjeik és párthíveik, centuriók, régi katonák, még fölszabadítottak közül is, s kezdték körüludvarolni a toll embereinek Cicero alapította dinasztiáját.

A katonai zsarnokság kezdett engedni. Az az osztály, melyet ma „kispolgárság“-nak neveznénk, elárasztotta a nagyok nélkül maradt szenátust és obszkúrus tömegben lepte el azokat a padokat, melyekben kedvükre ültek Lucullus, Pompeius, Cicero, Cato és Caesar. A publikum annyi forradalom közepette elképedve látta az újfajta boldogulást, aminő Vergiliusé is volt. Egy idő óta a költő neve a neoteroi (újítók) és a fiatal irodalmárok szűk köréből kiterjedt a nagy közönségbe, mióta a színészek és maga Cytheris, a Volumnius híres fölszabadultja, Antonius régi kedvese, a neves színésznő és hetéra is az ő bukólikus verseit kezdte szavalni a színházakban. Ebből az irodalmi sikerből egyszerre bizonyos politikai hatalma támadt, melyet nem is ambicionált.
Vergilius, aki még csak rövid ideje volt Rómában, e zűrzavarok közepette hatalmas politikai személyiséggé növekedett, Maecenas körüludvarolta, bemutatták Octavianusnak és mind a kelten kárpótolták az elkobzás okozta veszteségéért néhány campaniai földdel. A poéta folytatta a versírást, s ebben az időben két teokritesi utánzatot komponált, a hetedik és a nyolcadik eklogát: az első rövid dalokban való kecses versengése két pásztornak, a másik Teocritus első és második eklogájának átírása.
Két negédes pásztor hajnalban találkozik és dallamos, képekkel teli verseket énekel, egyikük egy ifjú boldogtalan szerelméről, a másik egy szenvedélyes asszony bűbájoskodásairól, melyekkel vissza akarja csalogatni kedvesét a városból. De a poéta igyekezett friss tekintélyével szegény kollegáin, barátain és földijein is segíteni. Egy pillanatig azt remélte, hogy a szicíliai múzsák csábító szavára Alfenus Varus majd visszavonja a mantovai földek elkobzását.

39 elején pedig bemutatta Horatiust Maecenasnak. Azt hitte, hogy így megsegíti helyzete javításában. A pillanat kedvező volt, a megriadt triumvirek és barátainak ajtaja tárva volt a kérelmezők előtt! Maecenas rövid audencián udvariasan fogadta a megzavarodott, szégyellős ifjút, aki alig tudott egypár szót eldadogni. De nem igen foglalkozhatott vele. Egyéb gondok foglalták el Octavianus tanácsadóját! Hasztalan remélték a triumvirek, hogy ha egy-két új engedményt tesznek és engedik telni egy kevéssé az időt, megváltozik a közvélemény.
Az ínség tovább tartott, és a triumvirek tétovázása csak tüzelte a nép fölindulását, a tüntetések eljutottak egészen Muciéhoz, Sextus anyjához: könyörögtek, hogy járjon közbe, és megfenyegették, hogy fölgyújtják a házát, ha ellentmond. Mit tegyenek? A haragos, elvakult Octavianus makacskodni akart, de Antonius megértette, hogy legalább arra a pillanatra engedniük kell, s megkérte Libot, Sextus vejét és Octavianus sógorát, hogy járjon közbe.

Különös, hogy Octavianus és Antonius még ennyi és ilyen megalázkodó köztársasági hízelgéssel sem tudták lecsöndesíteni a méltatlankodó nemzetet, s ugyanakkor az az ifjú, akiben Itália a köztársaság és a szabadság védelmezőjét testesítette meg, a tenger közepén a három szigeten ázsiai módra fölszabadítottak zsarnokságát alapította, melyet fejedelmi hata-lommal kormányzott. Miniszterei apjának intelligens keleti fölszabadultjai közül teltek ki: Menodorus, Menecrates, Apollofanes, akik tengernagyokká és helytartókká váltak. Ebben a deszpotizmusban az a sok nemes, aki hozzá menekült, köztük Cicero fia is, rosszul érezte magát, s hamarosan egymást érte a sok kedvetlenség, viszály, gyanakvás, amelyek miatt Sextus sokszor ragadtatta magát kegyetlenségre, erőszakra, s amelyek abban az időben bírták rá, hogy megölesse Staius Márciust. Azután meg Sextus kilenc légiót gyűjtött, jórészt rabszolgákból, akik azokról a szicíliai latifundiumokról voltak, melyeket a triumvirek elkoboztak gazdáiktól, a római lovagoktól s amelyeket Sextus kezére kerített.
Kicsi szigeti birodalmát menedékhelyűl nyitotta meg minden rabszolgának, ki zászlói alá akarta soroztatni magát. Ezzel súlyos veszedelmet okozott Itália jómódú osztályainak, mert rabszolgáik folyton kísértésben voltak, hogy átszökjenek a szigetre, ahová könnyen átmehettek és ahol szabadság várt rájuk. De Itália annyira gyűlölte a triumvireket és főképp Caesar fiát és nevét, annyi és olyan merész reménységét helyezte Pompeius fiába, hogy némely modernek azt következtetik: ha Sextus partra merte volna szállítani seregét, talán megbosszulhatta volna Pharsalust és örökre elterelhette volna az események folyását. Igen, de 39 tavaszán tíz esztendő - és tíz milyen esztendő! - telt el a Rubicon átlépése óta!

A nagy történelmi összetűzéseknél a vezérek merészsége vagy félénksége nem mindig velük született vagy szerzett tulajdonságaik műve, tehát nem teljesen az ö érdemük vagy bűnük. Része van benne a bátorság vagy csüggedés ragályának is, melyet a siker vagy a csapások elterjesztenek. Caesar tíz évvel azelőtt biztos lábbal kelhetett át a Rubiconon, nemcsak azért, mert merész férfiú volt, hanem azért is, mert biztosra vette a huszonöt esztendei béke után megnyugodott nemzet bizalmát, s nem hitte, hogy olyan óriási fordulat következhetnék be. Nem gondolta, hogy a szegények és gazdagok rettentő polgárháborúját fogja fölidézni. Azzal áltatta magát, hogy ellenségeit rászorítja a politikusok hiúságos civódásának kiegyenlítésére.
De most az elszenvedett emberfölötti szerencsétlenségek és minden dolgok veszedelmes bizonytalansága mindenkit megzavart, Antoniust és a diadalmas párt vezéreit is. Attól tartottak, hogy ki tudja, milyen sejtetlen bajok támadhatnak, s mindenki tétlenül várta, hogy az események a maguk erejéből rohanjanak. Próbálhatott akkora merészséget Sextus Pompeius, aki bizonyára nem volt lángeszű ember, s akit családjának tragikus végzete szükségszerűen elcsüggeszthetett? De ha nem is utánozhatta Caesar merészkedéseit, nem volt olyan esztelen, hogy meg ne értette volna: Octavianusnak és Antoniusnak hamarjában nagyobb szükségük van a békére, mint neki.

Az eszes Menodorus arra ösztökélte, álljon ellent, húzza-halassza a dolgokat, hogy az ínséggel és fenyegetéseivel még veszedelmesebbé tegye riválisai helyzetét. Más-részt azonban Libo, Mucia, s a hozzá menekült tekintélyesebb rómaiak hathatósan dolgoztak a visszájáról és figyelmeztették, hogy másképp Itália ellene fordulhat. így az alkudozások elhúzódtak, végül azonban arra a megegyezésre jutottak: Sextus Pompeiusnak odaítélik Szicíliát és Szardíniát, és odaadják a Pelopponesust öt évre, Kr. e. 34-ig, 33-ban konzul lesz, belép a pontifexek gyülekezetébe, az apjától elkobzott javakért hetven millió sesterciust kap kártalanításul, s mindezek fejében többé nem zaklatja Itália partjait, nem ad menedéket a szökött rabszolgáknak, szabadon hagyja a hajózást, részt vesz a kalózok elnyomásában. Ezenfelül a misenumi béke alkalmát fölhasználják arra is, hogy megbocsátanak az összes megmaradt menekülteknek és proskribáltaknak, kivéve azokat, akiket Caesar meggyilkolásáért Ítéltek el. Visszaadják a menekülteknek javaikat és a proskribáltaknak javaik negyedét. Szabadoknak ismerik el mindazokat a rabszolgákat, akik Sextus alatt harcoltak.
Katonáinak ugyanazokat a kárpótlásokat fogják megígérni, mint amelyeket Octavianus és Antonius katonáinak. E megegyezés után a két triumvir nyáron hadsereggel Misenumba ment. Sex tus is odaérkezett hajóhadával. A szép öbölben, a szirtfokon nyüzsgő hadsereg és a tengeren vitorlaerdőt bontó hajóhad láttára Caesar fia, Pompeius fia és Antonius összetalálkoztak egy hajón, ratifikálták a békét, ünnepélyes lakomára hívták meg egymást és Sextus kislányát eljegyezték a kis Marcellusnak, Octavia fiának. Hogy a békét még jobban megerősítsék, összeírták a konzulok listáját újabb négy esztendőre, tehát Kr. e. 31-ig. Azután Sextus Szicíliába ment, Antonius és Octavianus Rómába, tekintélyes számú jeles férfiúval, akik Perugia eleste után proskibáltattak vagy elmenekültek, s most fölhasználták a bűnbocsánatot, hogy elhagyják Sextust és fölszabadultjait és visszatérjenek Rómába, visszavenni, ami javaikból megmaradt: Lucius Arrunculus, Marcus Junius Silanus, Caius Sentius Saturninus, Marcus Titius, és Cicero fia.
A békét tehát helyreállították, egész Itália nagy ujjongására. Mintegy a béke megerősítéséül a Szerencse mintha új csomókat bogozott volna a rokonsági szálakon, melyek a misenumi egyezség három szerzőjét összekötötték. Octavianusnak kevéssel azelőtt már megszületett (vagy születőben volt) Scriboniától egy leánykája, Júlia. Octavia pedig teherben volt Antoniustól.

A triumvirátus a misenumi béke megkötésével először kapitulált a közvélemény láthatatlan ereje előtt. Ez ennek a békének a nagy fontossága. Ettől a pillanattól csöndes és folytonos harc kezdődik a fegyvertelen, jómódú osztályok és a forradalom katonai diktatúrája között, s a harcban lassan-lassan a fegyvertelenek kerekednek fölül a fegyvereseken. Vergilius pedig megbátorodva a misenumi békétől, új politikai eklogát mert kezdeni, a kilencedikét, melyben már nyíltan felpanaszolta a pásztorokkal birtokának és a mantovaiak földjének elkobzását, megemlékezve róla, mintegy szemrehányásból, hogy ő köszöntötte Caesar csillagát, és a diktátor iránt való lelkesedéséért ugyancsak keserű jutalmat kapott!


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)