logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Antonius és Cleopatra násza

Közben – úgy látszik, 37 júliusában - Jeruzsálem Herodes és Sossius kezére került, és ennek a háborúnak befejeződése megváltoztatta a helyzetet. A nagy nehezen szerzett tarentumi egyezség jórészt fölöslegessé vált. Az a sereg, mely a várost ostromolta, fölszabadult, és Antonius, aki már úgyis kollégájára hárította át hajóköltségeinek egy részét, megelégedve látta, hogy most már Octavianus 21.000 katonájának zsoldját és élelmezését is megtakaríthatja, mert többé semmi szüksége rájuk. Valóban nagy volt a veszedelme, hogy vállalkozása elhalasztódik nem katonák, hanem pénz híján, mert tömérdek költségbe került volna végrehajtania Caesar haditervét. Ez a terv lángeszű kibővítése volt az arméniai király tanácsának, melyre Crassus nem hallgatott 55-ben.
Perzsia meghódítására el kellett pusztítani a parthusok hadseregét, különösen lovasságukat, mely olyan csodálatos ügyességgel tudta az ellenséget messze elcsalogatni hadműveletei alapjáról, s aztán hátba keríteni, homlokban támadni, oldalt zaklatni, mindig elodázva a döntő összecsapást. Hogyan játsszák ki ezt a taktikát? Hogyan kényszerítsék a parthusokat nyílt ütközetre, nem messze az operációs alaptól, kedvező helyen és időben? Crassus útját követve és Seleuciát megtámadva? Nem. A pár túszok nem törődtek vele, ha egy időre el is veszítik a mezopotámiai városokat.

A főváros, Seleucia pedig olyan messze volt az Euphratestől, hogy az ellenség hosszú területen és hosszú ideig üldözhette és zaklathatta volna a rómaiakat. Ezért Caesar úgy határozott, hogy Perzsiába egy hosszabb, de kedvezőbb úton kell betörni, nem Kelet, hanem Észak felől. Kis-Arméniáhan a mai erzerumi fennsíkon körülbelül 100.000 embert, légióbelieket és keleti kontingenst kell összegyűjteni, nagy eleségtartalékot és óriási ostromparkot. Onnan aztán gazdag, népes és barátságos országokon keresztül vonulni az Árasig, mely a parthusok nagy hűbérállamának, Media Atropatenenek a határa, és egyenest neki Media fővárosának, mely a határtól 400 kilométernél nem sokkal messzebb fekszik. Ha a parthusok a hűbéres királynak segítségére jönnének, a római hadsereg a döntő ütközetet vagy ütközeteket kedvezőbb helyen vívja meg, biztos háttal. Ha a parthusok sorsára bízzák, Media lesz a hódítás első állomása, a hadműveletek alapja, ahonnan tovább vonulhatnak Perzsia meghódítására.
Hogy Antonius lelket érzett magában ekkora vállalkozásra, azt bizonyítja, hogy a gyönyörűségek nem lágyították el annyira, mint életírói mondják. De annyi katonát kellett fegyvereznie, annyi élelmet gyűjtött, annyi gép volt készülőben, hogy tömérdek pénzre volt szüksége, és ez a pénz nem telt ki sem azoktól az új uralkodóktól, akiket 39-ben Keleten kreált, sem a vasnak és réznek bőséges keverékéből, mellyel a légiók dénárjait (denarii) verette, sem azokból az apró expedíciókból vagy tallózásokból, melyekre a hadsereg egyik-másik részét küldte. Azért ebben az időtájban megbízta Canidiust, hogy hat légióját vigye a Kaukázusba és hadakozzék az iberekkel és az albánokkal, akiket már Pompeius is meglátogatott, hogy ezekkel a barbárokkal tartassa el őket, és a telet az erzerumi fennsíkhoz közel töltsék el, ahova tavasszal az egész hadsereget gyűjteni fogja.

Szóval Octavianus most már semmiben sem lehetett hasznára Antoniusnak, s Antonius éppen ezért kétszeresen fölháborodhatott ama bizalmatlanság és kétszínűség miatt, mellyel kollégája a cserét rendezte. Kétszeresen érezhette az élét annak a sértésnek, melyet sógora Tarentumban elkövetett rajta, rákényszerítve, hogy könyörögjön olyan egyezségért, mely Octavianusnak sokkal előnyösebb volt, mint neki. Az ő természete éppen ellentéte volt Octavianusénak: erélyes, gőgös, erőszakos volt, de egyszerű, és ha olykor ráállt is arra, hogy valami könnyű és gyors ravaszsággal csalást kövessen el, nem volt elég türelme és ügyessége hosszú intrikák bogozására.
A méltatlankodás és a pénztelenség ösztökélésére hamarjában súlyos dolgot határozott a Tarentumtól Corfuig tartó rövid utazáson: elfogadja végre Cleopatra ajánlatát, nőül veszi és ha névre nem is, de valójában Egyiptom királyává lesz, hogy könyökig vájkálhasson a Lagidák kincseiben. Corfuba érve csakugyan Itáliába küldte Octaviát a gyermekekkel. Fonteius Capitoval pedig megüzente Cleopatrának, hogy jöjjön elébe Szíriába, anélkül, hogy egy hosszú szerelmi regénynek új fejezetét akarta volna kezdeni.

Antonius csaknem három évig volt távol Cleopatrától és nem soványodott belé, - távol volt, ameddig úgy hozta sora. Most újra visszatért hozzá, királynőjéhez amaz egyetlen keleti országnak, melyet még nem pusztítottak el a polgárháborúk. Visszatért hozzá, mikor egy roppantul költséges vállalkozásra készült, s olyan pénzszűkében volt, hogy hajóhada egy részét át kellett engednie kollégájának. Cleopatra nőül vevésével csak azt akarta, hogy a kormányzása alá került többi országhoz hozzácsatolja Egyiptomot is, egyensúlyozhassa a hódítás veszedelmes lépését olyan eszközzel, mellyel az ázsiai monarchiák ezerszer éltek és visszaéltek, csak a római állam természetével és a helytartói tekintéllyel nem fért össze: dinasztikus házassággal.
Tehát nagyon súlyos forradalmi tényt vitt véghez, és pedig váratlanul, előkészítés nélkül, mintha csak egy semmiségről volna szó, és ezzel nem Egyiptom királynője iránt való romantikus szerelméről tett bizonyságot, hanem arról, hogy milyen könnyelműen állt elébe az ismeretlennek és kapott hozzá a szokatlanhoz, melytől a legtöbben úgy megriadnak. Egyrészt zseniális, de nem elég megfontolt temperamentumának a bűne, másrészt utóbbi éveinek dúsgazdagságáé és korának zűrzavaráé, melyben könnyű volt összetéveszteni a lehetetlent a reálissal és a különcködést a bölcsességgel.

Itáliában ezalatt, a 37. esztendő utolsó hó napjaiban, Octavianus kezdte végrehajtani a tarentumi egyezséget. A comiciumokkal elfogadtatott egy törvényt, mely a triumvirátus hatalmát Kr. e. 32 január elsejéig meghosszabbította. Szorgalmasan tovább készülődött a Sextus ellen való háborúra, melyet most már végképp elhatározott a következő évre. A közvélemény bizonyára még mindig ellene volt a vállalkozásnak, kitartott az öreg Pompeius csodálatában, s a 38. esztendő szerencsétlenségeit szívesen úgy magyarázta, mint az isteni harag bosszúját, mint az istenek oltalmát a nemes és boldogtalan család utolsó sarjadéka fölött. És Octavianus, akinek értelmét és akaratát megedzették az esztendők és a tapasztalatok, kezdte mérsékelni szertelen erőszakosságát. Kezdte érezni Líviának, mesterének, Didymus Areusnak, és bölcs barátainak üdvös hatását.
Félt, hogy nagyon felingerli a közvéleményt, és ha tudott volna, talán elégtételt is adott volna neki. De megértette, hogy Pompeius nevének népszerűségét, mely Caesar fiára olyan veszedelmes, csak akkor irthatja ki, ha elpusztítja Sextust. Azért elhatározta, hogy erőszakot tesz a közvéleményen. Az előkészületek méretei azonban arra mutatnak, hogy nagyon félt Rómának és Itáliának a 39-belihez hasonló kirobbanásától, s nem készült volna vállalkozására, ha nem lett volna biztos a siker felől. A siker volt az egyetlen eszköz, mellyel az önfejű publikumot megtéríthette. Még egy balsiker, és vége.

romaikor_kep



Csakugyan igyekezett rábírni Lepidust, hogy segítse hajóival és tizenhat légiójával, befejeztette Agrippa hajóhadát és kikötőjét, talán áttanulmányozta az első pún háború történetét is, melyben szintén szárazföldön és tengeren harcoltak Szicília ellen, s olyan haditervet készített, amelynek bizton áldozatául esik az új Carthago. Ahány légiót csak lehet, útnak indít Itália csúcsa felé, hogy átkeljenek Szicíliába, egy és ugyanazon a napon indul el Lepidus Afrikából és Agrippa a hajóhaddal Puteoliból, Tarentumból pedig Antonius hajóival Statilius Taurus, egy homo novus, alacsony származású ifjú, aki be tudott jutni Antonius klientélájába és úgy kitüntette magát, hogy Antonius az Itáliában hagyott ármádia élére állíthatta.

Ilyenképpen a 37. esztendő őszének végén, mikor a hajózás és ezzel a birodalom két része közt való hírváltás félbeszakadt, Antonius Szíriában, Octavianus Itáliában volt dandárjával a munkának. Antonius, amíg Cleopatrát várta, buzgón készült a következő évbeli expedícióra. Az ázsiai uralkodóknak megparancsolta, hogy a Kis-Arméniai fennsíkra küldjék el a katonákat, a muníciót, élelmet a következő tavaszra. A Pontuson királyt változtatott, Darius helyébe, nem tudjuk miért, Polemot téve. Sietősen egy diplomáciai intrikát bogozott, melynek szálait a véletlen adta kezére, hogy vállalkozásában segítsége akadjon a parthus arisztokraták közt is, akik nem voltak megelégedve az új királlyal, Fraates-szel.
Fraates elődje, Orodes annyira fájlalta Paeonis halálát, hogy fájdalmában lemondott a trónról. Octavianusnak, nem tudjuk milyen ígéretekkel, sikerült meggyőznie Lepidust, s nagy részletességgel és buzgón készült expedíciójára. Afrikát és Európát akarta megmozgatni Szicília ellen, igyekezett lelket verni katonáiba és a hajósokba, akik rosszkedvűek voltak az előző szerencsétlenségek és az általános rosszallás miatt, s beléjük magyarázta, hogy ez a háború szükséges befejezése Caesar megbosszulásának, melyet nyolc évvel azelőtt mint fiúi szent kötelességet kezdett a nép tetszése közben. De mintha könyörtelen balsors esküdött volna ellene. Azon a télen járványos betegség tizedelte végig Antonius tarentumi hajósait, úgy, hogy a hajók közül huszonnyolcnak nem lehetett hasznát venni. Ezenfelül Menodorus Rómában régi bajtársai közé került, akikkel együtt szolgált a nagy Pompeius házánál, s azok olyan durván rárontottak árulása miatt, hogy cserben hagyta Octavianust és régi urához szökött Szicíliába.
Ennyi gondja közben Octavianus nem is gondolta, hogy Itália sok-sok forradalma után Keleten egy újabb forradalom ütött ki azon a télen, 37-ről 36-ra, és pedig nem kevésbé súlyos, mint az előzőek, bár háború és vér nélkül, egy egyszerű házassággal. 36 elején Cleopatra és Antonius nagy ünnepségek között menyegzőjüket ülték Antiochiában.

Antonius nászajándék és az ígért alexandriai összegek kárpótlása fejében odaadta hitvesének a régi egyiptomi királyság néhány részecskéjét, elvéve a hűbéruralkodóktól és a római tartományokból: Cyprust, Fönícia partjának egy részét, Jericho gazdag pálmaültetvényeit, Cilicia és Kréta néhány darabját, melyeknek sűrű erdei sokat jövedelmeztek. Cleopatra, az új házasságot kötő egyiptomi királyok szokása szerint, új érát kezdett, s 37 szeptember elsejétől - az egyiptomi újévtől - kezdve számította uralkodása idejét. Cleopatra győzött, de csak félig, mert Antonius, ha ezzel a dinasztikus házassággal bele is egyezett, hogy a maga királyi személyét a helytartói tekintéllyel egybeolvasszák, nem akart lemondani arról az előnyről, hogy mindenütt római prokonzulnak mutatkozzék, amely cím jóval hatalmasabb volt, mint az Egyiptom királyáé. Ezzel aztán szokott vakmerőségével nekivágott az ellenmondások egész gomolyagának.
Egyiptom pénzeire a maga és Cleopatra képmását verette, magát azonban triumvirnak és autocrator-nak nevezte - az imperator görög fordítása - nem Egyiptom királyának. Nem bocsátotta el Octaviát, azt a matrónát, akit a latin egynejűség szent rítusa szerint vett feleségül, és aki Rómában szeretettel nevelte fiacskáit akkor is, mikor ő poligám életre adta magát, mint egy keleti király, és magának arrogálta a több törvényes feleséghez való jogot, melyet a szóbeszéd szerint Caesar akart megadatni magának utolsó éveiben. Szóval ezt a furcsa házasságot mindegyikük a maga céljai szerint kötötte és azzal a szándékkal, hogy céljaira a másikat használja föl a lehelő legkisebb ellenszolgálat fejében.
Cleopatra azért, hogy megnövelje kifelé az egyiptomi királyságot és könnyebben elbánhasson kormánya belső ellenzékével, Antonius pedig azért, hogy eszközöket szerezzen a parthus hadjárathoz. Antonius és Cleopatra közt védszövetség kezdődött s ugyanakkor harc is, amely eldöntse, kettőjük közül ki az eszköze és áldozata a másiknak. Cleopatra bizonyosan kezdettől fogva kívánta az Octaviától való elválást és ellenezte a perzsiai hadjáratot, de eleinte eltűrte Octaviát is, a hadjáratot is. Az esküvő után azonban rögtön új uradalmakat követelt, intrikálni kezdett Herodes ellen, akit le akart tétetni, hogy hozzájusson Judeához, s meg akarta szerezni Arábiát, Tyrust és Sidont. De Antonius akkor még erősen állta a ravasz egyiptomi asszony bűbájait, nem engedett neki semmiben, sőt kioktatta, hogy ne nagyon avatkozzék a hűbérállamok ügyeibe. Ellenben meggyorsította a maga készülődéseit.

romaikor_kep



Octavianust nagyon bántotta ez a furcsa politikai házasság, mert Antonius azzal, hogy tartományaihoz csatolta a gazdag Egyiptomot, páratlan hatalommal állt ő ellene és mindenki ellen, különösen, ha perzsiai hadjárata is fényesen sikerül. De abban a pillanatban mi maradt más tennivalója, mint sietni a szicíliai háborúval és befejezni, mielőtt Antonius visszatérne Perzsiából? Itália azonban nem nagyon indult meg, bár a házasság megint egy lépés volt a keleti és nyugati tartományok elszakítása felé, melybe tönkrement volna a fővárosi A nemzet mintha végképpen belenyomorodott volna a maga vigasztalan elégedetlenségébe. A dühnek az a rohama, amely 39-ben fölverte Rómát, nem ismétlődött meg.
A politikai önzés és bomlás nagyon elharapózott és ha a régi pártok maradékaiban s a keletkező új osztályokban közös vélemények és érzések forrongtak is, azok hamar belepárologtak a minden meglevő dolgokkal való krónikus, bár nem egészen világos elégedetlenségbe, ködös és oktalan rokonszenvbe a távoli Sextus iránt, a régi jó idők visszasírásába, mely a szokásokról kezdett átragadni a politikai intézményekre is. A jelen bajairól és orvosságairól senkinek sem voltak biztos és pontos fogalmai és a hatalmuk vesztett jómódú osztályok közt nem is lehetett már megegyezés és közös akció az ellen a becsülete fogyott csoport ellen mely e hatalmat elhódította tőlük.

Octavianus bátran bosszút vehetett a 39-beli kapitulációért. Egész Itálián háborgó tétlenség vett erőt, melyben, mint egy szegény moszat a viharzó tengerben, úgy hánykódottvetődött tovább a fiatal Horatius. Vergilius, a parasztok erős fia, aki a toll fáradalmait épp úgy bírta, mint az eke vesződségét ősei, kitartóan folytatta poémáját, munkát nem kiméivé olvasott, tanácskozott, georgikus könyvekből részleteket átírt és ezer verset megírt és áthúzott, hogy egy-két tökéleteset szerezzen. De Horatius még egyre bizonytalan volt, egyre félénk, egyre Maecenas alárendeltje, és tovább is csak elegyes apró dolgokat írt, egyetlen alapeszme nélkül, személyes a jokról-bajokról és kevéssé veszedelmes tárgyakról, soha nagy témákról.
Akkoriban Archilochos néhány vers-mértékével próbálkozott - a jambusokkal - melyek Rómában még szokatlanok voltak: de csak azért, hogy megverselje a polgárháború némely emlékeit, megbosszantsa Vergilius némely irodalmi ellenségeit, elmeséljen egy három esztendeje történt gáláns kalandocskát és meg-énekeljen néhány arcpirítóan komikus motívumot is, mely annyira tetszett a régiek durva trágár kedvének, így például a vénasszonyok szerelmeskedéseit.

Ezekről két költeményt is írt, melyek a világirodalomban a legtrágárabbak közül valóak s amelyekről hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is a költő megtörtént kalandjait beszélik el, hanem akkoriban elég gyakori aljasságokat, melyeket az ifjak cinizmusa iránt elnéző poéta a maga személyére vállal. A költemények formája kifejező, esztergált, nagyon szép, s már a nyelvnek és stílusnak azt a mesteri kezelését mutatja - minden dolgot kevés szóval elmondani, megfesteni - amelyben Horatius később minden antik költőt fölülmúlt. De az anyaga még lágy. És lágy még az új szatírákban is, melyekben a polgárháborúnak egy másik - az egyszer vidám - emlékét beszéli el, vagy a hírhedt varázsló nő, Canidia szégyenletes kalandját, vagy pedig annak a leírásában tetszeleg, mennyire irigyelték és molesztálták Maecenas barátsága miatt.
Végül újabb védelmét írta meg szatíráinak, azok ellen, akik személyek sértésével vádolták, tudtul adva, hogy Vergilius, Plotius, Varius, Maecenas, Pollio, Messala helyeselték szatíráit. Más még ha Octavianus egész klikkjét támadta volna meg homályos senkifiak helyett, akkor sem érezte volna szükségét, hogy ennyiszer mentegesse magát a publikum előtt! Egyetlenegyszer csapott át a politika területére, archilochosi jambusokkal rontva neki egy fölszabadultnak, ki Octavianus hadseregében hadi tribunná lett, megfeledkezve arról, hogy nem sokkal előbb szatírát írt annak dicsőítésére, hogy ő is egy fölszabadultnak a fia. Szóval ő sem tájékozódott a szellemek ilyen bizonytalanságában, az egyetemes kétségben, mely a hatalom uraira ráhagyta, hogy merészeljék, amit akarnak, de a maguk kockázatára és veszedelmére. A leg-vakmerőbb dolgokat megpróbálhatták: de jaj volt annak, ki kudarcot vallott!


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)