Meg kell gondolni ezenfelül, hogy nem helyeselhette ugyan öccse és felesége hóbortos politikáját, akik mintha elfeledték volna, hogy az egész demokrata párt a hadseregben volt már, sőt maga volt a hadsereg, de nem is hagyhatta magukra őket, nem próbálhatott féket vetni rájuk, ha nem akarta ellenségeivé fordítani legközelebbi rokonait. Végül pedig amilyen bizonyos, hogy Marcus Antonius azon a télen nagy, dinom-dánomot ült a Ptolomaeusok óriási, pompázó, dús királyi palotájában, bizonyos az is, hogy a téli tivornya közepette akkora vesze-delemnek kellett szemébe néznie, amely ha látszatra nem is, de valójában volt olyan súlyos és elhatározó, mint amelyeket addig kiállt: Cleopatra magát feleségül és Egyiptomot nászajándékul ajánlotta föl Antoniusnak, mint ahogy, felajánlotta Caesarnak is, aki 45. végén szándékosan visszatért Rómába.
Azokból a szóbeszédekből, melyek akkoriban keringtek és azt híresztelték, hogy Caesar elveszi Egyiptom királynőjét és a birodalom székhelyét Alexandriába teszi át, feltehetjük: egy pillanatig Caesar is habozott, és Cleopatra azzal ámította magát, hogy a világ történetének tengelyét a Tiberis torkolatától áthelyezi a Níluséhoz. Cleopatra most megismételte nagyszerű ajánlatát Antonius előtt, és könnyű megérteni, hogy nem azért, mert új szerelemre gyulladt a szép és erős Antonius iránt, hanem ravasz politikai számításból. Egyiptomot talán az antik világ Franciaországának nevezhetnénk. Bőségesen termő és csodálatosan megművelt földjéről került ki évente majdnem az egész len, amelyből a Földközi-tengeren duzzadó vitorlákat szőtték. Annyi gabonát termelt, hogy nemcsak a maga sűrű lakosságát tudta megelégíteni, hanem külföldre is eladhatott belőle. Szorgalmasabb volt minden más országnál.
Alexandriában tömérdek ügyes kézművesnek adott kenyeret, akik házaikban, a maguk szövőszékén szőtték a legfinomabb vásznat, saját kemencéjükben gyártották az üveget, papírt, illatszereket és ezer más cikket, amelyeket aztán gazdag kalmárok kivittek a világ minden országába. Mestere volt az eleganciának és pompának, sok ország és részben Itália számára ő szolgáltatta a gipszműveseket, szobrászokat, festőket, díszítőket és a fényűzés mintáját. Híres székhelye volt a tudományoknak, a legmesszebb tájakról, még Görögországból is odasereglettek a tanulók orvosi, csillagászati és irodalmi iskoláiba, melyeket az udvar tartott fönn Alexandriában.
Nagy világpiac lévén, nemcsak minden országnak exportálta ipari cikkeit cserébe a nemes ércekért, melyekét összehalmozott, hanem jórészt az ő hatalmán volt a Szélső Kelettel, a drágaköves Indiával és a feákok mesés földjével való kereskedés is. Abban azonban elütött Egyiptom a modern Franciaországtól, hogy erősen elhízott népének nem volt hátgerince. Afféle beteg test volt, amely támaszték nélkül nem tud a lábára állni. A munkamegosztás - mely a civilizáció eredménye, csakhogy Egyiptomban túlságos nagy volt - az egész nemzetet végsőkig széttagolta osztályokra, csoportokra, művészetekre, mesterségekre, családokra és egyes emberekre, akik mind csak a maguk érdekével és gyönyörével törődtek.
Az egész nemzetet: a nagybirtokok, a holtkéz és a kincstári javak gyarmatosaitól, akik alázatosan, szinte szolgai alárendeltségben éltek, a szabad, dolgos, de egyedül csak a megtakarított pénze halmozásával törődő parasztságtól, Alexandria szorgalmas, eszes, de izgékony, zavargó, vérengző kézműves és kozmopolita népétől fokról-fokra fölfelé haladva a kereskedők jómódú osztályáig, amely Egyiptomot, mint a világ nagy útjainak legjobb gócpontját szállta meg, a gazdag birtokosokig, akik csodálatos fényűzést fejtettek ki, az udvart az elegancia és hivalkodás legfőbb székének tekintették, de nem alakítottak politikai és katonai arisztokráciát, és indolenciából vagy gőgből eunuhokkal, felszabadultakkal, kalandorokkal és idegenekkel le engedték szorítani magukat a magas hivatalokról, a papi osztályig, amely csak gazdagsága és hatalma növelésére volt mohó, föl a sűrű, elméletileg jól elrendezett, de korrupt, harácsoló, pénzpréselésre buzgó és kötelességeire hanyag bürokráciáig, föl az udvarig, mely polipmódra telhetetlenül szíttá a pénzt, nemes ércek óriási kádja volt, zűrzavaros kohója intrikáknak, bűntetteknek, kicsi és kegyetlen dinasztikus árulásoknak, amiket maroknyi csoportok az aljasság véghetetlen ügyességével követtek el az egyetemes közönbösségben. Ez az elvénhedt királyság valamelyes nyugtalan tétlenségben élt. Nagyszerű adminisztrációja volt, s amellett mindent el engedett pusztulni, a Nilus csatornáit is.
Minden esztendőben megvolt a maga királybuktató palotaforradalma, és közben nem tudta megorvosolni még legapróbb politikai nyavalyáit sem. Tenger gazdagsága volt és hadsereg nélkül állott, más országok szökevény rabszolgáiból kellett valamelyes katonaságot toboroznia. Tudománya és művészete volt, de csak nagy nehezen mozdult Róma ellen, hihetetlen intrikák árán. És végül odáig jutott, - az elvénhedt egyiptomi diplomácia utolsó kieszelése! - hogy királynéját mint egy prostituáltat odakínálta egy római prokonzulnak. Cleopatra asszonyi uralmát sokan ellenezték, különösen a felső osztályok jobb részében. Hogy milyen okokból, nem tudjuk. Talán mert szégyelték ezeket a Caesarral és Antonius-szal való szerelmeskedéseket, talán kegyencuralmának telhetetlen kapzsisága, szeszélyes kegyetlensége és zavarai miatt. Szüksége volt tehát Róma segítségére, hogy biztonságban ülhessen trónján. Caesar nagyon korán elhalt, s így Cleopatra Antoniust igyekezett megszerezni, nemcsak magát ajálván - tudta, hogy ez nem lenne elég - hanem országát is.
Nem éppen vakmerő föltevés, hogy Egyiptom ünnepségei, hízelgései, csodái, Cleopatra égő gyönyörei és ragyogó szofizmái föltüzelték azon a télen Antonius egyszerű és nem éppen mély szellemét. Antonius visszaesett mulatós, tékozló, könnyelmű természetébe, megint hajlott a hivalkodó pompára, és bizonyára sokkal inkább tekintette Caesar tanítványának és politikaiörökösének magát, mint Octavianust. Caesar utolsó hat hónapjában, mikor a diktátor annyiszor változtatott fölfogást és annyi új tervet faragott, Octavianus Apollóniában volt. Rómában a diktátor mellett Antonius élt, aki hamarosan legintimebb bizalmasa lett neki, ismerte minden gondolatát, s részben saját kezéből kapta meg március idusa előtt, részben halála után vette át a diktátor összes iratait, amelyek közt ott voltak a perzsiai háború tervei. Látta tehát utolsó hónapjaiban is, mikor a monarchikus ambíciók háborgatták.
Az az eszme, hogy fölvegye a nagy terveket, melyek a diktátor előtt életének viharzó és csillogó estéjén fölvillantak s amelyeket részleteiben talán egyedül ő ismert, az az ambíció, hogy új Caesarrá váljon, magára öltve a halottét, természetesen csak erősítették Cleopatra és udvara csábításait. Ha véghez vinné Perzsia meghódítását, ő lenne a birodalom legnagyobb és leghíresebb férfia. Legfőbb akadálya a pénz szűke volt, és Egyiptom bőven adhatott neki ... De 40. tavaszán egy váratlan esemény megzavarta Antonius és Cleopatra terveit. Ha Itália 41-ben a társadalmi háború paródiáját láthatta, 40-ben a mithridatesi háború paródiája kezdődött Ázsiában. Ázsia fejedelmecskéi, akiket Antonius és Antigonus, a nem kegyelt palesztinai trónkövetelő elkergettek, a télen fölbiztatták a parthusokat, törjenek rá a római tartományokra. Azt mondották nekik, hogy Szíria és Ázsia megriadt az Antonius vetette óriási sarcoktól és szívesen fogadja a betörőket. Labienus fia, aki Philippi után ott tartózkodott, felajálotta, hogy ő majd vezeti a parthus seregek egy részét, mint ahogy a polgárháború itáliai szökevényei Mithridates hadait vezették.
Antonius Alexandriában volt. Szíriában és Ázsiában, ahol Decidius Sacsa és Titus Munatius Plancus helytartóskodtak, Cassius régi, kicsiny helyőrségei elismerték új urukat. A rajtütés tehát sikerülhetne. És csakugyan tavasszal, talán februárban, Antonius hírét vette, hogy egy sereg, Labienusnak és Pacorusnak, a parthus király fiának vezényletével elárasztotta Szíriát Chtesifon és Apamaea felől. Ekkor egy időre elhagyta a Cleopatrával való alkudozásokat, az ázsiai birodalom kétségeit, álmait és illúzióit, március elején kis hajóhaddal elindult Alexandriából és Tyrus felé vitorlázott, ahol úgy látszik, meggyőződött róla, hogy az invázió visszaverésére tekintélyes megerősítést kell hozatnia Macedóniából és Itáliából. Rögtön elküldött hajót gyűjteni minden kikötőbe, hogy olyan hajóhadat szedhessen össze, amellyel átszállíthatja a légiókat.
Belenyugodva abba, hogy Szíriát egy kevés ideig az ellenségre kell hagynia, úgy határozott, hogy Cypruson és Rhoduson keresztül Ázsiába és onnan Görögországba megy, erős hadsereget gyűjt s aztán azonnal visszafordul Keletre, elűzni a parthusokat. Mikor ő eltávozott, a városok csekély helyőrségei, melyeken jóval nagyobb haderő ütött rajtuk, hamarosan megadták magukat. Decidius ellenállást próbált Apamaeában, de mikor Labienus bujtogatni kezdte ellene a katonákat, Brutus és Cassius régi légionáriusait, Antiochiába futott. Labienus megvette Apainaeát, megölette csaknem az egész kis helyőrséget, aztán Decidius után ment Antiochiába, a várost ostrom alá fogta és meg is vette. Decidiusnak Ciliciába kellett menekülnie. Szíria és Fönícia már csaknem a parthusok hatalmán volt, kivéve Tyrust, ahová mindenfelől odamenekültek a megmaradt rómaiak, mint 47-ben Chalcedóniába, mikor Mithridates elárasztotta Bythiniát. Közben Pacorus Palesztinába ment a hadsereg egyik részével, Labienus pedig a másikkal Cilicia meghódítására indult.
Antonius Ephesusban tudta meg itáliai futároktól nemcsak Perugia ostromát, hanem azt az új fölfordulást és félelmetes zűrzavart is, amely a város megadása után pártjában kiütött. Új és nagyon komoly akadék volt ez a triumvirnek, ki már javában háborúskodott a parthusokkal. Az az épület, amelyet olyan fáradságosan emeltek Philippinél, s amely még néhány hónapja mintha évszázadokat megcsúfolt volna, nem fog-e most egyszerre összeomlani? Octavianus rettentő öldöklése Perugia után annyira megrémítette barátait és rokonait, hogy valamennyien menekvőben voltak. Fulvia háromezer lovas kíséretében, akiket tábornokai küldtek neki, Brundisiumba ment, és éppen Görögországban utazott, hogy Athénben majd megvárja őt. Plancus elhagyta három légiójának vezényletét és Fulviával menekült.
Anyja, Julia, Sextus Pompeiushoz menekült, aki nagy udvariassággal fogadta. Asinius Pollio seregével a Pó torkolatára vetette magát, védelmi állásában. Ventidius Bassus - úgy látszik - Brundisium felé vette útját, mert mindenki a parthoz akart közeledni, hogy biztos összeköttetése legyen Antoniusszal. Fulvia és Lucius sok párthíve közül ki Sextus Pompeiushoz futott, ki Antoniusnál keresett menedéket. Köztük volt Servilia fia, Marcus Junius Silanus és Tiberius Claudius Nero, aki lopva kikötött Nápolyban feleségével, annak a Livius Drususnak a lányával, aki Philippinél megölte magát és egy másfélesztendős fiúcskával, akinek egy napon - szerencse szeszélyei! - Tiberius császárrá kellett válnia.
Octavianus egyedüli ura maradt Itáliának, mely csaknem minden jelesebb embere nélkül volt - vagy kimúltak, vagy elmenekültek - s rászabadíthatta beteges, hatalomtól megrontott, nyugtalanságtól, gyűlölettől és félelemtől elkeseredett ifjúságának ártó dühét a gyöngékre, dölyfös kéjenckedéssel és haragos kegyetlenséggel. Ura maradt Itáliának, de nem vidám és boldog ura, hanem tele félelemmel tulajdon győzelmén, tele haraggal Antonius iránt és aggodalommal Antonius bizonytalan szándékai miatt, tele konoksággal és gőggel és epével a közgyűlölet miatt, amelynek céltáblájául tudta magát.
Úgy látszik, ebben az időben követte el magánéletének legundorítóbb cselekedeteit. A perugiai öldöklés után, mintha még nem lakott volna jól az erőszakoskodással, nekibőszült. Elkobozta majdnem egész Norcia területét, mert polgárjai emléket állítottak a város védelmében elesetteknek, s az emlékmű felirata azt mondta róluk, hogy a szabadságért haltak, jeléül annak a makacsságnak, mellyel a jómódú itáliai polgárság a régi köztársaságot visszasírta. Meggyorsította a gyarmatok kihasítását, bőkezűen bánva Caesar összes veteránjaival.
Asinius Pollio helyére Alfenus Varust ültette innenső Galliában, és Itáliát a régi katonákra hagyta. Megint erőszak és rablás riasztgatott minden vidéket. De ugyanezt az erőszakosságot engedte szabadjára magánéletében és az apró dolgokban is. A plebejusok, fölszabadultak, idegenek pőréinél csak úgy vaktában sújtott le a kínzás, a halál és a keresztre feszítés ítéleteivel, úgy, hogy a nép elnevezte hóhérnak. Mértéktelenségre és játékra adta magát zabolátlanul. Rómát betöltötte dölyfös cédasága botrányaival. Hol ennek, hol annak a szép római matrónának a házához küldött, hogy parancsoljon a gyaloghintójával... És a matrónának nyomban el kellett fogadnia a meghívást. Nagy hatalma mellett is gyanakodott és irigykedett mindenki másra, tulajdon dolgozótársaira is, akiknek a képességei nem voltak meg benne.
Még Agrippa is, akinek elméjét pedig tisztelni kezdte és akit igen fiatal létére is praetorrá emelt abban az esztendőben, panaszkodott néha emiatt, és vigyázott, nehogy túlságosan felköltse Octaviánus féltékenységét. Gőgös és egyben félénk, hivalkodó és egyben gyönge lévén, nem akarta lealázni magát odáig, hogy ő kérje elsőnek a békét, de félt a háborútól is. Biztosra vette, hogy Fulvia, kinek férjén való hatalmát ő is túlbecsülte, épp úgy, mint a többiek, bosszúállásra fogja ösztökélni férjét. Emiatt aljas és különös intrikákat bogozott.
Agrippa a maga zászlai alá tudta szerezni Plancus két elhagyott légióját, de a lovasság Sextus Pompeiushoz ment, a harmadik légió pedig csatlakozott Ventidiushoz. Octavianus, úgy látszik, egy pillanatra meg próbálta vesztegetni Calenust, Ventidiust és Asiniust, békealkudozások színével kísértve őket, de hasztalanul, mert egyik sem bízott hozzá, és Antoniusnak igen nagy volt a presztízse. Közben Antonius közeledett Görögországhoz és Fulvia elébe ment. Újabb veszedelem fenyegette: hátha Antonius és Sextus Pompeius egyesülnek?
Az az udvariasság, mellyel Sextus Pompeius elhalmozta Antonius anyját, és Antonius gyors utazása - már majdnem Görögországban volt - annyira gondolkodóba ejtette, hogy májusban Sextus anyjához fordult, járjon el fiánál. Ahhoz a Muciához, akit a nagy Pompeius elbocsátott Keletről való hazatértekor, mert azzal gyanúsította, hogy Caesarral házasságtörést követett el. Inkább meg akart egyezni Pompeius-szal, hogysem megalázkodjék Antonius és Fulvia előtt! Egyszóval iszonyata volt Itáliának, amennyiben lelkén sötétedtek a zsarnokok minden bűnei: erőszakosság, gőg, bujaság és perfidia. És mégis - szokatlan dolog egy zsarnoknál - volt néhány igazi barátja: mestere, a tarsusi Athenodorus és egy bizonyos Maecenas nevű lovag, egy régi, el polgárosodott etruriai királyi család leszármazottja, akivel nem tudjuk, hogyan ismerkedett össze.
Ketten mindig mellette voltak, ügyeltek rá és intették, s Octavianus - egy igazi zsarnok természetében még szokatlanabb dolog - türelmesen meghallgatta intéseiket, olykor beismerte hibáját és javulást ígért. Perverzitása vájjon a javíthatatlan gonosz természet kitörése volt-e, vagy csak egy hatalomtól megtévesztett és félelemtől gyötört ifjú rövid dühöngése?
Nem mintha a háborút akarta volna, de nem akart megalázkodni Fulvia és Antonius előtt, nem akarta, hogy gyöngének lássék Itália előtt, s miközben alkalmatos védekezésre készült, a háborút siettette. Június második felében tudta meg, hogy Mucia nem tudta összebékíteni vele a fiát, és hogy Sextus Pompeius megbátorodva hadiereje növekedésén, a szökevények biztatására Itália partjait akarta pusztítani. Ugyanakkor megtudta azt is, hogy Calenus meghalt Galliában s a tizenegy légió vezényletét ifjú fia vette át. Nem talált egyéb menekvést, merész határozással arra szánta el magát, hogy Itália védelmét Sextus ellen Agrippára bízza, ő maga pedig elmegy Galliába, fellázítani Calenus légióját.
Abban reménykedett, hogy könnyen elszedheti őket a tapasztalatlan vezérüktől s ezzel az előnnyel egyensúlyozza majd Sextus és Antonius esetleges szövetkezését. Antonius ebben az időtájban, kevéssel aztán, hogy Octavianus eltávozott Rómából, Athénbe érkezett és ott találta Fulviát: baljóslatú találkozás, mindenki attól félt, hogy háború fog kilobbanni belőle! De Antonius sem akarta a háborút. Egyiptom volt a legkisebb gondja, Labienus elárasztotta Ciliciát és Ázsiát, megölte Decidius Sacsát, ellentállás nélkül hatalmára kerített minden várost, kivéve Stratonicaeát, Mylasát és Alabandát, s a helytartó a szigetekre menekült előle. Antoniusnak, ha még oly halálosan gyűlölte is Octavianust, mindenekelőtt az elvesztett keleti provinciákkal kellett törődnie.
Úgy látszik, csakugyan éles szóval szemére lobbantotta Fulviának őrültségeit, s aztán Octavianust hazavárva Galliából, hadereje növelésén dolgozott, hogy készen találják az események, de nem hallgatott kollegája tömérdek ellenségének és Fulviának sürgetéseire. Valószínűen júliusban érkezett Athénbe öreg édesanyja, akit Sextus tekintélyes egyének követségével küldött. Köztük volt a proskribált Gaius Sentius Saturnius és Lucius Scribonius Libo, akik azért jöttek, hogy kifejezetten eléje terjesszék Sextus Pompeius indítványát az Octavianus ellen kötendő szövetségről. De Antonius kitartott abban az elhatározásában, hogy nem provokálja a háborút, nem engedi meglepni magát készületlen helyzetben, s azt felelte, hogy a javaslatért hálás Sextus iránt, és ha Octavianus nem tartja meg philippi kötelezettségeit, beleegyezik a szövetkezésbe, ha pedig nem mulasztja el kötelezettségeit, akkor igyekezni fog kibékíteni őt kollegájával. Így szemlélték egymást kölcsönös gyanakvással Antonius és Octavianus, de egyikük sem akarta a háborút és egyik sem akarta kezdeményezni a békét.
Ez a tétlen vigyázás azonban nem tarthatott sokáig. Octavianus Galliában magához csábította Calenus légióit, azonnal más tiszteket állított s a légiókat Salvidienus vezénylete alá helyezte. Körülbelül július vége felé vagy augusztus elején Rómába tért, de még mindig telve bizonytalansággal és félelemmel. Vajon döntő és biztos előny-e Antonius légióinak lázadása? Nem provokália-e halálos gyűlöletre vagy háborúra kollegáját? És a légiók hívek maradnak-e? Rómában pontosabb híreket kaphatott Antonius és Sextus alkudozásairól, de még mindig nem tudhatta biztosan, hogy a szövetséget megkötötték-e vagy sem. Sextus háborgatni kezdte Itália partjait, de nem lehetett tisztán látni, hogy a maga szándékából-e vagy Antonius-szal egyetértve?
Mindenesetre meg akarta zavarni ezt a szövetséget és sajátságos intrikát eszelt ki: Maecenast elküldte Lucius Scribonius Libohoz, aki Sextusnak apósa volt és az apja iránt való régi barátsága révén legtekintélyesebb tanácsadója, azzal a kéréssel, hogy adja neki feleségül a nővérét, Scriboniát, egy nálánál jóval idősebb és úgy látszik rosszhírű matrónát, aki már felesége volt két konzulnak. Scriboniusnak igen kedvére volt a dolog, azonnal írt Rómába, hogy késlekedés nélkül megcsinálják a házasságot. A triumvir biztosra vette, hogy Antonius a légiók árulása után megtámadja, azért sürgette az esküvőt, amely talán már augusztusban meg is történt, egész Róma hahotája közben.
Ugyanakkor igyekezett elhinteni a veteránok közt azt a gyanút, hogy Marcus Antonius azért szövetkezik Sextus Pompeius-szal, mert a nekik engedett földeket vissza akarják adni régi birtokosaiknak. Igyekezett kibékülni még Lucius-szal is, akinek Hispánia helytartóságát adta. Lucius elfogadta, de azontúl semmi adat sincs róla. Valószínű, hogy nemsokára meghalt: reméljük, természetes halállal...
Octavianus nem csalódott. Görögországban, mikor híre terjedt, hogy Caesar fia elvette kollégájától legjava seregét, Fulvia és a háborús párt fölülkerekedtek. Antonius azonnal támadásba csapott át, Ázsiában gyűjtött hajóira fölrakta a macedóniai légiók egy részét, s Itália megtámadására készült. Ebben a szorultságában segítséghez is jutott. Asinius Pollio, aki a Pó-torkolatára menekült, alkudozást kezdett Domitius Aenobarbus-szal, az Adria és a hajódeszkái közé határolt szellős ország kóbor királyával, s rábírta, hogy próbáljon Antonius-szal békét kötni.
Antonius ráállt, elfeledve, hogy Domitius egyike volt azoknak az összeesküvőknek, kiket a Lex Pedia elitéit. Domitius hajóival és két légiójával megerősödve, szeptemberben megjelent az Adrián, Fulviát Sichyonban hagyva. Megvette Sipontumot és ostrom alá fogta Brundisiumot, közben megírta Sextus Pompeiusnak, hogy elfogadja a szövetséget és rendeletet adott neki Octavianus megtámadására. Asinius azután követte Domitiust és Antoniust. Sextus nemsokára partra szállított Lucanában egy hadtestet, mely ostrom alá fogta Cosenzát, egy másik hadtestet a tarentumi öbölbe indította Turius ellen, azután Menodorus vagy Mena nevű fölszabadultjának vezényletével hajóhadat és négy légiót küldött Szardínia megtámadására.
Octavianus védekezéshez fogott, Agrippát Sipontum visszavételére küldte, ő maga Brundisium segítségére sietett, s megparancsolta P. Servilius Rullusnak, hogy gyűjtsön új haderőt és menjen utána. De nemsokára vette észre, hogy ebben a háborúban is, mint a modenaiban és a perugiaiban a legnagyobb bajt a katonák kedvetlensége okozta. Makacsul békét akartak Octavianus és Antonius között és nem szívesen fogtak fegyvert a philippi győző ellen. Agrippa hasztalan próbálta fegyverbe hívni a Délitáliába telepített veteránokat. Octavianus brundisiumi utazásán magával tudott vinni sok veteránt, de mind azzal a szándékkal ment, hogy aztán ráveszik a békére.
Sipontumot megszabadította Agrippa, de Serviliust Antonius meglepte Brundisium mellett, leverte, katonái is csaknem mind elhagyták. Brundisium alatt Caesar katonáit szüntelen csalogatták és szemrehányásokkal illették Antonius katonái. Ami még rosszabb volt, úgy látszik Salvidienus is alkudozni kezdett Antonius-szal, hogy visszaadja neki azt a sereget, melyet Octavianus elvett a konzultól, mert reménytelen vállalkozásnak tartotta, hogy megtartsa az új gazda hűségén. Hogyan dolgozhatott volna Octavianus erőteljesen ilyen kedvetlen hadsereggel, mikor a triumvirek urai voltak a birodalomnak, de szolgái a légióknak? Másrészt Antonius arra készült, hogy Macedóniából megerősítéseket hozat. Sextus Pompeius szerencsével járt szardíniái expedíciójában, megvette a szigetet és zászlói alá szerezte Octavianus ott állomásozó légióit.
A dolgok rosszra fordultak. Octavianus szeretett volna alkudozni a békéről, de nem akarta kezdeni, mint ahogy nem akarta Antonius sem. Békéltetőre volt szükség, de senki sem mert békéltetni, mert Fulvia elrémített mindenkit. Különös véletlenből éppen a nehézségek közepette érkezett az a híradás, hogy Fulvia meghalt Sichyonban, talán nagyon, de nagyon is alkalmatosán s ekkor végre elő mert lépni egy bátor békéltető, Lucius Cocceius, aki Antoniusszal volt. Először meglátogatta Octavianust, visszatért Antoniushoz, megint Octavianushoz ment és lassanként mindegyikből maga igazolásokat, javaslatokat, feleleteket csikart. Megnyugtatta Antoniust, Octavianus megbízásából, hogy Octavianus szolgálatot akart neki tenni, mikor elvette Calenus légióit, nehogy egy ifjonc kényére maradjanak, Sextus Poinpeius csábításainak kitéve. Megnyugtatta Octavianust Antonius megbízásából, hogy kollegája belátta Fulvia hibáját.
Közben a katonák nagy tüntetéseket rendeztek a béke mellett. És ellenállhattak-e a katonáknak? Antonius elküldte Domitiust Bythiniába és írt Pompeiusnak, vonuljon vissza Szicíliába, s így rövid idő alatt elhatározhatták, hogy új egyezségről fognak alkudozni, nem közvetlenül a két triumvir, hanem Asinius Pollio és Maecenas, amaz Antonius, emez Octavianus képviseletében. így aztán a 40. év őszén Brundisiumban egészen új egyezséget kötöttek, mely-ben újra fölosztották a birodalmat. Az új felosztásba belevették a keleti tartományokat is, melyeket Philippinél nem vettek számításba Octavianus kapta meg az összes európai tartományokat, beleértve Dalmáciát és Illyricumot, tehát Gallia Narbonensist és túlsó Galliát is, melyek azelőtt Antonius hatalmán voltak.
Antonius ellenben megkapta Kelet összes tartomá-nyait, Macedóniát, Görögországot, Bythiniát, Ázsiát, Szíriát, Cyrenaicát. Lepidusnak odaadták Afrikát. Octavianus visszaadta Antoniusnak Calenus két légióját, de megkapta azt a kettőt, mellyel Antonius adósa volt, s azt a hármat, melyet Lepidus még nem adott meg. Magánál tartotta a Plancus által sorozott három újat is, úgy, hogy tizenhat légiónyi hadserege lett, mert két légiót elvett tőle Sextus. Antonius megtartotta Domitius két légióját, tizenkilenc légióra növelve hadseregét, s övé lett az itáliai sorozás joga. Lepidusnak odaadták azt a hat új légiót, melyet Luchis Antonius gyűjtött. Sextus Pompeiust elhagyta Antonius. Octavianus akár azonnal háborút indíthatott ellene.
Ebben az egyezségben, melynek fontosságát sajátságos módon félreismerték a történelemírók, valószínűen Cleopatra intrikáinak első eredményei ütköznek föl. Még egy évvel azelőtt, a philippi ütközet után, Antonius Itália kormányzásából akart részt és Európának egy darabját akarta. De ebben az esztendőben már fölfogást váltott, kollégájára hagyta Itáliát és az egész barbár és szegény Nyugatot. A birodalomból azt a részt tartotta meg magának, amely résznek centrumául Egyiptomot tekinthette: a gazdag és művelt Kelet minden tartományát, és Afrika legjobb provinciáját, Cyrenaicát. Ez a változás bizonyára az alexandriai udvarban történt megbeszéléseknek volt eredménye.
A hanyatló Egyiptom megtévesztő ragyogása Antonius-szal épp úgy, mint Caesarral utolsó éveiben, elhitették, hogy Európa, beleértve Itáliát is, barbár és szegény kontinens, mely soha föl nem gazdagszik, és hogy Róma birodalmából aki nem kaphatja meg az egészet, annak Keletet kell megszereznie és Kelet szívének Egyiptomot kell tekintenie. Itália katonáival meghódíthatja Perzsiát és ő válik a leghatalmasabbá minden férfiak között. De pillanatra mégis le kellett mondania ennek a tervnek egy részéről: a Ptolomaeusok királyságáról, a Nílus uralmáról, Cleopatrával való házasságáról, akitől pedig közben fia is született. Fulvia jókor meghalt, de a katonák még mindig bíztak a házasságok csodaszeréhez, mint az egyetértés zálogához, s a béke megerősítésére másik feleséget szántak neki. Antoniusnak bele kellett egyeznie, hogy elveszi Octavianus húgát, Octaviát, aki néhány hónapja özvegyen maradt egy kis fiúval.
Bele kellett egyeznie, hogy legalább családjában nem él ázsiai monarka módjára, ágyasok és heréitek udvarával, hanem úgy, mint egy latin pater familias és mint férje egy egyszerű római matrónának, ki majd vigyáz, hogy tőle született gyermekeit itáliai módon nevelje. De Antonius környezetébe Cleopatra sok ügyes, ravasz egyiptomit csempészett be, akik nemcsak informálták Egyiptom királyasszonyát a triumvir minden cselekedetéről és gondolatáról, hanem türelmesen megdolgozták Antonius nyugtalan lelkét asszonyuk és tervei érdekében. Cleopatra távolról is szünetlenül azon mesterkedett, hogy Octavia férjét egy ázsiai udvar monarkájává változtassa. Ez a házasság mindenesetre bizonysága annak, hogy Antoniust az előző télen nem Cleopatra szerelme tartóztatta Alexandriában, hanem egy birodalom ambíciója.
A brundisiuini határozatok nem az ő szerelmes természetét dokumentálják, hanem az idők óriási forradalmi rendbomlását, melyben túltették magukat minden tradíción és minden törvényen, összekavarodtak az osztályok és érdekek, az eszmék, elfajzott minden intézmény. Ekkora bomlásban olyan gyors, tervező, könnyelmű, sikerei után magabízó férfiú, mint Antonius, megtehette, hogy csak úgy könnyedén, asszonyi tanácsra, egyik hónapról a másikra szánta el magát főbenjáró dolgokban, három évszázaddal megelőzte a birodalom keleti és nyugati feloszlását - ami csak Diocletianus idejében vált véglegessé - és egy-két tollvonással megfosztotta Itáliát attól a birodalomtól, melyet két évszázad alatt hódított. Ez a brundisiuini határozatok óriási fontossága. Itália két évszázad óta abból élt és fejlődött, hogy Keletet zsákmányolta, hatalmára kerítette az ázsiai emberanyagot, tökét és piacot politikai és a politikaiak által támogatott pénzügyi eszközökkel, s a keleti adók félbeszakadása előbb, is, akkor is erősen megviselte.
Mi történnék, ha ezeket a tributumokat többé nem Rómába vinnék, hanem Athénbe, ahova Antonius át akarja tenni székhelyét addig, míg Alexandriába nem teheti? Ha ezeket a tributumokat többé nem Itáliában és Európában költenék el, hanem Keleten? A több mint száz éve megállapított gazdasági rend egyszerre fenekestül fölfordulna. Ezenfelül Antonius magának tartotta fönn az itáliai sorozások jogát: de vájjon bele fog-e nyugodni Itália abba, hogy karjává legyen annak a birodalomnak, amelynek eddig feje volt, és embereivel fönntartsa azt az uralmat, amelynek java gyümölcseit elszedték előle? Antoniust, aki egyre jobban nekibuzdult a perzsiai háború gondolatának, elragadta a siker, természetének vakmerősége, és az, hogy ebben a nagy zűrzavarban visszaélhetett hatalmával. Nem aggódott semmin és vaktában belevetette magát a sötét jövendőbe.
Itália ráhagyta. Az ő lelkét elfoglalták a sűrűn zuhogó csapások, melyek a világ megújulásának költőjét sem kímélték. Vergilius, mint aki az iszonyú valóság elől egy eszményi világ költői szemléletébe akar fordulni, ebben az esztendőben a bukott jóslat után ötödik eklógiáját írta meg, egy tiszta bukólikus, ájtatos, képzelgő éneket, tele finom mezei képekkel és misztikus elragadtatással, de mélységesen szomorút: ama két pásztornak énekét, akik Daphnis halálát siratják, a bukólikus hősét, és menybemenetelét dicsőítik.
A valóság azonban megint fölverte a poétát álmaiból. Alfenus Varus nem bírt a veteránok mohóságával, szét kellett osztania köztük nemcsak a cremonai, hanem a mantovai földeket. Virgilius ősi földjét elkobozták. A poéta Alfenushoz fordult, aki barátja volt, és aki szerette volna, ha őt is versekben dicsőíti, mint Polliot. De hasztalan. Itáliában a veteránok voltak az urak. Vergiliusnak Rómába kellett menekülnie, ahol régi filozófiai mesterének, Sironak a házánál húzta meg magát.