Antonius kijelentette, hogy kész segíteni Octavianust a Pompeius ellen való háborúban, átengedve neki hajóhada egy részét, de cserében katonákat kért Perzsia meghódításához, még pedig - úgy látszik - elég nagy kontingenst, nem újoncokat - ilyeneket Antonius az ő engedetnie nélkül is toborozhatott Itáliában - hanem csatapróbált katonákat, kollégája hadseregéből szakítottakat, szóval akkora kontingenst, hogy Octavianus és barátai a javaslatot igen súlyosnak ítélték. Antonius most már elszánta magát, hogy a következő, 37. évben megkísérti a perzsiai háborút. De mert hadseregének egy része akkor Jeruzsálemet ostromolta, és mert Perzsia meghódítására hasznavehetetlen volt a hajóhada, pénze pedig szűkén, ezt a cserét eszelte ki a hajóköltségek megtakarítására.
Ami a triumvirátus meg-újítását illeti, az egyezséget elhalasztotta tavaszra, amikor úgyis Itáliába jön, megkötni a cserét: új eszköz arra, hogy Octavianust engedékennyé tegye. Csakugyan, hogy a triumvirátust nem újították meg az év fogytán, Octavianus, ha nem akart visszatérni a magánéletbe vagy nem akarta megsérteni a törvényességet, kénytelen lesz 37 január elsején távozni Rómából, mert a római alkotmányjog egyik alapvető elve szerint minden hadvezér megtartja a vezényletet, mint promagistrator (átmenetileg, mondanék ma) a kijelölt határidőn túl addig, míg utódja ki nem neveztetett vagy meg nem érkezett, de a ponierium-on kívül kell tartózkodnia. így tehát a triumvirek is megtartják imperiumukat a seregek és a tartományok fölött, míg ki nem jelölték utódaikat, azzal a föl-tétellel, hogy Rómán kívül maradjanak: nem valami kellemetlen föltétel Lepidusnak és Antoniusnak, kik Afrikában és Görögországban tartózkodtak, de nagyon kellemetlen Octavianusnak, kinek Itáliát kellett kormányoznia.
Antonius tehát kollégája hadaival akarta viseltetni a perzsa hódítás veszteségeinek egy részét, amely hódítás egyedül csak neki termett volna dicsőséget és hatalmat. Nagyon természetes, hogy Antonius javaslatait Octavianus és barátai hosszasan mérlegelték és megvitatták. Engedjenek vagy ellenálljanak? És ha ellenálljanak, hogyan, ha nem akarnak polgárháborút fölidézni? Végül, bizonyosan Agrippa és Maecenas tanácsára azt eszelték ki, hogy azonnal új hajóhadat építtetnek, bátran új adókat vetnek és rabszolgajárulékokat minden birtokosra, s így, ha Antonius tavasszal eljön, azt felelheti neki, hogy nincs többé szüksége a hajóira. Ezzel addig akartak alkudozni vele, míg a cserét olcsóbbá nem teszik.
A dolgos és ügyes Agrippa azonnal nekiállt, hogy ő lesz az új flotta építésze, Nápolyba ment, munkásokat gyűjtött, fejszét-bárdot adott a katonák kezébe, kieszelte, hogy Puteoli és Misenum között csatornát ásat, mely az avernumi tavat összeköti a lucrinumival, és azt a szűk földnyelvet, mely a hicrinumi tavat elvágta a tengertől, nyílt mólóvá változtatja. Az avernumi tavat így kikötőhátvéddé, Lucrinumot hadi kikötővé alakította. 37 elején Puteoli és Misenum közt a szép öbölben nyüzsögtek a szorgos kubikosok, kőművesek, kovácsok, fűtők, kik a flottán és a kikötőn dolgozták.
Közben 38 végén Octavianus kivonult a pomériumból, 37 január elsején a triumvirek hatalma lejárt, Róma ismét a régi köztársasági hivatalnokokat uralta, akiket már kineveztek, de ha számban megnövekedtek, viszont tekintélyben még alább voltak, mint az előző évben. Erre az esztendőre nem csak tömérdek praetort neveztek ki, hanem szokatlanul sok kvesztort is, Mert Octavianus nem kezdhette meg háborúját Sextus ellen addig, míg Antonius-szal egyezségre nem jutott, semmi sem történt egészen májusig, amikor Antonius háromszáz hajóval megjelent a tarentumi kikötöben, de nem találta ott Octavianust. Képzelhetjük, mekkora bosszúsággal vesztegette idejét, hogy Tarentuinban feleletet várjon elküldött üzeneteire, és mekkora lehetett a felháhorodása, mikor Octavianus nem éppen sietősen azt üzente vissza, hogy nincs szüksége a hajóira, mert már építtetett egy hajóhadat.
Bár könnyen kiokoskodta, hogy ez csak ravasz sógorának fortélya a csere lealkuvására, a perzsiai expedíció megint halasztódott, másrészt pedig nem használhatta el az erejét arra, hogy új polgárháborút kezdjen és kollégáját hajói egy részének elfogadására bírja vele, akármilyen balga volt Octavianusnak az a szándéka, hogy, új hajóhadat gyárt, míg az övé ott korhad Görögország vizein, növelve mindkettőjük amúgy is súlyos hadiköltségeit. Türelmeznie kellett tehát, és Octavianust arra kényszerítenie, hogy tegyen le fortélyairól. Megriasztotta a szelíd Octaviát: azzal fenyegette, hogy háborút kezd fivére ellen, s így rábírta, hogy közbelépjen, ő maga pedig új követségeket küldött . . .
Minderre a másik részről szándékos lassúsággal feleltek, s hasztalanul elvesztegették júniust és júliust. Végre - úgy látszik, csak augusztusban - elszánta magát Octavianus, hogy Agrippával és Maecenas-szal Tarentumba utazik. Octavia elébük ment és addig csengett Octavianusnak, ne tegye öt, a legboldogabbat, a világ legszerencsétlenebb asszonyává, ne idéz-zen föl olyan háborút, melyben vagy a fivérét vagy a férjét veszítené, míg a fivére engedett. Legalább is így vélte a jóhiszemű publikum, mely már annyira hozzászokott ahhoz, hogy az asszonyok irányítsák a maguk módja szerint a politikai ügyeket. Valójában pedig Octavianus, Agrippa és Maecenas fölértették, hogy legalább részben ki kell elégíteniük Antoniust és meg kell kötniük a hajócserét, különben is ezeket a hajókat nem árt hozzácsatolni az Aprippa által gyártottakhoz. Felértették, hogy a triumvir, ha nagyon megbosszantják, Sextus-szal és Lepidus-szal fog szövetkezni. Azért Tarentumban egyeségre léptek.
Antonius mérsékelte kívánságait és Octavianus beleegyezett a teljesítésükbe. Megegyeztek, hogy a nép elé törvényt terjesztenek, amely 37 január elsejétől kezdve öt évre megújítja a triumvirátust, Antonius átengedte Octavianusnak 130 hajóját és cserébe 21.000 embert kapott. Ezenfelül megegyeztek, hogy Octavianus lányát, Júliát el jegyzik Antonius idősebb fiának, Antonius és Octavia lányát pedig Domitiusnak. A misenumi szerződést megsemmisítették. Antonius azonnal útra-kelt Szíriába, Tarentmnban hagyva a 130 hajót.
A publikum nem örült meg ennek a békének úgy, mint a Brundisiuminak. A 39. esztendő hirtelen dühe elforrt, a zavargások megszűntek, s a publikum mintha visszaesett volna a mindenen és mindenkin való csöndes elégedetlenségbe, minden dolgok iránt való ellenséges, gyanakvó közömbösségébe. A triumvirek azt cselekedték, amit akartak. A közvélemény nem számított többé. A politikai önzés, a köztársaságnak ez az alkotmányos betegsége, elfogott minden osztályt.
A hivatalokért versenyzőkön kívül mintha senki sem törődött volna a politikával. Senki sem gondolta, milyen bizonytalanok voltak a triumvirek a maguk hatalma felől. De éppen ez a ködös elégedetlenség, ez az általános közöny, a politikai önzésnek ez az elharapózása rejtette magában az üdvös megújulás csiráit, a nemzet első és félénk próbálkozását a forradalom fölforgatásai után, hogy hozzásimuljon a dolgok új rendjéhez és ebből a pusztulásból is legfőbb javát merítse, mint ahogy Caesar és Pompeius boldog idejének dús virágzásából is azt szüretelte. Ez az élet örök törvénye, mely a rosszat jóra fordítja és rosszra a jót, örök váltakozással.
A forradalom istenverései lassan mind jótéteményekké változtak. A föld és a tőke szétosztása, mely a forradalomból következett, már kezdte érlelni a maga üdvös hatásait. Tömérdek latifundiumot és terjedelmes birtokot szétszabtak, sokak közt megoszlott az a pénz, amit a forradalomban itt-ott szedhettek, s így az új birtokosokat, akik a polgárháborúkban olcsón vagy ingyen szereztek földet, és a régi birtokosokat, akik csöndben keseregtek elvesztett javaikon, a gazdasági válság, a megnövekedett szükségletek, az adók, a szenvedett károk gyors helyreütésének vágya egyaránt arra ösztökélték, hagy definitive végrehajtsák azt, ami száz évvel előbb megkezdődött: a régi és rozzant itáliai mezőgazdaság átalakítását új, okos, kapitalisztikus, rabszolgatartó mezőgazdasággá.
Bizonyára, ha földnek nem is voltak szűkében, szűkében voltak a tőkének, miután a birodalmat, melyet a polgárháborúk már amúgy is végig taroltak, Antonius két részre osztotta, és Itália, úgy látszott, belenyugodott abba, hogy ne kapja meg többé a keleti járulékokat, akármilyen kevésre is csökkentek már. És a tökének ez a szüksége is üdvös volt arra a pillanatra. A hitel könnyelmű gyorsasága Caesar korának egyik legnagyobb ártalma volt, mert mindenki vissza-élt vele, merész spekulációkat és vállalkozásokat próbált és többet költött, mint ahogy ész-szerű lett volna. Most, hogy szinte lehetetlen volt kölcsönpénzt szerezni, senki sem igyekezett túlnyújtózkodni a takaróján.
Mindenki azon mesterkedett, hogy céljaira elég legyen, amije van. Több belátással kezdtek termelni és üzlete-ket kötni, kevesebb nagyralátással dolgoztak és szerényebben éltek, a dolgok tartósabb és egészségesebb rendjét alapozták meg. Természetesen a közszellem diszpozíciója is megváltozott. Milyen távol szürkültek azok az idők, mikor egész Itáliában lobogott a csodálat Caesar és Crassus nagy hódításai és Pompeius óriási pénzárasztása iránt, s a gyors fölgazdagodást, a köz és magánfényűzést, a lelkiismeretlen nagyratörést, a szertelen adósságokat, a sikeres erőszakot és csalást nemcsak tűrte, hanem meg is csodálta ez a nemzet, mely egy egész birodalmat azért zsákmányolt végig, hogy városait minden szabadok közös és vidám találkozóhelyévé ékesítse, akiket a rabszolgák munkája és a legyőzőitek adója tart fönn!
De most, annyi pusztulás vigasztalanságában, ez a jómódú és műveit osztály, mely a forradalomban maga is végigszenvedett minden erőszakot, amivel azelőtt másokat gyötört, kezdett megemlékezni a nagy birodalom kicsiny kezdeteiről és szentimentális panasszal sírta vissza a régi mezőgazdasági kornak a merkantil idők állal elsöpőrt erényeit. A forradalmi szellem annyi büszkélkedése után a tradíciónak megint nagy lett a tisztessége, nagy lett azokban a dolgokban, melyek uralmát a forradalom nem vette el a nemzettől: a magánerkölcsökben és a ház-tartásban. Ahogy azelőtt divat volt fényűzést ragyogtatni, most az volt a divat, hogy szegénységgel és egyszerűséggel kérkedtek.
Maecenasnak, ki azon volt, hogy Horatius politikussá váljék és pályázzék a hivatalokra, Horatius ebben az időtájban első könyvének hatodik szatírájával felelt, melyben védekezésül azzal dicsekedett, hogy apja egy fölszabadított volt, de igen derék, becsületes és szeretőszívű. Kijelentette, hogy meg van elégedve szegénységével és alacsony származásával, s nem kíván egyebet. Mindenki abban vélte az üdvösség titkát, hogy visszatérjen a földhöz, az egészséges és termékeny nagy édesanyához. Még Sallustius is, aki pedig szóval, tollal és karddal Caesart szolgálta, azt a pártot, mely a merkantil korszak minden forradalmi erejét erjedésbe hozta, egész történelmi fölfogásának alapjául azt a tételt vette akkor, hogy a gazdagság, a fényűzés, a gyönyörök megrontják a nemzeteket, mert kikezdik a rusztikus korszak szigorú erényeit.
Aközben, hogy egy-egy híradás érkezett a triumvirek egyenetlenségéről, új polgárháborúk és új kobzások veszedelmeiről, mindenütt, a felső osztályokban épp úgy, mint a középosztályban, Rómában épp úgy, mint Itália kis városaiban, Maceneas palotájában és Caesar veteránjának házában, melyet gazdájától elrabolt, buzgón vitatkoztak a mezőgazdaságról, a termelés új módjairól, a belőlük húzható haszonról. Mindenfelé könyvet, oktatást, jó-tanácsot kerestek. Egy a sok római szenátor közül, akik egész életükben többet gondoltak földjeik művelésével, mint az állam kormányzásával, Gneus Tremellius Scrofa már kiadott ebben az időben egy mezőgazdasági értekezést.
A céhbeli műveitek osztályában, mely a nagy családok tanult fölszabadítottjai és a szabad középosztály emberei közt alakult és akkor épp oly készséggel írt akármiről, mint mindig, természetesen akadt, aki anélkül, hogy mezőgazda lett volna, követte példáját, végig böngészte a görög gazdasági könyveket és elegyes holmit kompilált belőlük az új és a régi birtokosok használatára. Ez a férfiú egy bizonyos Caius Julius Hyginus volt, akit Caesar, úgy látszik, Alexandriában vásárolt, mint ifjú rabszolgát, fölszabadította és örökségben hagyta Octavianusra. Hyginus valószínűen ebben a 37. esztendőben írta meg De agri cultura című könyvét és egy értekezést a méhészetről, az elsőt, amely latin nyelven íródott. A fölszabadított szerény, tudákos fáradozása annyira megfelelt az idők szükségleteinek, hogy még abban az esztendőben két jeles latin is ráadta magát effélékre, s az egyik nagy technikai és gazdasági értekezést írt az agri-kulturáról, a másik pedig nagy gazdasági költeményt.
Varró hatalmas vagyona egy részének el-vesztésével megszabadult a proskripciótól és nyolcvanéves fejjel a 37. esztendő végén hozzáfogott, hogy számtalan mezőgazdasági és politikai tapasztalatát, minden tudósi elmélkedését és ismeretét a régi Itália történetének egyik legfontosabb könyvébe foglalja össze, melyet a történetírók kár, hogy el nem olvastak. Azok közül az egykorú írók közül, akiknek a művei ránk maradtak, senki más, még Cicero sem próbált erősebb igyekezettel eligazodni a nemzetét akkoriban fölforgató események közt, mint Varró De re rustica című párbeszédében. Fejlődött e vagy hanyatlott Itália? Bátran törhetett-e előre a jövendőnek, vagy megfélemedve kellett-e visszafordulnia a múlt felé?
Varro egy általános doktrína magaslatáról igyekszik úrrá válni mindazon ellentétek fölött, melyek az ő korában a régi mezőgazdasági hagyományok és az új kor merkantil szellemének kontrasztjából támadtak, s beleivakodtak az agrikulturába is, abból a csöndes, makacs küzdelemből, mely az utóbbi években annyit szenvedő latifundiumom nagybirtokosság és a középpolgárság közt folyt, amely polgárság minden eszközzel, még forradalommal és erőszakkal is igyekezett fölosztani Itáliát középnagyságú - harminc, negyven, ötven hektáros - birtokokra, amelyeket rabszolgákkal műveltetett s amelyekből aztán gazdáiknak telhetett az élvezetekre, a hivatalokra, a községi élet méltóságaira Itália temérdek városában.
Varro azt az elméletet vallja, melyet ma a fejlődés elméletének mondanánk. Nem ért egyet azokkal a görög filozófusokkal és költőkkel, akik a világ történetét az ősi aranykorból való leromlásnak tekintették. Úgy gondolkozik, hogy az emberi faj mindig a javulás felé terelődik. Először a föld gyümölcseiből él, azután kieszeli a kezdetleges barbár pásztorkodást, majd az elszórt, magános mezőkön áttér az agrikulturára, végül összeszedelőzködik a városokban, melyek finomabb művészetekkel és mesterségekkel, választékosabb élvezetekkel és tudományokkal, rafináltabb és gyászosabb vétkekkel gazdagok. Ezért korának tényeit filozofikusan úgy akarja tanulmányozni, mint egy szükséges átalakulás momentumait: de mikor személyei, akik mind gazdag birtokosok, szem-ügyre veszik ennek az átalakulásnak egyes jelenségeit, mennyi ellenmondásba keverednek, mennyi ellenmondásba gabalyodik könyvei előszavában és párbeszédében maga Varró is!
Varró apósa, G. Jundanius, a lovag Agrius, a publikánus Agrasius Itália festett térképét szemlélik Tellus templomának falán, és azt kiáltják, hogy Itália a világ legjobban művelt országa, az egész szinte egyetlen óriási gyümölcsös. Más helyen Gneus Tremellius Scrofa valamivel szerényebben, de szeretetreméltóan beismeri, hogy az ő korában jobban művelik Itáliát, mint az előző évszázadokban. De később Varró megismétli, magáévá teszi annyi kortársának méla-bús véleményét, amely szerint az emberek nagyon ellustultak, és inkább tapsolják a városok-ban a színészeket, hogysem a földjüket szántanák, és Ceres művészetét annyira hanyatlani engedték, hogy Itália most már nem maga aratja - mint valamikor - egész táplálékát, és Róma távolból hozott gabonával él.
A termelés módját váltogatták, de az első eredmények olyan elűtőek voltak, hogy mindenkiben - Varróban is nyoma érzik - nagy bizonytalanság támadt, hogy melyik termelésmód volna a jó és melyik nem, mert nehéz volt megállapítani, melyik balsikert hozta a mezőgazdák tapasztalatlansága, melyiket a dolgok természetében rejlő fölülmúlhatatlan nehézségek. Így például Varró is idézi - és nem mer nyíltan ellene mondani - sokaknak azt a véleményét, hogy a szőlőt Itáliában nem lehet haszonnal művelni. Személyes tapasztalatból tudják, hogy gazdag ember sokat nyerhet azon, ha szamarakat nevel a földművelőknek, lovakat a kocsik, szekerek elé és kancákat a hadsereg számára, nagy juh és kecskenyájakat Dél-Itália vagy Epirus legelőin, minden száz vagy nyolcvan állatot egy-egy fiatal gall vagy illír rabszolgára - a legbecsültebb pásztorokra - az egész nyájat pedig egy tapasztaltabb és okosabb fő-rabszolgára bízva.
A kecskeszőrnek nagy volt a kereslete a hadigépek számára, a kecske bőrből pedig tömlőket gyártottak. A juhok gyapjút haszonnal adták el, amint szaporodott a városok alsó népe és középosztálya, mely nem készíthette öltözeteit otthon, a maga juhai gyapjúból. De Varró sem szabadult meg egészen a régi kisbirtokosok makacs gyűlölködésétől, akik száz évvel azelőtt attól féltek, hogy valamennyiüket kikergetik ősi mezőikről, át kell engedniük helyüket a juhoknak és kecskéknek, és néha fölpanaszolja, hogy a pásztorkodás régi megszorító törvényeit elfeledték.
A nagy római tradíciókhoz híven megveti a várost, a romlás, a tétlenség, az esztelen fényűzés iskoláit, magasztalja a rusztikus élet szigorú tisztaságát, mely a test egészségét megőrzi a torna mester-kélt gyakorlatai nélkül is, magasztalja a jellem erényeit, melyeknek nincs szükségük a filozófia vesződséges tanításaira. Visszasírja azokat az időket, mikor a nagyok majdnem esztendő-hosszat a falun éltek, szeretettel oltalmazták és fönntartották maguk körül a szabad földművelők törpe népét, s a falvak tiszta és üde levegőjét szívták a városi utcák és sikátorok dögvészes fülledtsége helyett.
Mindezek dacára aztán művének harmadik könyvében leírja a földművelők oktatására, hogy hogyan kell kihasználni a nagy városok és különösen Róma bűneit, tivornyáit és falánkságát. Kimutatja, hogy Róma közelében a nagy nyilvános lakomák és a falánkságra való közhajlandóság miatt mennyit jövedelmezhet a rigók, libák, galambok, csigák, tyúkok, pávák, őzek, vaddisznók tenyésztése: azoké az állatoké, melyek húsával fölválthatják a sertés, a bárány és a kecske húsának egyhangúságát, mert közönségesen csak ezeket az állatokat ették abban az időben, mikor az ökröt szinte egyes-egyedül a munkára használták. Így ezeknek a hasznoknak a felsorolása hosszadalmas, mindegyiknek a fejtegetése részletes.
Egyik beszélgető nagy tetszéssel mondja el, hogy Marcus Seius egyik Ostiával szomszédos villájának számvivő fölszabadítottjától hallotta, hogy Seius, aki birtokán mindenféle állatot tenyésztett a római kereskedők számára, 50.000 sesterciust nyert abban az évben. Varró hozzáteszi, hogy anyai nagyanyja, aki rigókat nevelt sabinumi birtokán, a via Salaria 24. mérföldjénél, 60.000 sesterciust nyert egy évben, mikor 5000 rigót adott el, átlag 12 sesterciusával, míg Varrónak egyik kitűnő földje Rieti mellett 80 hektár területen csak 30.000 sesterciust jövedelmezett évente. Az előbbi beszélgető megint közbeszól és elmondja - még mindig Marcus Seius példáját idézve - hogy egy baromfiudvar 100 pávával, melynek elég egy értelmes procurator, rabszolga vagy fölszabadult, évenként 40.000 sesterciust jövedelmezhet a tojások és a pávafiókák eladásából.
Mind elképedve kiáltanak fel a beszélgetők és reszketnek a kapzsiságtól, mire az öreg írónak el kell felednie a szigorú erkölcsről szóló tételeit s igyekeznie kell megmagyarázni nekik tövéről-hegyére, hogyan lehet legjobban kihalászni a városi bűnök és tékozlások zavaros vizéből e kövér és Ízletes pontyokat! De azért a letűnt nemzedékek egyszerűségének sokszor naiv és idejemúlt csodálata részben igaz érzés volt, mert ezek az erények, ha más alakban és a régiekhez képest lágyultan is, szükségesek voltak Itália birtokos középosztályának. Varró látta a végső okát minden nyughatatlanságnak és bajnak, melyek közepette ez az osztály vergődött.
Az ősi kisbirtokosság, melyben a család feje a gazdagok oltalma alatt a maga és gyermekei kezével művelte a földet, sűrű családokat tarthatott fönn, csak ha dolgosak voltak és kevés igényűek. A rabszolgatartó nagybirtokosság csinos pénz jövedelmet hozhatott a tulajdonosnak, csak ha bőséges volt a föld és olcsó a rabszolga. De a rabszolgatartó középbirtokosság, mely azért volt, hogy tekintélyes jómódot szerezzen a kétkézi munkához büszke gazdának, megakadt virágzásában, olyan okból, melyet Varró már észrevett és bizonyos professzorok még ma sem látnak, húsz évszázad újabb gazdasági tapasztalatai után: a szolgai munka nagy költsége miatt, amelynek drága volta könnyen fölemészthette egy nem valami terjedelmes föld jövedelmeit. Idézi is Cato számítását, mely szerint egy 240 jugerum olajültetvényhez tizenhárom rabszolga kellett, egy intéző a feleségével, öt napszámos, három béres, egy szamaras, egy kondás, egy juhász.
100 jugerum szőlőhöz pedig az intéző és a felesége, tíz napszámos, egy béres, egy kondás, egy szamaras, összesen tizenöt rabszolga. De megjegyzi aztán, hogy ezek a számok már a nagy szőlőkre és olajültetvényekre vonatkoznak, s a kisebb földek költsége aránylag nagyobb, mert a felügyelőre és feleségére itt is szükség van, a rabszolgák számát is nehéz megfelelően csökkenteni, úgy hogy a rabszolgák munkája annál költségesebb, mennél kisebb a telek. Ezenfelül megjegyzi, mennyivel veszedelmesebb a közép, mint a nagy birtokosra a rabszolgaság másik kellemetlensége: a rabszolga betegsége vagy halála nem a munkás kockázata, mint a szabad munkánál, hanem a kapitalistáé. Egyetlen rabszolga halála megsemmisítheti egy egész év jövedelmét, ha a telek kicsi. Ilyen természetű másik nehézséget is fölfedez végül, mikor a telekhez szükséges ipari eszközök vételét mérlegeli.
Az ősi időkben a tárgyak nagyobb részét otthon készítette a család egyik-másik tagja. Ám Varró észreveszi, hogy ha ezt szolgákkal végeztetik, nehezebb dolog, mint ha a fiaikkal, mert a rabszolgák általában kevésbé járatosak és így minden telken annyi ügyes kézműves szolgát kellene tartani, ahány ilyen munka. De egy középbirtok nem tudná elviselni ennyi rabszolga költségeit s a haláluk vagy betegségük kockázatát. Ezért azt ajánlja, hogy vegyenek földeket közel egy városhoz, amelyben szabad kézműveseket találhatnak vagy közel nagybirtokokhoz, melyeken sok és sűrű szolgacsalád lakik, s így a szükséghez képest fölbérelhetik valamelyiket, a kellő ideig.
Végül azt tanácsolja, hogy amennyire csak lehet, használjanak szabad munkásokat, különösen az egészségtelen munkákra és az időhöz kötöttekre, minő az aratás vagy a szüret. Tanácsolja, hogy a szolgák felügyelőjéül ügyes, tapasztalt és hű rabszolgát állítsanak, mert nélkülük a föld viszi a pénzt ahelyett, hogy hozná. Különös buzdítással ajánlja a takarékosságot és szerénységet. A telkek adminisztrációjában ne a legújabb példákat kövessék, hanem az évszázados hagyományt. Ne engedjék legyözetni magukat a nagyzolás hóbortjától, a gazdaság berendezésénél ne Lucullusi utánozzák, hanem a régieket, másképp a telek jövedelmeit elnyelik a befektetésekhez szükséges tőke kamatjai. Más szavakkal az ellen a könnyelmű tékozlás ellen harcolt, melyet Caesar korában látott Itália szerte elterjedni és megint becsületét keltette a régi takarékosságnak.
Ködösen, de észrevette, mi volt a legfőbb nehézsége annak az igyekezetnek, melyben Itália emésztődött, hogy minden város körül rabszolgák művelte földek jómódú birtokosainak polgárságát telepítse meg: ez az osztály csak nagyon jövedelmes földeken tudta elviselni a rabszolgatartás költségeit, ha jól el tudta adni a termést, ha okosan költötte pénzét és ha a városok szabad kézművesei olcsóbban látták el ipari eszközökkel. Caesar idejében az időszakos áremelkedések, melyeket a prédák behozatala, a hitel könnyűsége és mindnyájuk tékozlása és rajongása okoztak, rövid periódusait hozták a mesterkélt aranykorszaknak, s utánuk mindig pusztító válságok következtek. Most nagyobb okossággal és vigyázattal állandóbb arányt kellett megalapozni a kiadások és jövedelmek, a termés ára és a termelés költsége közt, fölújítva a régi háztartásnak néhány egészséges elvét, melyet az előző nemzedék nagyon lebecsült.
Virgilius nem akarta hasonló és nagyon szubtilis okoskodásokkal gyötörni szellemét: de aki azt kérdezné, hogy a tíz bukólika után hogyan készülhetett ebben a 37. esztendőben anyagra és alakra olyan elütő munkához, aminő a Georgica, annak jusson eszébe, hogy ezidőtájt kerültek nyilvánosságra vagy íródtak meg Tremellius, Hyginius és Varró könyvei. A poéta új könyvéhez nem választott ki annyi apró és elütő tárgyat az akkor divatos témákból, mint a Bukólikákhoz, hanem e témák közül a legkomolyabbat és legdivatosabbat, még pedig nem annyira Maecenas tanácsára, mint inkább dicsőségszomjas művészi hajtandóságból aziránt, hogy eleven tárgyakat keressen, amelyek illenek az ő képességeihez és valamelyest kielégítik az idők érzelmeit.
Az irodalom most már nem a néhány nagyúri ház oltalmából élt, hanem a nép dicséretéből, s a Bukólikák sikere arra biztatta, hogy tetszését keresse a nagyközönségnek. Melyik tárgy illett volna jobban Vergiliushoz, mint az agrikultúra, őhozzá, aki mezőgazdának volt a fia: gyermek-korát a falun élte, mélyen átérezte a táj szépségeit, szívesen látta a nagy mezőgazdasági tradíciók újjászületését, költő volt és egyúttal filozófus teleszivakodva Epikuros tanaival? Egy kevéssé áttanulmányozva a görög georgikumot és Hyginiust, könnyen kifejezhette - tudományos pontossággal - a sok földművelési ismeretet, melyeket apja mezején tapasztalatilag tanult, s az előírások száraz fölsorolása helyett szinte festőién leírhatta őket a mező és a rusztikus élet kicsiny és nagy képeinek sorozatában. Lelket verhetett beléjük, odaállítva a földmunkáló nemzedékek fáradságos munkáját a természet egyetemes, örökkön pusztuló-születő életének óriási hátterébe, melynek szemléletére a filozófiai iskolákban szokott, és szelíd költészetté eszményíthette a falusi életnek azokat az erényeit és értékeit, melyek csodálata akkor dívott.
A Georgica nem görög tanköltemények akadémikus utánzata, hanem nemzeti költeménye Itália agrárius megújhodásának, mely a Gracchusokra következő másfél évszázad legnagyobb műve volt. Költői magasztalása a kor ama nagy művének, melyet Varró, mint földművelő és nemzetgazdász ellen-mondásaiban tanulmányozott. Hasonlatos a gépek himnuszához, melyet a modern ipari élet hevében egy mai költő írna. Zengése egy összhangzatos cytharának, melybe belékapott egy nép lelkének szélzúgása.