logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A köztársaság helyreállítása

Octavianus pedig arra gondolt, hogy visszavonul a magánéletbe. Nem Caesar, hanem Sulla példáját követi. Ha Octavianus a háború és cselekvés férfia lett volna, mint Caesar és mint Nagy Sándor, akkor új és nagyobb ambíciókra hevült volna ahelyett, hogy beérte a megszerzett hatalommal, dicsőséggel és nagysággal. De gyönge temperamentumu ember volt, inkább halvérű, „intellectuel“, jobban ütött Brutusra és Ciceróra, mint Caesarra. Inkább mély, kitartó, világos eszével érvényesült, mintsem akaratának erejével. Inkább szorgalmas tanulmányozó és bölcs adminisztrátor volt, mintsem hódító és monarchia. Egészsége annyira megromlott, hogy már azokat az ünnepségeket sem bírta, melyeket győzelmei örömére rendeztek, s az ünnepségek közben többször megbetegedett.
Torkig volt vagyonnal, dicsőséggel és hatalommal, most már csak békére, pihenésre, nyugodalomra vágyott, hogy megorvosolhassa egészségét, melyet tönkretettek a fáradalmak, a véghetetlen várakozás, a hatalmas gondolatok. Annyi viszontagság és veszély után most, hogy az egyik legborzasztóbb viharból menekült meg, félt a világ uralmától. Nem érzett magában sem elég testi erőt, sem állhatatos magabízást, nagyratörő buzgalmat a vállalására. A mai történetírók váltig erősíthetik, hogy Actium vizein bevégződött az utolsó polgárháború, de Octavianus nem volt próféta és nem vigasztalhatta magát ezzel a gondolattal ilyen holtbizonyosan Kr. e. 29 és 28 utolsó hónapjaiban, mikor arra készült, hogy szétontsa Cleopatra kincseit. Ezzel a pénzontással bizonyára megmentette Itáliát a csődtől, mely annyi ideje fenyegette. Eltörölte az állam összes hiteleit, tehát nemcsak az adóhátralékokat, hanem a 43-ban proskribált lovagok magánhiteleit is, melyeket az állam elkobzott, törvényes érvényre emelve végre az adósságok féltörlését, ami tényleg már régebben bekövetkezett.
Véget vetett a maga és a köztársaság adósságainak. Kifizette a municipiumoknak azokat a földeket, amelyeket egy évvel azelőtt vásárolt, pengő pénzben talán több mint háromszáz millió sesterciust. Minden plebeiusnak - voltak 250.000-en fölül - fejenként 400 sesterciust adott, tehát újabb 100 milliót. Másik 120 milliót - fejenként 1000 sesterciust - elosztott 120.000 letelepített veteránja közt: Caesar fi-7000 veteránjának, kiket Philippi után obsitoltak, és a 20.000 légionáriusnak, kiket a szicíliai háború után küldött haza, a maga és Antonius 37 légiójának, körülbelül 90.000 embernek, kiket nemrégen obsitolt, és akiknek éppen földeket osztott. Huszonhárom légióra csökkentette a birodalom egész hadseregét.

A pénz, olyan hosszú szűkösség után megint keringeni kezdett, és a kamat alább szállt. De a forradalom füstölgő üszkei között megbízható uralmat szervezni nehezebb föladat volt, mint a nemzet vagyonát rendezni. Erre elég volt a bőséges préda, arra kevés volt egy vagy néhány férfiúnak az akarata. Úgy hiszem, rosszul ítélik meg Antonius reformját, akik azt mondják, hogy az antik világnak választania kellett: vagy a köztársaság uralkodjék, vagy egy ember. Mikor egyetlen embernek az uralmáról van szó, nagyon könnyű megfeledkezni arról, hogy az épp olyan lehetetlen a köztársaságban, mint a monarchiában, mert még egy új Herkules vagy Atlasz sem tudott volna egymaga, dolgozótársak nélkül elkormányozni akkora birodalmat. Igazabb tehát azt mondani, hogy az alternatíva az uralkodásra szükséges dolgozótársak számán, összeválogatásán, elrendezésén fordult meg.
Az volt a kérdés, vajon a birodalmat, akárcsak Nagy Sándor utódainak ázsiai monarchiáit, bürokrácia kormányozza-e, melyet az államfő tetszése szerint toboroz minden társadalmi osztályból és minden nemzetből, s amely aztán tőle függ és törvényesen nem szegülhet ellene? Vagy pedig még köztár-sasági hivatalnokoknak kellett a birodalmat kormányozniuk, kiket a comiciumok és a szenátus választanak a birodalomban kis arisztokráciát képező római polgárokból, az utódlás szabályai szerint, a régi törvények szabta időközökben? Vagy pedig megpróbálkozzanak-e a két rendszer elegyítésével, tarkításával?

A monarchikus uralom velejében annyit jelentett volna, hogy egy család részben vagy egészen bitorolja a hivatalnokok kijelölésének és a kormányzási szabályok megállapításának jogát, melyet a köztársasági hagyomány a szenátori arisztokrácia tekintélyes családjaira, a lovagok és a comiciumokban szavazó középosztály sűrűbb tömegére osztott. Julius Caesar csakugyan megpróbálta utolsó esztendeiben, hogy a kozmopolita bürokrácia elvét bevezesse, szolgáit és fölszabadultjait helyezve sok hivatalba. A triumvirek és Sextus Pompeius is bőségesen alkalmaztak szolgákat és felszabadultakat a polgárháborúk idején, amaz általános hajrá zűrzavarában. De vájjon eltöröl-hetik-e most a latin intézmények, hagyományok és szokások egy részét, hogy tágabb teret engedjenek nekik?

Az erőtlen triumviri uralomnak a válságos pillanatokban népszerűsítenie kellett a köztársaságot, szertelenül megnövelve a szenátorok és hivatalnokok számát, a római nemesség kitüntetéseit szétosztva egész Itália középosztályának, obszkúrus tömegének. Mire eltűnt az az arisztokrácia, mely Caesart a keleti rabszolgák és fölszabadultak iránt való hajlandóságáért megölte, már a szenátorokból, lovagokból, régi kvesztorokból, praetorokból, konzulokból új oligarchia alakult, jóval veszendőbb, de egyúttal sűrűbb is, amely semmi áron le nem mondott volna rangjának kiváltságairól és jogairól.
Egész Itália középosztályában azt a reménységet gerjesztette jószerencséjük példája, hogy valamikor az ő családjuk is nemességre jut ilyen módon. Ez a szedett-vedett oligarchia, mely nagyrészt obszkúrus, tudatlan, semmi tekintélyű és nem éppen nagy pénzű személyekből alakult, természetesen nem azért vágyott a közhivatalokra, hogy úri módon a nép üdvére gyakorolja őket, hanem hogy meggazdagodjék rajtuk! Az egoizmus az utóbbi húsz esztendő alatt minden alakjában megnövekedett, a cölibátustól a katonáskodás rettegéséig, a jövedelmeden közhivatalok nemszeretéseig. Kevés volt az olyan ember, aki hajlandó volt ingyen is szolgálni az államot. Az aediliség elől, amelyben csak költeni lehetett, haszonszerzés nélkül, mindenki menekült. De amilyen szűkében voltak a jó kormányzás képességének, olyan nagy, eleven és makacs volt az a vágyódás, hogy megtarthassák a Iratalom tisztességeit épp úgy, mint a jövedelmét.

A konzervatív nacionalizmus növekvő terjedése, az a hajlandóság, hogy megcsodálják a régi Rómát, visszatérjenek a nagy birodalom kis kezdeteihez, részben műve volt Itália jómódú osztályai ama törekvésének is, hogy az uralom monopóliumát továbbra is a maga kezében tartsa. Ez a nacionalizmus szétáradt most mindenfelé, mint egy rohanó víz, amely áttörte gátjait. Vitte, sodorta az imperializmus új rajongása. Octavianus maga is hevítette ezt az érzést Antoniuss-zal való küzdelmei idején és most sokan, akiknek semmi kedvük sem volt Cincinnatus módjára élni vagy Decius Mus módjára halni, Róma nagyságáért lelkesedtek, ünnepelték Egyiptom meghódítását és meg akarták fenyíttetni azokat a népeket, amelyek az utóbbi években föllázadtak.
Csodálták a régiek erényeit és bölcsességét, megértve a társadalmi osztályok eleven haszonsejtő intuíciójával, hogy minél jobban csodálják és félik az itáliai népet, annál könnyebb lesz minden itáliainak a helyzete az egész birodalomban, és minél jobban tisztelik Róma múltját, annál nehezebb lesz megtépázni az itáliai oligarchiának uralmi jogait. A régi köztársaság intézményeinek, szokásainak, erkölcseinek bámulata minden osztályban elterjedt, töltekeztek vele Octavianus barátai, a forradalom parvenu-i, a gondolkozók és az irodalom, a közérzés mutatója. Virgilius a Georgica befejeztével afféle irodalmi megtérésből elővette ifjúkori eszméjét, hogy nagy nemzeti költeményt ír Ennius modorában, de a maga stílusával, mely a könnyűvérű és elegáns görög múzsákkal való hosszú kéjenckedés alatt annyira elfinomodott. Titus Livius, a padovai ifjú, már készítgette anyagát római történelméhez, mely alakja és szelleme szerint nagy himnusza lett a múltnak.
Alakja szerint azért, mert Sallustius irodalmi revoluciója után az új történetíró visszatért a hagyományos annalisztikához, de megélénkítette hatalmas művészetének könnyedségével és fényével. Szelleme szerint azért, mert eszményítette a régi arisztokratikus uralmat, a régi diplomáciát, a régi bölcsességet, félelem nélkül is igazságot téve a nagy viszályban legyőzőitek emlékezetének, szigorú ítéletet mondva még Caesarról is. De még fontosabb jelei voltak az időnek azok az új költői művek, amelyekhez Horatius fogott. Ez a nagy stiliszta nem lírikus volt, hanem kritikus. Cicerónak nagyobb lírai lendülete volt, mint neki.

Nem is tévesztette meg az a divatos hóbort, hogy mindenki a nagy birodalom kis kezdeteit emlegette, belelátott minden ellenmondásába, hamisságába, hazugságába, átlátta azt is, milyen érdekek öltöztek ebbe az idillikus ruhába. Bár a Szatírák második könyvében ő is az új erkölcsöt terjesztette, olykor már félbeszakította önmagát e propaganda közben, mintegy maga megcsúfolására. Második eposzában pedig leírja Afius uzsorást, aki nagy dicséretet szaval a rusztikus életről, de a végén . . . torkát metszeti adósainak. És második könyve hetedik szatírájában szinte azzal tölti kedvét, hogy lerontja az előzőket, kigúnyoltatja magát a Szaturnáliák ünnepén a tulajdon rabszolgájával.

- A régi időket magasztalod, de ha bennük kellene élned, ugyan kétségbe esnél ... A falut dicséred, de mikor ott vagy, alig várod, hogy visszatérj a városba . . . Azt mondod, unalmas neked meghívás és cerimónia, de ha Maecenashoz kell menned vacsorára, mely bolondulás, mely lárma, mely szidalmak! Hamar, az olajat! Ugorjatok, ti lusták, hol maradtok?
De még ez a kritikus elme is nagyobb buzgalomra lendült szokott lomhaságából és egész sorozat hősi és polgári ódát kezdett írni, gazdag változatával a latinul még nem használt görög metrumoknak. Megverselte a régi idők nagyságát, az erkölcsi reform szükségét, a nagy birodalom kis kezdeteihez való visszatérés közös vágyát, az új háborús és hadi dicsőség reményét.
A versek formája csodálatos a rövidségük festői erejével, ihletük hideg, fölösleges és túlságos súlyos bennük a történelmi és mitológiai erudició, nem valami eleven a pindaroszi szárnyalásuk: de fontos bizonyságai a köz érzelmeinek. Úgy látszik, ebben az időben íródott a harmadik könyv XXIV. ódája, melyben a költő fölpanaszolja a művelődés átkait, eszményíti a barbár életet, azt mondja: a polgárháborúk meg nem szűnnek addig, amíg meg nem orvosolják az erkölcsök romlását, ki nem oltják a szívekből a rút kapzsiságot, férfias neveléssel föl nem frissítik az ifjak kiaszott generációját, amely ért a kockajátékhoz, de a lovat nem tudja megülni.
Végül buzdítja azt, aki a népek atyja névre méltó akar lenni - célzás Octavianusra - hogy zabolázza meg az általános szabadosságot. Olykor ez a nagy probléma a maga személyes esetévé zsugorodik, mint az első könyv XXXI. ódájában, amelyben Horatius azon örvendezik, hogy egyszerűen és józanul él, olajbogyóval, cikóriával, mályvával. De a második könyv XV. ódájában újra fölpanaszolja az általános nagy fényűzést, visszasírja azokat az időket, mikor a magánosok szegények voltak és az állam gazdag, a polgárok kunyhókban éltek és a templomok pompázón emelkedtek égnek, nem omladoztak, mint akkoriban Róma szerte. Ezeket a gondolatokat ismétli, más formában, a XVIII. óda is.
Meg volt-e Octavianusnak a sok botrány, balsiker, szerencsétlenség, a triumvirátus hosszú és semmit végző zűrzavara után a szükséges tekintélye és hatalma ahhoz, hogy elleneszegűljön, ennyi érdeknek és ennyire divatos érzésnek, mikor még Caesar sem bírt velük Gallia meghódítása és a viharos polgárháborúk után? Nem. Az ö helyzete egyike volt a legsajátosabb helyzeteknek. Bizonyára az actiumi ütközettel és Egyiptom meghódításával nagy bámulatot érdemelt ki és elfeledtette sötét múltját. De nem volt meg az a félelmetes presztízse, amely megvolt a konzervatívoknál Sullának, mikor hazatért Ázsiából, sem az, amely megvolt a népnél Caesarnak a pharsalusi ütközet után. Nem áltathatta magát azzal, hogy Egyiptom jövedelmes, de könnyű meghódítása elég kárpótlás volt mindazokért a véghetetlen bajokért, melyeket, ha nem is az ő személyében, de az ő pártja és a triumviri uralom Itáliában okozott.

Képzelgőbb és oktalanabb ember elhazudhatta volna ezt magának, de ő nem. Különben pedig rendkívül megfélemlíthette Antonius példája is, aki olyan tartós szerencséből egyszerre olyan mélyre bukott azért, mert meg-sértette az itáliai oligarchia érdekeit és balítéleteit. Igen, most őt is égig emelték, mint néhány éve Antoniust, neki is elébe hajlott az abszolút hatalom ága: de éppen ezért még inkább érezte, mennyire kötelessége most már beváltania ezerszer és olyan ünnepélyesen tett ígéretét, a köztársaság helyreállítását. Semmi kétség, Itália darab ideig békén tűrte volna, hogy megfeledkezzék Ígéretéről, de Antonius példája figyelmeztette, ha egyszer lesújt rá valamely csapás - s a dolgok méhe meglepetésekkel volt tele! - ha súlyos kudarc éri, akkor a csöndes bosszúság egyszerre kirobban és talán a polgárháború elpihent gyűlölségeit is fölriasztja! És kudarc azért is könnyen érhette, mert az itáliai oligarchia amilyen makacsul ambicionálta kiváltságai megtartását, annyira híján volt a kellő képességeknek és kellő férfiaknak, hogy hozzáfoghasson a mindenektől óhajtott megújhodás nagy művéhez.
Mindenki akarta a reformot: szóval. De senki sem akart fáradozni és szenvedni érte. Octavianus 28 elején, mikor mint konzul elrendelte a negyvenkét évig elhanyagolt cenzust, mert meg akarta tisztítani a szenátust a nagyon szemtelenektől, körülbelül kétszáz nevet szedett lajstromba. Kénytelen volt ezzel a szigorú eljárással, melynek keserűségét úgy próbálta megédesíteni, hogy a kikergetés botrányának és szégyenének elkerülésére valamennyit fölszólította, mondjon le önként hivataláról, ne menjen többé a szenátusba és ne éljen rangjának kiváltságaival. Hiú csalódás: mindössze hatvanan adták meg magukat, a többi százötven megvárta, hogy kikergessék. Viszont a szenátus minden komoly és költséges közügyet hamarosan Octavianusra hárított. Rábízta még annak a nyolcvanhét római templomnak a javíttatását is, amelynek a polgárháború nemtörődömségében félig elpusztultak. Horatius rögtön szép ódát írt, a harmadik könyv VI. ódáját:

Delicta mahrum immeritus lues, Románé, donec templa refeceris Aedesque labentes deorum…

amelyben azt mondotta, hogy bőség és béke csak a megújult nemi és családi tisztesség kútfejénél forrásozhat. Kikelt az asszonyok léha és nagyvilági nevelése ellen, amely annyi elszegényedett nemesi család matrónáit rábírta arra, hogy eladják magukat gazdag kereskedőknek. Megemlékezett az elmúlt idők ifjúságáról, amelyet olyan keményen neveltek és amely olyan erősre nőtt. És végül szomorú pillantást vetett a generációk egyre satnyább rendjére:

Aetas parentum, peior avis, túlit Nos nequiores, mox daturos Progeniem vitiosiorem.

De mikor alkalma került, magasztalta a magánélet boldog tétlenségét, annak az örömét, aki szabad lehet a közhivatalok nyűgétől, a politikával nem foglalatos polgár szabadságát. Ugyanez az ellenmondás megvolt a néhány fönnmaradt nagy családban is. Asinius Pollio barátja volt Octavianusnak, de vele egyenrangúnak tekintette magát és nem akart már egyébbel foglalkozni, csak az irodalommal és a művészettel, a polgárháborúkról akart nagy történelmi művet írni. Marcus Crassus, a nagy milliomos fia, aki Metellus Creticus leányát vette feleségül, a Balkánon harcolt, de hát ő, a dúsgazdag, csak nem fog tovább is fáradni vesződni az államért?

Valerius Messalára talán még jobban lehetett számítani, de Messala republikánusabb volt valamennyinél, s még Octavianus előtt sem titkolta hűséges csodálatát Brutus iránt. Maecenas aligha törődött valami nagyon monarchiával és köz-társasággal, hanem jobb szeretett volna vissza-vonulni a gondoktól, hogy nagy vagyonát élvezhesse és semmi áron nem akart meg szenátor sem lenni. Agrippa, a fáradhatlan, sokoldalú és nagyeszű Agrippa volt az egyetlen, akinek segítségét remélhette Octavianus a világ kormányzásában, amelyre a szenátus hívta, azzal a néma föltétellel, hogy a szenátorok egyetlen kiváltságát sem bántja. Pedig a birodalom olyan félelmetes állapotban volt! Itália és Kelet csupa füstölgő rom. Túlsó Gallia és Hispánia szinte végig egy lázadás.
Marcus Crassus kénytelen volt Macedónia határainak védelmére expedíciókat vinni Mysiába és a basztárniak közé. Egyiptomban akkora volt a lázongás, hogy Cornelius Gallusnak gyors hadi menetelésre kellett indulnia az ország belsejébe. Az imperiális uralom alapjai recsegtek-ropogtak, és ugyanakkor a közvélemény föl-verődött nemzeti büszkesége és háborús kedve, amelyet Octavianus az Antonius ellen való küzdelmekben cirógatott, most bosszúálló és hódító háborúkat követelt. Horatius könnyedén végig csinálta ezeket a hódításokat térképen, a többiek is könnyedén végig csinálták szóbeszéddel, de Octavianus annyira meg volt győződve a hadiköltségek leszállításának sürgető szükségéről, hogy huszonháromra csökkentette a légiók számát. 150.000-nél kevesebbre apasztotta – segítő csapatokat és a lovasságot is beleértve - egy ekkora birodalom egész hadseregének létszámát és nekilátott az itáliai és Itálián kívüli telepítések meggyorsításának.
Fölvette Caesarnak azt az eszméjét, hogy Carthagot és Corinthost kolonizálja s igyekezett jómódú és békés birtokosokká változtatni a maga és Antonius hajdanvolt katonáit. Az actiumi ütközet után vásárolt községi birtokokból apró szántóföldeket adott a katonáknak, kik közül sokan decuriók lettek a municipiális szenátusokban. így aztán lassan-lassan a 90.000 veterán ezekkel a földekkel és a háborúkban megtakarított pénzen kezdett jómódú polgárrá válni sok városban, amelyek közt valószínűen ott volt Ateste, Brescia, Parma, Tortona, Rimini, Fano, Spello, Pisa . . .

Semmi különös nincs tehát abban, hogy 28 elején egy természete szerint nem éppen heves szenvedélyű, nyugalomra vágyó, beteges ember azt forgatta eszében, hogy követi Sulla példáját és magánéletre tér, bár a szenátus elhalmozta ki-tüntetéssel, princeps-évé nevezte ki és ráruházta, mint Caesarra, az imperator diadalmi és örökös címet. De akármilyen szándékokkal volt is Octavianus, sürgősen el kellett látni valamely módon az állam pénztárát, amely még mindig üresen állt . . .
Octavianus nagy összeget adott a magáéból, de nem használta föl az alkalmat - pedig olyan könnyű lett volna - hogy kezére kerítse a közpénztárt, mint Caesar tette. Még a kezelését sem vállalta és mert azt sem akarta, hogy az állampénztár a hivatalviselt férfiak kezén maradjon, akik olyan rosszul kezelték, középutat választott. Elhatározta, hogy az aerariumot két praefecti aerarii saturni fogja kezelni, akiket a szenátus minden évben praetor-viselt hivatalnokok közül választ. Ezzel lemondott a polgárháborúk legdúsabb prédájáról: a birodalom kincstáráról. És egyik lemondás a másik után következett volna, és visszaadott volna mindent, ha visszatérhetett volna a magánéletbe az, aki Actiumot harc nélkül nyerte meg. Octavianus a köztársaság legtekintélyesebb, leghatalmasabb és leggazdagabb férfia volt, s hogy ő maradjon a köztársaság feje, arra sokaknak volt szükségek.
A veteránoknak, kik földeket kaptak, a proskribált javak vásárlóinak, a megbízatáshoz vagy szenátusságra jutott hivatalnokoknak: szóval mindazoknak, kik tizenhét év zűrzavarában megkaparítottak valamit, Agrippától az utolsó és legobszkúrusabb decurióig. Nincs benne tehát semmi különös, hogy 28-ban barátai erősen dolgoztak rajta, hogy szándékáról lebeszéljék: nem voltak híján a jó argumentumoknak, mint azt vakmerőség nélkül következtethetjük a tanácskozások eredményéből. Nem lehetett többé úgy állítani helyre a latin köztársaságot, amilyen régente volt, megújítva azt a két alapelvet - a rendes hivatalok kollégialitását és rövid lejáratát - melyen a köztársaság az egyszerű élet, jámbor erkölcsök, erős arisztokrácia, eleven tradíciók idejében bátran nyugodhatott.

Most, hogy a tradíciók annyira elszürkültek, a hivatalok rövidsége lépten-nyomon megszakította a kormányzat folytonosságát. A hatalomért való bősz tülekedésben a kollégialitás a fölforgatás rettentő eszközévé lelt a pártok és klikkek kezén, akik, ha egy-egy állásba bejutottak, arra használták föl, hogy gáncsot vessenek az ellenpárti hivatalnok munkájának. Nem zúdulnának-e ezek a bajok megint a köztársaságra, ha visszaadják neki szabadságát az ősi szabás szerint? Legalább is egy auktoritást meg kellett alapítani, amely aztán rövidre fogja a pártok és a hivatalnokok kantárszárát. Még Cicero is, aki jobban hajolt a konzervatívok, mint a forradalmárok felé, a De Republica lapjain Polybiusnak és Aristotelesnek azt az eszméjét fejtegette, hogy a belső viszályokban elgyötrődött államoknak szükséges a törvényes fórumok útján egy főhivatalnokot választaniuk, meghatározott időre. Egy főhivatalnokot, akit alávetnek ugyan a közös, tehát köztársasági törvényeknek, de hosszabb ideig tartó, nagyobb kompetenciájú hatalommal ruházzák föl, mint a többieket és aki egymagában áll. Ő aztán a maga személyes és törvényadta tekintélyével kötelességükre tudja szorítani a többi hivalnokokat, s meg tudja akadályozni a hivatalok önkényes bitorlását épp úgy, mint vétkes elhanyagolását. És ki más gyakorolhatta volna ezt a hivatalt, mint az actiumi győző? Nagy súllyal eshetett latba Octavianus elhatározásánál egy másik dolog is.
A birodalom általános rendetlensége és szegénysége mellett Egyiptom - mely a maga kincseivel hozzájárult egy rettenetes csőd és új forradalom elhárításához - a legfőbb és legbiztosabb pénzforrásnak tűnhetett, legalább is a közel jövő szükségleteire. Maga Octavianus és talán több jeles barátja, akárcsak Maecenas, Egyiptomban tudta legértékesebb javait. De nagyon kockázatos dolog lett volna prokonzul alá rendelni Egyiptomot, megsértve monarchikus büszkeségét és érzelmét ennek az országnak, melyen kezdett kezdetétől mindig király uralkodott. Szükséges volt, hogy a népet továbbra is meghagyják abban az illúzióban, hogy fejedelem kormányozza - még ha messze van és Rómában székel is - aki miniszterét küldi Alexandriába és ez a fejedelem nem lehetett más, mint Egyiptom meghódítója. Már pedig hogyan ámítsák Egyiptomot azzal, hogy Octavianus a fejedelme, ha egyszer Octavianus nem marad meg a köztársaság élén?

Octavianus végül is kénytelen volt megadni magát és belenyugodott, hogy megpróbálja valóra váltani a De Republica eszméit, megtartva auktoritásának egy részét: a lehető legkisebbet, hogy a helyreállított rend föl ne billenjen. Legnagyobb veszedelme az volt a közbékének, hogy a katonai vezénylet megoszlott, s minden hadseregnek megvolt a maga vezére, akit mindössze a szenátus ellenőrzött. Béna, váltakozó, haszontalan ellenőrzés, amely nem tudta útját szegni annak, hogy merész és ügyes vezérek a maguk nagyravágyása szolgálatára, sőt polgárháborúkra használják fel a seregeket.
Octavianus tehát magára vállalta az összes hadak vezényletét, olyan módon, hogy minden tiszt és katona tőle függjön és neki legyen felelős. De ezt a tisztséget nem új és forradalom eszközökkel akarta megszerezni, hanem a szenátussal, megszavaztatva magának tíz évre minden olyan tartomány prokonzulátusát, amelyben állandó vagy átmeneti okból katonaságot kellett tartani. Kezdetben csak három ilyen tartomány volt: Szíria, melybe egyik pillanatról a másikra betörhettek a parthusok, Cyprusszal, azután a mindig nyugtalan és kevéssé biztos határú túlsó Gallia és Hispania, mely egy idő óta lázadásban volt.
A többi, tehát leggazdagabb tartományokat továbbra is a szenátus által kinevezett rendes hivatalnokok, a prokonzulok és propraetorok kormányozták, a szenátus visszakapta minden hatalmát, a comiciumok újra visszatérhettek a hivatalnokok választásához és törvények elfogadásához. Rómában is szükség volt egy auktoritásra, aki megfékezze a városi hivatalnokokat és ellenőrizze a szenátust, megsarkantyúzza vagy visszatartsa, ahogy a szükség kívánja ...

Octavianus vállalta ezt a megbízatást is, belement abba, hogy konzullá nevezzék ki ama tíz esztendőre, melyben prokonzul lesz. Ő tehát egy és ugyanazon időben lesz konzul és prokouzul, kedvére Rómában maradhat mint konzul, a tartományokat legátusaira bízva, vagy elmehet a tartományokba mint prokonzul, Rómától és Itáliától távol kormányozva. Közben, a római állam élén maradva, Egyiptom előtt úgy szerepelhet, mint királya és a Ptolomaeusok törvényes utódja. így folytathatja, okos mértékkel, Antonius furcsa keleti politikáját, amely akármilyen túlságba ment is, szükséges volt, ha egyszer túlélte Antonius pusztulását tulajdon vetélytársa művében! Ez az egyesítése két olyan hatalomnak, mely a régi alkotmányos jog szerint meg nem fért egymással, kétségtelenül forradalmi újítás volt, keleti toldaléka a régi alkotmánynak, de nem volt precedensek nélkül, mert néhány hónapig már gyakorolták 52-ben, mikor a Clodius halálára következett zendülések és Vercingetorix lázadása félelmében Pompeiust konzullá és prokonzullá nevezték ki egyazon időben. És sokkal kisebb forradalom volt, mint amilyen a monarchia megalapítása lett volna, mert sértetlenül hagyta a köztársaság lényegét.
Mindent összegezve tehát fölvették azt az eszmét, melyet a konzervativ-párt a polgárháborúk előtt hangoztatott már, megalapítottak egy új, társtalan, de köztársasági hivatalt, melynek új neve princeps lett: tisztára latin és köztársasági szó és gondolat, melynek egészen más jelentősége alakult a mi nyelvünkben, pedig elsőt, legfőbbet jelent és elnöknek kell fordítani. Octavianus meg-valósította azt a tanácsot, melyet 44. szeptember másodikén hiába adott Cicero Antoniusnak a szenátusban: libertate esse parem caeleris, principem dignitate, hogy első polgár legyen egyen-rangúak köztársaságában. Elfogadta a latin köz-társaság egyedül való elnökségét tíz évre az összes hadak fővezényletével és bőséges, de alkotmányos hatalommal, amelynek révén inkább hasonlít az amerikai konföderáció elnökéhez, mint egy ázsiai fejedelemhez.

Mikor Octavianus elhatározta magát, Horatius ezt bejelentette első könyvének második ódájával, melyben Róma oltalmára és a polgárháborúk megszüntetésére kérte Apollót, a kultúra istenét, Vénuszt, a termékenység istennőjét, Merkúrt, a kereskedelem és az anyagi bőség istenét. Merkúr ifjú vonásaiban Octavianust ábrázolta, Caesar megbosszúlóját, aki elosztotta Itáliában Cleopatra kincseit:

Hie ames did pater atque princeps.
Valószínűen ebben az időtájban írta híres ódáját:
Odi profanám vulgus et arceo

Azt hiszem, a félig abszolút hatalom letevésére céloz, amelyre Octavianus éppen készült, megmutatva a hatalom hiúságát, a zsarnokok gyötrelmeit, akik nem ízlelhetik meg az élet szerényebb örömeit sem. És ehhez az ódájához csatolt még egy másikat, a harmadik könyv negyedik ódáját, hogy a rómaiakat az ifjúság fér-fiasabb nevelésére buzdítsa, és a katonai vitézséget, a honszerelmet és a vallásosságot magasztalja. Ezalatt 28 vége felé sebtében megtörtént az egyezség Octavianus és a szenátus szófogadó többsége közt.
27 január 13-án Octavianus, aki már hetedízben volt konzul, megjelent a szenátusban és ünnepélyes beszéddel kijelentette, hogy lemond az összes ráruházott rendkívüli hatalmakról s a szenátus és a comiciumok kezébe teszi le a köztársaság kormányzását. És ekkor a szenátus, nem tudjuk, kinek a javaslatából, konzul létére tíz évre ráruházta Szíria, Hispánia és Gallia prokonzulságát. Január tizenhatodikán a szenátus és a nép hálája jeléül az Augustus címét ruházta rá. Ezzel a címmel mintegy szent jelleget tulajdonítottak az új princeps-i hivatalnak, melyet Pompeius hasztalan próbált gyakorolni Clodius híveinek zavargásai közepette, huszonöt esztendővel azelőtt.
Cicero diadalmaskodott, a köztársaság meg volt mentve és a monarchikus ábránd, mellyel Caesar utolsó hónapjaiban áltatta magát, megint szétfoszlott egy évszázadra! A modern történetíróknak szerintem nincs igazuk, mikor ezt a reformot makacsul olyan kieszelésnek tartják, amely köztársasági ruhába öltöztette a monarchiát. Nincs igazuk, mikor Augustus reformját diarkiának tartják, a hatalom megosztásának a szenátus és a princeps közt. Augustus helyre akarta állítani a római állam egységét, melyet Itália végtelen szerencsét-lenségére szétroncsolt amaz igazi diarkia, amivé a triumvirátus Lepidus letétele után változott. Vissza akarta helyezni az egész birodalmat a szenátus tekintélye alá, a szenátust pedig elnök fölügyelete alá, aki mérsékli és vigyázza az intézményeket. Helyre akarta állítani a köztársaságnak nem az alakját, hanem a lényegét, azaz lehetőség szerint meg akarta tartani a birodalom kormányzását a kicsiny itáliai oligarchia kezén, a régi idők formái, hagyományai és rendelkezései szerint.

Látni fogjuk, hogy Augustus egész története csodálatosan érthetővé lesz ebből az egy föltevésből. És ez a magyarázat nem is tűnnék sajátságosnak, hanem igenis valószínűnek és teljesnek, ha az összes modern történetírók nem nagyítanák és egyben nem kicsinyítenék túlságosan egy konok balítélet révén a Kr. e. 27. év politikai reformját, összezsugorítják, mikor komédiává silányítják, melyet a győztes és a szenátorok eljátszottak a szenátusban, Róma rászedésére. Nagyítják, mikor a római monarchia megalapításának utolsó, döntő tényéül tekintik.
Octavianus sem a kortársail nem akarta meg-tréfálni, sem forradalmat nem akart véghez vinni, melynek következéseit a századok megérezzék. ö csak a jelen bonyodalmait akarta megoldani egy olyan cselekedettel, mely az ő szándéka szerint eleget tett a közel jövő szükségleteinek, tehát csak a senatusconsultum által meghatározott tíz évre volt érvényes. A tíz év leteltével, ha a dolgok állapota megváltozik, ő is megváltoztatja viselkedését és szándékait.
Annyi legalább is tény, hogy fönntartotta azt a jogát is, hogy az elnökséget tíz évnél előbb is otthagyhassa, ha úgy látja, hogy ezt a közügy veszedelme nélkül megteheti. És olyan különös lenne, hogy az actiuini ütközet után két és fél esztendővel ki akarta elégíteni Itália közép és felső osztályainak köztársasági aspirációit és érzelmeit? Még ha nem akarnánk is számba venni - pedig nagyon fontos észrevétel - azokat a nagy politikai és gazdasági érdekeket, amelyek egész Itáliát arra ösztökélték, hogy a köztársasági intézményekkel megőrizzék a birodalom kormányzásának monopóliumát, gondoljuk meg, hogy az egész antik irodalom bizonysága annak, milyen mélyen beleívódtak minden görög-itáliai köztársaságocskába a köztársasági eszmék, tradíciók, érzelmek, milyen nehéz munka volt megfosztani őket szabadságuktól még akkor is, mikor ez a szabadság csak hitvány látszattá szegényedett. Görögországban, minden baja és gyötrelme dacára is, csak az idegen hódítók könyörtelen ereje tudta végképp megdönteni a tömérdek kis köztársaságot.

Róma köztársaságát azonban nem tudta leigázni idegen monarchia, hanem ö pusztította el Nagy Sándor minden nagy monarchiáját. És ki nem tudja, hogy a siker még a legrosszabb uralmat is konszolidálja? Ki merné föltételezni, hogy egy állam, melynek ilyen szertelen sikere volt, egyik napról a másikra elveszhetett egy vagy néhány ember államcsínyjétöl? Gondoljuk el: az antik Róma köztársasági tradíciói, melyek a klasszikus műveltség révén hozzánk is eljutottak, még olyan erősek, hogy táplálták a francia forradalmat, a 48 forradalmait és a XIX. század liberális mozgalmát, táplálják azt a nyugtalanságot, melyben ma az óriási orosz birodalom hánykódik.
Elképzelhetjük-e, hogy nem lett volna semmi erejük Caesar és Augustus idején, mikor megvolt még az a birodalom, melyet a köztársaság hódított? A köztársasági tradíciók kemény kitartása szükséges következménye volt Róma rendkívüli diplomáciai és katonai hódításainak, melyeket a köztársaság utolsó két évszázadában művelt, Cannaetól Alexandria megvételéig. Nem csoda, ha a bizonytalan és fáradt Augustus a triumvirátus szerencsétlenségei, botrányai és diszkreditálása után nem mert hozzányúlni a köztársaság szent lényegéhez, mikor hiszen a mai Európa is annyit köszönhet a köztársaság győzelmének: főképp azt, hogy mindig tüzelték-mozgatták bizonyos nagy szabadságeszmék, s így története nem vált annyi zsarnoki monarchia egyhangú sorozatává, melyek egymás roncsain kerültek hatalomra, mint amilyen Kelet története.

És így, a római szenátusnak ezekkel a nyugodt üléseivel végződött a történelem egyik óriási vonaglása, fejeződött be az a forradalom, mely 106 évvel azelőtt Tiberius Gracchus tribunusságával kezdődött, és velük megkezdődött lassan-lassan, anélkül, hogy valaki észrevette volna, a világ új története. Nagy, ünnepélyes pillanata a világtörténelemnek ez a pillanat, mellyel az orkánok nagy századának elbeszélése végződik. Milyen rettenetes vérözön következett a római polgárvér első csöppjeire, melyet Róma földjén 132-ben Opimius konzul és a nemesek elöntöttek, megriadva a fiatal Gracchus agrárköveteléseitől! Az egész birodalmon elfolyt és minden föld ivott belőle.
Egy iszonyú mészárlásban vesztették színüket-javukat Róma legjelesebb családjai, tömérdek uralkodó, sok-sok apró és nagy állam, az itáliai nép, az ázsiai törzsek, a kontinentális Európa legelevenebb barbár népei. És a hatalom most végül obszkúrus népség kicsiny, elaggott oligarchiájának kezére jutott, amely sietve fölkapaszkodott Róma nagy arisztokráciájának üresen maradt helyére, csak azért, hogy nyugodtan élvezhesse tulajdon nagyságát és emiatt kész volt megadni a legnagyobb hatalmat és kitüntetést fejének, a vellitraei uzsorás unokájának, egy 36 éves korára elöregedett, gyönge, tétova, beteges, ingatag férfiúnak, ki visszautasította a világbirodalmat, Róma és Nagy Sándor örökségét, melyet egy kézbe markolt a szerencse.
A történelem egyik legrettentőbb harcát, melyben annyi nagy hadvezér elveszett, végképp megnyerte egy olyan férfiú, aki soha még egy csatározást sem tudott vezényelni. Azoknak a hadaiknak a vezénylete, amelyek emberemlékezet szerint a legnagyobb hódítást vitték véghez, egy beteg emberre jutott, aki nem mert többé a napra állni födetlen fővel, nem mert többé lóra szállni, nehogy elfáradjon és gyaloghintón vitette magát a csatamezőkön! De mind e látszó ellenmondások mélyén a dolgok nagy szükségszerűsége húzódott meg. Mint mindig, a kövérfalatú forradalmárok konzervatívokká váltak most, mikor a polgárháborúkban szétosztott prédákat békén akarták megemészteni.

A 27-beli restaurációtól kezdve Augustus szakadatlanul azon igyekszik, 42 esztendőn át, hogy a Cicero De Officiis-ében foglalt politikai és társadalmi reformtervezetet megvalósítsa és konzervatív politikára adja magát, amely Caesar politikájának éppen ellentéte. Mérsékeli a fényűzést, újra tisztelethez juttatja a tradicionális vallást, erkölcsöt és eszméket. Amennyire lehet, megtisztítja a közigazgatást az idegenektől és az új emberektől, megszorítja számban a római polgárok oligarchiáját. Vallásban, államban és éleiben a kozmopolitizmus és a keleti befolyások ellen harcol a szigorúan nemzeti eszme javára.
Megszorítja az államban az improduktív költségeiket, hogy a fölgyülemlett tökéket a birodalom anyagi, politikai és erkölcsi haladásának üdvös költségekre használja föl. Igyekezett helyreállítani azt a tisztára római konzervatív arisztokráciát, mely ellen Caesar annyit harcolt s melynek ő maga adta meg a kegyelemdöfést. Már 28-ban elkezdte ajándékokkal pótolni az elszegényedett szenátori családok vagyonát, hogy visszaadja elvesztett bőségük és hatalmuk egy részét, s hogy megint segítségére lehessenek a köztársaság kormányzásában.

A forradalom valóban véget ért. A lelkekben nagy konzervatív visszahatás kezdődött. Cicero győzött, Caesar lehanyatlott. A fia név szerint folytatója, tényleg az ellentéte volt. Miután veszélyes eszköze volt a. római arisztokrácia végső elpusztításának, miután eltiporta és meg-semmisítette ezt az arisztokráciát, a proskripciókkal, Philippinél, Szicília vizein, most az a férfiú, aki aláírta Cicero halálos ítéletét, hozzá-fogott mindannak helyreállításához, amit le-rombolt. Olyan sors, mely sokaknak kijut és elég gyakran a történelem forgatagaiban. Augustusnak azonban hamarosan észre kellett vennie, hogy minden egyéb dologban ellensúlyozódik a jó és rossz, kivéve egyet, amely döntően igazat ad a pesszimista világnézetnek: az ember könnyen pusztít, de alkotnia nehéz.
Az az erdő, amely száz évig vegetált, eléghet egy hónap alatt. Húsz évig növekedett ember egy perc alatt kimúlik. Könnyű volt a proskripciós rendeletekkel és summás ítéletekkel halomra gyilkolni, elszegényíteni, világgá űzni a nemességet. De most, hogy Augustusinak szüksége volt rá az óriási birodalom kormányzásában, nehéz volt visszaadni ezeknek az embereknek a missziójukhoz szükséges vagyont, bizalmat, erőt, polgári buzgalmat. Augustus nagyságába ellenmondás volt beleágyazva, kicsi magocskája végtelen bajnak és szenvedésnek. Kard és vér tizenhét esztendejéért a félig sikerült restauráció csalódásai, keserűségei, meddő gyötrelmei lesznek a vezeklés. Tragikus vezeklés, mint Augustus második élete, amely ezzel a pillanattal kezdődik.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)