logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Antonius és Cleopatra (összefoglaló)

„A harc sokáig ingadozó volt - írja Dió Cassius - azután a következőképp végződött: Cleopatra, kinek hajója a hadakozó hajók sora mögött ringott a hullámokon, nem bírta tovább várni a harc kimenetelét. Igazán asszonyi és egyiptomi nőnél nem is csodálatos türelmetlensége annyira gyötörte, hogy végül már nem tudta legyőzni bizonytalanságát és fölindulását, futásra szánta magát és övéinek is megadatta a jelet, hogy kövessék. Mikor az egyiptomiak erre a parancsra nyomban fölvonták vitorláikat és a támadó fuvalom kisegítette őket a nyílt tengerre, Antonius azt gondolta, mindez nem a királynő parancsára történt, hanem félelemből, amelyet valamely vereségük okozott, és nyomon követte őket. Erre a még harcoló csapatokat csüggedés fogta el és megzavarodtak. Plutarchos viszont így beszéli el a dolgot:

„Még javában ingadozott a harc, a győzelem még egyik pártra sem hajlott, mikor Cleopatra hatvan hajója fölvonta valamennyi vitorláját és a hadakozó gályák közt megfutamodott. Cleopatra hajóinak Antonius nagy csatahajói mögött volt a helyük, s mikor keresztülsurrantak közöttük, őket is zavarba ejtették. Mielőtt az ellenséges csapatok magukhoz tértek volna meglepetésükből, ők már erős fuvalom segítségével a Pelopponesus felé kanyarodtak. Antonius ahelyett, hogy tapasztalt hadvezérnek mutatkozott volna vagy a legcsekélyebb bátorságot és józan észt tanúsította volna, megbizonyította, mennyire igaz az a tréfabeszéd, hogy a szerelmes férfi lelke másnak a testében lakik. Mintha egészen elbűvölte volna Cleopatra, akit vakon követnie kell, ahova csak hívja: alig látta meg, hogy Cleopatra hajóján fölröpülnék a vitorlák, minden egyébről megfeledkezett, mindent faképnél hagyott és azokat is elárulta, akik érte harcoltak, érte haltak. Egy ötevezősre szállt és szíriai Sándor és Scellius kíséretében utána ment a futamodó királynőnek, aki veszte felé sietett, amelybe nemsokára Antoniust is magával sodorta."

Így számol be a két régi történetíró arról az ütközetről, amely Róma történetében a nagy polgárháborúk korszakának befejezését jelenti. Ritka romantikus szépségű elbeszélés, nagyszerű anyag a költőknek, de nagyon fogós talány a történetíróknak! Meg kell hagyni: társadalmi bomlások korszakaiban a legostobább és legesztelenebb dolgok megtörténnek, de vajon jogosít-e maga ez a szemlélődés arra a föltevésre, hogy egy hadvezér a köztársaság bukásának abban a viharzó idejében magára tudta venni, hogy szerelmese kedvéért, akitől nem akart megválni, elveszítsen egy ütközetet, amelytől ennek az óriási mérkőzésnek az eredménye függött? Még a fönnálló rend szétzüllésének korszakában is szertelen föltevés lenne. Újabb időkben Julien de la Graviére francia tengernagy és Kromayer német professzor igyekeztek kimutatni Plutarchos és Dió adatai nyomán, hogy az actiumi futást Cleopatra és a triumvir előre megbeszélték.
Antonius tehát már az ütközet megkezdése előtt tudta, hogy Cleopatra futásra szánta magát és megígérte a királynőnek, hogy követni fogja. Ezzel annak az „igazán asszonyi és egyiptomi nőtől nem is csodálatos" türelmetlenségnek a legendája, amely türelmetlenséget Cleopatra a hosszú harc alatt nem tudott volna lebírni, egyszerre vége. Azt a kérdést, hogy mi sarkalhatta Antoniust és Cleopatrát erre a megegyezésre, közelebbről meg kell még vizsgálni. Julién de la Graviére tengernagy, aki a hadjáratot katonai szempontból tanulmányozta, a megfutamodásban egy stratégiai terv kivitelét látja, amelyre Antonius szárazföldi seresének és flottájának veszedelmes helyzete miatt kénytelen volt. E helyzet miatt rá engedte volna vétetni magát Cleopatrával arra, hogy a hadi színteret átteszik Ázsiába, és az állítólagos megfutamodást visszavonulásnak kellene tekintenünk, amely kedvezőbb harcmezőre akarta volna csalni az ellenséget.

Két dolgot lehet e fölfogás ellen vetni. Az egyik az: nincs bizonyság arra, hogy a szárazföldi sereg és a flotta csakugyan olyan kétségbeesett helyzetben lett volna, amilyennek a tudós admirális gondolja. Azután meg: miért futott Antonius és Cleopatra az ütközet befejezése előtt? Antonius szándéka valóban az volt-e - mint ő mondja - hogy „áttörje az ellenséges csatasorokat, ha azok el akarnák zárni az útját?
Akkor Antoniusnak az egész flottával Octavianusra kellett volna vetnie magát, ahelyett, hogy mindössze Cleopatra egyiptomi hajóraját küldte előre. Ezek a könnyed, apró alkalmatosságok nem törhették át az ellenség sűrű hadállását, csak keresztülsurranhattak közte és a gyorsaságban kereshették váltságukat: ez a manőver pedig jobban hasonlít futásra, mint támadásra.

A két történetíró egyszerűen legendát beszél. Egy nagyon bonyolult történelmi eseményből, amelynek hajtóereje a társadalmi életnek egyik legsötétebb és legvészesebb hatalmassága volt, szerelmi regényt írnak, hogy játszva túltegyék magukat a nehézségen. Ez a hatalmasság az a belső ellenmondás, amely, mint politikai kénytelenség jelentkezik olyan időkben, amikor társadalmi ellentétek harcolnak egymással anélkül, hogy a harc akármelyiknek a javára végérvényesen eldőlne. Ilyenkor minden politikai számításnak olyan dolgok részleges és átmeneti egyesítésén kell épülnie, amelyek természetük szerint egyesíthetetlenek. Ez a kombináció aztán mint politikai törvény életnek és halálnak egyaránt törvénye.
Kezdetben a siker föltétele, de végül okvetlen katasztrófába visz. Ezek a kombinációk akár merész és alkotó szellemek büszke művei, akár alárendelt politikusok közönséges kisegítő eszközei, mindig hatalmas tornyok, amelyeken valami jelentéktelen kis repedés húzódik végig, kísérteties biztossággal elhatalmasodik, minden erőfeszítést megcsúfolva, és végül az egész torony összedől. Az actiumi ütközet is ilyen belső ellenmondásra épült politikának az összeomlását jelenti. E politika kezdetei és befejező katasztrófája közt játszódik le Antonius életének legérdekesebb része, és ha meg akarjuk érteni Antonius különös sorsát, akkor életének ezt a fejezetét néhány vonással lelkünk elé kell rajzolni.

Félelmetlenül vakmerő ember közepes szellemi képességekkel, derék katona és közepes hadvezér, komolyan alig vehető államférfiú, minden bűnöknek hódoló kéjenc, - ilyennek látjuk azt az Antoniust, akiről a történetírók beszélnek. Volt olyan vigyázatlan, hogy le engedte győzni magát, és ezért az utókor szigorú bírája lett. Caesar azonban, úgy látszik, lényegesen másképp ítélte meg. Antonius már korán fölkelti Caesar figyelmét, Caesar biztatja és alkalmat ad neki arra, hogy az utolsó gailiai hadjáratokban kitüntesse magát, mire a polgárháborúk veszedelmes meneteléseit mestere oldalán szabad végig csinálnia.
Pharsalus után vicediktátori vagy magister equitum-i méltóságig vitte Itáliában, de ezen a magas kormányzati polcon nem volt szerencséje, mert a 47. évben nem tudta megakadályozni a társadalmi forradalom kitörését, azután pedig vérözönbe fojtotta ezt a forradalmat. De jogunk van kétségbe vonni, hogy Caesart kivéve akárki más különben tudta volna kivágni magát ilyen nehéz helyzetből. Maga Caesar is, aki először összezördült vele, számba vette ezt a tényállást, és megint kibékült vele, konzullá neveztette ki és hozzátartozóit elárasztotta kegyének jeleivel.

Antonius, miután így megint befogadták Caesar legbenső barátai közé, a diktátor életének utolsó nyolc hónapjában Caesar bizalmasává lett, be volt avatva minden tervébe, és Caesar meggyilkolása után, a március tizenhatodikára virradó éjjel meg tudta szerezni minden iratát, amelyeknek fontosságát talán csak ö egyedül tudta igazán megítélni. A Caesar halálára következő politikai harcok és polgárháborúk idején Antonius bizonyára sokat hibázott, de a végén mégis diadalmasan került ki a harcokból és kiváló tetterejének adta bizonyságát.
A két philippii ütközet dicsőségét nem kell Octavianus-szal megosztania: ő, és egyedül csak ő verte le Cassiust az első és Brutust a második mérkőzésnél. Még az antik történetírók, akik olyan szigorú bírái, még azok is elismerik, hogy a philippii ütközetig mindenképp komolyan veendő személyiség volt, és hogy életének végzetes fordulója Cleopatrával való tarsusi találkozásánál kezdődik, a 40-re forduló télen, tehát annál a találkozásnál, amellyel Plutarchos az ő híres szerelmi regényét kezdi:

„Cleopatra hajója, amelynek hátsó födélzete aranyból volt, vitorlája bíborszinű, evezője ezüstből, nyugodtan siklott tova a Cydnuson, amelynek habjaiban az evezők fuvolajáték ütemére, hárfajáték és sípszó mellett merültek meg. ö maga pompásan fölékesítve, olyan környezetben, amilyennek a festők Vénuszét festik, arannyal hímzett baldachin alatt feküdt, és amoretteknek öltözött gyermekek hűvös fuvalmat legyeztek rá, míg a kormányon és az alattságon asszonyait - egyik szebb volt a másiknál - nereidák és gráciák öltözetében lehetett látni. A folyó két partján, amelyekre a szél átsodorta a hajón égetett fűszerek illatát, óriási néptömeg verődött össze kíséretéül a királynőnek. Mert az egész város élvezni akarta a rendkívüli látványt, és mert az Antonius törvénykezésére összegyűltek is mind elébe siettek, Antonius végül is magára maradt székében, amelyből a kéréstevőket meghallgatta.
Azt beszélték, Vénusz istennő ebben az elváltozásban jön Racchushoz, boldogítani Ázsiát. Antonius nyomban lakomára hívta meg magához, mire Cleopatra kérte, szabadjon őt magánál üdvözölnie. Antonius nem akart hátrább maradni udvariasságban és szívességben, és elfogadta a meghívást. Fogadtatására olyan pompát fejtettek ki, hogy azt leírni nem lehet. Legnagyobb hatással a véghetetlen sok fény volt, amely mindenütt kigyűlt: a fedélzeten és a hajó falain csodálatosan egyforma elrendezésben négyszögletű és kőralakú figurákat mutattak" . . .

romaikor_kep



A triumvir belészeret a szép egyiptomi nőbe és elkíséri Alexandriába, ahol a 40. év telét kéjben-gyönyörben tölti mellette és e dőre szerelem vakságában mindenféle esztelenséget kezd elkövetni. És mégis könnyen be lehet bizonyítani, hogy Cleopatra megpillantásának villámszerű hatását csak a régi történetírók képzelete találta ki. Antonius természetesen nem volt az a férfiú, aki Cleopatra kegyeinek bármely ajándékát visszautasította volna. De a 41. év telén csak néhány hónapot töltött Alexandriában. A 40. év elején, mihelyt az első hírt megkapta affelől, hogy Szíria ellen parthus sereg vonul, nyomban elhagyta a királynőt és birodalmát. Három évig nem látta viszont Cleopatrát, és ahelyett, hogy szerelmi ábrándjaival vesződött volna, bámulatos energiával adta magát rá nagy perzsiai hódító hadjáratának terveire.

Ezerszer elismételték, és még ma is hangoztatják, hogy Augustus volt Caesar világtörténeti örököse, és befejezte vagy megvalósította, amit nevelő apja megkezdett vagy tervezett. Én ezt a fölfogást egészen tévesnek tartom, és azt hiszem, hogy az utolsó polgárháború két vetélytársának, Antoniusnak és Octavianusnak helyes megítélését erősen gátolja. Ha egy politikusnak az az igazi örököse, aki a művét tovább folytatja, akkor Caesar géniusza nem Octavianusban, hanem Antoniusban folytatódott.
Caesar életének két utolsó évében, mikor a polgárháború által teremtett politikai és gazdasági helyzet súlyos gondokat okozott neki, minden nehézség megoldását Perzsia meghódításától remélte. Ez a nagyszabásúan elgondolt hadjárat szerezte volna meg - az ő felfogása szerint - kormányzatának azt az erkölcsi erőt, amely forradalmi származása miatt hiányzott belőle, és a birodalom rettenetes gazdasági Ínségének orvosló szereit is előteremtette volna. Caesar tehát halála esztendejének, 44-nek elején egész erejével nem a birodalom átformálásán vagy monarchia alapításán dolgozott, hanem a parthus háború előkészítésén. A háború terveit Antonius március 15-ének éjszakáján a diktátor többi papírjával együtt magához vette.
Mások örökölhették Caesar nevét és vagyonát: Antonius a halott utolsó nagy gondolatának hordozója akart lenni. Az összeesküvőkkel való harc két esztendejét teljesen lefoglalta, emiatt nem is kezdhetett azonnal a terv véghezvitelébe, de mennél súlyosabbra vált Caesar halála után a helyzet, amely már életében is komolyra fordult, annál erősebb lett az a meggyőződése, hogy csak a perzsiai hadjárat szerencsés véghezvitele szerezheti meg neki azt a tekintélyt és segítséget, amelyre a válság végleges orvoslásához szüksége volt.

Azok a bomlasztó erők, amelyeknek Caesar minden ereje megfeszítésével még gátat tudott vetni, az egész birodalomban erjedtek-dolgoztak. A törvények, hagyományok, intézmények régi tekintélye majdnem egészen elkopott. Maguk az istenek sem igen illeszkedtek már ezekbe az időkbe a maguk romladozó templomaiban. Csak egy szervezett hatalom volt még: a nagy seregeké, amelyek a polgárháború zsákmányába osztódtak. Nyilvánvaló volt, hogy minden viszonynak ebben a teljes szétzüllésében katasztrófa elé mennek, ha nem sikerül egy embernek vagy egy pártnak vagy egy intézménynek megint befolyáshoz jutnia a néptömegek fölött.
Antonius úgy gondolta, hogy ezt a befolyást a perzsiai hadjárattal megszerzi magának. Már az a körülmény, hogy mindenét erre a játszmára tette föl, szokatlan tetterejét bizonyítja. Vájjon jogunk van-e ebben a férfiúban, aki erejét ilyen hatalmas vállalkozásnak akarta szentelni, egyszerűen kéjencet látnunk, akit egy egyiptomi asszony iránt való vak szenvedély töltött be egészen? Antonius ahelyett, hogy apró fortélyokkal és a hatalom gyerekes abúzusával emelkedett volna a helyzet urává, mint Octavianus, veszedelmes nagy munkával akart erre a polcra jutni.

Két éven át vesződik Antonius azzal, hogy pénzt szerezzen, csapatokat vonjon össze. Ázsiában Kelet politikai térképét megváltoztatja, hogy így Kisázsia királyai és fejedelmecskéi művének erős oszlopaivá legyenek. Minden szükséges intézkedést megtesz, hogy a perzsiai betörést a Caesar által kijelölt úton, tehát Armenián keresztül vigye véghez. És egy még rendkívülibb - mindenesetre Cleopatra szerelmesétől rendkívüli-lépésre szánja el magát: feleségül veszi Octaviát, Octavianus nővérét, hogy hadjárata idején belpolitikai nehézségek útját ne állhassák.
A 40. évtől 37-ig semmi nyoma sincs annak, hogy Cleopatra befolyásolná Antoniust, bár Antonius és az egyiptomi királyi udvar közt bizonyára nem szakadt meg minden összeköttetés. így például Plutarchos elbeszéli, hogy Antonius környezetében volt egy egyiptomi varázsló, aki ravasz horoszkóp-állítással igyekezett elfordítani szívét Octavianustól és Octaviától. Vájjon ez a varázsló nem volt-e titkos megbízottja Cleopatrának? Sok dolog szól e föltevés mellett és ama másik mellett is, hogy ez a varázsló nem volt az egyetlen ilyen titkos ágens és hogy a triumvir és a királynő az egész időn át leveleztek egymással. De Cleopatra még mindig nem áll a legfőbb helyen sem Antonius életében, sem a politikájában. Antoniusnak egyetlen gondja és célja még mindig Caesar programjának megvalósítása. Csak a 37. év végén kerül Cleopatra váratlan színpadi csínnyel megint élete pályájába.

Antonius a 37. év tavaszán Octavianus mesterkedése miatt kénytelen flottájával megjelenni Itália déli partjain, ahol Tarén himbán több hónapot elpocsékol sógorával való hosszadalmas alkudozásokban. Az alkudozások befejeztével, augusztus végén megint visszatérhet Szíriába. Korfuból haza küldi Octáviát Itáliába, Fonteius Capitot Alexandriába meneszti, ő maga pedig Antiochiába vonul, ahova Cleopatra is nemsokára megérkezik. És itt a 36. év elején olyasvalami történik, amit hasztalan keresünk Shakespearenél, aki a szerelmes párt olyan csábító színekkel festette.
A szerelmesek, akik „országokat ajándékoztak csókjaikkal", házasságot kötnek, akárcsak egy szolid polgári szerelmes pár. Letronne érdeme, hogy pénzdarabok segítségével megvilágította ezt a passzust, amelynél a történetírók cserben hagynak bennünket. Antonius ezzel a házasságával a 36. évben Egyiptom királyává lesz.

Hogyan jutott Antonius és Cleopatra erre az elhatározásra? Mi a jelentősége ennek a sajátságos eseménynek? Micsoda alkudozások előzték meg ezt az esküvőt? Aligha tehetjük föl, hogy az elhatározás egyik napról a másikra született meg. Az előkészítő lépések adatainak teljes hiányából csak azt következtethetjük, hogy az előkészületek egészen titokban történtek. Egyéb körülmények is sajátságos világításba állítják az esküvőt. Antonius nem utasítja el Octaviát, a 36. évtől kezdve tehát két felesége van. Esküvőjét nem Alexandriában ünnepli, jövendőbeli királysága fővárosában, hanem Antiochiában. Föltűnően igyekszik titokban tartani dolgát, és nem veszi föl az egyiptomi királyi nevet.
Az egyiptomi pénzekre rávereti ugyan arca mását, de alá csak a latin imperator görög fordítását íratja és a triumviri címet. Aztán esküvője után nyomban elhagyja feleségét, hogy elutazzék Perzsiába. Antoniusnak nyilvánvalóan nagyon komoly okai lehettek erre a furcsa viselkedésre, és mert forrásadataink nincsenek, kénytelenek vagyunk föltevés segítségével nyomába férkőzni. Diótól tudjuk - és az ő adatát annak a kornak egész története igazolja - hogy Cleopatra uralma egyáltalán nem volt népszerű Egyiptomban. Cleopatrának mindig tartania kel-lett palotaforradalmaktól, amelyek olyan nagy szerepet játszottak az utolsó Ptolomaeusok történetében.

Meglehet, hogy Antoniusra és légióira akart támaszkodni és úgy vélte, hogy ezzel megmentette uralmát a hárem-összeesküvésektől. Ezzel a szándékkal hívta meg 40-ben Antonius! Alexandriába, hogy a házasságot fölajánlja neki, amely aztán a 36. évben meg is történt. De Antonius, ha a királynő csábítási művészete fogott is rajta, nem volt meggyőződve mindazokról az érvekről, amelyeket a különös terv érdekében fölvonultatott. A politikai zavarok is nemsokára Itáliába hívták, és a nagy perzsiai hódítás terve is teljesen lefoglalta. Cleopatra azonban nem csüggedt el. Körül vette a triumvirt titkos ágensekkel és kémekkel, tovább levelezett vele és várta az alkalmat, hogy megint megtehesse ajánlatát Antoniusnak. Végül sikerült is terve, a perzsiai hadjárat miatt.
Antoniusnak a hadjárat előkészületeinél az utolsó polgárháború okozta gazdasági válság volt a legnagyobb baja. Afféle általános csőd az egész birodalomban elállította az arany és ezüst forgalmát, megsemmisítette a köz és magán-hitelt és rettentően devalvált minden értéket. Antoniusnak nem volt pénze: erre vallanak már azok a pénzdarabok is, amelyeket ebben az időben veretett, és amelyek csaknem mind kisebb értékűek. Egyiptom pedig gazdag volt, királyi udvarában az egész Földközi-tenger környékének egyetlen nagy arany-ezüst kincseskamrája, amelyet Róma még ki nem fosztott.

És mert tizenhat légióval benyomulni Perzsia belsejébe veszedelmes merészség lett volna, mikor a katonák rendszeres fizetésére nem volt együtt elég pénz, Antonius bizonyára úgy gondolkozott, hogy a Ptolomaeusok kincse megér egy esküvőt. Cleopatra ajánlataiba tehát azzal a szándékkal egyezett bele, hogy a gazdag királynőtől annyi pénzt fog kölcsönözni, amennyivel a hódítás költségeit jórészben fedezheti. De akárhogy erősködik sok mai történetíró, Itáliában még nem veszett gyökere a köztársasági hagyománynak.
Antonius jól tudta, hogy egy külföldi királynővel való nász nem olyan kisegítő eszköz, amellyel a római köztársaság megszemélyesítője élhetett. Egész Itália őrültnek vagy gonosztevőnek tartotta volna, ha közre adta volna azt a szándékát, hogy Egyiptom királyává akar lenni. Emiatt el akarta palástolni cselekedetének igazi jelentőségét: nem taszította el magától Octaviát, egy szíriai városban tartotta esküvőjét és a pénzek fölírásán mellőzte az Egyiptom királya címet.
Antonius frigyét is Antonius és Cleopatra szövetkezésének tekinteném, egyúttal azonban ama belső ellenmondás fölütközésének, amelybe Antonius keleti politikájával keveredett. Egyiptom királyává lett, de a nyilvánosság előtt nem akarta ezt beismerni. Amellett mégis az volt a szándéka, hogy ezzel a be nem vallott királyságával folyósítja az egyiptomi pénzt egy olyan háborúra, amelynek egész dicsőségét és minden nyereségét ő akarta lefölözni, mint római hivatalnok.

A perzsiai hadjárat 36 tavaszán kezdődött és Itáliában Octavianus és pártja aggódva figyelte. Octavianus és hívei egész nyáron át nyilvános nagy áldozatokat mutattak be az isteneknek, hogy a háború szerencsésen végződjék. De szívükben Crassus sorsát kívánták a hadseregnek. Ha Antonius diadalmasan tér meg, ura lesz a helyzetnek, és Octavianus hátra szorul mögötte. A hazafias kívánságok csak félig teljesedtek. Antonius szerencsésebb volt Crassusnál, megmenekült a pusztulástól, amelyet a parthusok akartak rámérni, de Perzsiát nem tudta meghódítani.
A médiai főváros hosszadalmas ostroma után kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást anélkül, hogy az igazi parthus területre benyomult volna. A háború egyetlen világos elbeszélése, Plutarchosé, nagyon kurta szavú, nem tudunk belőle biztos ítéletet mondani arról, hogy Caesar maga is megcsalódott-e a parthus hadak erőviszonyairól, vagy pedig Antonius nem valósította meg helyesen a haditervét?

romaikor_kep



A kortársak, mint rendesen, a kudarchoz tartották magukat és nemsokára elmélkedni kezdtek a kudarc okairól. Octavianus sokkal inkább köszönhette a parthusoknak azt, hogy Augustus-szá vált, mint a maga zsenialitásának. Antonius számára a perzsiai visszavonulás ugyanazt jelentette, mint Napóleon számára az oroszországi: a vég kezdetét. Keleti tekintélyén akkora csorba esett, hogy a Szicíliából elűzött Sextus Pompeius a 35-be forduló télen fölkelést tudott támasztani ellene Kis-Ázsiában, és alkudozásokat kezdhetett Armenia, Pontus és a parthus birodalom királyaival. Antonius hamar leszámolt ellenfelével, de megértette, hogy régi tekintélyét csak akkor nyerheti vissza, ha kudarcát fényes sikerrel eltörli. Szerencsétlenségre a politikájában támadt rés, amelyet eredeti ellenmondása ütött rajta, kezdett tágulni és kezdte állását megingatni.
Octavianus először mintha nem akarta volna kihasználni kollegája balsikerét, sőt úgy mutatta, hogy a legjobb szándék vezeti, még csapatokkal is kisegítette, hogy a seregében támadt hiányokat pótolja. De e csapatok vezetésével nem egy tapasztalt hadvezért bízott meg, hanem nővérét, Octaviát, Antonius feleségét. Ezzel az ügyes fogással próbálta színvallásra bírni Antoniust, hogy melyiket tartja igazi feleségének és az elé a választás elé állította, hogy vagy Cleopatra mellett nyilatkozik és ezzel királynak vallja magát, vagy pedig a Kelet előtt, amely őt a királynő férjének tekintette, Octaviát mint jogos hitvesét fogadja, és így nyíltan szakít Egyiptommal. A kérdés azért is sürgős volt, mert Cleopatra most már erősen hangoztatta igényeit. Plutarchos a következőket mondja erre vonatkozóan:

„Mikor Cleopatra észrevette, hogy Octavia vitássá teszi majd Antonius szíve hajlandóságát ... a legtüzesebb szenvedélyt mímelte iránta és addig bőjtőlt, míg egyre jobban megsoványodott. Antonius, ahányszor meglátogatta, csöndes elhidegedést olvasott ki szemeiből, és mikor elment, Cleopatra tekintete néma fájdalommal szögeződött a padlóra. Sokszor könnyekben tört ki, de könnyeit hamar fölszárította és eltitkolta, mintha rejteni akarná fájdalmát Antonius elöl. Ezzel az eszközzel különösen olyankor élt, amikor megtudta, hogy Antonius el akar távozni Szíriából és egyezséget akar kötni Media királyával.
A mindig készen álló hízelgők sűrűén szemére vetették Antoniusnak keményszívüségét és érzéketlen voltát, hogy egy asszonyt, aki egészen odáig van érte, így enged belepusztulni fájdalmaiba . . . Antonius végre meghatódott vagy legalább is félig kénytelenül engedett, és mert attól is tartott, hogy Cleopatra komolyan kárt talál tenni magában, azonnal visszatért Alexandriába és a médiai utazást tavaszra halasztotta, bár tudomására jutott, hogy a parthus birodalmat éppen politikai viszályok tépték.“

Ennek az elbeszélésnek egyes részletei maguktól értetődnek. Az asszonyok nem játszanának és azelőtt sem játszottak volna akkora szerepet a politikában, ha könnyeiknek és mosolyuknak nem lett volna meg igen sokszor az a titokzatos hatalmuk, hogy az észokokat támogassák - sokszor pótolják - még államférfiakkal szemben is. Egyébként Antoniust olyan természetűnek ismerték, akit asszonyi befolyás hamar levesz a lábáról, és nincs mit csodálni, hogy az okos számításnak olyan mestere, mint Cleopatra, akinek befolyása napról-napra erősödött, ilyen eszközökkel élt. De a romantikus részletek közt, amelyekkel Plutarchos elbeszélését tarkítja, akadunk egy passzusra, amelyből az derül ki, hogy a királynő igyekezett kihasználni az első perzsiai hadjárat kudarcát.
A médiai utazás egy második invázió tervével volt összefüggésben, amelyre Antonius készült. Cleopatra ez utazás és a második hadjárat oppoziciójával és egyúttal féltékenysége kimutatásával annyira vitte Antoniust, hogy a triumvir nyíltan férjének vallotta magát és szakított Rómával. Még a 36. évben megelégedett egy majdnem titkos eljegyzéssel is, mert többet nem tudott elérni, de elég éles szemű volt annak az előrelátásához, hogy Antonius Perzsia meg-hódítása után ezt a szövetséget megszegi és Egyiptom rovására megint összebékül Octavianus-szal, ha előbb Egyiptom jogos uralkodójának nem vallja magát és Octaviától el nem válik.

Az alkalom kedvezett Cleopatra terveinek. Frigyükből több gyermek sarjadt. Antonius kudarca után nem hihette már olyan föltétlenül Caesar terveinek sikerét. Egy új egyiptomi dinasztia alapítása volt akkora cselekedet, mint Perzsia meghódítása. És Antonius most elkezd tétovázni a két terv között: hol Caesar nagy gondolata nyűgözi le, hogy hódítsa meg Perzsiát és ezzel váljék a római birodalom első emberévé, hol meg az jár eszében, hogy új dinasztiát alapít, új nagyegyiptomi birodalmat. Királyi méltóságának fénye, amely Egyiptomban körül ragyogta, a Ptolomaeusok udvarának kincse és fényűzése lényegesen csökkenthétté szemében a római birodalom vezető pozíciójának értékét, amelyért pedig olyan keményen harcolt. Mit jelentett ez a pozíció a Ptolomaeusok királyságával szemben, kivált, ha ez a királyság majd a perzsa birodalom uralmával kapcsolódik?

Antonius így egyre jobban belekuszálódott ellenmondó római-egyiptomi politikájának hálójába. Egyrészt Cleopatra igényei sokasodnak, másrészt ő maga is egyre erősebben tétovázik a két politikai lehetőség között. Először egyiptomi király és egyúttal római helytartó akart lenni, hogy meghódíthassa Perzsiát. Most az eszközök belső ellenmondása átragad a célra is: Nagy Egyiptomot akar alapítani és egyúttal alá akarja vetni Perzsiát. Az új parthus hadjárat idejét a 33. évre tűzi ki, de a 34. év őszén nagyon fontos állami ténykedéssel előzi meg: „az alexandriai ajándékozás“-sal, a legnagyobb engedménnyel, amelyet a királynő igényeinek és az egyiptomi politikának tehetett. Plutarchos erről a következőket mondja (64):

„Mérhetetlen embertömeg előtt, amely betöltötte a Gymnasiont, arany széken trónolva Cleopatra mellett ezüstös emelvényen, Cleopatrát Egyiptom, Cyprus, Afrika és Coelesiria királynőjévé nevezte ki Caesarionnal együtt, akit Caesar fiának tekintettek. Azután a gyermekeket, akikkel Cleopatra ajándékozta meg, fölruházta a „királyok királya" címmel, Alexandrosnak Armeniát, Mediát és a még meghódítandó parthus birodalmát ajándékozta. Második fia, Ptolomaeus pedig Föníciát, Szíriát és Ciliciát kapta meg. Mind a kettőjüket bemutatta a népnek: Alexandrost médiai öltözetben, fején tiara és a cidaris nevű hegyes süveg, mint a médiai és armeniai királyok kitüntetései. Ptolomaeust hosszú, leomló köpenyben és papucsban, diadém koszorúzta süveggel - Nagy Sándor utódjainak öltözetében.

Ettől a naptól kezdve Cleopatra csak Isis öltözetében mutatkozott a nyilvánosság előtt, és audienciákat adott a népnek, mint új Isis". A Plntarchos leírásában van néhány kisebb tévedés, de nagyjában megfelel a tényeknek. Antonius a római birodalom rovására új nagy-egyiptomi birodalmat alkotott és fölosztotta Cleopatra és tulajdon gyermekéi közt. Eljegyzését még nem merte nyíltan megváltani és a nyilvánosság előtt még nem merte az egyiptomi király címét viselni, de már beleegyezett abba, hogy a római szenátusnak küldjék meg az „alexandriai ajándékozások” hivatalos másolatát, hogy az új államot a köztársaság is elismerje.

Antonius ezeket az engedményeket először talán csak provizóriumnak tekintette, amellyel legyőzheti Cleopatra ellenkezését a második perzsiai háború iránt, és azt remélte, hogy a háború után fölléphet a királynő igényei ellen, egyelőre azonban ajándékozásait mint prokonzuli intézkedést elismertetheti a szenátussal. Hiszen gyakran megtörtént, hogy prokonzulok a pártul fogott vagy védelmezett államoknak területeket osztottak, még ha a római területi birtok rovására is. De Antonius számításai az egyszer nem váltak be.
A 33. esztendőben, amíg ő a második hadjárat előkészítésén dolgozott Armeniában fokozott buzgósággal, Rómában élénk tiltakozások estek az „alexandriai ajándékozások ellen. Itália megismerte jelentőségüket, ha már Antonins különös viszonya Cleopatrával, az őrületes szenvedélyéről szállongó hírek, Octaviával szemben való kétes viselkedése nagy ellenkezéssel jártak, most az ajándékozások nagy aránya miatt mindenki fölháborodott, és a nép ellenkezése olyan elemi erővel tört ki, hogy azok a szenátorok, akiknek Antonius intézkedéseit hivatalosan ismertetniük kellett, nem mertek rá vállalkozni.
A fölindulás még erősebb lett, amikor Octavianus népszerűség vadászatból is, meg azért is, hogy az új perzsiai háborút megakadályozza, erélyes támadást intézett Antonius keleti politikája ellen, miközben Antoniust magát kímélte ugyan, de annál hevesebben kirontott Cleopatra és Caesarion ellen.

Az egyiptomi királynő nemsokára a leggyűlöletesebb személy volt Rómában és egész Itáliában. Antonius először közönyösen vette a dolgot és lóhátról beszélt, de hamarosan belátta, hogy az új mozgalom nagyon veszedelmes helyzetbe sodorhatja. Hogy az állami tényt, amelyet ő Alexandriában olyan nagy ünnepélyességgel vitt végbe egész Kelet szeme láttára, és amely egész keleti politikájára alapvető volt, Róma nem helyeselte mindenben, azt annak a félelemnek tulajdoníthatta, amelyet iránta éreztek. De ennyiben marad-e a dolog, ha a második perzsiai hadjárattal nem lesz szerencséje?

A perzsiai vállalkozás kudarca esetén az új nagyegyiptomi birodalommal vigasztalta volna magát, de ha Róma már most nem akarta elismerni ezt a birodalmat, Antonius egyáltalán nem remélhette, hogy egy perzsiai kudarc után el fogja ismerni. Politikájának számításbeli hibája most is kiütközött. A 33. év második felében arra a meggyőződésre jutott, hogy föl kell hagynia a perzsa háború előkészületeivel, először végét kell vetnie Octavianus aknamunkájának és az ő egyiptomi politikája ellen indított egész mozgalomnak, és el kell ismertetnie Rómával alexandriai intézkedéseit!

Véleményem szerint csak Antonius ilyen megfontolásainak föltételezése magyarázhatja meg, hogyan történhetett az, hogy Antonius a 33. év második felében hirtelen abbahagyta a parthus birodalom ellen való készülődéseit, seregét sebtében az Aegei-tenger partvidékére vezette, Kisázsia királyait és kisfejedelmeit Ephesusba parancsolta és Cleopatrát is odarendelte. Ezzel a nagy katonai tüntetéssel meg akarta félemlíteni a szenátust, Octavianus pártját és az egész Itáliát, és végét akarta vetni az alexandriai donáció okozta viszálynak. De a döntő pillanatban megint megakadályozta politikájának benső ellenmondása abban, hogy a szenátusnak nyíltan bevallja: neki mindenekfölött az ajándékozások jóváhagyása kell. Ehelyett azt állította, hogy az államot meg akarja szabadítani Octavianus zsarnokságától és a köztársasági alkotmányt helyre akarja állítani. Mikor aztán mindezek az ellentétek kiélesedtek és a 32. év elején szakításra került a sor, a jelentősebb polgárok általában Antonius pártjára szegődtek és tömegesen mentek Ephesusba.

Az ősi nemesi családból származó Antonius, aki kiváló had-vezérnek és jeles szónoknak bizonyult, minden hibája mellett is több bizalmat gerjesztett, mint a fiatal Octavianus, aki mindent nevelő apja nevének köszönhetett és addig csak meggondolatlan, könyörtelen, korlátot nem tudó ambíciót mutatott. A közvélemény, mikor az alexandriai donációk ellen vallott színt, inkább Cleopatra ellen volt elkeseredve, mint Antonius ellen, és Antoniusnak csak néhány, kijelentést kellett tennie a köztársaság javára és a felső osztályok rokonszenve megint az övé volt. Senki sem akarta hinni, hogy Antonius valaha is föláldozná Róma ügyét az egyiptomi érdekeknek.
Akik Itáliából Antoniushoz utaztak és átélték a közvélemény viharzását az ő egyiptomi politikája ellen, mindenesetre úgy vélekedtek, hogy Antonius hibát követett el és hogy szükségszerűen szakítani fog eddigi politikájával és Cleopatrával. Az egyiptomi királynőt sokkal jobban gyűlölték Itáliában, hogysem a közvéleményt kevesebbel is meg lehetett volna nyugtatni, mint félreérthetetlen szakítással. De amilyen bizalommal a triumvir államférfim belátása iránt voltak, mindenki azt hitte, Antonius be fogja látni, mennyire szükséges ez a szakítás.

Elképzelhetjük tehát az „emigránsok" csodálkozását, amikor Ephesusban Cleopatrát nem az ásziai királyok és kis fejedelmek nyüzsgő so-kaságában találták, hanem a legfőbb polcon, közvetlenül Antonius mellett, akinek épp úgy tanácsokat osztogatott, mint mindenki másnak, és a szolgálatkész római szenátorokat is dirigálni tudta. Cleopatra mindig igyekezett barátokat és híveket szerezni Antonius római környezetében, a mindenható aranyat állítva szolgálatába. Tudjuk, hogy egy homályos származású szenátort, bizonyos Caius Oviniust a királyi műhelyek vezetőjévé nevezett ki, és föltételezhetjük, hogy Ephesusban csakúgy nyüzsögtek az olyan rómaiak, akik Cleopatrát úrnőjüknek és parancsolójuknak tisztelték és mint római quiritek annyira süllyedtek, hogy királynőnek szólították.
Kezdetben az emigránsok mégis azt hitték, Antonius csak azért huny szemet e szomorú dolgok előtt, mert Dáliától messze van és érzi helyzetének veszedelmes voltát. Akadt köztük egy igen jelentős férfiú is: L. Domitius Aenobarbus, aki Antonius környezetében a legtekintélyesebb Egyiptom-ellenes rómaiak szószólója lett és magára vállalta, hogy Cleopatrát hazaküldeti Antonius-szal.

Ez a hazaküldetés kiütötte volna Antonius ellenfeleinek kezéből az egyetlen veszedelmes fegyvert, meghazudtolta volna minden rágalmukat, és a nemzet bizalmának visszatérésével Antonius helyzete újra megerősödött volna. De Domitius - hasztalan volt személyének minden súlya, nézeteinek késégtelen őszintesége és meleg buzgalma, amellyel megvalósításukon dolgozott - legyőzhetetlen ellenállásra akadt. Cleopatra előre látta, hogy Antonius behódol az Egyiptom-ellenes pártnak, ha ö elmarad tőle, hogy a párt az ő rovására összebékítené Octavianus-szal és visszavonatná az alexandriai donációkat, hogy az ellenfeleinek ezt a sérelmét megszüntesse. De Cleopatra nemcsak a pozíciójából nem akart tágítani, hanem a kibékülés útját is el akarta vágni és Antoniustól kicsikarni az Octaviától való elválást. Elkeseredett harcra került a sor.
Egyszer már úgy látszott, mintha Domitius győzött volna. Antonius már kiadta a parancsot Cleopatrának, hogy térjen vissza országába. De Cleopatra megint diadalmaskodott az arany bűvös szerével. Nagy összeg pénzzel meg tudta vesztegetni Antonius környezetének egyik tisztjét, Canidiust, Antonius legbensőbb bizalmasát, és az utolsó percben fölülkerekedett. Ephesusban maradt tehát, Antonius környezetének egyik pártjára támaszkodva, amelynek Canidius volt a feje, és amely harcban volt Domitius Aenobarbus nemzetirómai pártjával. Ebben megint az eredeti ellenmondás egyik következménye ütközött föl. A két párt Antonius és Octavia válása miatt, amely kérdésben a két irányzat a legjobban eltért egymástól, nemsokára tüzes harcot vívott.

Cleopatra pártja azzal akarta az egyiptomi birodalom fönnállását biztosítani, hogy az egyiptomi királynő és a triumvir viszonyát a lehető legszorosabbra vonta, és ezért a váláson dolgozott, amely a két triumvir teljes szakítását jelentette. A római párt viszont össze akarta békíteni Antoniust Octavianus-szal és mindenáron meg akarta akadályozni azt a lépést, amely hadüzenetet jelentett volna, mert Cleopatra diadalára előbb-utóbb háborúnak kellett következnie, és Octavianus nem mulasztotta volna el a legkedvezőbb alkalmat, amely neki kínálkozott, hogy rajta üssön.
Antonius hosszas tétovázás után 32 tavaszán valamennyi barátját bizalmas megbeszélésre hívta össze Görögországba és elébük terjesztette a kérdést. Heves vita kerekedett és most a Cleopatra pártja győzött. Antonius elküldte Rómába a válólevelet és mintha attól félt volna, hogy cselekedete rossz hatással lesz a katonákra, nyomban beszédet mondott, amelyben megígérte, hogy a kivívott diadal után két hónappal helyreállítja a köztársasági alkotmányt. Ez a döntés azután csakugyan háborút idézett föl. Octavianus pártja először dühös szidalmakkal vonult Antonius ellen, megvádolta, hogy Cleopatrát Róma királynőjének akarja megtenni, hírét terjesztette, hogy, Antonius megháborodott elméjében, hadüzenetre kényszerítette a szenátust és a 32. év második felében mozgósította a hajóhadat és a szárazföldi sereget.
Antonius flottájával, tizenkilenc légiónyi szárazföldi sereggel, az ázsiai uralkodókkal és csapataikkal Görögországba ment. A két sereg 31 tavaszán az actiumi öbölnél egymásnak szemben táborozott, épp úgy a két flotta is egymás szeme előtt ringatózott. Antoniusé az actiumi öbölben, Octavianusé a közel Comaro-öbölben. De a rettentő összecsapás, amelytől az egész világ rettegett és melybe az egyik seregnek bele kellett pusztulnia, sokáig halasztódott. Mind a két ellenfél szinte teljes tétlenségben mulasztotta a tavaszt és a nyár egy részét. Apróbb csatározások estek mindössze, úgy, hogy az antik történetírók nem is tudják tisztán átlátni a helyzetet.

romaikor_kep



A határozatlanság éppen azon a részen volt a legnagyobb, amely részről kemény, támadást vártak volna. Antonius nagyobb haderővel rendelkezett, hadvezért tekintélye is nagyobb volt, a háborút is ő okozta. Vájjon miért nem követte mesterének, Caesarnak gyönyörű példáját, aki mindig azon volt, hogy a polgárháborúknak lehető gyorsan végét vesse? Hiszen Philippinél olyan energiával támadott, amely méltó volt Caesaréhoz, - micsoda titokzatos erő bénította most akaratát és gátolta a vakmerő cselekvésben? Hónapok múltak és Octavianus csak lesben állt ellenfele előtt, aki nem mozdult.
Octavianus, mikor a várt támadás mindig elmaradt, hadicselre gondolt. És íme, augusztus végén megjelenik Antonius pártjának két vezető férfia, Dellius és Domitius Aenobarbus, azzal, hogy előbbi uruk ügyével szakítottak. Sajátságos híreket hoztak: Antonius intézkedett, hogy seregével Egyiptomba futhasson, igazi ütközet nélkül. Mindössze tengeri csatát akar, hogy futását palástolhassa, mert mindenáron haza akar térni Cleopatrával Egyiptomba. Ezt a rendkívül fontos adatot Diónál olvassuk. Egyik passzusánál (L 23) azt mondja, hogy Octavianust „Dellius és mások fölvilágosították az ellenség szándékairól, egy másik helyen pedig azt, hogy „Octavianus szabad átvonulást akart engedni az ellenségnek, hogy aztán, mikor már megkezdte a futást, hátba támadja. Úgy remélte, hogy hajói gyorsasága miatt könnyen utol érheti, és Antonius nyilvánvaló futása arra fogja bírni katonáit, hogy harc nélkül megadják magukat." Dió hozzáteszi, hogy Octavianust erről a szándékáról lebeszélte Agrippa, aki attól félt, hogy ha az ellenség minden vitorláját fölvonja, nem érhetik utói.

Agrippa és Octavianus tanácskozásainak nem lett volna értelmük, ha Dellius nem biztosította volna Octavianust, hogy Antonius egyáltalán nem akarja őt megtámadni, neki az a fontos, hogy megmenekülhessen. Ezt Julien de la Graviére tengernagy és Kromayer meggyőzően kimutatták. De miért akart Antonius, akinek szárazföldi és tengeri hadereje jóval nagyobb volt, mint ellenfeléé, harc nélkül odább állni? Dió, akinek az egész actiumi hadjárat rejtély maradt, és aki leírásában a legfontosabb tényeket értéktelen apróságokkal keveri, fölvilágosít arról, hogy a futás tervét Cleopatra tanácsolta (L 15.):
„Az előadott különböző javaslatok közül végül is Cleopatra tanácsát fogadták el, amely szerint a legveszedelmesebb pontokon helyőrségeket hagynak, míg a többi csapat követni fogja őt és Antoniust Egyiptomba."

Ez az adat első pillanatra egyáltalán nem látszik valószínűnek, mert az előző évben Cleopatra kergette Antoniust a háborúba. Valódiságáról nem is győződhetnénk meg, ha ezt a változást kielégítő módon ki nem tudnánk magyarázni. Ahhoz a kérdéshez értünk: hogyan történt, hogy Cleopatra a 31. évben igyekezett megakadályozni a harc folytatását?

Cleopatra azért dolgozott Antonius és Octavia válásán, hogy az egyiptomi kérdésben Antonius színt valljon és az alexandriai donációkat semmiképp vissza ne szívhassa. De mikor ezt a célját elérte, mi érdeke volt még a háború folytatásában? Mindig azt kell szemünk előtt tartanunk, hogy Cleopatra politikája, afféle asszonyi imperializmus, olyan csodálatos előfeltételeken és kombinációkon nyugodott - az antik világnak abban a szétbomlásában nem lehetett másképp - hogy tulajdonképp minden szíre-szóra meg kellett reszketnie. Ha már a fegyveres hatalommal alapított birodalmak is olyan könnyen összeomlottak, akkor nagyon törékeny alkotásnak láthatta az egyiptomi birodalmat, amelynek az ö bájai és Antoniusszal való személyes viszonya a pillérjei. Akármivel végződött légyen a háború, kétessé tehette az ő uralmát.
Nyilvánvaló volt, hogy Antonius kudarca esetén az egyiptomi birodalom a triumvir hatalmának romjai alá kerülne. Ha azonban Antonius leverné Octavianust, akkor urává válna a birodalomnak és nem lenne szüksége az egyiptomi szövetségre, sőt kénytelen lenne visszatérni Itáliába és Rómába. Ellenállhatna-e római környezetének, amelyben Cleopatrának olyan kevés önzetlen barátja van, a katonák lelkesedésének, Itália és a szenátus kéréseinek? A vereség tehát Antonius vesztét jelentené, a győzelem azonban a római párt diadalát és Cleopatrának az egyiktől épp úgy tartania kellett, mint a másiktól. Ha azonban rá tudja venni Antoniust arra, hogy seregével vonuljon vissza Egyiptomba, ütközet nélkül, akkor Octavianus aligha merészkedik megtámadni őket és harminc légiójukat Egyiptomban. Antonius tehát teljes mértékben átveheti Egyiptom uralmát és nyeregbe emelheti az új dinasztiát. Itáliát és az európai tartományokat ráhagyhatja a szenátusra, vagy ha akarja, át is veheti.

Annak a példátlan zűrzavarnak, amely a római hódító hadjáratok révén az antik világon elhatalmasodott, legékesebb példája az a körülmény, hogy egy, nő fejébe vehette, hogy csábító fogásaival előidézi a római világbirodalom föl-osztását, elveszi legszebb tartományait és egy új dinasztia alatt álló Nagy Egyiptomba kebelezi. Az a birodalom, amelyet Róma két évszázadon át véres harcok árán összepántolt, mintha egészen egy asszony kezére jutott volna. Tervének megvalósulása elé azonban egy akadály meredt. A római pártnak mindenáron arra kellett törnie, hogy Antonius vagy béküljön ki Octavianus-szal, vagy semmisítse meg. Terveinek befellegzett, ha Cleopatra jelszava - se béke, se háború! - győz. Domitiusnak és barátjainak Itáliában volt a birtokuk és családjuk.
Abban az államban akartak élni és szerepelni, amelyet őseik alapítottak. Ha elszánták is magukat, hogy néhány évet a provinciákban töltsenek, csak azért tették, hogy aztán vagyonban és hatalomban megnövekedve térjenek vissza Itáliába. De ha Antonius ráhagyja Itáliát Octavianusra, mi lesz az ő helyzetük, ha egyszer az ő kedvéért összetűztek Octavianus-szal? Abba a kényszerítő helyzetbe kerültek volna, hogy bocsánatot könyörögjenek Octavianustól, ha vissza akarnak térni Itáliába, vagy pedig a királyi műhelyek vezetőjének, Oviniusnak példájára az alexandriai udvarnál próbáljanak egzisztenciát teremteni heréitek és udvaroncok között.

Ez a nehézség megmagyarázza a háború történetének leghomályosabb részeit, mindenek-előtt Antonius és Cleopatra viszályát, amely egy időben elkeseredett dühhé fokozódott - Plinius adata szerint Antonius néhányszor attól tartott, hogy a királynő megmérgezte. Ez az adat természetesen nem igen fér meg a szerelmi idillel, amelyet az antik írók képzelete varázsolt elénk, de annál jobban illik ahhoz a politikai érdekharchoz, amelyet megrajzolni próbáltunk. Az egyiptomi visszavonulás Antonius részéről római barátjainak elárulását, az Itáliáról való lemondást és azt az elhatározást jelentette, hogy Keleten nyilvánosan mint Nagy Sándor akar föllépni.
Antoniusban, aki mögött húsz forradalmi esztendő volt, buzgott még annyi római érzés, hogy ilyen gonosz vagy őrületes tervtől visszadöbbenjen. Vájjon csakugyan lehetséges volt, hogy a légiókat, itáliai tisztek itáliai katonáit még ha mindjárt a legragyogóbb ígéretekkel is Egyiptomba vigyék, egy keleti monarchia testőrségének? Fontos volna tudnunk, hogy milyen eszközökkel próbálta Cleopatra eloszlatni Antonius aggodalmait. Hosszú, nehéz küzdelem volt, és az egyiptomi nő bizonyára nem győzött volna a végén, ha Antonius! meg nem viselték volna az esztendők, a nagy erőfeszítések és harcok és kicsapongó életmódja, öt is megőrülték végül a kor borzalmas politikai küzdelmei.
Az erős munka és a könnyelmű érzékiség kikezdte életerejét. A gyógyíthatatlan ellentétek örök súrlódása, amely ellentétek kezdettől fogva bomlasztották politikáját, fölemésztette ellenálló erejét és a végén rá engedte szedetni magát Cleopatra ragyogó szofizmáival, amelyek egy, ábrándvilágba vitték, ahol a durva valóság legnehezebb problémáit játszva meg lehetett oldani.

Antonius, mikor már elszánta is magát, hogy visszatér Egyiptomba, nem merte megtenni azt, amit nyilvánvalóan meg kellett volna tennie: nem merte megvallani szándékát a környezetében levő római főuraknak és légióparancsnokoknak. Bizonyosan attól félt, hogy terve ellen a tiltakozások és megbeszélések özöne zúdulna. Cleopatra is szorongva gondolhatott arra a pillanatra, mikor a futás tervét teljesen értésükre kell majd adni, mert előre láthatta, hogy a római párt kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik majd lebeszélni róla Antoniust és bekövetkezik majd az utolsó, talán legelkeseredettebb küzdelem. Ez a félelem okozta, hogy a visszavonulást tengeri ütközettel akarták elpalástolni. Dió (L 15.) azt mondja:

„Antonius és Cleopatra, nehogy szövetségeseik megriadjanak, abban állapodtak meg, hogy sem titkon, sem nyíltan nem futnak, hanem visszavonulásukat olyanformán viszik végbe, hogy mindenki azt higgye, harcolni akarnak és a keresztüljárást még esetleges ellenállás dacára is ki akarják kényszeríteni?”

Ebből a fontos szöveg részletből kiderül, hogy Antonius és Cleopatra elejét akarták venni a terv minden megvitatásának és ellenzésének, azért titokban tartották és csak elvonulásuk után akarták bevallani, amikor már a tisztek és a legénység nem fordíthattak a történteken. Azt remélték, hogy így minden aggságoskodást legyőznek és az egész hatalmas haderőt magukkal vonszolhatják. A sajátságos ötlet és Antonius néhány előzetes intézkedése és talán a kósza szóbeszéd mégis fölkeltette az élesszemű férfiak gyanúját. Dellius és Domitius észrevette, hogy Antonius el akarja árulni Rómát és az ő ügyüket, és elhagyta.
A végzet még egyszer figyelmeztette Antoniust. De ö semmibe vette ezt a komoly intést. Ügy látszik, Cleopatra mindenható befolyása alatt csak Canidiust avatta be tervébe és azzal bízta meg, hogy futását titkolja el a sereg előtt és a. sereget vezesse utána Egyiptomba. Szeptember 2-án a harci kavarodás közepette eltűnt: Cleopatra kis hajóhadával, amelynek bíborszínű vitorláiba erős északi szél kapott, megszöktette a triumvirt Egyiptomba, hogy ott királlyá és a Ptolomaeusok utódává tegye.

Actiumot tehát törölnünk kell a nagy tengeri ütközetek sorából. Ez a színlelt harc, amelynek egyetlen célja az volt, hogy a politikai történelem egyik legsajátságosabb fondorlatát elpalástolja, döntés nélkül fejeződött be. Plutarchos adatai szerint Antonius hajói este jó állapotban tértek vissza az öbölbe és Octavianus hét álló nap hasztalan próbálta megadásra bírnia szárazföldi sereget és a hajóhadat azzal, hogy tudtukra adta Antonius futását. A katonák nem akarták elhinni neki és azt mondták, Antoniusnak bizonyára megvolt a maga oka a távozásra és hamarosan vissza is fog térni. Még mindig olyan vakon bíztak vezérükhöz, hogy Canidius nem merte megvallani az igazat annak a hadseregnek, amely még mindig olyan félelmetes hatalom volt. De ez a kitartó hűség már nem tudta föltartóztatni azt az átalakulást, amely a katonák nagy tömegénél mégis csak megtörtént, mikor hét nap múlva a hitetleneket is meggyőzte a súlyos valóság.
Antonius és Cleopatra nem számolt a nemzeti érzésnek ezzel a hatalmas kitörésével és ez a tévedés okozta igazában vesztüket. A népnek durva, tudatlan, de Róma nagy nemzeti hagyományaihoz ragaszkodó fiai előtt a királynővel való megfutamodás árulónak bélyegezte vezérüket. Dühös fölháborodás vihara kergette Octavianus karjaiba ezeket a légiókat. És még hevesebben nyilatkozott meg a nép haragja Itáliában. Az általános gyűlölet most már nem is tett különbséget Antonius és Cleopatra közt. A nép azt kívánta, hogy mind a két szerelmes halállal bűnhődjék aljasságáért és Egyiptomot kebelezzék be a birodalomba. Octavianus pedig, akit most már a gondviselés férfiúnak tekintettek, annál magasabbra emelkedett egész Itália csodálatában.

Az óvatos Octavianus az utóbbi időkben szorongó nyugtalansággal nézte, hogyan romlik-bomlik Antonius hatalma, amelynek romjai befödték egész Keletet. Aggódását azonban nem-sokára örvendező csodálkozás oszlatta el. Actium után egyre jobban ünnepelték, mint a Capitolium dicsőséges szabaditóját. Ebbe a szerepbe nem talált belé azonnal, mert az ütközet után még sem ő, sem Agrippa, sem barátai nem sejtették a történtek igazi jelentőségét. De ez a nagyon dicséretes, szerény tartózkodás nemsokára megszűnt. Senki Octavianusnál jobban nem értett ahhoz a fogáshoz - a pártok és egyes politikusok kedvelt eszköze a nagy tömeg megtévesztésére - amely a legyőzött nehézségeket lehetőleg nagyítja, hogy minél magasabbra srófolhassa ama pártok vagy személyek érdemét, akik le tudták őket győzni. Ha egyszer Octavianus és pártja is olyan nehezen értette meg az eseményeket, amelyekben pedig ők maguk is szerepet játszottak, könnyen megérthetjük, hogy kortársaik, akik csak messziről szemlélték őket, egyáltalán nem látták meg a tények állását.
A győzők kihasználták ezt a körülményt, hogy a toll embereinek segítségével, akik mindig részesek az ilyen történelmi hamisításokban, az actiumi hősiesség meséjét világgá adják. Így született meg az actiumi ütközet képe és mindenekfölött azé a három személyé, akik az előtérben állnak: Cleopatráé, aki meg akarja hódítani Rómát, keleti emberek raját akarja rászabadítani Itáliára, a büszke szenátorokat silány eunuchokká akarja alacsonyítani, - Antoniusé, aki áldozatává lett a királynő szerelmi művészetének, akinek az agyát Cleopatra varázsitalokkal borítja ködbe és aki hadseregét és nevét e becstelen tervek szolgálatába bocsátja, - és Octavianusé, a büszke hősé, aki bátran szembeszáll a félelmetes szövetségesekkel és megmenti Rómát a keleti szolgaság sorsától.

Octavianusnak azonban sokkal csekélyebbek voltak az érdemei. Mint tétlen szemtanú nézte végig az első katasztrófát, amelyet az orientalizmus és az ősi itáliai hagyományok harca előidézett. Ebből a szempontból a háborúnak nagy jelentősége van. De Octavianus - hasztalan volt minden szellemi ereje - nem tudta helyesen megítélni. Mikor mérhetetlen egyiptomi zsákmányával visszatért Rómába, bizonyára nem sejtette, hogy ez a harc új alakban megint ki fog törni az egész birodalomban és hogy azon a hosszú időn át, amelyet ő az emberi nagyság ormán mint princeps, mint a háborús viharokból megmenekült nagy köztársaság legfőbb polgára, elnöke még megér, az ő tulajdon házát, családját sem fogja megkímélni és keserű fájdalmakat, súlyos csapásokat fog mérni rá és övéire.



Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)