Alexandriában, Antonius nemcsak Rómáról és kötelességéről feledkezett meg, hanem hitveséről, Fulviáról is. Fulvia ennek ellenére éberen és féltékenyen őrködött M. Antonius érdekei felett, ellenségesen figyelte Octavianus térhódítását, és ellenállást szervezett ellene. Ebben a törekvésében hűséges és odaadó segítőtársra akadt sógorában, Lucius Antoniusban.

Hamarosan összekülönböztek Octavianusszal. A philippi győzők ugyanis nagy jutalmakat, főként földet ígértek a legionariusoknak, az ígéret teljesítésének nem éppen könnyű feladata Octavianusra hárult. (Tudjuk, hogy a pénzt, amelyet Antoniustól a katonák reméltek [Dio 48. 30], elköltötte és nem küldte Italiába.)
Octavianus tizennyolcitaliai várost és az azok határában elterülő földbirtokokat jelölte ki a katonák letelepítésére. A birtokosok körében ez a határozat Italia-szerte – érthető módon – nagy elkeseredést és felháborodást keltett.
A tönkretett, megélhetésüktől megfosztott gazdák tömegesen érkeztek Rómába, ahol a triumvirekkel nem rokonszenvező polgárság hangos szóval támogatta panaszukat. Zavargások törtek ki, az elégedetlenség nőttön-nőtt, hiszen a polgárháború minden terhét a boldogtalan italiaiaknak kellett viselniük

Lucius Antonius, ennek az esztendőnek (i. e. 41) egyik consulja és Fulvia kétszínű politikát folytattak, ki akarták használni az elégedetlenkedők mozgalmát Octavianus ellen, hogy lehetetlenné tegyék, esetleg megbuktassák. Egyfelől a pénzre, földre éhes több tízezernyi veteranust – Antonius egykori katonáit – azzal izgatták fel, hogy Octavianus elodázza jogos igényük teljesítését, azt majd csak a nagy tekintélyű M. Antonius, Philippi igazi győztese teljesíti. Másfelől a kisajátításra kárhoztatottak jogait védelmezték, amivel a régi rendszer még élő híveinek a rokonszenvét biztosították mind a maguk, mind M. Antonius számára.

Az új polgárháború elkerülhetetlennek látszott. Lucius Antonius consuli seregével észak felé menetelt, abban a reményben, hogy a bátyjához húzó hadseregparancsnokok, mint C. Asinius Pollio, a köztársaság eme, pártatlanságát megőrizni igyekvő, őszinte, becsületes híve, valamint az óvatos P. Ventidius Bassus és a betegeskedő Q. Fufius Calenus legióikkal majd hozzá csatlakoznak.
Octavianus a maga légióival M. Vipsanius Agrippa, a fiatal és nagy tehetségű hadvezér kíséretében ugyancsak Észak-Italia felé vonult, mert abban bízott, hogy a legióivai Galliában állomásozó barátja, Q. Salvidienus Rufus katonáival eljut hozzája, és megerősíti seregét. De Antonius legatusai elzárták Salvidienus elől az utat, és így ő Galliában vesztegelt csapataival.

Lucius Antonius és Fulvia legióikkal bevették magukat a jól megerősített Perusiába (ma Perugia), itt várták a felmentő seregek és Marcus Antonius segítségét. Octavianusnak azonban sikerült a várost körülzárnia, majd Pollio és Ventidius serege ellen vonult. Antonius e két legatusa határozatlannak mutatkozott, kerülni akarták a harcot, a polgárok vérének ontását és ezért visszavonultak. Lucius Antonius azt terjesztette, hogy bátyja a szabadság, a régi köztársasági rendszer helyreállításáért küzd, ő maga is meggyőződéses köztársaság párti, ellensége a triumviratus rendszerének, és majd pártját fogja a kisajátított birtokosoknak.

E jól csengő kijelentéseknek volt meg némi hitele, hiszen a bajba jutottak minden kedvező hírt szívesen fogadnak, készpénznek vesznek, és azokból reményt merítenek. A „régi köztársaság” életben maradt politikusai pedig örömmel látták, hogy a hatalom birtokosai összekülönböznek, de ha valamelyikük győzelmét kívánták, az semmi esetre sem Octavianus volt.
Talán fülükbe jutott a Philippinél meghalt M. Iunius Brutus ama mondása, hogy „Marcus Antonius meglakol dőreségéért, mert bár a Brutusok, Cassiusok és Catók közé számíthatott volna, odaadta magát lakájul Octavianusnak, s ha most nem szenved is vereséget vele együtt, rövid idő múlva harcban fog állni vele”. (Plut. Brut. 29.) Most itt volt tehát az alkalom, hogy a két Antonius-fivér valóra váltsa Brutus jóslatát!

A magaslaton fekvő, még az etruszk idők óta erős falakkal körülvett Perusiát nem lehetett rohammal bevenni, viszont annál egyszerűbbnek látszott úgy körülzárni, hogy oda lélek ne juthasson be és ne jöhessen ki.
Rövid idő múlva mind a védőőrség, mind a város lakossága kegyetlenül éhezett, úgyhogy Lucius Antonius megadásra kényszerült. Octavianus mind L. Antoniusnak, mind Fulviának, valamint katonáiknak kegyelmet adott, szabad elvonulást engedélyezett, elvégre nem végeztethette ki triumvirtársa hitvesét, fivérét és legionariusait, de bosszúját kitöltötte Perusia városán és a védtelen lakosságon: katonáinak szabad rablást engedélyezett, majd felgyújtatta a várost.

A foglyul ejtett senatorokat, a „régi köztársaság” híveit, Perusia előkelő polgárait, mintegy négyszáz férfit a Caesar tiszteletére emelt oltáron március idusának évfordulóján, mint holmi áldozati barmokat, lemészároltatott. (Talán éppen ekkor vetette oda a vérengzésben tobzódó Octavianusnak barátja, C. Cilnius Maecenas ezeket a szavakat : „Hagyd már abba, te hóhér l” Dio 55, 7.)
A perusiai pusztítás borzalmait még sokáig nem feledték el. Sextus Propertius az „augustusi aranykor” idején így emlékezett vissza ezekre a szörnyű napokra, amelyeknek őis szenvedő részese volt:

Hogyha hazánknak sírja, Perusia, ismeretes tán,
és ama gyász felleg Itáliának egén,
hol testvéreivel szállt harcba a római polgár
(etruszk föld pora, mély bánat az én szívemen,
tűrted, hogy szétszórják holttetemét rokonomnak,
és nyomorult csontját most se takarja rögöd!)

(Prop. Eleg. I. 22.) (Horváth I. K. fordítása)

Octavianus mindenesetre élt az alkalommal, hogy ezen a vidéken az ellenállás írmagját is kiirtsa, az ellenzéket elpusztítsa. Csak kevés embernek sikerült a vérfürdőből megmenekülnie. Fulvia Hellasban keresett menedéket, majd Athénban hamarosan meghalt. A szenvedély, az izgalom, az utolsó hónapok szenvedése halálra gyötörte ezt az érdekes asszonyt. Az octavianusi propaganda később azt a koholt hírt terjesztette, hogy az egész perusiai háború felidézője Fulvia volt, így szerette volna férjét, M. Antoniust a hazatérésre bírni, és Kleopátra karjaiból kiragadni!

A perusiai vérengzés ellenére sem jött meg a béke Italiában. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét a lázadás a triumvirek rémuralma ellen. Még mindig akadtak a régi rendszer hívei között olyan elégedetlenek, akik nem tudtak az adott helyzetbe beletörődni, és a változást fegyverrel akarták kierőszakolni. Így bizonyos Tiberius Claudius Nero, előkelő nagybirtokos, uradalmi rabszolgáit fegyverezte fel, és felkelést szervezett, amelyet azonban csakhamar levertek.
Nero, ifjú feleségével, Liviával és kisfiával, Tiberiusszal Sextus Pompeiushoz menekült, aki tárt karokkal fogadta a triumvirek előkelő ellenségeit. (A történelem furcsaságai közé tartozik, hadd utaljunk rá már most, hogy Livia később Octavianus, a majdani Augustus hitveseként – ha a háttérben maradva is – nagy szerepet játszott az új államjogi rendszer, a principatus kialakításában, fia pedig Tiberius néven a császári bíbort viseli majd!)

Egyelőre azonban Octavianus még gondok között töprengett. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen nem ismerte – a megváltozott helyzetben – triumvirtársa, Antonius álláspontját. Antonius minden bizonnyal tudott a perusiai háborúról, noha ennek kirobbantásában nem volt része.
Igaz, a szerencsétlen ostrom télen zajlott le, s akkor a tengeri hajózás szünetelt, de mindig akadtak vállalkozó szellemű, merész küldöncök, akik dacolva a veszéllyel, a tengerre merészkedtek. A téli időszak azonban kapóra jött Antoniusnak, a viharos tengerre háríthatta italiai hívei előtt a felelősséget, amiért ezeket a vészterhes hónapokat tétlenkedve, Alexandriában töltötte.

Titokban azt remélte, hogy öccse, I.ucius, valamint legatusainak hadseregei tönkreverik vetélytársát, Octavianust, anélkül, hogy ő akár a kisujját is megmozditaná, és így senki nem vádolhatja őt szószegéssel. Nem vitás azonban, hogy ezzel a magatartásával M. Antonius nagy lehetőséget szalasztott el. Mulasztása később keservesen megbosszulta magát. Ha akkor, idejében megjelenik Italiában, a philippi győztes tekintélye felvillanyozza a lanyhákat, meggyőzi az ingadozókat, elhatározásra bírja a bizonytalankodókat.
Valószínű, hogy Antonius egyenes utasítására mind Asinius Polio, mind Ventidius Bassus beavatkozott volna a perusiai háborúba, s ebben az esetben Octavianus helyzete legalábbis válságosra fordult volna. De nem vitás, hogy Lucius Antonius kínos helyzetbe hozta bátyját, mikor a birtokosokat védelmébe vette, hatálytalanítani akarva a kisajátításokat, hiszen Philippi után a katonáknak tett Ígéret nemcsak Octavianust, hanem M. Antoniust is kötelezte.

Octavianus most a veteranusok igazi védelmezőjének szerepében tetszelgett, amit a fiatal triumvir fel is használt arra, hogy triumvir társát otthon, volt harcosai előtt befeketítse. Ezt annál könnyebben is megtehette, mert M. Antonius nemrég azzal a Lucius Domitius Ahenobarbusszal bocsátkozott tárgyalásokba, aki M. Cato unokaöccse volt, s a Caesar ellen elkövetett merényletben való részvétel gyanúja miatt proscribálták.

Ahenobarbus egy ideig Sex. Pompeiusszal működött együtt, rövid ideje azonban azt mérlegelte, hogy felhagy a kalózélettel és átpártol Antoniushoz. De arról is tudomást szereztek Rómában, hogy Sex. Pompeius puhatolózott Antoniusnál, felvetette a megegyezés lehetőségét, és ajánlotta, hogy ők, a két nobilis forduljanak a véres kezű fiatal, jöttment Octavianus ellen, aki az örökbefogadás óta a patríciust majmolta, holott származása elég homályos és méltatlan arra, hogy Róma felett uralkodjék. Ennek ellenére Octavianus kérlelhetetlen, vaskövetkezetességgel haladt célja felé, azzal sem törődött, hogy a római polgárság aggodalommal szemléli a fejleményeket, rettegve az újabb polgárháborútól és éhínségtől.

Antonius a perusiai háborúban határozatlannak mutatkozott, nem döntött, megsegíti-e Luciust. Ha ekkor megegyezik Sex. Pompeiusszal, és egyesült haderővel jelennek meg Italiában, akkor is válságossá vált a Octavianus helyzete. De Antonius hű maradt a megállapodáshoz, ennek értelmében pedig Octavianus eljárását nem kifogásolhatta. Antonius mégis úgy érezte, hogy a bonyolult helyzetet személyes tárgyalással kell tisztáznia.
A kellemesen eltöltött tél után, nehéz szívvel vett búcsút Kleopátrától, hogy ne találkozzanak – négy évig! A búcsú nem lehetett könnyű; Kleopátra gyermeket vart tőle. Antonius útnak indult, elhagyta Alexandriát, királyi kedvesét pedig ismét a kormányzás gondjai foglalták le. Híre érkezett a parthusok betörésének, és most már nemcsak a maga, hanem Antonius érdekeire is ügyelt. A királynő most is, mint korábban, hű maradt a Róma-barát politikához, hiszen sorsát Antoniushoz fűzte.

Az újszülött ikerpárnak Alexandros Helios és Kleopátra Selene (Nap és Hold) büszke nevet adta.