Nem igazi hódítás volt az arméniai expedíció, hanem szerencsés zsákmányolása aranynak, ezüstnek, amelyből aztán Antonius hatalmas összegű pénzt verethetett, katonákat fizethetett, háborúkat kezdhetett és megvesztegethette a szenátorokat, anélkül, hogy az egyiptomi kincstár segítségét igénybe vette volna. Csakugyan jókedvvel, a hódításra büszkén tért vissza Arméniából, nem azért, mert nem szorulván annyira rá az egyiptomi segítségre, megszakíthatta volna a királynővel való veszedelmes szövetségét, hanem azzal a végső elszántsággal, hogy Keleten új királyságot és új dinasztiát alapít a maga és Cleopatra fiainak, s aztán nyomban újra hozzálát nagy eszközökkel Perzsia meghódításához, ami az egész birodalomnak urává fogja emelni.
Cleopatra a dús arméniai siker után, mely egyrészt az ő tanácsainak volt az eredménye, fölébe kerekedett Antonius római tanácsadóinak, s rá tudta bírni a vezért, hogy szinte valamennyi régi kívánságát teljesítse. Antonius nemcsak római módra tartott diadal-menettel vonult be Alexandriába, hanem nyom-ban azután, 34 őszén néhány tollvonással elszakította Itáliától Nagy Sándor örökségének egy tekintélyes részét és átruházta a maga és Cleopatra fiaira.

A nagy szertartást a Gymnasionban tartották meg, egy óriási parkfélében, amely a macedón hódító síremléke és múzeuma közelében volt, tele palotákkal és oszlopcsarnokokkal. Antonius, Cleopatra és gyermekeik, a hatéves ikrek, Cleopatra és Alexandras és a kétéves Ptolomaeus megjelentek Caesarionnal az óriási néptömeg előtt, fölvonultak a középen álló ezüst-emelvényre és leültek az aranyszékekre, Antonius és Cleopatra a két nagyobbra, a gyermekek a kisebbekre: és Antonius ekkor Cleopatrát a királyok királynőjévé proklamálta, Caesariont Caesar fiává és Egyiptom uralmában anyjának osztályosává nyilvánította, Egyiptomot régi határáig terjesztve Cyprus és Coelesyria hozzákapcsolásával.
Ptolomaeust és Alexandrasi királyok királyává proklamálta, Ptolomaeusnak adta Föníciát, Szíriát és Ciliciát, Alexandrosnak Arméniát és Médiát, amely örökségül illette öt, mint a médiai király jövendőbeli vejét, és neki ígérte Perzsiát is, ha majd meghódította. A kis Cleopatrának adta Lybiát, beleértve Cyrenaicát is, valószínűen egész a Nagy Szirtiszig.

Cleopatra most már azzal áltathatta magát, hogy végre fölemelte királyságát abból a megalázottságból, amelybe kétszáz év óta a római politika nyomorította, s helyreállította a régi egyiptomi birodalmat, anélkül, hogy a nemzetnek a legcsekélyebb áldozatába került volna! Könnyű elképzelni, mekkora hódolattal rajongta körül egy pillanatra Cleopatrát ez a csélcsap nemzet, mekkora újjongással örvendezett Cleopatra azon, hogy örökre legyőzte kormányának minden ellenzékét, személyének minden ellenfélét, s mikor körülhízelegték és Isis gyanánt való tisztelete megint felgerjedt, hogyan tombolt benne a büszkeség: ő lett a Földközi-tenger leghatalmasabb uralkodója! De két dolgot nem tudott kivinni: azt, hogy Antonius elváljon Octaviától, és azt, hogy ne legyen többé kétarcú ember, Janus isten módjára, s ne szerepeljen Alexandriában Egyiptom királyának, mikor Rómának úgy ír és úgy működik, mint egy római prokonzul.
Antonius nemcsak, hogy nem merte nyíltan megsérteni a latin hagyományokat, római barátainak érzelmeit és érdekeit, hanem szokott merészségével tovább is arra használta föl Octaviát, hogy Itália ügyeinek gyeplőzésében eszköze legyen. Hozzáküldte azokat a barátait, akik hivatalok és előnyök vadászatára mentek Rómába és valahányszor csak szüksége volt rá, őt küldte közbenjárásért Octavianushoz. És a szelíd Octavia mindig szót fogadott és szeretettel tovább nevelte Fulvia fiait is! Közben ő Alexandriában keleti hercegek módjára neveltette fiait, s egy jeles tudóst adott melléjük oktatómesternek, a damaszkuszi Nicolaost.

Gyermek létükre a királyok szertartásai szerint bántak velük. Cleopatra mellett királyi hatalmát gyakorolta, megvitatta vele az ügyeket, elkísérte utazásaira, elfogadta a gymnasiarchai méltóságot, keleti ruhát, viselkedést és pompát öltött, Osirisnek és Dionysosnak imádtatta magát, megengedte, hogy Alexandriában a tiszteletére templomot kezdjenek építeni, és Cleopatra mellé légionáriusokat adott testőrségnek. De az alexandriai donációban nem adott magának semmi címet vagy méltóságot, úgy, hogy senki sem tudta megállapítani, ki és mi ő Alexandriában. Talán a királynő privát férje?
Ezenfelül, bár minden cselekedete előre ratifikáltatott, külön határozatban akarta el-fogadtatni a szenátussal az alexandriai donációkat, el akarván hitetni Rómában, hogy az ajándékozások mindössze afféle szokott dinasztia változtatások voltak, új alkalmazásai a hagyományos római politikának, mely az ázsiai tartományokban örökkön oldozta-bogozta a királyságokat. Jelentést írt az arméniai háborúról és az alexandriai újjászervezésről, s a jelentést az év vége felé elküldte az ő hűséges Aenobarbusának és alázatos Sossiusának, hogy alkalmas időben olvassák föl a szenátus előtt és fogadtassák el.
Valóban, alig terjedt el az alexandriai események híre - még a hivatalos közlemény előtt, csak a nép száján – úgy látszik nagy megrökönyödést és kedvetlenséget támasztott. Az a nyugtalankodás, mely Antonius különös keleti politikája miatt már régóta bujkált Itáliában, most mert először megnyilatkozni valamelyest. A közönség jobban respektálta Antoniust, mint Octavianust, és jóidéig megadóan tűrte minden cselekedetét. De most már nagyon érezték az állam is, a magánemberek is a pénzügyi nehézségeket, a súlyos adókat, melyeket legtöbben a keleti tartományok járulékainak elapadásával magyarázták még akkor is, ha nem úgy állt a dolog, - és nagyon megfinomodott a régi hagyományoknak abban az újjászületésében a nemzeti büszkeség csiga szarva . . .

Antonius, ha meghódította volna Perzsiát, talán még csöndet teremthetett volna. De ő is csak félsikerrel járt, ő sem vitte véghez a nagy vállalkozást, és Itália lassanként, amíg a triumvirátus bomladozott, visszaszerezte bátorságát, kifogyott hosszú türelméből, mindenki ellen zúgolódott, még Antonius ellen is! Mindezek a hírek azonban nagy nyugtalanságot keltettek Octavianus barátai körében is. Mindama dolgok közül, melyeket Antonius Alexandriában véghez vitt, egy különösen sértette és nyugtalanította: az, hogy Caesariont elismerte Caesar törvényes fiának.
Antonius ezzel a cselekedetével, épp úgy, mint azelőtt már Octaviának és itáliai fiainak elhagyásával megbizonyította, hogy most már egyáltalán nem törődik Octavianus barátságával, sőt szinte a diktátor nevének és javainak bitorlójává nyilvánította őt. Ha annyi egyenetlenség támadt kettőjük közt akkor, mikor még Octavia volt a triumvir szelíd barátnője és tanácsadója, mennyivel könnyebben és érdesebben fognak fölütközni most, hogy Antonius úgy látszik rabszolgájává lett a királynőnek, ki Octavianust az ő Cacsarionja kellemetlen vetélytársául tekintheti!
Azután meg Antonius akkoriban elhatározta, hogy légiói számát a perzsiai háború miatt harmincra növeli, sok ágense már dolgozott is Itáliában és Ázsiában. Harminc légióval, az ázsiai segítőcsapatokkal, a maga és Egyiptom hajóhadával, az arméniai király és a Ptolomaeusok kincsével óriási hatalomhoz fog jutni, különösen, ha beválik a perzsiai hódítás. 36-ban még csak latolgatta Octavianus, hogy a perzsiai hódításból haszna lesz-e több, vagy kára. Most azonban már világos volt, hogy mindenáron meg kell akadályoznia ezt a vállalkozást, mert, ha vetélytársa sikerrel harcol - ami ekkora haderő mellett valószínű - akkor ő egészen a kegyelmére jut.
Csak egy üdvös eszköze volt arra, hogy a vállalkozásnak valamelyest gáncsot vessen: ellene szegülni Antonius ama kívánságának, hogy a szenátus hagyja jóvá az alexandriai donációkat. A szenátus elutasító határozatából Antoniusnak bizonyára olyan nehézségei támadnak Keleten, hogy el kellene állnia a hódítástól. De nem okoz-e ezzel egyszersmind polgárháborút és valamely nagy veszedelmet?

Octavianus most már, nemcsak azért, mert január elsején személyesen akarta elfoglalni második konzulátusát, hanem talán mert ezek az új nehézségek is sürgették, 34 végén visszatért Rómába. A dalmáciai háború befejezését Statilius Taurusra bízta. Beszélni akart leghívebb tanácsadóival. Nehéz volt a határozás, mert komoly események következhettek belőle: azért nagyon fontos lenne, ha közvetlen dokumentumokból ismerjük mely szempontok szerint igazodtak ebben a szorult helyzetben Octavianus és barátai. De följegyzések híján kénytelenek vagyunk az akkori idők állásából következtetni.
Az a mozgalom, mely a forradalom örvénylései tői megriadt lelkeket arra késztette, hogy visszamenjenek a nemzet történelmi kútfejeihez, visszatérjenek a nagy birodalom kis kezdeteihez, még jobban elterjedt 36 vége felé, mikor Octavianus metrumot és stílust változtatott kormányzatában, s maga is úgy mutatta, hogy ez eszmék felé hajlik, - és átváltozott a művelt és jómódú osztályok nagy konzervatív mozgalmává, mely lassan-lassan meggyőzte a. régi forradalmárokat is.

Sokan kezdték ezeket az eszméket vallani. Mindenütt az igaz és egészséges morálról vitáztak, amely az idők bajainak szükséges orvossága. Az irodalom tele volt vele. Nemcsak, hogy Virgilius mondott a Georgica második könyvében nagy himnuszt a dolgos, vallásos, takarékos, szigorú, szerény földművelőről, aki nem dönti polgárháborúkba az államot, hogy „drága serlegekből igyék, vagy bíborban járjon", hanem Horatius is bátorságra kapott végül, s elhagyta vézna témácskáit nagyobb szárnyalásért.
Elszánta magát, hogy közreadja különféle szatíráit, melyeket addig csak néhány barátjának olvasott föl, de a gyűjtemény elé írt még egyet, nagy erkölcsi szatírái közül az elsőt. Ebben már nem pletykákat és galantériákat hord össze, hanem a művelődésnek egy gyötrő betegségét tanulmányozza, melyet versben és prózában, ünnepies miszticizmussal vagy könnyű iróniával annyi nagy szellem fejtegetett már könyörtelenül, Jézus Krisztustól Spencerig és Tolsztojig: azt a gazdagságot, mely a gyönyör eszközéből a maga céljává fordult, a bírásnak azt az őrületét, mely végül megöli az élvezést.
Nem is volt oka, hogy megbánja, amiért túladott tétovázásán, mert ebben az időtájban, és pedig valószínűen a szatírák első könyvének közreadása miatt Maecenástól szép földbirtokot kapott ajándékba Sabinumban, nyolc rabszolgával, akik a földet művelték, és jókora erdővel, afféle középbirtokot, mint amilyeneknek az ökonómiáját Varro tanulmányozta és amilyennek a jövedelméből éldegélni sokak vágyódása volt az itáliai középosztályban. Ez az ajándék megerősítette, Octavianus változása megnyugtatta, a konzervatív eszmék egyre növekedő népszerűsége pedig fölbátorította, s ekkor megírta szatírái második könyvét, mely végtelenül fölötte áll az elsőnek, nemcsak a szerkesztés, a párbeszédek, anekdoták, leírások és az irónia művészetében, hanem témái jelentőségében is. Sohasem érinti a kényes politikai kérdéseket, de szikrázó párbeszédekben és életábrázoló kis jelenetekben kifejti a mérsékletnek, egyszerűségnek és becsületességnek azt az erkölcstanát, amelyet Cicero tógás ünnepiességgel mutatott be, az apák tradíciói és a görög filozófia nyomán, amelyre Didymus Areus oktatta Octavianust Pythagoras nevében, s amelybe lassankint belétorkoltak mindazok konzervatív óhajtásai, akik békében akarták élvezni, amijük megmaradt, vagy amit összeharácsoltak a forradalomban.

Lucilius merész vehemenciája természetesen más időkre illett, nem ezekre az elpuhult unokákra, és az óvatos Horatius a bűnösöket névtelenül emlegeti, vagy csak olyanokat nevez meg, akik keveset számítanak, nem pedig a hatalmasokat. Elénk állítja Otellust - egy venusiai kisbirtokost, akit vele együtt kifosztottak 41-ben, s aki belenyugodott, hogy colonus-a, vagy félbérlője legyen kifosztójának - s elsoroltatja vele mindazt a sok és hiú és meddő páváskodást, mely minden műveltségben annyi embert az arany rabszolgájává görnyeszt. Egyszerű életet és józanságot ajánlott vele, mint ami épségben tartja a testet és megmenti azoktól a gyomorrontásoktól, amelyektől a gyönge gyomrú Horatius annyira rettegett, s amelyek a túlfinomult műveltségekben megrontják az egészséget és az élet örömét.
Nekiront vele azoknak a gazdagoknak is, akik semmit sem költenek a haza javára. Utána egy bukott régiségkereskedő következik, Damasippus. Elmondja, hogyan vette rá egyik ama sok furcsa útszéli filozófus közül, Stertinius, hogy ne dobja magát a Tiberisbe, és bemutatja Stertinius tanát, a stoicizmus gúnyos túlzását. Mindenki bolond e világon. Bolond a kapzsi, bolond a fösvény, bolond a tékozló, a nagyratörő, a szerelmes. Bolond végül maga Horatius is.

- Mindenesetre nem annyira, mint te! - mímeli befejezésül a költő, de közben mennyi keserű igazságot mondatott a bolonddal a nagyok bűneiről!

És íme Catius ünnepélyesen, mintha a világ legkomolyabb témájáról volna szó, hosszú értekezést tart a konyha és a föltálalás művészetéről: torzképe annak a durva falánkságnak, mely a forradalmi fölfordulásban annyira elterjedt a Város fölkapaszkodottjai közt. A derék mester többek között arra is kioktat, hogy nem szükséges éppen káprázatos lakomákat adni, de igenis jó vigyázni arra, hogy a tányérok tiszták legyenek és a termeket jól kisöpörjék! Egy másik szatíra a pénz mohóságát - amelynek bírása nélkül „születés, becsület, erény egy szalmaszálat nem ér“ - legundorítóbb alakjában támadja meg: az örökségvadászatban.
Maecenas kis földbirtoka végül sok bölcs megfontolásra ihleti a költőt a nyugodt mezei élet felől, megutáltatja vele a kórságos városokat, s eszébe juttatja a mezei és városi egér meséjét . . . Amilyen félénk, kevés igényű, egészségre kényes, nagyra nem törő ember volt, ez az életfölfogás illett legjobban a temperamentumához.

A szatírák második könyve is idők jele. Bizonyság Cicero és Varró politikai és erkölcsi eszméinek egyre nagyobb terjedéséről, s arról az új alakban való föltámadásáról a hagyományos érzéseknek és gondolatoknak, amely kijutott a köztársasági eszménynek is, amint a triumviri hatalom meggyöngült és a nagy étvágyak jóllakatásával lehűlt a forradalmi láz. A tömérdek fölforgató, aki 44-ben mindenfelől összerajzott, most már vagy elveszett, vagy meghízott a proskribáltak javain, a pénzajándékokon, az osztozásokon és a rablásokon. Caesar veteránjai, a polgárháború főmozgatói, most már Itália szerte mint jómódban éltek.
Egész osztály alakult a forradalommal betelt parvenus-ből akik kezdtek konzervatívokká válni, kezdtek kívánkozni a biztos rend helyreállítása után, s mert nem kellett többé konzervatív restaurációtól félniük, kezdtek nem törődni a triumvirátussal és szívesen együtt éreztek a szellemeknek azzal a mozgalmával, mely a tradicionális szokások és intézmények fölújítását akarta. A diadalmas forradalom megszelídült a lakoma után. A nagy társadalmi forradalom gyűlölségeit, bosszúságait, kölcsönös keserűségeit, minden fájdalmas következéseit elfeledték.
Octavianust egyrészt a szimpátia, másrészt az érdek ösztökélte, hogy ezt a mozgalmat kövesse. Mert ha a 35-beli reform után nem is vetették meg annyira, mint valamikor, de még nagyon elevenek voltak a mull emlékei, eleven a harag és a bizalmatlankodás. Ez annyira igaz, hogy Vergilius, aki egy idő óta ismerte, több helyen beszél ugyan róla a Georgicában, mindig nagy dicsérettel, de Horatius még mindig tartózkodó a philippii győzővel szemben, Maecenas-szal való barátsága dacára, pedig talán Octavianus már értésére adta, hogy helyesli a szatírákkal megkezdett erkölcsi propagandáját és folytatására is biztatta. De az a gyanú, hogy Antonius egy keleti dinasztia alapításával az ő elpusztítására és a nagy nemzeti tradíciók és érdekek megsértésére készül, rábírta arra, hogy a maga védekezéséből egyenesen harcosává legyen a nemzeti ügynek és tradíciónak, ellenezve az alexandriai ajándékozások jóváhagyását. Merész elhatározás, - mondjuk mi, akik tudjuk a következményeit. Jó eszköz arra, hogy kevés fáradsággal és veszedelemmel nép-szerűséget szerezzen, - gondolta talán Octavianus.

A birodalom és Itália kimerültek, Antonius nem fog úgy könnyedén háborút provokálni, amely mindenesetre elhagyatná vele a perzsiai hódítást, inkább rááll, hogy lemond nagy tervéről, mely különben nem is volt éppen veszedelmek nélkül, s megegyezik kollégájával. A közvélemény mindenesetre pártján volt az egyszer. Valóban, Domitius és Sossius, akiket befolyásolt a közellenkezés s talán informáltak Octavianus szándékairól is, nem közölték a szenátussal sem Antonius jelentését, sem kérését.
Octavianus kezéből ezzel kiszaladt volna egy szép alkalom, hogy a nemzeti ügy védőjének szerepelhessen, csak azért, mert a szenátusban senki sem olvassa föl kollégája leveleit és nem számol be cselekedeteiről. Azért unszolta Antonius megbízottjait, olvassák föl az egészet 33 január elsején, de azok ellenkeztek. Octavianus kötötte magát, s akkor beleegyeztek abba, hogy az arméniai háborúról szóló jelentést fölolvassák. Az év vége közel járt, Octavianus kétségbeesett, amiért nem tudta rábeszélni őket, s elszántabb és gyorsabb eszközzel élt. 33 január elsején, mikor mint új konzul ő elnökölt a szenátusban, beszédet tartott de summa republica, melyben elmondta az alexandriai ajándékozásokat és szigorú kritikát ejtett róluk. A kocka elperdült.

Octavianus, hogy megszerezze magának a bizalmatlan Itália kegyét, Antonius keleti politikájának ellenzőjéül szerepelt. De akkor még senki sem képzelte, milyen rettenetes eredménnyel fog járni ez az ellenszegülés. Nem tudta sem Octavianus, aki kevéssel azután lemondott a konzulságról, hogy átadja helyét egy barátjának és Dalmáciába ment, sem Agrippa, aki abban az évben kezdte gyakorolni az aedilis-séget és végre munkát adott a munkásnépnek, melyet Clodius és Caesar halála óta annyira elhanyagoltak a nagyok. Adott neki munkát olyan bőséggel, hogy az szinte monstrózus abban a tétlenségben, mely akkor mindent fojtogatott. Fölfogadott a maga pénzén tömérdek munkást az utak javítására és a legveszendőbb középületek tatarozására, kitisztíttatta a kloakákat, helyreállíttatta az aqua Martia vízvezetékét, mely szinte hasznavehetetlenné romlott.
A maga pénzén folytatta az aqua Júlia építését, melyet Caesar kezdett a galliai háborúk idején. Olajat és sót osztatott a szegények közt. Kieszelt még egy nagyobb tervet is, s hozzálátott a megcsinálásához. Róma alsó népe megszerette a fürdőket, nem az egyszerű hideg fürdőket, melyeket a régiek csak úgy találomra vettek a Tiberisben egészség vagy tisztálkodás okából, hanem a gyönyörűségből való langyos vagy forró fürdőket, amelyek után olajjal dörzsölték magukat, s amelyeket azok, kiknek otthon nem volt fürdőjük, szegényes, piszkos helyiségekben vettek. Ezeket a helyiségeket magánspekulánsok tartották s a kiszolgálást rabszolgák végezték. Voltak ilyen fürdők boldog-boldogtalan számára, minden erszényhez szabva, még annak is, aki csak egy quadranst akart költeni.

Agrippa nemcsak arról intézkedett, hogy a szegények abban az évben az ő költségére tisztálkodhassanak a magánfürdőkben, hanem a Mars-mező legmélyebb részén a Caprea mocsarában, melyet valószínűleg feltöltetett, megtakarítva a telekvásár költségeit, egy elegáns izzasztót vagy gőzfürdőt akart létesíteni - a régiek laconicumnak nevezték - melyben sok szegény plebejus megfürödhetik. Ehhez kapcsolta volna a Nagy Szentélyt, a Pantheumot, amely nem az összes istenek temploma lett volna (sokan így fordították a nevét, és rosszul, mert csak azt jelenti, hogy „legistenibb" és igen sokszor a pantheus jelzőt egy-egy isten neve mellé illesztették), hanem valószínűen a Mars és Venus temploma, a Julius-család védőisteneié.
Föl akarta vidítani a népjátékokat is, melyek egy idő óta nagyon hitványak voltak, s mindjárt hivatala elején megfizette Róma összes borbélyait, hogy a szegényeket grátisz beretválják. Annyi nyomorúság közepette sokan ezt a kis költséget is megérezték, s a borbélyok, kik Rómában annyian voltak akkor, mint ma Nápolyban és Londonban, keveset kerestek. Agrippa tehát jót cselekedett a borbélyokkal is, a klienseikkel is.

33 tavaszán, amíg Octavianus sietett békét kötni a dalmát népekkel, Antonius szétküldte parancsait, hogy Kelet különböző részeiből Arméniában újra tizenhat és még talán több légiót is szedjenek (néhányat az előző évben otthagytak), ő maga pedig jókor útra kelt Alexandriából Arménia felé, hogy végképp megkösse a szövetséget Media királyával. Esze ágában sem járt, hogy Itáliában nehézségei lesznek az alexandriai ajándékozások miatt, és nyugodt lélekkel készült a perzsiai vállalkozásra. Éppen ezért nagyon meglepődött, mikor útközben, alighanem márciusban, hírét vette Octavianus beszédének. Mi lehet az oka, hogy kollégája, aki az utóbbi esztendőkben mintha egyezségben akart volna élni vele, most ellene szegült az alexandriai donációk jóváhagyásának, kockára téve az ő triumviri tekintélyét egész Keleten?
A bizalmatlanság a veszedelmek közepette élesedik. Antonius is azonnal megbízottakat küldött Rómába, hogy jobban kémleljék ki Octavianus klikkjét, mint a bóbiskoló rendes megbízottak, feleljenek a szenátusban és az összejöveteleken Octavianus beszédjeire és a vádakért vádakkal fizessenek: Octavianus elragadta Szicíliát és Lepidus tartományait, a földosztásnál kedvezett saját veteránjainak, nem osztotta meg ővele törvényesen az Itáliában sorozott katonákat. Vádaskodás helyett tehát inkább tegye meg a kötelességét és adja meg Antoniusnak, ami jár. Irt egy levelecskét is Octavianusnak, s megfelelt benne azokra a célzásokra, melyeket kollégája Cleopatrára tett.
Nyíltan megvallotta, hogy Cleopatra a felesége, Octavia nincs többé, s olyan trágár formában, hogy nem fordíthatom le a ránk maradt töredéket. Pedig kár, mert megmutatná, milyen csőcselék vagy részeg diákok szájába való mocskos csetepatéba keveredett a birodalom két legfőbb embere. Ennyire nem tudtak a régiek arról, amit mi decenciának nevezünk. Antonius mindazonáltal nem vette olyan súlyosan a bajt, hogy amiatt el kelljen hagynia parthus vállalkozását, és tovább utazott Arménia felé.

Octavianus mikor hazaért Dalmáciából, valószínűen júniusban vagy júliusban, megkapta Rómában Antonius levelét és megtudta, hogy kémek és hírvivők jöttek vigyázni, intrikálni és megfelelni neki. Antonius visszavágása ügyes volt és a pártatlan közönség nem ítélhette igazságtalannak, mert ha nem hagyta is jóvá Antonius alexandriai cselekedeteit, viszont nem lobbant akkora méltatlankodásra, mint ahogy Antonius ellenfelei szerették volna. Még a publikumnál is tartózkodóbb és körültekintőbb volt a politikai világ. Elméletben, mikor a nép a Fórumon vagy a politikai körökben csevegett, valamennyien bámulták a köztársaságot, imádták a dicsőséges latin hagyományokat, s igazán római politikát kívántak. De mikor a magánbeszélgetésekről a nyilvános cselekedetekre kellett térni, senki sem volt annyira híve a római birodalom integritásának és fenségének, hogy magára vette volna érette egy ilyen hatalmas embernek a haragját.
Gondoljuk meg: Antoniusnak nemcsak óriási hadserege volt, hanem tömérdek kincse is, amelyből egy-egy erecske Itáliába is átszivárgóit, felvigasztalni ezt vagy azt a megszorult szenátort! A legtöbbje tehát ha nem is helyeselt nyíltan Antoniusnak, nem bátorította Octavianus ellenkezését sem. De ha ez így marad: Antonius az ellensége, a politikai világ bizonytalan, a közönség hideg és akaratlan, mi történik az év végén Octavianus-szal?

A triumviri törvény lejárata rettentően megnövelte a jelen nehézségeit. Megújítani a triumvirátust, mint 37-ben, most már lehetetlen volt, az osztályoknak ebben az általános elégedetlenségében. Valamennyien megértették ezt, bár a törvényt könnyen meg lehetett volna szavaztatni a néppel. A triumvirátus nagyon elbénult, becsületét vesztette, nem volt miért megmaradnia. Maguk a veteránok, maguk az utóbbi évek hivatalnokai és szenátorai, maguk az elkobzott javak megvásárlói, akiknek a jogai biztosítására a triumvirátus alakult, most, hogy biztonságban érezték magukat, ellene fordultak ennek a rendetlen és törvénytelen rezsimnek, mely olyan soká tartott.
Másrészt arra, hogy visszavonuljon a magánéletbe, minden egyéb nélkül helyreállítva a régi intézményeket, sem Octavianus nem gondolt, sem legfőbb barátai, bár ambíciói meglehetősen elpárologtak: mert Octavianusnak nem volt olyan rettenetes tekintélye, mint Sullának, s nem engedhette meg magának a magánélet nyugalmát! A polgárháború sok gyűlölsége és haragja rögtön rászabadult volna ő rá és barátaira.
Szóval nem hozhatták rendbe a köztársaságot a maguk megrövidítése nélkül, ha meg nem egyeztek Antonius-szal, azzal az Antonius-szal, aki haragosnak mutatkozott és lehetetlen pretenziókkal élt. Nem indíthatták engedésre, csak ha vádjaira vádakkal, követeléseire követelésekkel feleltek. És íme Octavianus - minden küzdelemnek örök törvénye szerint - kénytelen volt még beljebb törtetni a kavarodásba, Szidalmai és vádjai tárgyául nem a tisztelt és hatalmas Antoniust választva, hanem Cleopatrát, akit annyi okból gyűlöltek a rómaiak.

Antonius rekriminációira beszédekkel felelt és feleltetett barátaival is a szenátusban és a népgyűléseken. Szemére lobbantotta Antoniusnak, hogy együtt él Cleopatrával, fiainak tekinti a tőle született fattyúkat, óriási ajándékokat adott a királynőnek Róma költségére, s a kis Caesariont elismerte Caesar fiának. Azt ajánlotta neki, adja veteránjainak az Armeniában és Perzsiában hódított földeket, megtámadta az armeniai király ellen való aljasságáért, s kije-lentette, hogy majd akkor osztja meg vele Lepidus tartományait, ha Antonius megadja neki Armeniából és - jegyezzük meg - Egyiptomból járó részét. Ez volt a legmerészebb provokáció, mert ezzel Octavianus mintegy kijelentette, hogy Egyiptomot már római tartománynak kell tekinteni.

Az ügyek zavarodtak, és Rómában sokan kezdtek nyugtalankodni. Kicsi és nyomorú civakodásokból már nagyon sokszor támadtak öldöklő polgárháborúk! De még nagyobb lehetett a fölindulás az alexandriai udvarban. Cleopatra egyszer csak azt látta, hogy Rómában Octavianus körül párt alakul, mely ellene van az egyiptomi királyság helyreállításának, s nagyon valószínű dolog volt, hogy ebből előbb-utóbb háború lesz. Vájjon Cleopatra hírvivőkkel tudtára adta Antoniusnak ezeket a félelmeit és messziről is hatott a lelkére? Vagy Antonius magától észbe vette Arménia felé utaztában, hogy az ellenkezés, akárcsak a tarentumi alkudozás, a perzsiai vállalkozást akarja elgáncsolni, s hogy alkalmasabb lesz emiatt, ha előbb rendbe szedi Itália ügyeit - ez egyszer végképpen - megsemmisítve keleti politikája ellenzékét? Mind a két föltevés valószínű.
Bizonyos, hogy Antonius 33 nyarán, míg a hadsereg egy részével az Aras felé közeledett, találkozni a médiai királlyal, megváltoztatta szándékait és elhatározta, hogy a következő évben Perzsia meghódítása helyett politikai intrikát kezd, amellyel elteszi az útból vetélytársát és ellenszegülőjét. Egyelőre meg-elégszik azzal, hogy Media királyának római katonákat ajánl a perzsa király ellen való háborújához, s cserébe lovas segítséget kér, nagy hadsereget és sűrű hajóhadat küld Kis-Ázsiába, Ephesusba és a triumvirátus lejártával megismétli Caesar 50-beli mesterkedéseit.
A szenátusnak elküldi azt a javaslatát, hogy lemond a vezényletről, ha Octavianus is lemond. Kettő közül egyik. Vagy beleegyezik Octavianus, és akkor Antonius fölhasználva azt az időt, míg a határozatot átadják neki, valamely ügyes jogcímen meghosszabbíttatja vezényletét, mikor a másik már letette az övét. Vagy nem egyezik bele, és akkor háborút kezdhet Octavianus ellen azzal a színnel, hogy helyreállítja a szabadságot, s elpusztítja a triumviri zsarnokságot. Szóval, folytatja addigi kétértelmű politikáját: Keleten dinasztiát alapít, mintha Itália érdekeit szolgálná vele. Diplomáciai érvelését majd erősíti az, hogy Ephesusban nagy hadserege áll.

Szerencsésebb volt, mint Caesar: intrikájában számíthatott a 33. év két konzuljára, Domitius Aenobarbusra és Sossiusra. Értésükre adta, hogy el akarja törölni a triumvirátust és helyre akarja állítani a szabadságot, s rábírta őket, hogy mihelyt 32 elején újra elfoglalják a köztársaság kormányzását, mint legfőbb hivatalnokok, azonnal nevezzék ki Octavianus utódait, a seregek vezényletére, ha Octavianus, mint valószínűnek látszott, Rómából való kivonulása után is, gyakorolná a vezényletet promagistrátori minőségben. Ugyanekkor megegyezett Cleopatrával is, hogy készítsenek fegyvert, pénzt és hadianyagot Egyiptomban.
Antonius tehát a médiai királlyal való találkozásakor megváltoztatta javaslatait. Media királya elfogadta az újakat, de ravaszul alkudni kezdett és Armeniából is kért egy részt. Antonius engedett, s ugyanakkor Kis-Armeniát Polemonak adta, hogy még jobban összebarátkozzék vele. Augusztusban vagy szeptemberben aztán írt Cleopatrának, hogy jöjjön Ephesusba, s megint útnak vágott Ephesus felé, amerre hadseregének egy része már fölkerekedett.

A menetelés hosszú volt: 1500 mérföld. Itáliában ezalatt Octavianus azon dolgozott, hogy a maga pártjára hajlítsa a közvéleményt, s minden módon kedveskedett az új konzervatív mozgalomnak. Éppen mikor annyira kiújult Róma régiségeinek csodálata, történt, hogy a Város egyik legrégibb temploma, Jupiter Feretriusé, melyről az volt a hagyomány, hogy maga Romulus emeltette és tele volt aggatva az első háborúk trofeumaival, elpusztult, mintegy bizonyságául, hogy milyen kevés gondját viselték mindannak, ami a nagy birodalom kis kezdeteire emlékeztetett.
Nagy volt a fájdalma a régi idők minden csodálójának, s Atticus, a régészet dilettánsa, levelet írt Octavianusnak, hogy javíttassa ki a templomot. És Octavianus boldog volt, hogy megint bizonyságot tehetett a haza nagy halottai iránt való buzgó kegyeletéről. Agrippa viszont az élőknek viselte gondját, tovább segítette és mulattatta az alsó népet. Szeptemberben a római játékokat megtoldotta valamely kezdetleges lottójátékkal. A nép közé cédulákat dobatott, melyekre egy-egy tárgynak a neve volt fölírva. Aki a cédulát elkapta, azé lett a ráírt tárgy. A cirkusz közepére pedig asztalokat állíttatott, tele ajándékokkal, melyeket a nép a látványosság végén szétkapkodott. Elképzelhetjük, milyen dühös ostrom következett ilyenkor, milyen féktelen kavarodás, mennyi öklözés, rúgás-harapás! De a tömegek uralmának leggyorsabb eszköze mindig is a megrontásuk volt. Ugyanakkor tovább izgatták a publikumot Cleopatra gyűlöletére.

Azt kezdték fölróni Cleopatrának, hogy meg akarja hódítani Itáliát és uralkodni akar Rómán, s a legfurcsább híreszteléseket eszelték ki, hogy csak a nemzeti párt harcosainak lássák őket. Mindenesetre ha Cleopatra gyűlölete nem volt is olyan veszedelmes, mint Antoniusé, de nem volt veszedelem nélkül való. Cleopatra nem tört Itália meghódítására és Róma uralmára, ahogy itáliai ellenségei mesélték. De mert látta, hogy Octavianus pártja a hatalom megtartására országa ellen akarja szítani Itáliát, szokott elszántságával a helyreállított egyiptomi birodalom védelmére készült. Egész országában gabonát, ruhát, nemes érceket s minden egyéb dolgot összegyűjtetelt, ami a háborúhoz szüksékes.
A Lagidák kincstárából 20.000 talentumot - körülbelül 100 milliót - vett ki. Összegyűjtötte az egyiptomi hajóhadat, körülbelül 200 hajót. Ezzel a fölszereléssel Ephesus felé vitorlázott, Antonius elé. Merészen elszánta magát, hogy Antonius mellé áll, elkíséri a háborúba, mely az új egyiptomi birodalom megmaradásáról vagy pusztulásáról fog dönteni. Elkíséri azért is, hogy segítse Antoniust, azért is, hogy a két triumvir meg ne egyezhessék, föláldozva az ő királyságát.

33 vége táján Cleopatra fölkerekedett Egyiptomból, Antonius elé, Antonius pedig Ephesushoz közeledett, s hogy ellenségeit igazán szokatlan hadi készültséggel riassza meg, ráparancsolt a keleti fejedelmekre, küldjenek a télen katonát és hajót Ephesusba s odarendelte a maga flottáját is. Octavianus Rómában az idők jeleit kémlelte. A triumvirátus lejárta közeledett: mi fog történni azután? És íme, az év vége felé megérkezett a levél, melyben Antonius kijelentette, hogy hatalmát leteszi a szenátus és a nép kezébe, ha Octavianus is úgy cselekszik. Természetesen amennyire megmosolyogták ezt a hamiskodást a politikai mesterkedésekben járatosak, annyira megindult tőle a jóhiszemű publikum, őszintének hitte Antoniust és újra csodálni kezdte, s úgy vélekedett, hogy az utóbbi időkben ellene emelt vádak mind ellenségeinek rágalmai.
Lényegében Antoniust mindig jobban tisztelték Octavianusnál, és így a publikum jobban is bízott hozzá és szívesebben látta volna a köztársaság helyreállításának munkájában őt, mint a kollégáját. Ezért Octavianusnak az év végén, nehogy magán-emberré váljon, a 37. év eszközével kellett élnie: december 31-én este kivonult Rómából s mint promagisztrátor megújította a seregek vezényletét. Végre befejeződött a triumvirátus! - gondolta mindenki nagy örvendezve. Csakugyan, másnap, 32 január elsején a szenátus összegyűlt a két konzul elnökletével, akik megint a köztársaság első hivatalnokaivá emelkedtek.

Caius Sossius rögtön hozzáfogott Antonius-szal kieszelt tervének megvalósításához. Fölolvasta Antoniusnak a visszavonulásra vonatkozó kijelentéseit és az antik író, Dió szerint Octavianus ellen való javaslattal végezte. Valószínűen azt javasolta: nevezzék ki utódait a hadsereg vezényletében. A történetírók nem mondják el, mit gondoltak a szenátorok erről a javaslatról, de valószínű, hogy a legtöbbje megriadt tőle. Csak nem tér vissza Caesar és Pompeius ideje, mikor a kard-ki-kard előtt annyi hamisságot követtek el mind a két részről, s kölcsönösen azt javasolták, hogy vonuljanak vissza a magánéletbe, de vagy mind a ketten vagy egyikük sem? És valóban, mint az akkoriban annyiszor megtörtént, a nép egyik tribunja megint hangot adott a tíz év óta néma tribuni hatalomnak, és fölkelt vétót mondani, így aztán azon az ülésen nem végezlek semmit.
A köztársaság már helyre is volt állítva, legalább a könnyelmű kölcsönös obstrukció, mellyel a pártok egy időben egymást bénították, újra kezdődött! De jaj, nem sokáig. Octavianus hamarosan észrevette, hogy ha így folytatódik a dolog, oldhatatlanul összekuszált parlamenti harcokba keveredik, s a végén nem jut semmire. Attól tartott, hogy ellenségei, ha kemény kézzel meg nem riasztja őket, nekibátorodnak, el vételik tőle a vezényletet, valamilyen intézkedéssel s ez megrendíti hűségükben a katonákat, akik félnek, nem Domitiustól vagy Sossiustól, hanem Antoniustól. Ezért államcsínyre szánta magát. Január tizedikén vagy tizenegyedikén visszament Rómába és a vele levő kis csapat katonával és barátaival, akik tógájuk alatt tőrt rejtegettek, belépett a szenátusba, ott mérsékelt hangú beszédben újra összefoglalta Antonius ellen való panaszait és kifogásolta Sossius cselekedeteit.
Sem Sossius, sem más nem mert felelni, és ekkor ülést jelölt ki, alighanem tizenötödikére, melyben majd bizonyítani fogja Antonius ellen emelt vádjait. Octavianus, hogy egy pillanatra kénytelen volt letenni három év óta tanúsított mérsékletéről, igyekezett az államcsínyt a lehető legkevesebb erőszakkal véghez vinni. Cselekedetét mégis kedvezőtlenül ítélte meg a gyanakvó publikum, mely elhitte Antonius nyilatkozatainak őszinteségét és hajlott arra, hogy cselekedetét újabb törvénytelenségnek tekintse, amely a triumviri zsarnokság meghosszabbításáért történt. Vájjon Octavianus, akinek a múltját még csak félig feledték el, rövid magába érése után nem kezd-e újra kegyetlenkedni?

Valamennyien féltek, és félt a két konzul is, akiknek terveit megzavarta ez az alighanem váratlanul jött erőszak. Antonius nagyon messze járt, s mit merhettek ők magukban az ellen, aki az Itáliában állomásozó hadakat vezényelte? Nem akartak megint csak azért elmenni a szenátusba, hogy ott hallgassanak, mint az előző ülésen, egyebet pedig nem tudtak határozni.
Tizenötödike előtt tehát titkon eltávoztak Rómából, azzal a szándékkal, hogy Antoniushoz mennek. A konzulok menekülése - közelgő politikai világomlásnak ez az újabb jele - még jobban fölzaklatta a nyugtalan publikumot. Sok szenátor, akit Octavianus gyanúba fogott, vagy aki gyanújában sejtette magát, elutazott Antoniushoz. Horatius most először mert politikai dolgokról verselni, és vehemens jambusokban keményen kifejezte a pártatlanok véleményét, gonosztevőknek nevezve az egyik pártot is, a másikat is:

Quo, quo scelesti ruitis?

Gyönge lábon állhatott már a triumviri tekintély, ha egy írócska, aki Maecenas protekcióján élt, ekkora pártatlansággal merte megítélni protektora főnökét! Csakugyan, Octavianus nyugtalankodott államcsínyjének helytelenítése és a menekvések miatt. Megértette, hogy a szigorúság még jobban elkeserítené Itáliát, melytől pedig nemsokára embert és pénzt kell kérnie. S mert nem érzett elég erőt a kegyetlenséghez, szerencsés gondolattal kijelentette, hogy zaklatás nélkül utazhat mindenki, aki Antoniushoz akar jutni. Ez a kijelentés elnyugtatta egy kevéssé a lelkeket, de csak körülbelül 400 szenátor utazott el. Vagy hét-nyolcszáz Rómában maradt.

Ephesusba ezalatt megérkezett Antonius és lassan-lassan megérkeztek Kelet és Nyugat minden részéből a hajók is, Illyricumból épp úgy, mint Szíriából, Armeniából épp úgy, mint a Fekete-tengerről. Hozták a gabonát, ruhaneműt, vasat, fát és a háborúhoz szükséges egyéb dolgokat. Jöttek a katonák és lovasok, a legtarkább viseletben, Ázsia és Afrika királyai, dinasztái és tetrarkái: Boccus, a mauritánok királya, Tarcondimotus, Felső-Cilicia dinasztája, Archelaos Cappadóciai király, Philadelphus Paflagóniai király, Mithridates commagenei király, Sadalas trák király, Amyntas galáciai király. Megérkezett végül Cleopatra is az egyiptomi flottával, a 2000 talentummal és tömérdek kíséretével.
Ephesus sikátorain és csapszékeiben együtt nyüzsögtek a közelben táborozó tizenkilenc római légió katonái, az arméniai lovasok, Ázsia izmos és barbár galljai, a mór harcosok, a cappadóciai és paflagóniai katonák, az egyiptomi matrózok. Utcákon, piacokon mindenünnen a nyelvek bábeli zűrzavara hangzott. Kelet minden részéből odarajzottak nemcsak a fegyveres emberek, hanem a gyönyör napszámosai: hetérák, kóklerek, komédiások, táncosnők, színészek és színésznők is, mulattatni a katonákat és uralkodóikat. Az ősi ázsiai város a maga fönséges palotáiban és nyilvános épületeiben soha nem látta vendégül a földnek ennyi hatalmasát, akik szakadatlanul ünnepségekre hívták meg egymást és vetélkedtek fényben-pompában, úgy, hogy napnap után lakomák, fölvonulások, látványosságok járták. Mindenekfölött nagyszerű és pompázó volt Cleopatra, aki mintha azzal akarta volna a közelgő háborúra tüzelni ezt a zagyva embertömeget, hogy mulatságokkal részegítette.

Az egész birodalom egy rettegés, egy fájdalom volt, Itália reszketett a római vér újabb elontásának félelmében, és ennyi fájdalom és ennyi rettegés közepette, Kelet legősibb, legműveltebb, legdolgosabb és legpolgárosultabb állama pusztulásának vigíliáján Ephesus éjjelnappal vidám daloktól és jókedvű társaságoktól volt hangos. A seregek, nyelvek, fajok zűrzavarában akárcsak nagy győzelmi orgiát ültek volna - jaj, nagyon korán! - mintha a győzelem már a kezükben lett volna.
A történelem könyörtelenül bánik a legyőzőitekkel, és szégyenleteseknek, őrülteknek bélyegezte azokat az ephesusi orgiákat, melyeket a nagy megpróbáltatás árnyékában ültek, de aki jobban megérti az eseményeket és a mélyükre lát, annak e vígságok távol visszhangja rekedten és fájdalmasan hangzik, mint a halálhörgés. Az a harc, amely itt kezdődőben volt, nem döntő viaskodás volt a római monarkikus hatalomért, mint a történetírók valamennyien mondották, hanem az új egyiptomi birodalom megalapító és konszolidáló háborúja. Nem Octavianus háborúja volt Antonius ellen, hanem Cleopatráé Róma ellen. Utolsó és kétségbeesett próbálkozása az egyetlen dinasztiának, mely Nagy Sándor sarjadékai közül megmaradt, hogy visszaszerezze azt a hatalmat, melyből kétszáz esztendő alatt Róma végzetes erejének a világban való terjeszkedése kiforgatta.

A kultúra, a merkantilizmus, a fényűzés, a gyönyörök, az, amit művelődésnek neveznek, annyira elpuhította és meglazította Egyiptom politikáját, hogy a különös és komplikált diplomáciai fondorlatok mesterei után végül megjelent a Ptolomaeusok trónján egy asszony, hogy ezt az utolsó talpra állást még különösebb és még komplikáltabb fondorlattal merje megpróbálni, s a Lagidák királyságát legalább ne engedje olyan álmosan veszni, ahogy az Attalidáké veszett: egy királyi jegyzőkönyv aláírásával, hanem egy furcsa, hangos és megindító katasztrófában, melyet többé soha el nem feledhetett a világ.
Ami művészetet csak egyiptomi asszony és királynő kifejthetett, mind fölhasználta, hogy Egyiptom javára fordítsa azt a nagy politikai fölfordulást, melyben Róma mintha szétzüllött volna: megpróbált elrabolni Itália nagy városaitól két hatalmas hadvezért, akiknek uralmává csökkent volna az egész köztársaság. Ezzel sikerült maga köré szereznie, a maga ambíciójának szolgálatára harminc légiót, nyolcvan hajót, Kelet leghatalmasabb uralkodóit, korának legvitézebb vezére és leghíresebb férfia alatt.
De még többre elszánta magát, a világ történetében igazán hallatlan dologra: arra, hogy elkíséri a hadsereget a háborúba, hogy a táborok és a katonaság közé elviszi a királyság ragyogó apparátusát: asszonyait, rabszolgáit, eunuchjait, szőnyegjeit, aranyedényeit, drága fölszereléseit, s elmegy a vasba öltözött férfiak közé a maga „turpe conopium“-ában, finom fátyoléban, mely arca bőrét a szúnyogok ellen védte. Nem asszonyi szeszély űzte, hanem végső kénytelenség szorította erre a hallatlan merészségre. Kelet uralkodói tiszteletből és félelemből követték Antoniust, nem abból az ambícióból, hogy visszaállítsák Egyiptom hatalmát.

Antoniusnak most már Keleten erős szándéka volt, hogy konszolidálja a dolgok megállapított új rendjét, de azt kellett színlelnie, hogy a köztársaságot védelmezi, nehogy elforduljon tőle római barátjainak egy tekintélyes része, amely segítségére szánta ugyan magát, de igyekezne őt visszatartani, mihelyt világosan fölütközne a háború célja. A tábor látszó egyetértésében végükszakadatlan viszályok és árulások magja bújt meg. Vajon kitart-e Antonius tűzön-vizén át?
Cleopatra lehetetlen célt tűzött maga elé, mikor erők konfliktusát ravasz fondorlatok tékozló erőfeszítésével akarta megoldani, s a cél abszurd volta és az eddig használt nagyon is asszonyi eszközök sajátos extravagánciája arra kényszerítette őt, hogy egyik furcsaság után a másikat és a tetejében még ezt a végső különösséget kövesse el: merészen a hadvezérek közé menjen, kövesse a hadakat, üljön a hadi-tanácsokban és stratégiai terveket vitasson. Mindezt annak a vigyázatából, hogy a háború ki ne zökkenjék és el ne forduljon attól a céltól, mely neki drága volt: az új egyiptomi birodalom védelmétől Róma ellen.