logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Egyiptom összeomlása

Kezdetben sem Antonius, sem Octavianus nem értette meg az actiumi események komoly-ságát. Antonius kedvetlenül indult útnak, mint aki tudja, hogy súlyos hibát követett el, és három napig hajózott Cleopatrával, míg a Taenarum-fokhoz ért, ahol megpihent és hírét vette a szájról-szájra járó mendemondának, hogy hajóhadát elpusztították, de hadserege sértetlen és harcra készen áll. Nyomban megüzente Canidiusnak, hogy a hadsereget vigye Ázsiába és tovább hajózott Alexandria felé. Octavianus viszont még az ellenséges légiók megadása után sem merte azt, amit Caesar megcselekedett Pharsalus után: rögtön kihasználni a győzelem hírét és az ellenség sarkába vetni magát.
Antonius annyiszor megmenekült rettentő veszedelmekből, s még olyan hatalmas volt és annyira bámulták: vájjon döntőnek tekinthette-e Octavianus az actiumi győzelmet, amelyet ilyen különös módon vett, szinte harc nélkül? Egyébként sok bú-gond tartóztatta Görögországban: különösen a pénz híja, mely annyira megnövekedett, hogy még tribunus militium-jaból is kölcsönt kellett vennie. A pénz híja miatt nagy zavarba hozta Antonius tizenkilenc légiójának kapitulációja is. Miből fizesse őket, mikor a maga légióit sem tudja fizetni? De közben a tengeri ütközetnek, a hadsereg megadásának, Antonius futásának híre terjedt Európában és Ázsiában. A három tény együttvéve könnyen elhitette, hogy Octavianus rendkívüli diadalt aratott, és a lelkek egyszerre megváltoztak. Első hatásuk Görögországban mutatkozott, amely legközelebb volt.
A városok, melyek előbb Antoniusnak és Cleopatrának hízelkedtek, sorra megadták magukat, kardcsapás nélkül, kivéve Corinthost, melyei Agrippa fegyverrel vett meg. A rájuk szabott, elmaradhatatlan hadisarc dacára szobrokat emeltek Octavianusnak, kitüntető dekrétumokat szavaztak neki, és a győztes iránt való szolgai alázat dühében kémlelték, beárulták, elfogták Antonius párthíveit. Ebből újabb nehézsége támadt Octavianusnak. Antoniust és párthíveit nem nyilvánították közellenségekké és az az imperium, melyet a coniuratio Octavianusra ruházott, csak az itáliaiakra és a katonáira vonatkozott. De a győzelem után a kiállott veszély ingerültsége, mely a győzelmes párt nagyjaiban forrongott, bosszút akart. És Octavianust, aki mérsékletre hajolt, híveinek gyűlölése és haragja rákényszerítette, hogy új vérontást kövessen el, bár kedve ellenére, ugrásokkal, egyik napról a másikra szeszélyes ítéleteket váltogatva, melyekben élet és halál kérdése sokszor egy-egy szerencsés véletlenen, néhány órai késedelmen, egy csekélységen fordult meg. A halálra ítéltek száma elég nagy volt. Halálra jutott Curio fia is, aki hasztalan volt a fia Caesar barátjának, bűnéül rótták, hogy apósát követte.

A hírek közben Görögországból átterjedtek Ázsiába, és a gazdag tartomány, mely katonák nélkül maradt és már Octavianus hatalmán érezte magát, szintén arra készült, hogy dekrétumokkal és szobrokkal hódoljon neki és oltalmát és segítségét kérje. Az ázsiai uralkodók közül, akik az ambraciai öbölből hazafelé utaztak, sokan alkudozást próbáltak kezdeni a győztessel. Szájról szájra futott a hír, és elérkezett végre Alexandriába is, ahová szeptember második felében maga Canidius vitte meg. Octavianus fölbátorodott a lelkeknek ezen a fordulásán, és merész dologra határozta magát: elbocsátja valamennyi katonáját, aki szolgálata idejét kitöltötte, minden kárpótlás nélkül.
Októberben és novemberben csakugyan nagy rajokban küldte haza a katonákat Itáliába, és nemcsak Maecenast küldte velük, hanem Agrippát is. De Görögországban sokáig eltétovázott, hogy mihez fogjon, s azzal vesztegette az időt, hogy beavattatta imagát az eleusim misztériumokba, s míg Antonius Alexandriába ért, sem arra nem határozta el magát, hogy beváltsa a coniuratio-éri való agitációban tett ígéretét, és végsőkig harcoljon Antonius és Cleopatra ellen, sem arra, hogy még egyszer megpróbáljon egyezséget kötni Antonius-szal.

De a bizonytalan győztes tétovázását hamar kettévágta egy külső erő: Itália közvéleménye, melyben az actiumi ütközet egyszerre váratlan és mértéktelen fordulatot hozott. Itália e lassú háború alatt haragosan kérődzőit tömérdek és haszontalan keservein. Hiszen reménye nem volt többé sehol. ígérték neki a köztársaság helyreállítását, és ehelyett mi következett? Két csoport lehető legrendetlenebb és legzavarosabb uralma, amely két csoport háborúban állt egymással a törvényes jogcímnek még a látszata nélkül is. Valamennyien, beleértve e csoportok vezéreit és tagjait is, elégedetlenkedtek a dolgoknak ezen az állapotán, de Itáliának nem volt eszköze vagy ereje, hogy elégedetlenségét kifejezze és végét vesse a zűrzavarnak.

Közben Róma tekintélye annyira lehanyatlott, hogy Keleten itt is, ott is itáliaiakat mészároltak, és Itália gazdasági helyzete semmivel sem volt jobb erkölcsi és politikai helyzeténél, A tíz esztendei diarchia, mely elszakította Ázsia gazdag és polgárosult tartományaitól, nagyon megnyomorította Itáliát s még keserűbbé tette a vagyonoknak azt az újjárendezését, mely tíz év óta folyamatban volt.
A triumvirek uralma nemcsak az egész birodalmat merítette ki, hanem Itália türelmét is, mert adósságba verte magát rengeteg embernél: tartozott a katonáknak, a bérlőknek, a szállítóknak, s a kincstár üresen állt. Pedig a félelmetesen elhanyagolt közmunkákra óriási összeg pénz kellett, és a pénzt igen magas kamatra adták. Hogy Itália mindezt a sok csöndes haragot a két vetélytárs közül a legyőződnek fejére fogja zúdítani, azt könnyen megjósolhatta akárki. De talán senki sem látta előre, hogy Actium után egész Itália akkora dühhel fog föltámadni Antonius ellen, aki egy nappal előbb még kettőjük közül a kedvesebbik volt.

Antonius nagyon visszaéli szerencséjével és hatalmával, keleti politikájával nagyon könnyelműen megsértette a nemzeti gőgöt és sokat ártott Itália érdekeinek. Ezért aztán, amíg a hatalmasabbnak látszott, senki sem mert zokszót emelni ellene, de mihelyt a szerencse kezdett elfordulni tőle, egyszerre meg kellett fizetnie az egészért. Itália rászabadította minden jó és rossz érzelmét, amely csak mozgatta: annak a szükségét, hogy valakit tulajdon gyötrelmei okozójául gyűlöljön, a győztes körülhízelgésének szolgai sietségét, őszinte vágyát annak, hogy a birodalom egységét visszakapcsolják, helyreállítsák a köztársaságot és Róma tekintélyét a világban, és visszatérjenek az igaz latin erkölcshöz. És azt a reménységet, hogy a birodalom új egységesítése után, mikor Kelet adói újra Itáliába ömlenek, Itáliában mindenki fölszabadul majd az adózás alól, mint a múltban, az állam az ázsiai pénzzel újra kezébe veszi a közmunkákat, a gazdag szenátorok és lovagok visszatérnek lakni Itáliába és megint fölvirágoztatják a kereskedelmet és a tudományokat.

Valamennyien felháborodva ismételgették azokat a vádakat, melyeket Octavianus párthívei olyan sokáig hasztalanul próbáltak elterjeszteni. Megvetették Antonius erkölcseit és cselekedeteit, mint rómaihoz méltatlanokat. Elhittek minden rágalmat, amelyet ellenségei őrá, Cleopatrára, viszonyukra és apagyilkos szándékaikra szórtak. A körülrajongott triumvir pár nap alatt, járványszerűen, a nemzeti ügy fő árulójává lett. Horatius is kimozdult tartózkodásából és kilencedik eposzában Octavianusnak ezen a „rabszolgák vezérén” vett győzelmét ünnepelte, fölpanaszolva azt a hihetetlen botrányt, hogy római katonák szót fogadtak egy királynő intésének és ráncosképű heréitek parancsainak, mikor még Amyntas kétezer galáciai lovasa is felzúdult végül ekkora szolgaság ellen. Rómában diadalmenetet rendeltek Octavianusnak, diadalkaput Brundisiumban és diadalívet a Fórumon.
Elhatározták, hogy Divus Julius templomát földiszítik az elfogott hajók címerével, az ütközet emlékezetére ötévenként játékokat rendeznek, Octavianus születése napján és azon a napon, melyen a győzelem híre megérkezett, könyörgéseket tartanak. Rómába való bevonulásakor elébe mennek a Veszta szüzek, a szenátorok, a nép. Antonius születése napját a szerencsétlen napok közé fogják beiktatni és az Antoniusok családjában senkinek sem szabad ezentúl a Marcus nevet viselnie. Egyiptom meghódítását és annekszióját, Cleopatra letételét mindenki mint szükséges elégtételt és megtorlást követelte.
Octavianus egy idő óta alkalmát kívánta annak, hogy végképp megszerezze a népszerűséget, melyért addig hiába csengett. Most megértette, hogy a pillanat elkövetkezett, s az Egyiptom és Antonius ellen való pusztító háború nagy dicsőségnek lett kútfeje: nem is tétovázott, hogy mindkettőjüket föláldozza. Az év vége felé, miután megtudta az itáliai közvéleménynek ezt a nagy fordulását, Ázsiába ment. Ott akarta eltölteni a telet, hogy az egyiptomi hódítást előkészítse.

Antonius hatalma olyan volt, mint egy büszke épület, melyen hirtelen földrengés hatalmas réseket repesztett. De az épület még nem dőlt össze. Antoniusnak tizenegy légiója volt, hajóhada, kincstára, barátai voltak, reménységei és főképp ideje. Ha Antonius olyan elevenen dolgozhatott volna, mint amilyennek a modenai vereség után mutatkozott, talán még ki tudta volna vágni magát. De Alexandriában valamennyien, Cleopatra, az udvar funkcionáriusai, a fölszabadultak, a római jóbarátok, a légiók tisztjei, mind csupa félelem voltak, bizonytalanok, nyugtalanok, állhatatlanok. A balsors óráiban föl ütköztek gyászos következményei azoknak az ellenmondásoknak, melyekbe Antonius a jó-szerencse éveiben olyan könnyelműen belekalandozott. Merészen megsértette a dolgok logikáját, s most elkezdődött a dolgok visszahatása e sérelmek ellen. Egyszerre azt látta, hogy a katonák, a tisztek, az udvar sem a római prokonzult, sem az egyiptomi királyt nem tisztelik benne.
Bizonytalan emberré lett, aki e gyengesége mellett elpuhult az időtől és bűneitől, és nem is cselekedhetett, csak bizonytalanul. Herodes Alexandriába sietett, hosszasan beszélt Antonius-szal, és kegyetlen, de kitűnő tanácsot adott neki, ölesse meg Cleopatrát, annektálja az egyiptomi birodalmat és csúfolja meg ellenségeit, akik azzal vádolták, hogy elárulja a köztársaságot az egyiptomi királynő kedvéért. Itália újra hozzá hódol, Octavianus kénytelen lesz félbeszakítani a háborút és megegyezni vele. Antoniusnak nem volt szíve, hogy ezt a tanácsot megfogadja, hű maradt Cleopatrához és vele egyetértésben akarta megvédeni Egyiptomot. De semmiféle meghatározott tervhez nem tartotta magát, csak úgy átabotában cselekedett.
Nem is lehetett másképp olyan udvarban, melyen egy értelmes, de minden szélre hajló asszony és egy elpuhult férfi uralkodott. Amit egyik nap bogoztak, másnap szétosztották, a legfantasztikusabb terveket eszelték ki és a legnagyobb zűrzavart szerezték, bizalmatlanságot támasztva azokban is, akik hittek még Antoniusban és Cleopatrában. A vécén mindnyájan kezdték észrevenni, milyen különös egy pár. Király és királyné ez a két ember, vagy férj és feleség? Gyöngíteni akarták ellenzéküket, mely balsorsukon bátorságra kapott, szaporítani akarták hadi kincstárukat, s megölették a leggazdagabb és a Cleopatrát legjobban gyűlölő személyeket, kifosztották a legdúsabb templomokat és az aranyat-ezüstöt a királyi palotába vitették. Nagykorusították Caesariont és Antoniust, Antonius és Fulvia fiát, hogy jövendőbeli királyokként mutathassák be őket, föltüzelve a dinasztikus érzést az egyiptomi népben, amely nem volt hajlandó óira felmelegedni Antoniusért és Cleopatráért.
Hajókat kezdtek építtetni Alexandriában és a Vörös-tengeren, hogy a kincstárral elmenekülhessenek, ki azt mondta, Indiába, ki azt, hogy Hispániába. Katonákat soroztattak különböző vidékeken, és követségeket küldtek királyokhoz és uralkodókhoz, újra megerősíteni a régi szövetségeket. De nem vonták össze Egyiptomban az egész haderőt, a négy cyrenei és a három szicíliai légiót, hanem ott hagyták őket, ahol voltak, attól tartva, hogy ezek az országok is átpártolnak az ellenséghez és így eltűnik a nagy egyiptomi birodalom utolsó látszata is, amelyről Cleopatra nem tudott lemondani . . .

A 31-ről 30-ra forduló tél bekövetkezett és félbeszakította a hajózást, anélkül, hogy Egyiptom és Róma háborúja megkezdődött volna. A 30. évre választott konzulok közt volt Marcus Licinius Crassus, a triumvir fia is. Alexandriában, mint rendesen, nagyhangú ünnepségek kezdődtek. Cleopatra és az udvar így akarta biztonságát fifogtani és így akarta megnyugtatni a népet. De a csüggedés mélységes volt és annál jobban erőt vett mindenki lelkén, mennél lázasabban dolgozott Cleopatra, akinek sebbel-lobbal való buzgólkodása csak növelte a zűrzavart. Bizonyság erre még az udvar léha ifjúságának gyászos tréfálkozása is: a vigadozás közepette mintha megsejtették volna a közelgő végpusztulást, az Utánozhatatlanak Társasága a nevét Halálramenők Társaságá-ra változtatta.
Antonius is hol szorgos munkálkodásba kapott, amikor azután ünnepségekkel és katonai készülődésekkel foglalatoskodott, hol tétlenségbe gémberedett, s olyankor magába zárkózott és nem törődött semmivel. Octavianus ezalatt Samos és a partvidék ázsiai városai közt folytatta a foglyok ítéletét, rendezte az ügyeket Ázsiában, melyet a maga tartományának tekintett, és készült az egyiptomi háborúra, hogy kielégítse Itáliát. Caius Sossiusnak megbocsátott, Lucius Arruntius közbenjárására.

Amyntas és Archilaus megkapták jutalmukat, melyet azzal érdemeltek ki, hogy jókor átpártoltak a győzteshez. De a többi fejedelmecskét, akik Antonius pártján voltak, valamennyit letette a hatalomról. Itália úgy fogta föl a dolgot, hogy Róma ellen elkövetett felségsértésben bűnösek, és ezért bűnhődniük kellett. E határozatok közepette egyszer csak 30 január elseje után Ázsiába érkezik egy kis hajó, amely ezekben a téli hónapokban is át merészkedett a tengeren, mikor a matrózok mind otthon szoktak melegedni a tengeri városkák apró házaiban. Mi sürgethette keresztül ezt a hajót a viharos és kietlen tengeren? Leveleket hozott Agrippától és Maecenástól. Jelentették, hogy a kárpótlás nélkül obsitolt katonák egész Itáliában fölzendültek s a legnagyobb zavargással fenyegetőznek, ha nem bánnak velük is úgy, mint előbb elbocsátott bajtársaikkal.
Agrippa maga sem tudta megjuhászítani őket és szükséges, hogy Octavianus nyomban személyesen hazatérjen. Semmi kétség, ez volt Octavianus utolsó nagy ijedelme. Nagy volt a veszély, ha Antonius megtudná ezt a hírt, lélekre kapna, ágenseket küldene Itáliába, össze szedetné az elkeseredett veteránokat és ki tudja, milyen merészséget próbálna. Octavianus úgy megriadt, hogy előre küldött egy hajót levéllel, amelyben a veteránok javarészét Brundisiumba rendelte, aztán rögtön hajóra szállt, megkockáztatta a téli utazást, amit akkor a legvakmerőbb dolgok közé soroltak s néhányszor hajótörés veszedelmét állva, január vége felé Brundisiumba ért.
Brundisiumban tömérdek szenátor, lovag és álláskereső várta, Itália minden részéből, tisztelegni nála és megzavarni alkudozásaiban, melyek amúgy is igen nehezen mentek. Kezdettől fogva megértette, hogy engednie kell és földet, pénzt kell adnia a veteránoknak: de hol és miből, mikor magának sincs se földje, se pénze?

Új kobzásokat nem akart kezdeni és nem is kezdhetett, hiszen körülötte a jóllakott forradalmárok mind konzerváltá híztak. Pedig gyorsan kellett cselekednie, elintézni ezt a kérdést, aztán visszatérni Ázsiába, mielőtt még a hajókkal együtt útnak indulnának ezek a hírek is, hogy mire Antonius megtudná a zendülést, a zendülés már el is csendesedjék . . .
Pénzt igért valamennyiüknek és elhatározta, hogy a municipiumoktól megveszi birtokaik nagy részét - ma községi birtoknak nevezzük - elveszi a földjeit azoknak a városoknak, amelyek nem vettek részt a coniuratio-bán - szóval azokét, amelyek területein Antoniusnak sok katonája volt megtelepítve - és a megfosztott birtokosoknak cserébe Itálián kívül ad földet, a félig elhagyott városokban, például Dyrrhachiumban és Philippiben. De mindezeket az összegeket csak akkor fizeti ki és mindezeket az Ígéreteket csak akkor tartja meg ... ha majd meghódította Egyiptomot és megszerezte Cleopatra kincseit. Hogy Itália jobban tűrjön, valamelyes előleget is osztott, megzsarolva magamagát és barátait s vásárra bocsátotta a maga és barátai itáliai földjeit, amelyeknek különben nem is akadt vásárlója.

Február végén visszaindult Ázsiába, és gyorsabb utazás kedvéért nem hajózta körül Görögországot, hanem szekéren szállíttatta keresztül hajóit a corintihosi földszoroson. így aztán Ázsiába juthatott kevéssel a hajózás megkezdése után, éppen jókor ahhoz, hogy Antonius kevés vagy semmi hasznát sem vehesse e híreknek, amelyek együtt vagy gyors egymásutánban érkezhettek el hozzá. Azonnal Egyiptom meghódítására készült, épp olyan elszántan, mint amilyen bizonytalan az ellenfele volt, mert az egyszer már nyílegyenest űzte célja felé Itália közvéleménye, maga vágyakozása a népszerűség meghódítására, és a kénytelenség. Egyiptom meghódítása most már inkább pénzügyi, mint politikai szempontokból volt szükséges. Egyetlen módja volt annak, hogy megakadályozzák Octavianus és pártja rettentő bukását, amely magával zúdította volna a köztársaságot és fél Itáliát. Régi adósságai után újabbakat csinált az itáliai városoknál, amelyek földjeit Octavianus ágensei elvették azzal az Ígérettel, hogy megfizetnek értük, és a veteránoknál, akik belenyugodtak abba, hogy üres kézzel menjenek haza, de holtbizonyosan számítottak az Octavianus ígérte összegekre.
Ilyen körülmények közt Antonius, akit már félig levertek, ha konokul tovább védelmezi Cleopalrát, Egyiptomot és kincseit az ellen a vezér ellen, aki az egyiptomi kincsekért ment, hogy kifizesse velük Itália adósságait, elveszett ember. Ebből az okból is jó tanács volt a Herodesé. De annál nagyobb nyugtalansággal tölthették el Octavianust azok a szóbeszédek, melyek 30 tavaszán fölrebbentek: Cleopatra át akarja menteni kincseit a Vörös-tengeren, mások viszont úgy tudták, hogy mind összegyűjtötte egy nagy sírboltba Isis temploma mellett, s ha a város elesik, fölégeti őket. Cornelius Gallust elküldte Cyrene ellen, ő maga Szíria ellen indult. De a győzelem nem lett volna elég, arra kellett vigyáznia, hogy ki ne szalassza kezéből a győzelmi prédát, ami talán még nehezebb föladat volt, mint legyőzni Antoniust, aki az alexandriai udvar örökös ingadozásai közben nem dolgozhatott erélyesen és összefüggően. Afrikában kardcsapás nélkül megadta magát a négy cyrenei légió, mely magára volt hagyatva, bizalom és erős vezénylet híjával.

Cornelius Gallus a maga légióihoz csatolta őket, és Paretonium ellen vonult, meg is vette. Ázsiában Herodes nem bízott többé Antonius ügyéhez, mert Antonius nem akarta elhagyni Cleopatrát, s elébe ment Octavianusnak Rhodusba. Szép szavakkal, nagy pénzajándékokkal és azzal, hogy a bekövetkező háborúra segítséget és élelmet ajánlott föl, meg tudta menteni trónját. Szíria is könnyen jutott Octavianus kezére, mert Didius helytartó az ő szolgálatába lépett s buzgósága bizonyságául rábeszélte az arabokat, gyújtsák föl Cleopatra hajóhadát, melyet a királynő azért építtetett a Vörös-tengeren, hogy a kincseit átmentse. Ugyanakkor azonban különös alkudozások kezdődtek.
Antonius, mikor a cyrenei légiók árulását megtudta, öngyilkos akart lenni, de aztán lélekre kapott, s fölkészült, hogy elmegy Paretoniumba, megpróbálja visszatéríteni hűségére a katonákat. Octavianushoz követeket küldött békejavaslatokkal és ajándékokkal, hogy időt nyerjen, amíg visszatér Alexandriába. Hasonló követségeket küldött hozzá Cleopatra is. De Octavianus világos válasz helyett egyik szabadosát, Tyrsust elküldte Cleopatrához, adná értésére, hogy ő szerelmes belé és kész elhagyni Egyiptomot, ha Cleopatra beleegyezik Antonius megöletésébe.
Itália haragja dacára is, Antonius nem volt afféle tucatszenátor, amilyeneknek nap-nap után nyakát vágatta a katonáival: ha Antonius úgy tűnhetett volna el, mint Pompeius, anélkül, hogy ö szerezte volna a halálát, mennyivel jobb lett volna néki! Ila rá tudja szedni Cleopátrát, minden gyűlölség nélkül megszabadul Antoniustól, érintetlen találja Alexandriában Egyiptom kincseit, s Antonius bosszúlójául is szerepelhet, megöletve bűnéért Cleopátrát. Jöttek-mentek a lopva járó küldöncök és ravasz követségek.

Míg Antonius kevés szerencsével harcolt Paretoniumnál és nem tudta visszaszerezni katonáit, sőt hajóinak egy részét el is vesztette, Cleopatra meghallgatta Octavianus aljas hazugságait. Látta, hogy birodalma a pusztulásba rohan, és kezdte azzal áltatni magát, hogy ha Antonius! elárulja Octavianusért, legalább Egyiptomot megmenti. Antonius sorsa meg volt pecsételve. Paretoniumból haza érkezve, egy és más jelből gyanította ugyan Cleopatra változását, de a körmönfont királyné mindig el tudta altatni az egyszerű római gyanúját.
Kevéssel ezután Octavianus Pelusium alá jutott, és a város szinte ellenkezés nélkül behódolt. Antonius kezdeti gyanakodni: Cleopatra elrendelte, hogy adják ki az ellenségnek, de a királyné újra megnyugtatta, s mikor Octavianus közeledett, Antonius buzgón hozzálátott Alexandria védelméhez. Látszatra a királynő is segítette, egész sereg tüzes szavú ediktumot bocsátott ki.

A védelem epizódjait és egész történetét nagyon zavarosan beszélik el a régi történetírók. Annyi bizonyos, hogy augusztus elsején nagy ütközet volt Alexandria körül, Antonius! a végső pillanatban elárulta hadserege és hajóhada, úgy látszik, Cleopatra titkos parancsára, a királynő az elárult vezér haragja elöl a maga sírboltjába menekült, és Antonius, mikor ügyét veszve látta, megölte magát. Octavianus még aznap bevonult Alexandriába mesterével, Didymus Areus-szal, aki alexandriai volt.
Az utolsó győzelemre még egy mészárlás következeit: hála az égnek, az utolsó ebben a csupa vér történetben! A győztes megölette Caesariont, Antyllust, Antonius és Fulvia nagyobbik fiát, aki már nagyon is fölserdült és belekóstolt a királyi életbe. Megölelte Canidiust, az, actiumi győzelem titkának tudóját, Cassius Parmensist, az utolsó összeesküvőt, és Qu. Ovinius szenátort, aki az alexandriai királyi szövőmű helyek főnöke volt. Így hall meg Caesar utolsó és leghíresebb tábornoka.

Az utókor mindig könyörtelen a legyőzőitek iráni, őt is nagyon szigorúan Ítélte meg. Marcus Antoniusnak sok volt a hibája és sok tévedést követett el, de őt kell Caesar igazi folytatójának és örökösének tekintenünk, ö tudta Caesar utolsó gondolatait, az ö kezén voltak legfontosabb írásai, és megpróbálta végrehajtani azokat a terveket, amelyeket diktátor élete végén eszelt ki. Rómát Kelet és az ázsiai műveltség felé terelte, és Itália hadaival nagy monarchiát próbált alapítani, Nagy Sándor utódaiéhoz hasonlót. Semmi kétség: egyenetlen és érzéki temperamentumával, hatalmas, de következetlen szellemével és geniális határozatlanságával, amely csaknem minden cselekedetét meddővé tette, részben elkontárkodta Caesar programját. De nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy a keleti és monarchikus kísérlet kétszeri próbálkozása mind a kétszer megbukott, Caesarral is, Antonius-szal is.
Ha Antonius nem is volt olyan óriási elme, mint Caesar, viszont kisebb akadályokon kellett átugratnia. Nem egy hatalmas, eszméiben komoly köztársasági arisztokrácia állt vele szemben, hanem obszkúrus politikusok világa, amelynek nem volt semmi tekintélye, annak fogadott szót, aki éppen parancsolt, és nem tudott volna akkora áldozatot hozni, mint amekkorával Róma szine-java elontotta a vérét a köztársasági eszméért, március idusától Philippiig. Még az egyiptomi uralommal való ijesztés sem indította meg Itáliát, úgy, hogy Actiumnál Octavianus szinte harc nélkül győzött.
Caesar és Antonius pusztulása tehát nemcsak azoknak az embereknek a tévedései, kudarcai és gyengesége miatt történt, akik ezt a forradalmat megpróbálták, hanem a kísérlet éretlensége, a még megmaradt akadályok miatt is. Olyan sűrűén voltak ezek az akadályok, hogy egy ember ereje nem foghatott ki rajtuk néhány év alatt, és olyan homályosak, hogy még egy lángeszű férfiú sem tudta észrevenni őket az események zűrzavaros tumultusában, mielőtt a kénytelenség mindeneket megmeggyőzött a tények próbájával. Így az a szikla, melyről Antonius meg akarta dönteni a régi latin intézményeket, szétmállott, mint egy krétatömb. Cleopatra először kibújt fejtekéből, s hogy jobb föltételekhez jusson, azzal fenyegetőzött, elégeti kincseit.
De Octavianus vissza tudta csalogatni a királyi palotába, elszedve tőle az ártás minden eszközét, és őrizet alá vetette, mint egy foglyot, kétszínű beszédekkel tartotta, hogy aztán hirtelen hajóra tétesse és Rómába vigye a diadalmenetre. Cleopatra azonban gyanút fogott, és ha belenyugodott is az életbe, amíg azt hihette, hogy meg tudja menteni hatalmának egy részét, viszont kifogott az őrzőin, mikor megtudta, hogy a győztes a diadalmenetre szánja. Egyik nap az őrizetére rendelt szabadosnak levelet adott, Octavianusnak szólót. Bizonyosan olyan, mint a többi, gondolta a szolga útközben.
De Octavianus, mikor végig olvasta, rohant megmenteni prédáját, aki azt adta hírül, hogy megöli magát. Mire odaért, Cleopatra ágyán feküdt, legszebb királynői ruhájában, és aludt immár mindörökre. Mellette egy rabszolga feküdt holtan, egy másik pedig a halállal vívódott. Sohasem tudódott ki, hogyan ölte meg magát Cleopatra. Karjába haraptatott mérges kígyókkal, melyeiket egy gyümölcsös-kosárban küldtek neki, - így beszélték, és ezt a verziót hitték el a legtöbben.

Nagy Sándor birodalmának, a Ptolomaeusok ősi és dicsőséges királyságának utolsó oszlopa is megdőlt. Pergamus után, Antiochia után Alexandria. A római világpolitika, mely a második pún háború végén kezdődött, megvette a maga végső nagy diadalát: százhetven év múlva belefoglalta a mediterrán gyűrűbe az egyiptomi gyémántot. Az országgal nem bántak kegyetlenül. A győztes kímélte a nemzeti büszkeséget és évszázados dinasztikus hagyományt, amely még olyan elevenen megvolt a népben, és a Fáraók földjét nem alázta római tartománnyá. Okosabb mértékben utánozva Antonius politikáját, Rómában azt hangoztatta, hogy Egyiptomot Rómának hódította meg, Egyiptomban azonban úgy színlelte, mintha ö lenne az új király, a kimúlt dinasztia utódja. Nem propraetort vagy prokonzult bízott meg a kormányzásával, hanem egy képviselőjét, a praefectus-t - Cornelius Gallus volt az első - aki jobban hasonlított ázsiai helytartóhoz, mint római prokonzulhoz. De minden polgárnak adóba kellett fizetnie vagyonának hatodát.
A gazdagoktól különféle jogcímeken egyéb összegeket harácsoltak. A Lagidák óriási kincsét, a finoman kidolgozott és a cizellált arany-ezüst tárgyak végtelen gyűjteményét, az egész múzeumot, amelyen kétszáz éve dolgoztak Kelet összes kincsei, könyörtelenül az olvasztóba dobták, összeöntötték és pénzt vertek belőle. Nagyon éhezték az aranyat hosszú böjtjük után a tisztek, kiket nyomban nagy összegekkel kárpótoltak, a veteránok, kiket végre megfizettek, és Itália, amely aranyesőt várt a nagy szárazság után!

Nunc est bibendum, nuncpede libero
Pulsanda tellus . . .

énekelte örvendezve Horatius, aki most már szívvel-lélekkel Octavianus bámulói közé állt, és a győztes dicsőségére megismételte Cleopatra nagyra vágyásának meséjét, úgy írva le a királynőt, mint aki

Capitolio
... dementes ruinas -
Funus et imperio parabat
Contaminato cum grege turpium
Morbo vivorum . . .

Ha a birodalmat és Rómát nem is, de sabiniuini villáját megmentette az actiumi ütközet, ezentúl tehát békességben írhatja ódáit és episztoláit: Itália, ha nem is az egyiptomi láncoktól, melyek senkit sem fenyegettek soha, de a bukástól megmenekült. Ezért aztán a kitüntetések csak úgy záporoztak a szerencsés győztes fejére. Születése és Alexandria megvételének napját ünnepnapokká nyilvánították. Elrendeltek még egy diadalmenetét, esküvel megerősítették addig véghez vitt cselekedeteit. Ráruházták azt a hatalmat, hogy ő döntsön a megföllebbezett ügyekben és azokban, melyekben egyforma a szavazatok állása. Más tribuni kiváltságokat is ítéltek neki, de nem tudjuk világosan, melyeket. Elhatározták azt is, hogy a harmincöt törzs ezer-ezer font aranyat ajándékozzon neki.
Itáliát különös hév fogta el, Octavianus múltja feledésbe merült, Caesar fiát bámulta minden osztály. Az actiumi ütközetből és Egyiptom meghódításából a hódító politika fölújulását olvasták ki. Azon reménykedtek, hogy most, a polgárháborúk befejeztével, Róma bosszút vesz az utóbbi évek minden sérelméért és megaláztatásáért, és újra megremegteti a világot! Szeptemberben Cicero fia jutott a konzulságra: engesztelő cselekedet volt ez Octavianustól, aki valószínűen tiszteletet akart adni vele az új konzervatív eszmék elterjesztőjének, amely eszmék felé ő is hajlott.
A győzelem szertelenül megnagyította Octavianusnak addig annyira megvetett alakját - mint valamikor Sulláét és Caesarét - ebben az elaggott, leromlott arisztokratikus köztársaságban, melyben a merkantilizmus és a demokrácia fölbillentette az uralkodó osztály régi, oligarchikus egyensúlyát. Ki mert volna ellenkezni azzal a férfiúval, akit mindenki a hadak fejének ismert el, aki rendelkezett Cleopatra kincseivel, és legfőbb ura volt a világkormányzó két fémnek: az aranynak és a vasnak? Octavianus arra használta föl ezt a népszerűségét, amelynek révén akkor mindent megtehetett, amit akart, hogy merész bitorlással a világ leggazdagabb emberévé emelkedett, megkaparítva Egyiptom királyainak vagyonát. Ez a magánvagyon tömérdek megművelt földből, pálmaligetből, halastóból, bányából és a vallási adók jövedelméből állott.

A vellitraei uzsorás unokája megszerezte magának a Lagidák óriási vagyonát. Ebből aztán bőkezűen ajándékozott barátainak - Maecenas nagy földbirtokot kapott - megtartotta Egyiptomban a királyi jószágigazgatót, az Idiologost, és ezentúl a maga jószágait kezeltette vele a helytartó mellett, azzal a megbízatással, hogy évenként szállítja neki Rómába a földek, házak, bányák jövedelmét, a szent adókból befolyó pénzeket, szóval a királyi vagyon jövedelmeit, amelyek az utóbbi időkben, Egyiptom zavarai és hanyatlása dacára, még mindig hatezer talentumot tettek ki, azaz körülbelül huszonötmillió frankot. Azután hazafelé indult azon az utón, amelyen jött, mindenütt rendezkedve, intézkedve, tisztelgéseket fogadva, mint a birodalom igazi uralkodója.
Artaxerxest, Media Atropatene királyát, Kisarmeniába helyezte, Herodesnek odaadta Samariát, a sziriai partvidéket Egyiptomtól Tyrusig, Cleont elismerte a pontusi Comana fejedelmének. Barátsággal fogadta Tiridatest, aki a parthusok trónját követelte: mintegy megmutatni Itáliának, hogy véghez akarja vinni azt, amiben Antonius kudarcot vallott. Kelet templomaiba visszahelyezett sok szobrot, amelyeket Antonius és Cleopatra elvett, és több városnak, például Nicomediának és Pergamusnak kérésére megengedte, hogy templomot állítsanak neki, mint a régi uralkodóknak, azzal a föltétellel, hogy a templomokat nemcsak neki ajánlják, hanem egyúttal Rómának is.

Octavianus mindez ügyek és tiszteletadások közepette Keleten fejezte be a 30. évet és kezdte el a 31.et, hogy tavasszal visszatérjen Itáliába. A 30. év vége felé Lepidus fia bolondul lázadást próbált Itáliában, de Maecenas könnyű szerrel elnyomta. Itália már nagy lelkesedéssel várta a hazatérőt, akinek hajói roskadásig voltak azzal a pénzzel, melyet Cleopatra drágaságaiból vertek! Minden pillanatban új kitüntetéseket dekretáltak: neve írassék be a Carmen saliare-be, a papnők ő érte is imádkozzanak a nyilvános könyörgéseken, minden nyilvános és magánlakomán áldozzanak tiszteletére. És Octavianus végre megérkezett Itáliába, általános örömujjongás között. Kis időre megpihent Atellában, hogy torokgyulladását gyógyítsa, melyei valószínűen a háborúban szerzett és Atellában elébe jött Vergilius, négy álló nap a nemrég befejezett Georgicát olvasta föl neki és elmondta, hogy szeretné megénekelni véghez vitt cselekedeteit.
Fényesek voltak a diadalmenetek, melyeket végre megtartottak, egymásután három nap: 29. augusztus 13-án, 14-én és 15-én, nagyok és fényesek az ünnepségek augusztus második felében, mikor is fölavatták azokat az emlékműveket, amelyek Caesar végső diadalát jelképezték, annyi polgárháború közepette: augusztus 18-án a divus Julius templomát, aztán a Curia Julia-t, Minerva szentélyével és az ara Victoriae-t a Curia Júliában. Egész Itália csupa boldogság és csupa káprázat volt.
Úgy látszott, mindazok közül a jelesek közül, akik a birodalom uralmáért harcoltak, ennek az utolsó, szerencsés maradéknak jutott végképpen Nagy Sándor és Róma öröksége. Úgy látszott, a maga és néhány barátjának szertelen nagyságában végződött két évszázad minden háborúja és hódítása a letarolt, szomorú, csüggedt világban.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)