A pillanat kedvezett a római pártnak. Octavianus, úgy látszott, elfogadta a neki dobott kesztyűt, és államcsínnyel Antoniust arra kényszerítette, hogy újabb és üdvösebb fenyegetéssel éljen, mert az ephesusi sereggyűjtés nem használt. De ez az új fenyegetés csak akkor lehetett üdvös, ha világos, félre nem érthető, megtámadhatatlan jele volt annak, hogy háborút kezd, nemcsak egy vetélytársának elpusztítására, hanem a köztársaság helyreállítására is.
Cleopatra jelenléte nagyon kezére járt az ellenségesek rágalmainak, retorzióinak, sértegetéseinek. Ezért végül Domitius, akit Dellius, Plancus, Titius, Silanus s minden tekintélyes római segített, majdnem meg tudta győzni a triumvirt, de a konok királynő hatalmas összeggel megvesztegette Antonius bizalmasát, Publius Canidiust, s rábírta, hogy szóljon az ő ügye mellett. Domitius és barátai nem sokáig örülhettek: mikor mind arra vártak már, hogy Cleopatra szemük láttára elhajózzék Alexandria felé, megtudták, hogy a királynő marad, Antonius megmásította akaratát. Ettől a pillanattól kezdve az a csöndes ellenségeskedés, mely Cleopatra és az Antonius kíséretében levő tekintélyesebb rómaiak közt forrongott, nyílt viszályba tört ki és a Rómából érkezettek kis szenátusában egy egyiptomi háborúspárt és egy római békepárt alakult.
Antonius legtekintélyesebb barátai, akik Ephesusba jöttek, ha mellette nyilatkoztak is a szakítás pillanatában, nem voltak éppen ellenségei Octavianusnak és nem akartak kíméletlen háborút. Sőt inkább azon voltak, hogy rövidesen hazatérhessenek Itáliába és nyugodtan élvezhessék továbbra is megszerzett nagyságukat. A vetélytársak újabb, harmadik összebékülését kívánták és remélték, hasonlatosat a brundisiumihoz és tarentumihoz, s készek voltak föláldozni Cleopatrát a békének és a maguk ambícióinak.
Cleopatra hamarosan észrevette ezeket a szándékokat, s minden eszközét fölhasználta arra, hogy a háborút siettesse. Antonius már elhatározta, hogy felelni fog Octavianus államcsínyjére, és Görögországba vezeti hadseregét. De a királynő észrevette, hogy Octavia eltaszítása halálosan elmérgesíti majd a két sógor ellenségeskedését, és azon sürgette Antoniust, hogy küldje el felesége válólevelét Itáliába. Egyszersmind igyekezett megbontani a római pártot is, nagy összeg pénzekkel a maga és a háború pártjára vesztegetve a párt jórészét.
A római párt, mikor kitudódott, hogy Cleopatra sürgeti a válást, természetesen oltalmába vette Octaviát... Antonius ennyi ellenkező sürgetés ostroma közepette április vége felé rávétette magát arra, hogy Cleopatrával és a római szenátorokkal elutazzon Samos felé, ahonnan Görögországba fog vitorlázni, hadseregének egy részét egyelőre Ázsiában hagyva. Athénben, nagyobb közelségben Itáliához, majd végképp elhatározza, mit kelljen cselekednie. Még ingadozott a háború és béke, a többnejűség és a válás között . . .
Egészen más helyzetbe került Octavianus és a pártja. Cleopatra jelenléte a táborban mindenesetre ártott Antoniusnak, de annyi barátja volt még Itáliában, s olyan rettenetesnek tűnt a légiók és ázsiai kontingensek élén! Itália azonban konzulok nélkül maradt, és az esztendőre kijelöltek közül L. Cornelius csak június elsején lépett volna hivatalba, M. Valerius november elsején, sok hivatalnok pedig elmenekült. Lehetetlen vagy legalább is igen nehéz lett volna a szenátust, ha ugyan annak nevezhették a Rómában maradt szenátorok gyülekezetét, rábírni arra, hogy Octavianusnak törvényes megbízást adjon háborúra Antonius ellen. Ha erősen makacskodik, Vajon nem kockáztatja-e, hogy félelemből még a megmaradtak is kereket oldanak? Viszont, ha a helyzeten nem változtat, Antonius törvényes címmel marad katonái élén, mert az utódját még nem nevezték ki, Octavianusnak pedig Rómába való bevonulása óta nincs többé semmi joga katonákat vezényelni. Vajon beleegyeznének-e a katonák, hogy fegyvert viseljenek a philippii győző ellen kivált, ha nem lesz elég pénze az alkotmányos aggodalmak eloszlatására? És ezt a pénzt hogyan préselje ki Itáliából? Ha önkényesen adókat vet ki, eltörli Antonius hibáinak hatását, s fölújítja a triumvirátus rettentő emlékeit.
Végül Antonius sok pénzzel is rendelkezett és ágensei bizonyára már körül jártak Itáliában, szenátorokat és katonákat vesztegetni, váratlan pálfordulásokon dolgozni. Szóval a törvényesség tiszteletben tartása lehetetlen volt, újabb államcsíny pedig veszedelmes, miután már annyiszor megígérte, hogy helyreállítja a régi hivatalok törvényes rendjét. Szerencsére és mintegy kárpótlásul - Antonius pártjának egyenetlenségétől elütően - Octavianusban most már, amint meggondolása lassan érlelődött, ha nem is volt annyi aranya és akkora hírneve, mint vetélytársának, meg volt sok nagyon hasznos tulajdonság, amellyel meg tudta tartani az egyetértést egy hatalmas viharra szánt hajón.
Nem volt már olyan haragos, hiú és gyanakvó, mint azelőtt, türelmesebb volt, dicséretekben és jutalmakban bőkezűbb, barátaival szívesebb, úgy bánt velük, mint egyenrangúakkal, jobban hajlott mások sugallatára és így nagyobb bizalmat gerjesztett nemcsak Agrippában és Maecenasban, akiket olyan szálak fűztek hozzá, hogy árulás többé nem foghatott rajtuk, hanem újabb párthíveiben is, mint Valerius Messala Corvinusban, Lucius Arruntiusban, Statilius Taurusban. Ezek a jóbarátok bizonyára hosszasan megvitatták 32 első hónapjaiban, hogy milyen módon lehetne valamely törvényes igazolást adni Octavianus hatalmának, ami a legsürgősebb dolog volt.
Végül megegyeztek abban a gondolatban, hogy ágenseket küldenek Itália szerte - felhasználva erre a célra az első Caesar és a triumvir tömérdek veteránját - és előkészítik a városokat, hogy adják meg Octavianusnak, majd ha kéri, azt az esküt, melyet nagy közveszély idején a köztársaság biztonságának őrzésére a szenátus által meghízott magisztrátus a polgároktól követelt. Ez az eskü minden polgárt katonai fegyelem alá vetett, a magisztrátust tehát teljes hatalommal ruházta föl. Szóval arra gondoltak, hogy magával a néppel hirdettessék ki az ostromállapotot, ahogyan ma mondanánk.
Különös egy gondolat, ékesen szóló bizonysága különös helyzetüknek, bizarr alkotmányos kibúvó - mellyel soha nem éltek az előtt - arra jó, hogy új diktatúrájuk olyan színben tűnjék föl, mintha egész Itália beleegyezett volna. És ha sikerrel akartak járni, február, március, április hónapjaiban elő kellett készíteniük a lelkeket, egymásután szétküldve ágenseiket és kérő leveleiket egész Itáliában, feloszlatva minden érdeket, kigyújtva minden szenvedélyt ... A veszély sürgette őket.
Antonius kíséretében csakugyan rosszra fordultak a dolgok, ami Róma és a béke ügyét illette. Utazás közben elmérgesedtek a római és az egyiptomi párt harcai Octavia miatt: de Antonius, akin Cleopatra egyre nagyobb hatalmat vett, Octavia eltaszítására határozta magát. Megértette azonban, hogy ezt az elhatározást a legtöbb római szenátor súlyosnak fogja találni, azért önszeretetük cirógatásául tanácskozásra hívta őket, mikor Athénbe ért, május második felében. Sokan, mindazok, kik Antonius és Octavianus kibékülését akarták, a válás ellen voltak, amely a háborút jelentette. Akadt azonban olyan is, aki a válás javára beszélt, - Cleopatrának és aranyainak hatalma!
Antonius aláírta a válóleveleket, s elküldte Rómába ágenseitől, azzal a meghagyással, félemlítsék meg Octaviát, hogy ki ne tegye lábát a házából. Ephesusba pedig elküldte a parancsot, hogy a hadsereg szálljon hajóra és menjen Görögországba. Cleopatra győzött, és nyomban, nem minden intenció nélkül, olyan kitüntetéseket adatott magának Athén polgáraival, amilyeneket Octaviának adtak. A fölháborodott római párt megnyugtatására Antonius beszédet intézett a katonákhoz és ünnepélyesen megígérte, hogy a teljes győzelem után két hónappal leteszi a hatalmat és helyreállítja a köztársaságot. Belerögzött abba a kétszínű politikájába, hogy Itália előtt a szabadság megbosszulójául mutatkozzék, mikor Róma kardját Cleopatra és egyiptomi politikája védelmére köszörüli.
Az ellenmondás azonban kezdett derengeni némelyek agyában s két tekintélyes egyén, Titius és Plancus, akiket már Cleopatra is megsértett, elhagyták e határozatok után Antonius, hogy Itáliába menjenek. Talán úgy vélekedtek, Itália is hasonlóan Ítéli meg a dolgokat, mint Athénben azok, kik tulajdon két szemükkel látták. Pedig Itáliában nagyon bizonytalan volt a közvélemény, bár Octavia elbocsátása visszatetszést keltett. Nem gyulladt ugyan vehemens fölháborodásra, hogy könnyebben javasolhatták volna a coniuratio-t a biztos siker reményével. Nem tudott választani e furcsa polgárháború vezérei közt, amelyről mindegyik azt mondta, a szabadság és a köztársaság megmentéséért vívja.
Ki hazudott? Antonius? Octavianus? Mind a kettő? Titius és Plancus nagy aggódásban találták Octavianust és pártját, nagy nyugtalanságban Antoniusnak a sereghez küldött parancsa miatt - melyből azt a szándékot betűzhették ki, hogy gyorsan akar rájuk támadni, a készületlenekre - és nagy munkában azon, hogy amennyire kitellik tőlük, meggyorsítsák a készülődést, katonákat és eleséget gyűjtsenek, rendbe hozzák a hajókat, s lehető és lehetetlen eszközöket gondoljanak ki . . .
Úgy látszik, arra számítottak, hogy a háborút Görögország északi részén fogják megvívni, a mai Balkán-félszigeten és szövetséget akartak kötni a géták királyával, feleségül ajánlva neki Júliát, Octavianus leányát, és - ha Antonius állításait elhihetjük - egyik lányát feleségül kérve Octavianusnak. De mindenben késleltette őket az auktoritás törvényes címének híja, mert emiatt minden cselekedetükben nagyon körültekintőknek kellett lenniük. Ezért friss erővel újra kezdték az agitációt Antonius és Cleopatra ellen, hogy a közvéleményt előkészítsék a conturatio-ra.
Nemcsak tengernyi mende-mondát terjesztettek az alexandriai udvarról, Cleopatráról és Antoniusról, többé vagy kevésbé igazakat, gyakran sikamlósakat vagy trágárokat, a középosztály kevésbé romlott részének megbotránkoztatására, - nemcsak azt beszélték, hogy Antonius szinte eszét vesztette egy bájital miatt, mellyel a királynő megitatta, hanem tovább szövögették a nagy mesét Cleopatra ambícióiról is, aki föl akarja dúlni a Capitoliumot, Rómát alája akarja vetni Egyiptomnak és a birodalom fővárosát Alexandriába akarja áthelyezni. Antonius oda ajándékozta neki a pergamusi király könyvtárát, megengedte, hogy az ephesusiak királynőnek szólítsák, - mesélte Calvinius egyik beszédében nagy hévvel és sok tódítással. Csak világos, hogy Cleopatra azt az ázsiai tartományt akarja, amelyhez a legtöbb érdek fűzi az itáliaiakat?
De Antoniusnak még sok barátja volt, s a kimenetel bizonytalanságában elegen akadtak, kik nem akarták, hogy rossz lábon álljanak vele, ha győzni talál: azért Octavianus nem tudta megakadályozni, hogy ennek a propagandának ellenpropagandát szögezzenek szembe, hogy a komolyabb tényeket kétségbe vonják, s hogy minden vádra mentséget találjanak. Mind a két párton dühösen szervezkedtek. Titius és Plancus elmondta Octavianusnak, hogy Antonius a Vesta szüzeknél végrendeletet helyezett el, amelyben, új és szertelen ajándékokat adott fiainak, s ezenfelül intézkedett, hogy holttestét Cleopatrának adják ki és Alexandriában temessék el. Nem volt-e ez a legékesebb bizonysága, hogy Antoniust most már egészen megbabonázta a végzetes egyiptomi nő, ha már hóltában sem akart megválni tőle?
Octavianus abban a reményben, hogy sokat árt vele Antoniusnak, kényszerítette a legfőbb Vesta szüzet, hogy adja át neki a végrendeletet, amelyet aztán fölolvasott a szenátus előtt . . . Nagy lett a publikum elképedése és fölindulása, de Antonius barátai igyekeztek átterelni a méltatlankodást a végrendeletről arra a módra, ahogyan Octavianus megszerezte. Tiltakoztak az ellen - és nem igaztalanul - hogy Octavianus megsértette a szent magántitkot. Azt azonban nem tagadhatták, hogy a Végrendelet nem méltó egy nagy rómaihoz, és Octavianusék a népgyűléseken el tudták érni, hogy Róma népe bizonyos Geminiust, mint a nép követét elküldje Antoniushoz, megkérni, hogy ne vágja maga alatt a fát meggondolatlan cselekedetekkel.
De nem vesztegethették sokáig az időt ilyen szócsavarintásokkal Octavia sértő eltaszítása után és amikor az ellenséges hadak már csaknem mind Görögországban voltak. Octavianusnak végül föl kellett hagynia késlekedésével, és valószínűen július utolsó napján elhatározta, hogy Itália-szerte összes ágenseinek kiadja a parancsot, ösztökéljék a városokat a conitiratio-ra. Nem tudjuk, hogyan hajtották végre ezt a különös műveletet, de következtethetjük, hogy az első községi tisztviselő, vagy valamely jeles polgár minden városban összehívta a népet, beszédben elmagyarázta, hogy Itáliát háborúval fenyegeti Cleopatra, aki le akarja ígázni Rómát. Elmagyarázta, hogy a köztársaság nagy veszedelemben és majdnem szenátus nélkül van, Itáliának magának kell megmentenie magát, hűségesküt téve Octavianusnak és alávetve magát a katonai fegyelemnek.
Valószínű, hogy Octavianus többé-kevésbé kifejezetten azt is megígérte, hogy a háború befejeztével helyreállítja a köztársaságot. Ilyen szokatlan kérésre a bizonytalan és gyanakvó Itália nem felelhetett egyhangú, rajongó lelkesedéssel. Valóban tudunk is róla, hogy néhány város, például Bologna, visszautasította, és föltehetjük, hogy minden városban sokan igyekeztek kibújni. De az óvatos Octavianus nem parancsolta rá az esküt a vonakodókra. Úgy tett, mintha nem is venné észre, mennyi hang hiányzik a teljes kórusból. Azt állította, hogy egész Itália in sua verba esküdött, mert úgy okoskodott: akik nem esküdtek, örülnek, hogy szárazon viszik el és nem fogják aktív módon elvitatni a többiek esküjének alkotmányosságát. így aztán az egyik rész esküjével megkockáztathatta Octavianus, hogy egész Itáliával úgy bánjon, mintha törvényesen az ő imperium-a alá volna vetve: mintha katonásítva volna, - mondanánk ma.
Nyomban rábírta a szenátust, amelynek tagjai szintén alája voltak vetve, mint katonák, hogy üzenjen háborút Cleopatrának: jegyezzük meg, Cleopatrának és nem Antoniusnak, kit csak a hadak vezényletétől és a méltóságaitól fosztottak meg, de nem nyilvánították közellenséggé. Ennyire nem hitte el Itália azokat a vádakat, melyeket Octavianus és barátai Antoniusról terjesztettek! Octavianus haladéktalanul új adókat vetett: vagyonuk nyolcadának megfelelőt azokra a felszabadítottakra, akiknek több volt a vagyonuk, mint 200.000 sestercius, évi jövedelmük negyedének megfelelőt a szabad birtokosokra. Ám az egyszer az adókba belefáradt Itália nem ijedt meg a hadi törvénytől és az ostromállapottól sem. Visszautasította az új adókat, augusztus hónapban pedig tumultusokba és véres lázadásokba tört ki, amelyeket Octavianus a dolgok bizonytalan állapotában nem mert többé keményen elnyomni.
Egyik nehézség a másikból támadt és csoda, - mondják a régiek - hogy Antonius nem használta ki ezt a fölfordulást és nem támadt éppen akkor Itáliára. De az egyiptomi pártnak a válás kérdésében való győzelme és a hirtelen görögországi előrenyomulás után Antonius táborában az utóbbi küzdelmek lendületére olyan ernyedtség következett, amely megbénította a hadsereget.
Az egyiptomi párt Cleopatra révén parancsolhatott a vezér táborában, de nem tudta legyőzni a katonák titkos ellenkezését, akiknek tisztjei csaknem mind a római párthoz hajlottak. A fő egyiptomi volt, a kar római. A római párt csüggedt és elégedetlen lévén, a tisztek csak nagy kedvetlenül engedték belevonszoltatni magukat egy olyan háborúba, amelyet nem akartak s amelynek célja felől most már annyira kétségben voltak. Legtöbbje, ha nem is merte utánozni Titius és Plancus példáját, fáradtan követte a hadsereget, bizalom és buzgóság nélkül.
Antonius, aki maga is fáradt és tájékozatlan volt, nem számíthatott már legügyesebb dolgozótársaira sem, Domitiuson kezdve. Canidius pedig nem pótolhatta a többiek kedvetlenségét. Minden kapkodva történt, nagy rendetlenségben. Senki sem gondolt a legszükségesebb előkészületekkel, például azzal, hogy gabonát gyűjtsenek, amivel a hadsereget táplálják télire a téli szálláson, melynek helyét egyébként szintén nem tudta senki.
Nagy dolgokat ilyen helyzetben nem merhetett Antonius. Ezenfelül valamennyien, egyiptomiak és rómaiak, bizonyára megegyeztek legalább egy dologban. Antonius, amilyen bővén volt a pénznek és amilyen biztos volt hadserege felől katonái csodálata és ellenfelének szegénysége miatt - aki nem juthatott hozzá a megvesztegetésükhöz - a maga kára nélkül várhatta, míg Octavianus elébe jön és hadra kél vele a döntő győzelemért Macedónia és Thessalia mezein, mint Caesar 18-ban és a triumvirek 42-ben. Octavianus nem kényszeríthette sokáig Itáliára a hadiállapot költségeit és terhét, hogy ebből súlyos zavarok és nehézségek ne támadjanak, amelyek közepette a folyton rendetlenül fizetett katonák hűségét könnyen megvásárolhatta ellenfele.
És csakugyan azután, hogy Cleopatra ellen kimondták a háborút, Octaviánus és barátai nyomban ki akarták próbálni a hadiszerencsét: bár azután semmit sem tettek, nem mervén elhatározni magukat, mikor Itália olyan dühösen feltámadt Octavianus kétes diktátorsága ellen s mindenütt Antonius korrupciójának gyanúja és félelme kisértett. Antonius ellenben elhatározta, hogy a telet hadseregével Görögországban tölti, Itáliába pedig új ágenseket küld pénzt szórni, zavarokat támasztani a lakosság közt és megrendíteni a légiók hűségét. Hajóhadának javarészét - több mint háromszáz hajót - Ambracia (Aria) öblébe akarta küldeni, Corfu és Leucas közé, egy nagy természetes kikötőbe, melyből csaknem egy kilométer széles csatorna nyílt a tengerre. Az előőrsöt Corfuban akarta fölállítani. Az ármádia tehát mint egy előretolt őrség vigyázhatja az Adriát, ha az ellenség a következő tavasszal át akar kelni rajta.
A terv bölcs volt, bár siettében és nagy rendetlenséggel hajtották végre, ahogy a sokféle gyűlölettel és viszállyal tele tábor zűrzavarában éppen lehetett. És ugyanannak a római pártnak, mely a békét akarta, nem volt oka panaszkodni, mert ezzel a háború elhúzódott s a háborúval meghosszabbodott az idő és a reménység is. Viszont a római pártnak ebből a haragos tétlenségéből hasznot szedhetett az egyiptomi párt, mely a vezér sátrában úrkodolt, hogy azt a haditervet fogadtassa el, amely neki tetszett. Aki megfigyeli a Földközi-tenger térképét, könnyen meggyőződik róla, hogy egy olyan tábornok, kinek hatalmán van - mint akkor Antoniusén volt - Cyrenaica, Egyiptom, Szíria, Analolia és a Balkán nagy része, és Thessaliában, Macedóniában vagy Epirusban vívandó háborúra készül, annak ember és anyag-tartalékát Kis-Ázsiában kell elhelyeznie, amely közel van, a Balkán-félszigethez apró szigetsor köti, akárcsak átjáró kövek egy patakban, s mindössze két tengerszoros választja el tőle. Ezért Antoniusnak, ki egy hajórajt négy légióval Cyrenében hagyott Pinarius parancsnoksága alatt, négy légiót Egyiptomban, hármat Szíriában, Anatóliába kellett volna visszahívnia őket.
Ehelyett nemcsak ott hagyta őket, ahol voltak, a messze Egyiptomban, hanem éppen akkor kezdett végig rakni a Földközi-tengeren egész láncolat szárazföldi és vízi őrséget, mely Cyrenaicát összekötöttte Epirusszal: megszállta Cyrcnét, Krétát, a Taenarum-fokot és Metonét, Patrassusban akart áttelelni, szétszórva szárazföldi hadseregét egész Görögországon, megerősítette Leucast, a hajóhadat az Ambracia-öbölbe helyezte és az előőrsöket Corfuba. Nem lehetne megmagyarázni Antonius haderőinek ezt a különös elosztását, ha nem ismernénk föl benne Cleopatra egyiptomi politikájának művét. Cleopatra főképpen Egyiptomot akarta megvédelmezni Octavianus valószínű ellentámadásaitól épp úgy, mint a belső forradalmaktól, és nyitva akarta tartani a birodalma szívével való összeköttetéseit. A hadseregnek ez az elhelyezése egy kissé alkalmatlan volt, mert egy merész ellenfélnek kezére járt abban, hogy túlnyomó erővel megtámadja a hosszú vonalnak ezt vagy azt a pontját, de tehették-e másképp, ha egyszer Epirusban Egyiptomért kellett harcolniuk?
Valóban, talán október vége felé, mikor mindez Rómában kitudódott, egy pillanatra fel is ütötte fejét az a javaslat, hogy próbáljanak rajtaütni az Ambracia-öbölben horgonyzó flottán. De aztán a viharok miatt - ha a régi történetíróknak hihetünk - elfordultak ettől a javaslattól és mindössze egy kisebb hajórajt küldtek az epirusi partokra, hogy alkalmas kikötő-helyeket keressen. Mikor a 31-ről 32-re forduló tél elzárta a tengert, Antonius kénytelen volt Patrassusban áttelelni, Cleopatra, a római szenátorok és a keleti fejedelmek társaságában.
Octavianus, Agrippa, Maecenas egybegyűjtve a flottát és a légiókat Tarentumban és Brundisiumban, Rómába ment, Itáliát vigyázni és meghozni a végső határozatokat. Soha tél nem lehetett olyan félelmetes Octavianusnak és barátainak, mint ez. Itália nyugtalan volt és elégedetlen, a pénzéhes légiókat árulásra csábította a gazdag ellenfél. Octavianusnak gyors siker kellett, amellyel lelket verhet katonáiba, nyugton tarthatja Itáliát és megerősítheti a maga hatalmát. De messze volt már az az idő, mikor Caesar kis galliai hadserege élén akkora elszántsággal és hévvel megvalósíthatta a háborúzás művészetének legfőbb szabályát: megkeresni az ellenség derékhadát és szétzúzni. Sem Octavianusnak, sem Agrippának nem volt annyi mersze, hogy húsz légióval partra szálljon Epirusban és Caesar nevét új Pharsalusra kockáztassa. Az ütközet kimenetele kétséges volt.
Az első vereségre Itália föllázadna, a hadsereg elpártolna az ellenséghez és nem maradna egyéb menekvés, mint a halál. Amellett kockázatos dolog volt bajtársakat vinni harcra bajtársak ellen. És hát igazában úgy állt-e a dolog, hogy nem lehetett újabb békét kötni? Antonius könyörtelennek látszott, és Cleopatra állt az oldalán. De ha valamely módját találnák a megértésnek, nem jobb volna-e? Érett megfontolás után a középutat választották és úgy határoztak, hogy kezdetben megelégednek félsikerrel is, hajóroncsolással.
A kikötőben hagyják csaknem valamennyi nagy, tornyos hajójukat, amelyek túlságosan testesek és súlyosak, összeszedik Sextus Pompeius számos cirkálóját, és azokat, melyeket az illyriai háborúban a liburniaktól elvettek. Azok könnyebbek, gyorsabbak és jobban állják a viharokat. Agrippa a legjobbkor, márciusban támadást színlel Délgörögország partjain, hogy az ellenség azt higgye, Agrippa odalenn akarja partra szállítani a hadsereget. Közben Octavianus tizenöt légiót fölrak a meg-maradt flottára, partra szállítja őket Epirus partjain, s onnan a hajók és a hadsereg az Ambracia-öböl felé ereszkednek, meglepni és fel-gyújtani Antonius flottáját. Azon reménykedtek, hogyha vállalkozásuk beüt, fölhasználhatják annak a hírnek a nagy hatását, hogy Antonius flottája megsemmisült: vagy arra, hogy Antoniust okos feltételű békekötésre bírják, vagy arra, hogy Itáliát ráveszik, szenvedje türelemmel egy hosszabb háború költségeit és bajait.
Úgy látszik, az expedíciót, a hajókat, fegyvereket, élelmet nagyobb gonddal készítették elő, mint a többi háborúkban. De valamennyien megértették, milyen döntő játszmára tették föl mindazt, amit hatalomban és vagyonban a polgárháborúk tizenhárom esztendeje alatt szereztek, és Octavianus elrendelte mind a hétszáz Rómában maradt szenátornak, hogy kövesse őt, nem akarván Rómában hagyni olyan embereket, akik képesek lennének forradalmat gerjeszteni Antonius érdekében. Csak néhányan utasították vissza, köztük Asinius Pollio, aki azt mondotta, ő nagyon is jóbarátja mind a két ellenfélnek és semleges akar maradni. Octavianus nem makacskodott vele, a béke kedvéért. Teljhatalmú erejénél fogva kijelölte a következő év hivatalnokait, még pedig konzuloknak önmagát az egész évre és M. Valeriust, Titus Titiust, Gneus Pompeiust.
És valóban, ha a végzetes egyiptomi politika nem zavarta volna föl mélységesen Antonius sztratégiáját, ma a Pantheon oromzatán nem díszelegne Agrippa büszke neve és egyetlen uralkodót sem hívnának Caesarnak! Már a télen baleset érte az Ambracia-öbölben, meddő vidéken horgonyzó flotta legénységét. Elégséges élelem nélkül maradván, mikor a hajózás félbeszakadt, a legénységnek mintegy harmadát elpusztította az éhség és a betegség. Antonius nem pótolhatta a híjukat, azért megparancsolta a hajók kapitányainak, hogy a helyükbe raboljanak mindenfelől földműveseket, vándorokat, fuvarosokat, rabszolgákat. De ennél a súlyos esetnél még súlyosabb is történt azon a télen: a római és az egyiptomi párt szerepet váltott.
Cleopatra, akit Octavianus és hívei úgy írtak le, hogy Róma elpusztítására tör, ellene fordult a háború folytatásának, derékon akarta törni a háborút és rá akarta bírni Antoniust, hogy tavasszal térjen vissza Egyiptomba, meg se várja az ellenséget. A római párt pedig kezdte a háborút tanácsolni. Motívumait ennek a változásnak, amely nélkül lehetetlen volna megmagyarázni az események sorát, csak következtetéssel betűzhetjük ki a két párt összebékíthetetlen viszályából, mely mindezeknek az eseményeknek legfőbb mozgatója. Ezen a télen, annyi római szenátor között, Cleopatra jobban megismerhette Itália állapotát és a közvélemény kívánságait. Hallotta, amint a szenátorok közül sokan arról a közös reménységről beszélgettek, hogy Antonius a győzelem után rendet csinál Itáliában, ahol annyi a tennivaló.
Megértette, hogy ezek a szenátorok komolyan vették a köztársaság helyreállításának Ígéretét és hogy Antonius a győzelem után rabja marad a római pártnak, s ez a párt és a dolgok szüksége Antoniust is épp úgy kényszeríteni fogja, hogy visszatérjen Itáliába, mint Caesart Alexandria megvétele után. Mi lesz akkor az ő törékeny egyiptomi birodalmával? Vissza kell majd megint térnie Rómába, hogy újra megkísértse Antoniust, mint ahogy tizenhat évvel azelőtt elment rábeszélni Caesart?
Cleopatra kezdett félni a győzelemtől épp úgy, mint a vereségből. És mert Octavia elutasításával kibékíthetetlenül összeveszítette a két rokont, igyekezett megakadályozni a háborút és visszavezetni Antoniust Egyiptomba, hogy nyíltan alapítsa meg az új dinasztiát, hagyja rá Itáliát és a barbár európai tartományokat Octavianusra, a pártjára vagy akárkire. Ha Octavianus vissza akarná állítani a birodalom egységét, Keleten kellene őket megtámadnia. Ehhez a vállalkozáshoz pedig sem elég ereje, sem elég bátorsága nem lenne. Szóval teljesen és végképpen be akarta fejezni a keleti és a nyugati birodalomnak azt az elválasztását, melyet Antonius még csak körvonalazott. Hogy milyen fogásokkal és szofizmákkal igyekezett belelopni Antonius leikébe ezt a szándékot, nem tudjuk. De valószínű, hogy titkon már ezen a télen kisérteni kezdte.
Aminthogy valószínű az is, hogy Antonius kezdetben ellene vetette, milyen nehéz lenne ekkora tömegeket megállítani a háború megkezdése után és visszameneteltetni oda, ahonnan jöttek. Ellene vetette a katonák, a szövetségesek és az ellenség vélekedését: mind futásnak kürtölnék a visszatérést. Föltárta előtte annak a veszedelmét, ha így nyíltan, a győzelem küszöbén jelentené ki, hogy nem Rómáért vonultak harcba, hanem Egyiptomért. Még ha föltesszük is, hogy a Rómából jött sok szenátor közül igazán kevesen voltak nemcsak szóval, hanem lélekkel is hívei Róma nagyságának, számba kell vennünk, hogy valamennyiüknek Itáliában voltak a javaik, ott volt a családjuk, ott volt hatalmuknak minden támasztéka. Ha Antonius félbehagyja a háborút, valamennyien csak Octavianus kegyelmén térhetnek vissza Itáliába, valamennyien tönkre mennek és kénytelenek száműzetésben élni Keleten. És mi-helyt attól kellene tartaniok, hogy ilyen áruló módon cserbenhagyja őket fele úton Itália felé, föllázadnának ellene.
Tél vége felé mindezeket a kétségeket és vitákat hirtelen kettévágta egy ellenséges hajóraj, mely váratlanul fölbukkant a görög vizeken. Március elején Agrippa rávetette tengeri agarainak falkáját Dél-Görögországra, vadászatot kezdve azok ellen a hajók ellen, amelyek gabonát hoztak Ázsiából és Egyiptomból. Megvette Metonet, fürge cirkálóival átkutatta a partot, mintha a hadsereg kiszállására alkalmas helyet keresne, és nagy lármát-zendülést csapott Antonius háta mögött, hogy maga felé fordítsa a vezér figyelmét. És Antonius csakugyan lépre ment.
Azt hitte, Octavianus Görögországban akar döntő ütközetet s félredobva a háború vagy visszavonulás latolgatását, intézkedni kezdett haderejének összevonásáról. Úgy látszik, Cleopatra kezdetben próbálta megnyugtatni és útját állni, nehogy hanyatt-homlok belevesse magát a háborúba. Ekkor, a készülődések közepette, híre érkezett, hogy Octavianus hadsereget szállított partra Epirusba, és hogy flotta és hadsereg sietve ereszkedik délnek . . .
Antonius megértette, hogy Octavianus el akarja pusztítani az ambraciai flottát, s talán jobban megijedt, mint amennyire igaz és nagy volt a veszedelem, mert a nélkülözések, fáradalmak és kicsapongások őt is riadozóvá tették. Nyomban parancsot küldött szétszórt hadseregének, hogy meneteljen Ambraciába, és nagy sietséggel ő maga is odautazott. Úgy látszik, majdnem egy időben ért oda Octavianus-szal, de majdnem egyedül. Mikor az ellenséges flotta horgonyt vetett a Comaro-öbölben, s a hadsereg tábort fogott azon a szirtfokon, mely az öbölt északon elzárja, egy magaslaton, amelynek ma Mikalici a neve, Antonius hajóin mindössze a poltron, megtört, megtizedelt legénység állott . . .
A rajtütés teljesen sikerült, Agrippa érdeméből. De Antonius lélekjelenléte az utolsó percben megbuktatta a kieszelt stratagémát. Antonius, amennyire lehetett, légionáriusoknak öltöztette a legénységet, fölküldte a fedélzetre és úgy mutatta, hogy flottája ütközetre készül. Octavianus, mint rendesen, megijedt, azt hitte, a flottát katonák védik, nem merte megtámadni, hanem szárazföldön ajánlott ütközetet. Antonius azonban csatározásokkal tartóztatta, arra várva, hogy Görögország különböző részeiből megjöjjenek cohors-szai és légiói. Mikor megérkeztek, nagy tábort ütött a déli szirtfokon, mely az öbölt elzárta, és amelyet Acliumnak neveztek, és megerősítette a csatornát. Megérkezett Cleopatra is. Ha már nem tudta tartóztatni, utána ment a táborba, nehogy egyetlen pillanatra is a római párt karmaiban maradjon.
Ezalatt Octavianus visszahívta Agrippát a Dél-Görögország partjairól, hogy egész haderejét összevonja az ellenség előtt. A két vetélytárs most már szemtől-szembe táborozott május végén (valószínű, hogy mindez események közben eltelt az április és a májusnak is egy része), mint 48-ban Pompeius és Caesar, mint 42-ben a triumvirek és az összeesküvés vezérei, a Balkán-félszigeten, ezen a nagy csatamezőn, amelyen Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa mindig mérkőztek. De újabb szünet következett.
Úgy látszott, az egyszer egyiküknek sem sürgős a megütközés. Octavianus, aki nem maradhatott fegyverben olyan sokáig, mint Antonius, védelemre szorítkozott és várt a maga táborában, melyet úgy megerősített, akár egy igazi várat és nagy falakkal kötötte össze a comaroi kikötővel. Megpróbálkozott azzal is, hogy új békealkudozásokat kezdjen, mert a rajtütés kudarca után, mely többi terveit is megzavarta, nem merte többé ütközetre szorítani az ellenséget sem szárazon, sem vizen, még ha sikerrel járt volna is. Ezenfelül akkor jobb körülmények közt volt, mint Caesar 48-ban és a triumvirek 42-ben, mert hajóhadával gabonát hozathatott katonáinak Itáliából és a szigetekről. Így aztán, hogy határozatlan természetét nem sarkantyúzta cselekvésre sem az éhség, sem a veszedelem, nem tudta többé elhatározni magát.
Antonius a maga részéről nem volt hajlandó alkudozásokba bocsátkozni, de kisújját sem mozdította, hogy az ellenséget ütközetre kényszerítse. Hadseregének egy részét a szoroson túl táboroztatta, hogy közelebbről fenyegesse az ellenséges tábort. Az öblöt erős lovas svadronokkal járatta körül, amelyek igyekeztek elzárni az ellenség elől a vizet és talán titokban megkísérteni Octavianus légióit. A mindenható Cleopatra így sem háborúra, sem békekötésre nem engedte. Az egyik táborban épp úgy, mint a másikban, a két háborúskodó párt főemberei közt az egyenetlenség, a gyanakvás, a félelem gátját vetette minden műveletnek vagy cselekvésnek, s a két óriási hadsereg mintha csak azért került volna szembe a világ két tájáról, hogy egymást vigyázza nagy tétlenségében, legfőbb bizonyságául annak az aggkori elgyöngülésnek, mellyel a triumvirátus uralma és a dolgoknak 42-ben a diadalmas népforradalom által megállapított rendje végződött.
Alig múlt el több tíz évnél, Clodius és Caesar egész öröksége elfogyott, elpusztult! Másrészt Octavianus nagyon jól észrevette, milyen veszedelmekkel jár a teljes tétlenség, amely elcsüggeszti majd katonáit, a megvesztegetésre hajlandóbbakká puhítja őket és fölszítja Itália lázadó kedvét. Ravasz kerülőkkel és demonstrációkkal próbált segíteni magán, ha már egyenest szét nem vághatta a csomót. Megbízottakat küldött Görögországba és Macedóniába, hogy igyekezzenek zavargásokat támasztani Antonius ellen azok közt a népek közt, melyek a súlyos ínséget okozó haditerhek miatt elégtelenkedtek.
A Peloponnesus első családja, Euriclesé, gyűlöletből Antonius iránt, aki apjukat megölte, fölfegyverzett Octavianus támogatására egy hajót, Euricles vezényletével. Titius és Statilius megleptek és megszalasztották egy ellenséges lovascsapatocskát, mire Octavianus ezt a vézna sikert Itáliában nagy fegyverténynek magasztalta. Agrippa nagyobb dolgot merészelt: hirtelen rácsapott arra a kis rajra, mely Leucast őrizte, legyőzte, aztán körül církálta a szigetet és elkergetett egy másik kis őrséget is, mely a Ducato-fokon állomásozott. Ekkor Octavianus azt írta haza Rómába, hogy Antonius hajóhadát bezárta az Ambracia-öbölbe, ami hiú nagyotmondás volt, mert az érintetlen hajóhad akár-melyik pillanatban kivonulhatott és lecsaphatott az övére.
Valószínű, hogy Agrippa nem hagyott őrséget Leucasban és ha hagyott volna, sem gátolhatta volna Antonius gabonahozó hajóinak megérkezését, ha pedig nem hagyott, akkor nem tudjuk megérteni, miért nem tett Antonius semmit a sziget visszafoglalására. Mindent összevetve, ezek a műveletek csak csatározások, demonstrációk, cselfogások voltak, elrejteni az ellenség és Itália elől Octavianus gyengeségét és félelmét.
De párviadalt nem nyer, aki csak színlelt fogásokkal él és soha nem mer odavágni. Octavianus végül a maga gyávaságával arra provokálta volna az ellenséget, hogy rátámadjon, ha szerencséjére meg nem segíti Antonius politikájának eredeti bűne. Az az ellentét, mely Antonius politikájában az igazi cél, az egyiptomi birodalom konszolidációja, és az igazolásul színlelt cél, a szabadság helyreállítása közt volt, hadi műveleteit lehetetlenül szétzilálta, végül pedig olyan különös és váratlan katasztrófába zúdította, amelyet sem a kortársak, sem az utókor emberei nem tudtak megérteni.
Cleopatra megint kezdte lebeszélni Antoniust minden ütközetről, mert ha azelőtt ellene volt a háborúnak politikai okokból, most már katonai okokból is ellene fordult. Octavianus konokul bezárkózott táborába, így tehát Antoniusnak vissza kellett volna vonulnia Macedónia felé, rákényszerítve Octavianust, hogy megmozduljon és kövesse, ezzel pedig eltávolodtak volna a tengertől, amelyen gyorsan érintkezhettek Egyiptommal. Neki magának is tűrnie kellett volna minden fáradalmát és szenvednie minden kockázatát annak a sok menetelésnek és visszamenetelésnek, melyet a két hadsereg, akárcsak 48-ban, megtett volna az összecsapás előtt. És az ütközetek sorsa mindig bizonytalan: már most, ha Antonius akkora távolságban vereséget szenvedne, Egyiptom fellázadna és fiai végső veszedelemre jutnának.
Cleopatra mindezek miatt igyekezett meggyőzni a kortól és bűneitől elgyöngült Antoniust, hogy tengeren vonuljon vissza Egyiptomba. Fölhasználta egész kitartását, biztosságát, buzgalmát, amivel csak rendelkezik egy ambiciózus és értelmes asszony, egy olyan királynő, aki megszokta, hogy csalhatatlannak higgye magát és akaratát mindig rákényszerítse másokra, még Antoniusra is. A végén, ki tudja milyen érvekkel és rábeszéléssel, de győzött, úgy látszik, július elején már eszébe vette Antonius, hogy félbeszakítja a háborút és ütközet nélkül visszatér Egyiptomba. De nem vallhatta meg nyíltan azt a szándékát, hogy Itáliát Octavianusra hagyja, lemond a köztársaság helyreállításáról, elárulja a római szenátorokat, akik az ő kedvéért jöttek cl Itáliából ...
A ravasz Cleopatra ekkor újabb szemfényvesztő kibúvót talált: tengeri ütközettel álcázni a visszavonulást. A hadsereg egy részét hajóra rakják, a másikat Görögország fontosabb pontjainak őrzésére küldik, s kiszállnak, mintha tengeri ütközetet ajánlottak. Ha az ellenség kimozdul, csakugyan ütközetet adnak, azután elhajóznak Egyiptomba, így legalább a hadseregnek az a része, melyet hajóra raknak - a fele - biztosan eljut Egyiptomig: ha a keleti pótlékok és a többé légiók elhagyatásuk után szétszóródnak, nem lesz olyan nagy veszedelem. Másrészt - a Sextus Pompeius ellen való háborúk megmutatták - a tengeri ütközetek egyenlő erők mellett sohasem végződtek egyik vagy másik ellenfél teljes vereségével, mert a szétfutás és a pánik sokkal nehezebb volt.
Antonius tehát - alighanem július elején - azt javasolta az alvezéreknek és a keleti nagyoknak, hogy a tengeren adjanak ütközetet. Ezt a váratlan és különös javaslatot nagy megrökönyödéssel fogadták valamennyien, Domitius Aenobarbus, Dellius, Amyntas és a többiek is nyugtalanul és gyanakodva kérdezgették magukban, honnan szerezhette Antonius ezt a nyakatokért ideát. Még Canidius is megjegyezte, hogy tengeri ütközettel csak az embereiket pocsékolják hasztalanul.
Nyilvánvaló volt: egy tengeri győzelem nem csüggesztheti el annyira az ellenséget, hogy serege szétbomoljék. Ha gyorsan akarnak végezni a háborúval, a hadsereget Macedóniába kell vinni, hogy magával von-szolja Octavianust. Valamennyien rögtön gyanút fogtak, hogy ezt a váratlan javaslatot Is Cleopatra sugallta. Heves viták indultak, s ha a teljes igazság nem is, valami mégis kiszivárgott Cleopatra igazi intencióiból, annyira lehetetlen volt a javaslat. Sokan szimatolni kezdték: a királyné azért akar tengeri ütközetet, hogy minél hamarabb végezzenek és Antonius-szal visszatérhessen Egyiptomba, ha megoldatlan hagyják is a köztársaság súlyos politikai zavarait, melyeket ennek a háborúnak kellett volna megorvosolnia Itáliában.
A római és az egyiptomi párt egyenetlensége újból nekidühödött, rettentő jelenetek játszódtak le Cleopatra és a főbb rómaiak, különösen Cleopatra és Domitius közt. A dolgok odáig sodródtak, hogy még Canidius is, aki Antoniust rábírta, hogy hozza magával Cleopatrát, azt tanácsolta, inkább küldjék vissza a királynőt Egyiptomba tengeren, ha már nincs kedve folytatni a háborút, de ne áldozzák föl a katonai okosságot az ő ijedezésének ilyen balga módon.
Néhány nap alatt a jeles emberek csoportját Antonius körül szétforgatta a rettenetes viszálykodás, gyűlölet, rágalom, s mindezek közepette Antonius, aki érezte, hogy gyanúsítják és nem tudta helyreállítani a békét, kénytelen volt engedni és lemondott a tengeri ütközetről. Talán, hogy az árulástól tartó rómaiakat megnyugtassa, Delliust és Amyntast elküldte Thráciába, zsoldos lovasokat fogadni: íme, ennyire igaz, hogy Epirusban akar döntő ütközetet!
De a viszályok nem ültek el, sőt még július hónapban annyira elmérgesedtek, hogy Domitius végre jóllakott Cleopatra túlkapásaival, bizonytalan volt Antonius felől is, aki most már egészen azt az asszonyt uralta, s egy reggelen bárkára szállt azzal, hogy egészsége okából - lázrohamai voltak - egy kis utazást akar tenni az öbölben, és átment Octavianus táborába.
Nem sokkal később, valószínűen hasonló okokból, követte őt Paflagonia királya is.
Antoniust a véghetetlen viszály felbőszítette és terrorral akart élni, valamennyiüket kémleltette és árulás első gyanújára megölette Q. Postumius szenátort és egy arab sejket, Jamblicust. De aztán nyugtalankodni kezdett ennek a véres cselekedetnek a hatása miatt is, attól félt, hogy Dellius és Amyntas nem tér többé vissza, arra gondolt, hogy utánuk megy, de aztán megelégedett a visszahívásukkal.
De ennyi bizonytalanság és tétovázás közben az idő múlott - már augusztus elejére értek - anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik táborban cselekedtek volna valamit. Mindössze két kisebb jelentőségű csatározás történt: egyik a tengeren, egy ik a lovasok közt. Antonius, nem tudván összebékíteni Cleopatrát és a római pártot, sem a tábor megmozdítására, sem a tengeri ütközetre nem szánta el magát. Octavianus megtudta Domitiustól és egyéb személyektől Antoniusnak azt a szándékát, hogy tengeren akar rátámadni, minden hajóját összegyűjtötte Comaro kikötőjében és napról-napra várta a megjelentett támadást s mindig hiába. Augusztus elején azonban Cleopatra megint sürgetni kezdte Antoniust.
Most a maláriától való félelem ösztökélte. Antonius tábora nem éppen egészséges helyen feküdt, s a hőség miatt sokan megbetegedtek. Ezért a királynő, aki már úgyis erősen érezte a háború viszontagságait, türelmetlenül várta, hogy minél előbb eltávozzanak erről a dögleletes helyről. Antonius valószínűen ellenkezett, mert a sok egyenetlenség után még több veszedelemmel járt egy ilyen szokatlan és merész művelet. De Cleopatra nem tágított, s úgy látszik, pénzzel vissza tudta szerezni pártjára Canidiust is. Végül talán maga Antonius is letett arról a reményről, hogy valaha rá tudná venni Cleopatrát a beljebb vonulásra vagy az előkelő rómaiakat az Egyiptomba való visszatérésre, s elhatározta, hogy új erőfeszítéssel ráparancsolja hadseregére és szövetségeseire azokat a terveket, melyekről két hónappal azelőtt lemondott.
Nem kérdezett meg többé senkit, hanem augusztus 29-én kiadta első parancsait a vízi ütközetre. Parancsai azonban nagyon furcsák, kétértelműek, különösek voltak, s az éles eszükben megint felverték a régi gyanút, hogy ez a vízi ütközet a sietős egyiptomi visszavonulást és a római párt elhagyását álcázza. Valóban nemcsak 22.000 katonának - talán tíz légiónak - adták parancsba, hogy szálljon a százhetven nagy hajóra, melyeknek pedig teljes volt a legénysége, hanem a kormányosok nagy megrökönyödésére azt is elrendelték, hogy a nehéz, alkalmatlan és drága nagyvitorlákat is vegyék a hajóra. Minek magukkal vinni ezeket a vitorlákat olyan ütközetbe, melyet az öböltől néhány mérföldre akartak megvívni?
Antoniusnak az a magyarázata, hogy az ellenséget akarják üldözőbe venni velük, nem volt valami meggyőző. Még nagyobb elképedést keltett az a parancs, hogy égessék el azokat a hajókat, melyeket nem vihettek az ütközetbe és az egyiptomi hajóhad egy részét. Nem lett volna okosabb megtartani őket azoknak a hajóknak a pótlására, melyek az ütközetben megsérülnek? Mindezek az intézkedések vagy képtelenek vagy fölöslegesek lettek volna, ha Antonius csak tengeri ütközetet akart volna adni. Antonius érezte, hogy újra gyanúba fogják, és augusztus 30-án néhány cohors szal támadást próbált Octavianus tábora ellen. Meg akarta mutatni, hogy komolyan harcolni akar. A támadást természetesen visszaverték: de efféle hamiskodással nem lehetett rászedni olyan ravasz és gyanakvó embereket, mint Dellius és Amyntas, mikor az ambraciai öbölben óráról-órára több lett a gyanús jel.
A kincstárt is el kellett szállítani: de hogyan rakják föl a hatvan egyiptomi hajóra, ha nem akarják világgá kiáltani szándékukat? Rejtve, éjszaka, hűséges rabszolgákkal lopatták föl a kincstárt a hajókra. De ehhez is néhány nap kellett: szerencsére az idő rosszra fordult, rettentő vihar dühöngött a tengeren. Egy-két napos várakozás tehát nem ébreszthetett gyanút. De a surranó éjszakai szállításokról bizonyára kitudódott egy és más, s ez a kevés is bekoronázta a legbizalmatlanabbak gyanúját. Augusztus 31-én, úgy látszik, Dellius és Amyntas meggyőződött róla, hogy Antonius futni akart, szóval egészen megbátorodott, s előre látva, hogy ebből páratlan katasztrófa támad, aznap mind a ketten Octavianushoz menekültek. Dellius egyedül, Amyntas 2000 galáciai lovassal:
Frementes verterunt bis mille equites GaUi canentes Caesarem.
A katonák sem vették szívesen, hogy tengeren kell harcolniuk, de nem gyanítottak semmit és mint Antonius hívei, szót fogadtak.
Közben Dellius és Amyntas elbeszélték a rómaiak táborában, ami Antoniuséban történt, és elmagyarázták azt a gyanújukat, hogy Antonius és Cleopatra nem komoly harcra készülnek, hanem egy egyiptomi visszavonulásra. Könnyű elképzelni, mekkora fölindulást keltett beszédjük. Az az ellenség, amely annyira fölkészült ellenük, s amelytől ők annyit féltek, éppen ott tart, hogy rájuk hagyja Itáliát és a köztársaságot? Igaz legyen ez a hihetetlen visszavonulás? Vagy csak tőrvetés az egész? Ilyen furcsa hírek és ilyen súlyos kétségek között Octavianus nem mert egymagában határozni, hanem összehívta a haditanácsot, valószínűen szeptember elsején.
Caesar fia félénk volt, mint rendesen, nem mert sokat kockáztatni, és azt javasolta, engedjenek szabad utat Antoniusnak, hadd lássák katonái és szövetségesei, hogy valóban megfutamodik, aztán térjenek vissza Actiumba és szólítsák föl a hadsereget, mely lelkét veszti a vezér futása miatt, hogy pártoljon az ő zászlóik alá. Egy haldokló világnak ebben a végső vonaglásában még a legtragikusabb dolgok is paródián végződtek. Paródiává torzult ez a rettentő háború is, melyben egetverő hadilárma és nagy készülődés után mind a két ellenfél egymást fenyegetve távolodott egymástól, s a végén arra készültek, hogy hátat fordítanak egymásnak és mind a kelten megfutamodnak!
De Agrippa óvatosabb volt és kételkedett azon, hogy a katonák olyan könnyen elhagynák zászlaikat, azért alkalmasabbnak vélte, hogy állják útját Antoniusnak és bocsátkozzanak ütközetbe. Antonius Egyiptomba akart menni, tehát nem fog komolyan harcolni, elkeseredéssel. És mert az ütközet után mindenesetre vissza fog vonulni, könnyű dolguk lesz - akárhogy végződjék az ütközet - azt a hírt kürtölni Itália-szerte, hogy nagy győzelmet vettek rajta és Egyiptomig szalasztották. Soha még ütközetben nem volt ilyen kicsi a kockázat, soha ilyen nagy az előny. Octavianus erre az érvelésre megadta magát Agrippa tanácsainak, szeptember elsején meg-parancsolta, hogy nyolc légió és öt praetori cohors szálljon hajóra. Este a tenger elpihent, a készülődések mintha befejeződtek volna . . .
Minden azt mutatta, hogy másnap lesz a döntő ütközet. És csakugyan, szeptember másodikén Agrippa tengerre kelt a csöndes Adrián, hogy a csatorna torkolatától körülbelül egy kilométernyire lesbe álljon, flottáját három rajra osztva: a bal szárnyat a maga, a centrumot L. Arruntius, a jobb szárnyat M. Lurius és Octavianus vezényletével. Antonius nagy tornyos hajói csak dél felé kezdtek kivonulni az öbölből, fölsorakoztak, szintén három oszlopban: a bal szárnyon Lurius ellen C. Sosius, homlokban Arruntius ellen Marcus Insteius és egy bizonyos Marcus Octavius, jobb szárnyon Agrippa ellen Antonius és L. Gellius. Mögöttük, középen, vonultak ki Cleopatra hajói, a királynő vezényletével. Miben egyezett meg Antonius és Cleopatra?
Nem tudjuk, de az eseményekből ítélve valószínű, hogy a királynő, amennyire elkeserítették az örökös küzdelmek, amennyire türelmetlenül, mindenáron haza akart térni és amennyire félt attól, hogy valamely véletlen még föltartóztathatja, az utolsó pillanatban rá tudta venni az elpuhult vezért, hogy fusson vele, mihelyt fölkel az északi szél, amely azon a tengeren mindennap fúj dél után. Majd ő adja meg a jelt, ha a római hajóhad még javában harcol is. Antonius hajójáról egy előkészített ötevezősre ugrik és követi őt. Canidius, aki tudta a tervüket s akire rábízták, hogy a többi sereget vigye Görögországba és onnan szállíttassa Ázsiába, ki-adja a flotta hátra maradt részének a parancsot, hogy vonuljon utánuk. Csak arról volt szó, hogy néhány órával megelőzzék a hajóhad gerincét! Sőt, hogy biztos legyen Antonius felöl, a tengernagyi hajóra melléje állította Laodicaeai Alexist, bizonyosan azzal a megbízatással, hogy bírja rá az ötevezősbe való leugrásra, ha a döntő percben tétovázna . . .
Akárhogy áll a dolog, Antonius balszárnya rövid késlekedés után megmozdult az ellenség ellen, kedvező Divatommal. Agrippa igyekezett a jobbszárnnyal bekeríteni, mire Antonius egész hajóhada megmozdult és a két flotta nemsokára összecsapott a nyílt tengeren. Octavianus fürge cirkálói, akárcsak Sextuséi a milazzoi ütközetben, körül csapongták Antonius magas tornyos hajóit, igyekeztek eltörni evezőiket és kormányukat, sebtében kikerülve a kövek és nyilak záporát, melyeket a gépek a nehéz hajókról feléjük zúdítottak. Igyekeztek oldalt beszakítani őket, el-elmenekülve a vasszigonyok és kampók elől, melyekkel amazok el akarták süllyeszteni a cirkálókat. Dárdák, fáklyák, kövek röpködték a levegőben, keményen verekedtek mind a két oldalról, míg Cleopatra aggódva, reszketve figyelte ezt az eszeveszett harcot, melyben annyi római elpusztult, hogy az ő egyiptomi királysága megmeneküljön . . .
Antonius katonái vitézül harcoltak vezérük iránt való hűségükben, s talán győztek is volna, mindenesetre visszavonulhattak volna este a kikötőbe, nem kisebb károkat téve az ellenségben, mint az ellenség őbennük, - de egyszer csak Cleopatra, mikor a várva várt szél feltámadt, parancsot adott, hogy bontsanak vitorlát, és nyílt vitorlákkal merészen keresztülsurrant a verekedő flottákon és Peloponnesus felé hajózott. Antonius beleugrott az ötevezősbe és utána sietett.
Nagy volt az elképedés e váratlan esemény miatt mind a két párton, de Antonius flottájában alig vették észre a vezér futását, az ütközet tehát tovább folyt elkeseredett dühhel, kölcsönös támadásokkal, döntő befejezés nélkül, úgy, hogy Antonius hajói naplementekor hazamentek az öbölbe, egyik a másik után s éppen ezért bizonyos rendetlenséggel. Octavianus nem tudta tisztán, mi történt, s attól tartott, hogy a sötétben rajtaütnek vagy elszöknek, ezért egész éjszaka tengeren maradt flottájával és hajón töltötte az éjszakát. Csak másnap szólította föl megadásra Antonius hajóhadát és hadseregét, értésükre adva, hogy Antonius megfutott, nincs többé miért harcolniuk.
A táborban már amúgy is kezdett híre járni Antonius futásának, de a katonák, bár a vezér nem jelent meg, nem tágítottak attól a vélekedésüktől, hogy Antonius csak rövid időre távozhatott, valami komoly okból és hamarosan vissza fog térni. Ezért nemcsak Octavianus hivogatásai vallottak kudarcot, hanem Canidius sem merte közölni velük Antonius meghagyásait, s nem merte azt parancsolni a hadseregnek, hogy tőrjön utat és menjen Egyiptomba. Ha az egyiptomi párt úr lehetett a vezér sátrában, viszont a római párt a tisztek révén ura volt a hadseregnek, s a fő és a kár viszályának rettentő következményei most váratlanul fölütköztek.
Canidius nem merte leleplezni, hogy a vezér csakugyan Egyiptomba futott, mert félt, hogy vagy a méltatlankodás föllázítaná vagy a csüggedés leverné őket vagy, még neki sem hinnének. Elmúlt egy nap, néhány római szenátor vagy keleti fejedelem, fölértve a történteket, elmenekült. Elmúlt két nap, három nap: a katonák nem mozdultak, Canidius nem tudta, mit kezdjen, Octavianus pedig lemondott arról, hogy a hadsereget föllazítsa és egy pillanatában üldözőbe akarta venni Antoniust. De már olyan messze járt! Mikor aztán sem az ötödik, sem a hatodik napon nem jelent meg Antonius, sem hírei nem érkeztek, a hadsereg hűsége kezdett megrendülni, a tekintélyes rómaiak és a keleti fejedelmek egyre sűrűbben dezertáltak katonáikkal.
A légionáriusok még mindig nem engedtek: Antonius rövidesen visszatér hűséges katonáihoz! De a futást beszélő hírek beigazolódtak, egyre dagadtak, a szövetséges hadak szinte hanyatt-homlok futottak haza, mintha vert katonák lennének. Hetednap Canidius sem tudta mire határozni magát, megfutamodott, s erre a katonákból is kifogyott a lélek. Egyik részük elszéledt Macedóniában, a másik megadta magát a flottával együtt.
Szeptember 9-én - és nem 2-án - mikor tizenkilenc légió, több mint tízezer lovas és egy hajóhad részint megadta magát, részint elszéledt, nyerte meg Octavianus az actiumi ütközetet. És pedig majdnem harc nélkül. Antonius elesett ebben a végső párviadalban, de nem el-lenfelének vitézsége, vagy tulajdon stratégiai és taktikai hibáiból. Elgáncsolta kettős politikájának sok megoldhatatlan ellenmondása, valójában egyiptomi és monarchikus, látszatra római és köztársasági politikájáé.