logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A parthus hadjárat.

A triumvirek közül Antonius merte a legnagyobb dolgokat. 36 márciusában hadseregével és Cleopatrával elindult Zeugma felé, Zeugmában elvált a királynőtől, s olyan színnel, mintha erővel át akarna kelni a folyón, néhány légiót az Euphrates fenyegetésére hagyott, ő maga pedig tíz légióval és 10.000 lovassal április második felében elkezdte óriási, majdnem ezerkilencszáz kilométernyi félkörben kanyarodó útját, melynek körülbelül öt hónap múlva ért a végére. Átkelt a Tauruson, és május első napjaiban Melitenebe, június elején Satalába érkezett. Satalából újra nekivágott az erzerumi fennsík felé húzódó hosszú útnak, s júniusban a fennsíkon találta egész összegyülemlett nagy hadseregét: Canidius hat légióját, melyek visszatértek Kaukázusból, a Pontus új királyát Poleinot, az arméniai királyt Artabacest (vagy Artavasdest), aki elébe jött kontingensének egy részével - 6000 lovassal és 7000 gyalogossal - a kisebb keleti pótlékokat, a csodálatos ostromparkot, s a teherhordók és az állatok végtelen raját.
Az arméniai kontingens másik része már elhelyezkedett a királyság határain, Media útjain. A tizenhat légióban körülbelül 50.000 ember lehetett, hozzájuk számított Antonius lovassága, a megjelent szövetségesek kontingensei, körülbelül 30.000 ember, Arménia királyának kontingense 16.000 lovat számlált, összesen mintegy 100.000 ember, tehát az antik idők egyik legnagyobb hadserege. Antonius, mielőtt fölkerekedett volna seregével, az egészet végig szemlélte. Kíséretében volt több jeles római, köztük Domitius Aenobarbus és Quintus Dellius, aki előbb Cassius tisztje volt és aztán Antonius szolgálatába lépett.

Ugyanekkor a triumvirek uralma a közvéleménnyel való harcában visszaszerzett valame-lyes részt abból a területből, melyet 39-ben el-vesztett. Octavianus megkezdhette háborúját Sextus Pompeius ellen, Itália nem akadékoskodott. 36 július elsején Lepidus elindult Afrikából hetven hadihajóval, tizenkét légióját és 5000 numidiai lovasát ezer szállílóhajóra rakva. Taurus 12 hajóval indult el Tarentumból. Octavianus pedig Agrippával Puteoliból kerekedett föl.
A tengernagyi hajóról előbb ünnepélyesen áldozott a Szeleknek, Neptunusnak és a Szélcsöndnek, s azon kérlelte őket, hogy legyenek segítségére a fiúi bosszúállásban. De Neptunus konok Pompeius-párti volt és rögtön megzavaria a hármas támadás kieszelt tervét, nagy szelet szabadítva rájuk és feltarajozva a hullámokat. Taurus hasztalan próbált megküzdeni az ellenkező széllel és visszafordult Tarentumba. Octavianus nem akart tágítani, s a Palinurofoknál huszonhat nehéz és sok könnyű hajót veszített, s olyan károk estek a flottáján, hogy révbe kellett menekülnie.
Lepidus elvesztett néhány hajót s végül harmadnap Lilybaeum (Marsala) elé ért, de július negyedikén, mikor ki akart kötni, egymaga maradt volna seregével az ellenségre. Sextus azonban a maga nyolc légiójával és 200 hajójával nem védekezhetett egyszerre mind a három támadás ellen. Megpróbálta ugyan, hogy mind a hármuk útját elállja, csapatokat állítva Pantellariába és az aegaei szigetekre, megerősítette a partnak sok helyét és Lilybaeumba egy légiót küldött, de nagyobb haderőit Milae (Milazzo), a Faro-fok és Messina háromszögében helyezte el, ahol az egész ellenséges ármádia volt, szóval Octavianus, az ő legjobban fölfegyverzett, legkönyörtelenebb és legkonokabb támadója ellen. Ha le tudja győzni Octavianust, Lepidus-szal könnyen szót érthet. Így aztán Lepidus kikötés közben játszva elbírt a Lilybaeumi légióval. Sextus Pompeius ugyan, mihelyt megtudta Octavianus esetét, azonnal Lepidus ellen küldte ármádiája egy részét Papias vezényletével, de Papias már későn ért oda, Lepidusék partraszállása után.

Sextus nem merte megtámadni Octavianust. Mindössze egy kis tengeri csatározás történt, mikor Papias megtámadta Lepidus utolsó négy légióját, melyek később indultak cl, s két egész légiót a tengerbe süllyesztett, sok szállítóhajóval együtt, melyeken eleség és muníció volt. Néhány nappal e nagy háború színpadias kezdete után valamennyien csöndben voltak megint, mintha csak teljes békében lennének.
Sextus Messinában őrködött, Statilius Taurus Tarentumban késlekedett, Octavianus és Agrippa hajóhadukat javították Palinuro mellett és Lepidus is nyugodalmasan várta Lilybaeumban, hogy szövetségesei megint tengerre ereszkedhessenek. Sőt úgy látszik, Sextust az Octavianus kárairól kapott túlzó híradások azzal áltatták, hogy ellensége el fogja halasztani a háborút a következő évre. De az állhatatos Octavianus nem tágított szándékától, hogy ezt a véghetetlen párviadalt még abban az évben befejezze. Itália, amilyen tétlen volt mindaddig, rögtön megmozdult, mihelyt hírét vette, hogy az ezer gonddal előkészített nagy hadjárat már kudarcot vallott, mikor még el sem kezdődött. Rómában nagy tüntetések voltak ellene és zavargások törtek ki! Ha nem tér diadallal Rómába, elveszett.

Agrippa segítségével kijavította a megroncsolt flottát, amennyire lehetett. Az elsüllyesztett hajók meg-maradt evezőseit Tarentumba küldte, hogy Antonius 28 hajójára szállítsa őket, amelyek üresen várakoztak a kikötőben. Maecenas! Rómába küldte a rend fenntartására. Lepidusnak megüzente, hogy induljon el azon az úton, mely Lilybaeumtól Messináig húzódott a sziget déli és keleti partján, Agrigentum, Catania, Taormina felé, ahol megállapodik és megvárja, míg a Tarentumi flotta katonái partra szállnak. Ő maga pedig kezére próbálta keríteni a Lipariszigeteket, Milazzot és Tyndarist, hogy az északi parton egy másik hadsereget szállíthasson partra és Pompeiust a sziget végső csúcsára szorítsa.
E készülődések közben néhány hajóval fölbukkant Menodorus, hogy megint visszapártoljon Octavianushoz, annyira zokon vette Sextusnak nem is annyira oktalan bizalmatlankodását, mellyel a Lepidus ellen való expedícióra inkább az obszkúrus Papiast küldte, mint őt. És Octavianus barátságosan fogadta, mindössze arra szorítkozott, hogy többé nem használta bizalmas szolgálatra: csak ennyivel büntették hármas árulásáért azt a fölszabadultat, akinek ismételt és büntetlen hűtlenségei ezer bölcselkedésnél jobban megmutatták, hova züllött a tekintély a polgárháborúk közben. Még a tulajdon szabadosaikkal, a tulajdon házukban is meg kellett néha alkudniuk a világ urainak!

Július vége felé Octavianus ismét megindult úgy-ahogy kijavított hajóival, Taurus a squillacei öbölbe ment horgonyozni, a szárazföldi hadak Itália végső csúcsához rajzoltak. De a hadimozdulatok egysége most is megzavarodott, nem a széltől és nem a tengertől, hanem Lepidus gőgjétől. Két kollégájának feledékenysége nagyon elkeserítette és tele volt gyűlölséggel Octavianus ellen, aki sokkal fiatalabb létére gőgösen bánt vele. Meg akarta mutatni neki, hogy a maga fejével gondolkozik és felér a kollégájával. Fölkerekedett Messina felé, de nem az Octavianus által kijelölt úton, hanem egy másikon, mely a sziget északi partján, Trapanin, Partinicumon, Cefalun keresztül húzódik.
A taorminai találkozás emiatt lehetetlenné vált. Octavianus, mikor Vibo (Bivona) alá ért, Agrippával új tervet eszelt ki. Agrippa kezére keríti a Lipari-szigeteket, s Milazzot és Tyndarist fenyegetve, igyekszik lefoglalni az egész ellenséges flottát, úgy, hogy Sextus ne őrizhesse a partot Messinából egészen Taormináig. Octavianus az őrizetlen tengert fölhasználva, partra szállítja Taorminában azokat a légiókat, melyek a squillacei öbölnél álltak és amelyek nem tudjuk pontosan hányán voltak: öten vagy hatan.

Szép volt a terv, de a diktum és a faktum közt az egyszer valóban egy, egész tenger volt, szó szerint és nem költői képből. Octavianus Squillaceba ment és átvette az ármádia vezényletét, míg Agrippa könnyű szerrel kezére kerítette a Lipari-szigeteket s fürge hajócskákkal kémleltette a tengert. Sextus Messinában volt a flotta javával, Demochares Milazzoban 30 hajóval. Agrippa el akarta terelni a másik oldalról Sextus figyelmét és földerítésekkel, színlelt támadásokkal kezdte zaklatni. Végül egy reggelen a fél flottával kiszállt Vulcanus szigetéről, hogy a milazzoi vizeken meglepje a magános Democharest. Nagy meglepetésére azonban Demochares már kapott egyszer 40 és egyszer 70 hajónyi segítséget. Sextus személyesen hozta neki. Sextus tehát Messina elhagyásával szinte önszántából elkövette azt a hibát, amelyre ő akarta kényszeríteni!
Agrippa, mikor ezt észrevette, egy hajócskát küldött Octavianushoz és figyelmeztette, hogy Messina üresen maradt. Hajóhada másik részét is elhozatta, s mert az ellenséges tengernagyot amennyire csak lehetett, le akarta foglalni, hogy Octavianusnak ideje maradjon a partraszálláshoz, elszántan megtámadta az ellenséget. Agrippa hajói, melyek egyenest erre a háborúra készültek, csaknem mind nagyok, nehezek voltak, tornyokkal és hatalmas hajító-gépekkel: páncélosok, mint ma mondanánk. Sextus pedig, hogy modern szóval éljünk, cirkálókat vezényelt, csaknem minden hajója hadi célokra fölhasznált kalmárhajó volt, sokkal könnyebb, rövidebb, kevésbé védett és kevésbé fölfegyverzett, de gyorsabb és mozgékonyabb. Pompeius hajói közébe cikáztak az ellenséges hajók hosszú evezőinek és igyekeztek szétroncsolni kormányrudjukat, vagy orrukon és farukon támadni őket.

romaikor_kep



Agrippa hajói pedig szigonyokkal igyekeztek elkapni ezeket a harapós tengeri agarakat, vagy nehéz kövek záporával próbálták elkergetni. A fürgeség és az erő soká verekedett, mígnem estére Sextus Pompeius, aki harmincat elvesztett kis hajói közül, teljes rendben visszavonult a milazzói kikötőkbe, jókedvvel, mint estéjén egy olyan napnak, melyen mind a két részről bizonytalan kimenetelű harcot vívtak. Kevéssel előbb Octavianus, aki Agrippa figyelmeztetése után sietve hajóra rakott három légiót, 1000 könnyű gyalogost, 500 lovat, 2000 obsitolt veteránt, akiknek Szicíliában földeket ígértek, estefelé Leucopetrába (Capo dellarmi) érkezett, de ott sok kétsége támadt, s ezek megállították, ami olyan gyakran megtörtént vele, ahányszor végre kellett hajtania valamely vállalkozást, melyet nagyjában jól kieszelt. Folytassa-e útját Taormina felé és partra szálljon éjszaka, vagy várja meg a másnapot?
Míg Octavianus Leucopetránál kétségeskedett, addig Agrippa, aki öt vagy hat hajót vesztett, nem érezte magát biztonságban az ellenség különös viselkedése miatt. Sextus nagyon is az ő kedve szerint távozott Messinából és nagyon is könnyen ráhagyta a győzelem pálmáját. Agrippa tőrt sejtett, s üldözni akarta Sextust, nem akarta lélegzethez engedni, ha nyílt tengeren kell is töltenie az éjszakát, horgonyt vetve, vagy ha éjszaka folytatnia kell is a nappali ütközetet, nehogy az ellenség Octavianus megzavarására mehessen.

Szerencsétlenségére barátai olyan rikító színekkel festették előtte katonái fáradságát, a nyílt tengeren való éjszakázás veszedelmét, hogy Agrippát legyőzte, ami igazság ezekben az észre-vételekben volt, engedett, és visszatért Vulcanus szigetére azzal, hogy másnap ismét megjelenik Milazzot és Tyndarist fenyegetni és lefoglalni Pompeiust, talán abban a hitben, hogy Octavianus már partra szállt. Octavianus pedig végül másnapra halasztotta a partraszállást. Agrippa kétkedése nem volt oktalan. Sextus Poinpeius föltünése Milazzo vizein, az ütközet, a visszavonulás, mindez színlelt dolog volt, azért, hogy Octavianust tőrbe csalják. Arra akarták rábírni, szálljon partra Taorminában, abban a hiszemben, hogy Sextus nem őrködik, s mihelyt partra-szállt volna, meglepték volna szárazon és tengeren, azzal a szándékkal, hogy elfogják és meggyilkolják Octavianust, a legdühösebb ellenséget. Ha ö eltűnik, Sextus könnyen megegyezhet Antonius-szal és a többiekkel, hiszen Itália mellette áll.

Sextus csakugyan tekintélyes lovas és gyalogos haderőt küldött már Taorminába és este meghátrált, legyőzöttnek színlelve magát, hogy szemmel tartsa Octavianust és másnap rajta üssön Taorminánál a partraszállás közepette. S mert Agrippát le tudták beszélni az üldözésről, fortélya teljes mértékben sikerült is. Octavianus éjszaka valószínűen hírt kapott az ütközetről és azt hitte, hogy Agrippa győzött s úgy határozott, másnap reggel elindul Taorminába, tehát abban az időben, mikor Agrippa Tyndaris megvételével próbálkozott...

Délután, mikor Octavianus katonái kezdtek tábort verni, egyszer csak fölbukkant a nyílt tengeren Sextus flottája, s több oldalról a táborra vetették magukat gyalogosai és lovasai. Erre a hirtelen meglepetésre a gyönge és ideges Octavianus fejét vesztette és nem tudta többé, hogyan intézkedjék. Hadserege talán mind egy szálig elveszett volna, ha az ellenség merészebben támadott volna és hosszabb lett volna a nap. Szerencsére a homály félbeszakította az ütközetet, de nem azért, hogy a megzavarodott vezérnek tanácsot hozzon. Octavianus odáig volt a rémülettől, azt hitte, körül fogták, kétségben volt Agrippa sorsa felől, megértette, hogy Sextus nem annyira hadseregét akarja elpusztítani, mint inkább őt magát kézre keríteni. Ráhagyta magát poltron természetének esztelen fölgerjedésére, nem gondolt semmivel, csak a maga megmentésével és faképnél hagyta a hadsereget. Ezt jelentette az a kétségbeesett szándéka, hogy mindjárt másnap ütközetet ad az ellenséges flottának, megszabadulni a tenger felől.
Éjszaka, míg katonái a táborverésen dolgoztak, Octavianus a sereg vezényletét egy Cornificius nevű tisztre bízta, a flottának megparancsolta, hogy készüljön a horgonyszedésre, még hajnal előtt ráverette hajójára a tengernagyi jelvényt és mint egy megriadt paripa, nekirontott Pompeius flottájának. De ez a flotta, ha számra kisebb volt is, különb vezénylet alatt volt és derekasan állta a nekicsapást, úgy, hogy az övé szétszóródott. Hatvan hajóját foglyul ejtették, a többi a zűr-zavarban menekült, amerre látott. Octavianus azonban, tisztára csodából, este egyetlen hajóval egy elhagyott kis öbölbe menekült, ahol a partokat vigyázó Messala segítségére sietett. Terve megint kudarcot vallott, meg tudta buktatni Sextus tervét is. Csak Octavianus halála menthette volna meg Pompeius fiát, rendes háborúban ellenfelének minden hibája dacára is el kellett vesznie, mert nem győzte haderővel.

Agrippa azalatt a két nap alatt, míg Pompeius Taorminánál harcolt, csakugyan meg tudta venni nem Milazzot, hanem Tyndarist, és ekkor a pompeiánusok szemeláttára elkezdte átszállítani hadait Szicíliába. Lepidus pedig eközben, ha csigalépésben is, közeledett seregével Tyndaris felé. Cornificius, hogy éhen ne pusztuljon a Taormina mellett levő táborban, útra merészkedett Milazzo felé. Azt hitte, a város már Agrippa kezére került. Octavianus hamar föleszmélt rémületéből, megértette, hogy ha meg lehet menteni Cornificiust, az ijedelem nagyobb volt a veszedelemnél, s megparancsolta Agrippának, hogy Tyndarisból küldjön segítséget Corniflcius elé.
Cornificius négy napig úton volt, szakadatlanul harcolva, elesége fogytán. Arról, hogy segítség keresi, sejtelme sem volt. Az ellenség dühösen üldözte, az ő hadai napról-napra fáradtabbak voltak, negyednap a kimerülés kerülgette és már-már megadta magát... Ekkor az ellenség egyszerre menekülni kezdett. Megérkezett Agrippa három légiója. Egy bizonyos Laronius vezette, aki annyi obszkúrus személy módjára szintén legalulról küzdötte föl magát ezekben a zűrzavarokban a magas tisztségekig.

Így tehát Octavianusnak minden szerencsét-lensége és minden hibája dacára sikerült Szicíliában sereget szállítania partra, ha az a terve, hogy Pompeiust két oldalról megtámadja, kudarcot vallott is. A szám ereje megint jogaiba iktatódott. Minden nap újabb katonák értek szárazföldet Tyndarisnál, s a hadsereg egyre szaporodott. Sextus Pompeius összeszedte minden szárazföldi haderejét, mindenáron meg próbálta akadályozni az ellenség partraszállásait és operációit, de hamarosan észrevette, különösen mikor Lepidus hadseregével utolérte a Tyndarisban partraszállott hadakat, hogy ilyen módon legfeljebb néhány napig elodázza, de még nem változtatja a végzetet.
A légiók folytonos érkezését csak új tengeri ütközettel akadályozhatta volna meg, ha sikerült volna elpusztítani vagy foglyul ejteni az ellenséges flottát. Azért végül elszánta magát erre a kétségbeesett tervre - az egyetlenre, amely még számára maradt - s augusztus utolsó napjaiban körülbelül 180 hajóval kiszállt, ütközetet adni Naulochus vizein egy sokkal sűrűbb ellenségnek, melyet a diadal biztossága nekibátorított. Természetesen legyőzték, elvesztette 160 hajóját - részben elpusztultak, részben foglyul estek - és mindössze 17 hajóval Messinába menekült. Onnan, hajóra véve kincseit és leányát, elvitorlázott Kelet felé. Demochares elveszett az ütközetben, Apollofanes megadta magát. Nagy nehezen, emberfölötti vesződséggel és kevés dicsőséggel, de végül mégis csak legyőzték Sextus Pompeiust.

Míg Szicíliában dúlt a harc, Antonius végig-szemlélte haderejét az erzerumi fennsíkon, s elindította hadseregét Media határa felé, két úton. Az arméniai és pontusi kontingenst, az ostrom-parkot és két légiót Oppius Statianus vezényletével az Áras völgyének kényelmesebb és hosszabb útján. A hadsereg többi részét a maga vezényletével egy zordonabb, de kurtább úton. Július vége felé Media határához ért.
A rákövetkező események azt bizonyítják, hogy Antoniusnak itt meg kellett volna várnia a hadsereg másik részét, s egyesített erőkkel törnie rá az ellenséges országra. De úgy látszik, hamis hírek azt hitették el vele, hogy a médek és a parthusok királya távol van, a főváros meglepetése könnyű, ezért aztán késlekedés nélkül ostromlására ment. Az ostrompark és a hadsereg másik része pár nap múlva követte. Csakugyan, augusztus vége felé a fővároshoz ért anélkül, hogy találkozott volna az ellenséggel, vagy bántódása esett volna. De a dombos Mediában a parthusok, ha a lovasságuk nem boldogult is, könnyen el tudtak rejteni egy erős hadsereget az olyan ellenség földerítői elől, amely nem sokra mehetett a lakosság információival. És valóban, míg Antonius biztonságosan elkezdte az ostrom műveleteit, Fraates király észrevétlenül mögé lopózott nagy lovashordáival és hátból megtámadta a második hadsereget, mely lassúbb tempóban követte az ostromparkot Gazacába. Hogy mi történt ekkor, nem egész világos. Az arméniai király kettős játékot űzött, mint a keleti királyok ebben a háborúban annyiszor? Vagy a pontusi király szedett-vedett serege ért keveset?
Annyi bizonyos, hogy az ostromparkot megsemmisítették, Oppius hadát tönkreverték, Polemot elfogták és Arménia királya akár igazi, akár színlelt rémületből hazamenekült s magával vitte lovasságának legjobb és az ellenség taktikájában legjáratosabb részét. Antonius azonban nem csüggedt el, s fölkészült, hogy gépek nélkül is folytatja az ostromot. Azon reménykedett, hogy ütközetre provokálja a parthus lovasok fürge rajait, melyek a megszokott taktika szerint hol föltűntek, hol eltűntek, mindig jelen voltak, mindig zaklatták s mindig hozzáférhetlenül.

A légió erős hadiszerszám volt, akár egy buzogány, de vájjon mit ért egy súlyos buzogány e röpködő darázsrajok ellen? Antonius mindenféleképp megpróbálta, hogy ütközetre vonja a parthusokat. Egyik napon egész lovasságával, tíz légióval és három praetori cohors-szal eltávozott a várostól egy napi járóföldre, és rengeteg eleséget gyűjtött, fosztogatott, gyújtogatott, s beszédes fortélyokkal színlelte a félelmet, hogy csak provokálja őket. És a parthusok végül lépre mentek, megtámadták abban a hitben, hogy megint carrhaei ütközet következik! De mikor észrevették, hogy a légiók támadásra készen visszavágnak, megfutamodtak s hasztalan üldözte őket a gyalogság mintegy tíz és a lovasság mintegy harminc kilométernyire, csak igen keveset tudtak megölni vagy foglyul ejteni közülük. Vissza kellett térniük az ostromlásra. Úgy remélték, hogy ha a várost végsőkig éheztetik, a parthusok rárontanak a római sorokra. De közben eltelt a szeptember.

Az ostromlottak sűrűn ki-kirohantak, s lelkeseknek és jól fölszerelteknek mutatkoztak, a nagy ostrompark híja is gyöngítette a műveleteket, elkezdődtek az októberi esők és ködök is, a szomszéd vidékek letaroltsága miatt a különítményeknek messzebb kellett menniük, ha eleségért jártak, s a hadsereg elfáradt, impresszionálható lett, rémületre hajlandó. Antonius mégsem tágított. Rendkívüli eréllyel fegyelmet tartott, s elszánta magát arra, hogy a végsőkig kipróbálja az ellenség türelmét. Az ellenség fürge, erős, bátor volt, de nem szokta meg a római fegyelmet és télre nem akart táborban maradni.
Ha a római hadsereg elfáradt, viszont Fraates is nyugtalanul látta, hogy a napok egyre rövidebbek és Antonius meg sem mozdul az ostrom szüntetésére. Végül, nem akarván ütközetet kockáztatni, arra határozta el magát, hogy utánozza a szuréna aljas fortélyát, s a fáradt légiók közt hírét kezdte hinteni, hogy a parthusok királya hajlandó a becsületes békére, ha Antonius nem makacskodik a háború mellett. Az eleségért járó különítmények most már nem vad ellenséges ezredekkel találkoztak, amelyek rájuk akarták dobni magukat, hanem lovascsapatokkal, amelyek barátságosan közeledtek feléjük, tisztjeik igyekeztek beszédet kezdeni és azt mondták, hogy a parthusok a békét akarják. Ezeknek a kijelentéseknek a híre elterjedt a katonák közt, útközben megnövekedett, s nagy örömet és színes reményeket gyújtott, magát Antoniust is meglepte első bizonytalanságában.
A triumvirek szolgái voltak tulajdon katonáiknak, és bizonyos mértéken túl nem ellenkezhettek az ő kívánságaikkal. Mindenesetre előbb kideríttette, hogy ezek a szóbeszédek igazat mondanak-e, aztán békét javasoltatott Fraatesnek, azzal a föltétellel, hogy adja vissza Crassus jelvényeit és hadifoglyait. Ennyi tudniillik elég lett volna ahhoz, hogy a rómaiak előtt rendkívüli győzelmét jelentse. Fraates azonban azt felelte, hogy ha Antonius rögtön visszavonul, ő kész, útnak engedni minden zaklatás nélkül. Többet nem adhat. Mit tegyen erre? A város konokul ellenállt, a katonák fáradtak voltak és vissza akartak vonulni, s az ínség közeledett. Antonius gőgös volt és keménynyakú, de nem az őrületig, s meg tudta érteni, hogy engednie kell katonái akaratának. Október utolsó napjaiban, elfogadva Fraates ajánlatait, visszavonulást parancsolt.

romaikor_kep



Fraates azonban utolsó betűig híven utánozni akarta a szuréna aljasságát, és könyörtelenül üldözőbe vette a visszavonuló ellenséget. És talán sikerrel is járt volna, ha Antonius még elindulása előtt gyanút nem fogott volna - hogy mi módon, nem elég világos előttünk - az ellenség szándékáról. Ekkor elhatározta, hogy utat vált, és nem a megtett úton tér vissza, hanem egy másikon, amely sokkal hangosabb és egyenetlenebb, lovak tehát nehezebben járhatják. Némelyek azt hiszik, azon az úton, mely ma Tabrison keresztül Júliánál ér az Árashoz. Fraales még ekkor sem mondott le az üldözésről, s az ellenség után vetette magát, megzaklatni egy huszonnégy órai, kalandos visszavonuláson keresztül, melyben Antonius vezéri tehetségének utolsó és legremekebb próbáját állta.
Fáradhatatlan volt, mindig készen arra, hogy oda fusson, ahol a hadsereg hosszú-hosszú oszlopát fenyegették, szóval és példával vigasztalta katonáit, kenyeresük volt minden nélkülözésben és veszedelemben, úgy vigasztalta, lelkesítette, együtt tartotta a hadsereget, hősies erőfeszítéssel tartotta benne a bizalmat. Az ő érdeme, hogy ez a nagy sokaság, ha el is fogyasztotta minden készletét, ha olykor gyökér volt is az étele és áporodott víz az itala, ha sok emberét elvesztette és csaknem egész prédáját elhagyta is útközben, együtt haladt és szakadatlanul harcolt, s nemcsak ellene állt a támadásoknak és a tőrvető békeajánlatoknak, melyekkel az ellenség a hegyek zordon és vesződséges útjáról a bővizű síkságra próbálta csalni, hanem olykor-olykor még visszavonultában is rá mert támadni az ellenségre, és a légiók sasai sértetlenül jutottak át az Árason. Húszezer légionáriusát és rendkívüli katonáját és 4000 lovasát vesztette a hadjáratban. Nem tudta meghódítani Mediát, de Fraates sem tudta megismételni Crassus fölkoncolását.

Antonius - ebben is Caesar diákja - a szenátusnak a maga módján jelentette vállalkozását, s természetesen úgy adta elő, hogy minden csodálatosan ment. De ha Antonius meghamisította is akkor az elbeszélést, a régiek és a modernek nagyon szigorú ítéletet mondtak erről a hadjáratáról. Antonius egyetlen hibát követett el: engedte, hogy Fraates rajta üssön az ő ostromparkján. Máskülönben nagyszerűnek és remeknek kell mondani a háború haditervét (nem csoda, Caesar csinálta), merésznek a végrehajtását, pontosnak és részletesnek az előkészítését, fürgének és gyorsnak egy ilyen nagy-számú sereg kezelését. Annyi bizonyos, hogy sebesen és kellemetlenségek nélkül végig csinálta a világ egyik leggigászibb menetelését, és megmenekült egy fáradságos, kemény, nehéz, majdnem 500 kilométernyi visszavonulás után. Igaz, hogy Antonius nem tudta megvenni Media fővárosát vagy ütközetre kényszeríteni a parthusokat, de más tudta volna-e? Például Caesar?
Ha erre a kérdésre nem felelhetünk is holtbizonyosan nemet, viszont az igennel is jogunk van tétovázni, ha meggondoljuk például azt, hogy Caesar is csaknem elvesztette háborúját Vércingetorix ellenében, csak azért, mert ő sem tudta még ostromokkal sem ütközetre bírni az ellenséget, s csak azért menekült meg, mert az el-lenséget végül nem Caesar, hanem a tulajdon helyzete ütközetre kényszerítette. Mindenesetre kétségtelen, hogy ha Antonius követett is el tévedéseket, a kudarc fő okát a vállalkozás olyan nehézségein kell keresni, amelyeket nem lehetett előre látni.

A parthus hadak sokkal erősebbek voltak, mint valamennyi más keleti hadsereg, melyet Lucullus és Pompeius levert. A távolság külön védelmet is adott nekik. Ezért tehát merészebb vállalkozás volt Perzsia meghódítása, mint a Pontusé vagy Szíriáé. Róma nem vihette végbe politikai és társadalmi zűrzavara közepette. Antonius talán elégséges hadsereget tudott volna összeállítani, ha bővebben telt volna az idejéből és ha politikai okokból nem félt volna attól, hogy katonáinak ellenére tesz, és ha abban az évben hadait Arméniában pihentette volna, tavasszal meghódította volna Mediát és a következő évre halasztotta volna a perzsiai betörést. De Antonius siettette előbb a betörést, aztán a visszavonulást, nem azért, mert - ahogy a régiek mesélik - sietett vissza Cleopatrához, hanem azért, mert bizonytalan ura volt forradalommal szerzett hatalmának, az uralom tartós eszközei nélkül, egyidőben kellett szemmel tartania Itáliát és Keletet, kénytelen volt valamelyes pénzbőséget szerezni az egyiptomi házasság veszedelmes szerével, s mindez gyors cselekvésre sarkalta, mint Caesarral történt Galliában, és nagyon is számot kellett vetnie katonái kívánságával. A kudarc főokát nem stratégiai alkalmatlanságán kell keresni, hanem a birodalom nehéz politikai viszonyain. Caesar programját nem lehetett többé megvalósítani.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)