Kleopátra talpra akarta állítani megviselt idegzetű férjét, és ezért a régebben jól bevált eszközökhöz folyamodott. Ámbár tisztában volt azzal, hogy körülöttük a vég, a halál, a pusztulás leselkedik, ismét fényes ünnepségeket, nagy mulatságokat rendezett, kifinomult ízlésű tivornyákkal vélte Antoniust kábulatából felébreszteni.
Újjáalakult az „utánozhatatlan életűek” vidám társasága, most azonban jellemzően nevet változtatott, és az „együtt halók társasága” nevet vette fel. A mulatós társaság - a pusztulás árnyékában - véget nem érő lakomákkal töltötte idejét.

Ha valaki bajba, nehéz körülmények közé jut, régi cimborái, hívei, „barátai” elhagyják. Azok, akik egykor boldogulásukat, pozíciójukat Antoniusnak köszönhették, most cserbenhagyták. De élt még hűség, még nem vesztek ki az emberi erények, éppen azoknál, akiknél azt Antonius a legkevésbé remélte!
A távoli Kyzikosban, a Propontis partján laktak Antonius gladiatorai, akiket a remélt diadalünnepre képeztetett ki és gyakorlatoztatott. Nos, ezek a halálra szánt rabszolgák, ezek a megvetett páriák kitörtek a városból, es dél felé meneteltek, hogy megsegítsék a bajba jutott Antoniust. Elhagyatott vidékeken vonultak végig, mígnem Octavianus legióira bukkantak, amelyeket Antonius egy volt legatusa vezényelt. A gladiatorok nem bírtak a túlerővel. Részint az ütközetben, részint később érte el őket a hősi halál.

A gladiatorok hűségének eme fényes bizonyítékának a híre talán sohasem jutott el Antoniushoz. Kleopátrának minden igyekezete ellenére sem sikerült hitvese egykori erélyét, vállalkozó kedvét feléleszteni. Antoniusnak még ahhoz sem volt kedve, hogy megmaradt legióit a Nílus mentén táborba vigye, hogy a hatalmas természetes határnál, amely annyiszor megmentette a ptolemaiosi birodalmat a rátörő ellenséggel szemben, megszervezze az ellenállást, és a kelet felől várható támadás ellen megvédje Egyiptomot.
Antonius nem bízott többé katonái hűségében. A kyrenei legiók példája is arra intette, hogy nem építhet többé katonái hűségére, tudta, hogy a legionariusok csak a szerencsés hadvezért kedvelik. Attól tartott, hogy a Nílus partján felvonuló hadsereg az első ütközetben átáll az ellenséghez.

Közben Octavianus felkészült az Egyiptom elleni hadjáratra. Syrián és Iudaeán vonult át hadseregével, a szolgálatkész Herodés rendelkezésére bocsátotta nem megvetendő anyagi és katonai segítségét. Herodés jó szervezői képességének, támogatásának köszönhették a rómaiak, hogy menet közben sehol nem láttak szükséget, a iudaeai király élelemmel, vízzel látta el a katonákat. Octavianus legiói a sivatagi nehéz terepen aránylag gyorsan haladtak, és elérték Egyiptom határerődítményét, Pelusiont.

Mind Antoniusnak, mind hitvesének fel kellett készülnie az elkerülhetetlen végre, a halálra. Az utolsó évszázad történelme mindkettejüknek tanulságul szolgált, hogy a bukott politikus, sőt az országát, hatalmát vesztett uralkodó számára nemigen marad egyéb kiút a halálnál. A római történelem e korszakában alig akadt olyan államférfi, aki ne erőszakos módon fejezte volna be életét. De Antonius is, Kleopátra is utolsó percükig bíztak, reménykedtek a menekvés valamilyen lehetőségében, még ha fel is készültek a halálra.

Kleopátra, ősei szokásának megfelelően már korábban nagy sírépületet emeltetett magának, hogy majdan őt és hitvesét, Antoniust méltóan eltemessék. A mauzóleumba összehordatta a Lagidák híres kincseit, azokat gyúlékony anyaggal rakatta körül, hogy adandó pillanatban felgyújtassa, és azokkal együtt a maguk holttestét is elhamvassza, s így e legendás értékű kincsek ne jussanak a gyűlölt győztes birtokába. Majd gyorsan ölő mérget, halálos marású állatot próbáltatott ki elítélt foglyokon. Tudni akarta, melyik az az eszköz, méreg, amely a leggyorsabban, a legkevesebb kínnal, talán fájdalom nélkül segíti át az embert a halálba.

Mégis, Kleopátra rászánta magát, hogy Octavianusszai - talán utolsó kísérlet gyanánt - valamilyen egyezséget kössön. Tisztában volt ugyan azzal, hogy Octavianusnál nincs számára kegyelem. Róma bekebelezi Egyiptomot, és ezzel a küzdelmes folyamat, amely a XL Ptolemaios (II.) Alexandrostól kicsikart ominózus végrendelettel elkezdődött, és a Forumon, valamint a senatusban folyt, most befejeződik. Kleopátra több alkalommal is megvédte birodalmát Rómától. Caesar, Antonius meghódoltak szépsége, okossága előtt. Sőt Gaius Cassius fenyegetésével szemben is sikerült dacolnia.
Kleopátra most megoldások után kutatott. Hátha mégis akad más út a ptolemaiosi dinasztia, a birodalom megmentésére? Hátha sikerül Egyiptomot, ha megalázó jellegű, hűbéres királyságként is, de a gyermekei számára megmenteni. Lám, Herodés, Antonius ismert híve is királyi diadémját Octavianus lába elé helyezte, és 6 azt, kegyesen visszaadta neki.

Más kisázsiai királyt is meghagyott országa uralkodójaként. Miért ne lehetne ilyen megoldást találni? Tudta, hogy Octavianusnak pénzre, nagyon sok pénzre van szüksége. Felajánlaná neki a Lagidák kincseit, hiszen a rengeteg értékkel ki tudná elégíteni katonáit, kifizethetné a végkielégítési összegeket; Kleopátra hallott az italiai lázadásról, és értesült Octavianus ígéretéről, hogy majd a Ptolemaiosok kincseivel fogja veteranusait jutalmazni.

Tehát Octavianusnak szüksége van a Lagidák híres kincseire, amelyek valódi értékét senki, talán maga Kleopátra sem tudta. Hátha ezekkel a kincsekkel megvásárolhatja a maga es gyermekei szabadságát? De Kleopátrának arra is gondolnia kellett, hogy Octavianus neki üzent hadat, propagandája őt állította gyűlölt ellenségként Róma népe elé, ő testesítette meg azt a veszélyt, amivel mind Rómát, mind Italiát rémítgették. Az ő bűnéül róják fel, hogy behálózta, elvarázsolta Octavianus sógorát, ő tette tönkre Róma szemefényét, Antoniust?

Már az a gondolat is megfordult Kleopátra fejében, hogy feláldozza Antoniust, hiszen azt ő is sejtette, hogy Octavianus az igazi ellenségnek elsődlegesen Antoniust tartja, a veszedelmes vetélytársat, akinek még mindig vannak hívei Rómában, Italiában. Pedig Antonius maga is kísérletet tett a megegyezésre, a békére, sőt megadását is felajánlotta ellenségének. Octavianus hajthatatlannak bizonyult. Midőn Antonius, aki a valóságos helyzetet - ügy látszik - még mindig nem ismerte fel, párviadalra hívta ki Octavianust, az hidegen csak annyit felelt: „Antonius többféle halálnem között választhat.”
Tehát csak a halálhoz vezető út maradt meg a legyőzött vetélytárs számára! Maga Kleopátra sem látta már sok hasznát a szerencsétlen embernek, hiszen a rómaiak ellen vezetendő hadjárat teljesen kilátástalan, és a királynő tudta, hogy sem Antonius, sem más olyan hadvezér nem akad a környezetében, aki összeverbuvált katonáit a jól kiképzett, fegyelemhez és győzelemhez szokott, pénzéhes római legiókkal szemben diadalra tudná vezetni.

Kleopátrának még mindig voltak hívei. Noha az alexandriai görögségre nem támaszkodhatott (bár az Antonius kedvéért sok mindent elnézett királynőjének), még mindig élvezte az egyiptomi őslakosság bizonyos mértékű szeretetét. A nép tisztában volt azzal, hogy királynője mindig barátságosan közeledett feléje, sőt elődeivel ellentétben még nyelvüket is beszélte, és részt vett vallási kultuszaikban. Most az egyiptomiak felajánlották, hogy hajlandók mellette felkelni, érte fegyvert ragadni, és ősi országukat a hódító rómaiak ellen megvédeni.
Ajánlatukat Kleopátra mégsem fogadta el, talán nem bízott az ellenállás katonai sikerében, s tudta, hogy ennek leverése mérhetetlen szenvedést zúdítana a népre. Sőt, a rómaiak győzelme hátrányosan befolyásolná esetleges tárgyalási lehetőségeit, nem remélhetné Octavianus méltányosságát, s mind ő, mind családja ki lenne szolgáltatva a győző kényének-kedvének.

Octavianus mindenesetre fogadta Kleopátra követét, akit a királynő a közvetítéssel megbízott. Átvette tőle a koronázási jelvényeket, de érthetően Antoniusnak még a nevét sem ejtette ki a száján. Ragaszkodott a formulához, hogy ő Kleopátrának üzent hadat, ellene visel háborút. A királynő számára két válaszlevelet küldött.
A nyilvánosság számára szánt írásában határozott hangnemben a feltétlen megadást követelte, a második, bizalmas levelében bűnbocsánatáról biztosította Kleopátrát, ha - Antoniust elteszi láb alól. Octavianus engesztelhetetlenül gyűlölte egykori triumvirtársát, soha nem bocsátotta meg neki korábbi lenéző magatartását, becsmérlését, a miatta elszenvedett kudarcokat, a sok halálos rettegés nyomasztó emlékét. Antoniusnak mindenképpen pusztulnia kellett.
És Kleopátra? Octavianus bizonytalanságban akarta őt tartani, nyilván attól tartott, hogy a királynő elpusztítja kincseit, és velük együtt magát is. A tárgyalások felesleges késedelmet okoztak volna, és erre Octavianusnak nem volt ideje. Elrendelte az előnyomulást, és seregei - anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna - Pelusiont maguk mögött hagyva akadálytalanul előretörtek Alexandria felé.

I. e. 30. július 31-én a római csapatok benyomultak a királyi székváros külvárosába. Antoniusban most fellángolt a régi római katonai erény: ő, az imperator, annyi consul, hadvezér sarja nem adja meg magát élve. Harcolva akart elesni, hősi halálra vágyott. Katonái élén rátámadt az ellenségre, halált megvető bátorsággal harcolt, és sikerült is Octavianus alakulatait állásaikból kivernie.

Így ért véget az este. Antonius bizalomtól eltelve, diadalittasan tért vissza Alexandriába. Másnap reggel szörnyű hírekkel fogadták: lovassága és a királynő hajóhada átpártolt az ellenséghez (ami igaz is volt), sőt maga Kleopátra sincs már az élők sorában!

Most Antonius úgy érezte, nincs már miért élnie Minden elveszett, és ő nem akar élve Octavianus kezére kerülni. Tőrével halálra sebezte magát, szúrása azonban nem ölte meg azonnal; rettenetes kínok között vérében fetrengett, midőn arról értesült, hogy Kleopátra él Most már csupán annyit kért embereitől, szállítsák a királynőhöz, hadd szenvedjen ki az 6 karjai között.
(Említsük meg, hogy az ókori történetírók, talán az augustusi propaganda hatására, azt állították, hogy Kleopátra maga keltette halálhírét, hogy Antoniust kétségbe ejtse, és rábírja az öngyilkosságra. Így akart eleget tenni Octavianus kívánságának, hogy ezáltal kegyelmet nyerjen. Ez az állítás azonban nem hihető. Ha a királynő ezt valóban el akarta volna érni, már jóval korábban megölethette volna Antoniust, és - előnyösebb feltételeket remélve - felajánlhatta volna lemondását gyermekei javára. Hírszolgálata révén tisztában volt Octavianus gondolkodásával, terveivel - legalábbis részben.)

Antoniust a mauzóleum elé szállították. Minthogy a sírépületben mindössze Kleopátra és két szolgálója, Eiras és Charmion tartózkodott, a haldokló férfit csak nehezen, kötelek segítségével tudták felvonni, és az egyik helyiségben elhelyezni. Antonius utolsó perceiben még arra kérte a királynőt, gondoljon saját biztonságára - amennyiben ezt megalázkodás nélkül teheti. Ha tárgyalásokra kerülne sor, keresse a kapcsolatot Gaius Proculeius római lovaggal, ő az egyetlen Octavianus kíséretében, akiben megbízhat. Marcus Antonius utolsó kívánsága teljesült: Kleopátra karjaiban halt meg.

Kleopátra fájdalmában szinte eszét vesztve őrjöngött, arcát, keblét véresre marcangolta. Szinte megsemmisülve gyászolta férjét, Antoniust, nagyhatalmi vágyai megvalósításában hűséges segítőtársát. De ha mar hitvesét elvesztette, meg akarta menteni Caesar fiát, hogy ne kerüljön Octavianus kezébe. Dél felé meg szabad volt az út, nevelőjével arrafelé küldte a tizenhat éves ifjút, utazzék Indiába...
Antonius még ki sem szenvedett, amikor Octavianus hadseregével bevonult Alexandriába. A győztes nem tagadta meg önmagát, könnyezett, amikor vetélytársa haláláról értesült. Majd szűkebb környezete előtt, hogy önmagát igazolja, felolvasta kettőjük levélváltását: ő mindig a békére törekedett, Antonius viszont minden közeledését bántó módon visszautasította.

Nem akarta azonban az időt húzni, barátját, C. Proculeiust sietve Kleopátrához küldte, aki még mindig abban reménykedett, hogy legalább gyermekei részére sikerül valamilyen engedményt kieszközölnie. (Bizonyára csak ennek a reménye tartotta még életben.) Kleopátra a mauzóleumban állva, rács mögül tárgyalt a római lovaggal,s megnevezte feltételét: Octavianus biztosítsa a királyi trónt egyik fia részére. Proculeius meghallgatta Kleopátrát, közben megfigyelte, hogy az egyik ablak nincs bezárva. A sikertelenül végződött tárgyalás után Proculeius mindenről beszámolt Octavianusnak.

Másnap, az ő rendelkezésének megfelelően, Cornelius Gallus ment a rácshoz, hogy Kleopátrával tárgyalást folytasson. Közben létrát támasztottak a nyitott ablak alá, hogy Proculeius bemásszon. Amikor a királynő meglátta, öve mellől kirántotta a tőrét, hogy megölje magát, de Proculeius sietve lefogta, majd biztosította, nincs mitől tartania, bízhat Octavianus jóindulatában. A tőrt elvette tőle, átkutatta ruháit, nem rejt-e benne mérget. Proculeius tudott Octavianus ama tervéről, hogy a fogoly királynőt diadalmenetében hurcoltatja végig Rómán, s porig alázza a büszke Ptolemaios-sarjat.
Éppen ezért a foglyul ejtett asszonyt ettől kezdve gondosan őriztette, figyeltette. Octavianus népgyűlést hívott össze, beszédében megnyugtatta az alexandriaiakat, dicsérően nyilatkozott szép, nagy városukról. Az egyébként ingerlékeny, nyugtalankodó polgárság megfélemlítve hallgatta, örültek, hogy nagyobb baj nélkül ússzák meg a háborút. Kleopátrát amúgy sem szerették, amit ő felidézett, az az ő baja.

Hogy a római uralom jobb lesz-e, mint a Ptolemaiosok kormányzása, még nem tudták. Készségesen megmutogatták Octavianusnak a város nevezetességeit. A fiatal államférfi felkereste és megilletődve tekintette meg Nagy Sándor király, Alexandria alapítója üvegkoporsóba zárt, bebalzsamozott holttestét, majd aranykoszorút és virágokat helyezett reá.
Utána az alexandriaiak a Ptolemaiosok sírépületeibe akarták a győztes római vezért elvezetni, mire Octavianus nyersen odavetette: királyt akart látni, nem pedig hullákat! Midőn pedig a kultikusan tisztelt Apis-bikát szerették volna neki megmutatni, azt felelte, nem bikákat, hanem isteneket imád! Ezek a megjegyzések kijózaníthatták az alexandriai polgárokat, de még inkább az a határozata, amely megtiltotta a népgyűlések tartását!

Kleopátra tudta, hogy nincs számára kegyelem, és ezért arra az elhatározásra jutott, hogy éhhalállal emészti el magát. Octavianus erre megfenyegette, hogy halálával csak gyermekeinek árthat. A kincsek már nem veszhettek el a római számára, hiszen katonái behatoltak a mauzóleumba, es azokat tüstént biztonságba helyezték. Octavianus, hogy Kleopátra öngyilkosságát megakadályozza, elhatározta, találkozik vele, és személyesen igyekszik őt megnyugtatni. A találkozás Caesar egykori szeretett kedvese és Caesar fogadott fia között minden bizonnyal drámai lefolyású volt.

Octavianus gyűlölte a fogoly királynőt, őt tartotta minden baj okozójának, legalábbis ezt színlelte, ezt hangoztatta. Eddig még soha nem látták egymást. A méltatlan augustusi hírverés később azt a mocskos pletykát terjesztette, hogy a harminckilenc éves asszony érzékei varázsát ki akarta próbálni a nála hat évvel fiatalabb férfin, s noha senki más nem volt képes Kleopátrának ellenállni, a szemérmes, erényes Octavianuson minden kísérlete kudarcot vallott.
Ne lepjen meg bennünke t ez a propagandafogás, amely a legyőzött királynőt még haló poraiban is gyalázni akarta. Ebből is arra következtethetünk, mennyire nagy ellenfél volt Kleopátra, menyire rettegtek tőle, hogy a rettegés érzését ilyen alantas módon kellett megbosszulni, és a birodalom népei előtt meggyalázni..

Bár a királynő sorsa már eldőlt, felmerül a kérdés, mi volt Octavianus terve Kleopátrával? Vajon tényleg végig akarta hurcolni diadalmenetében Róma utcáin es azután megölni? Kétségtelen, hogy ezt mind Octavianus, mind környezete fennen hangoztatta. A legújabb kutatás azonban több ellentmondásra mutat rá. Octavianus. értékes foglyát nem őriztette kellő gonddal, az éberséget elmulasztották, sőt szinte teljesen átengedték a királynőt saját híveinek. Még az őrzésével megbízott személyt,. Octavianus szabadosát is elküldhette, hogy urához intézett levelét személyesen vigye el.
Sőt a fiatal P. Cornelius Dolabella (fia ama consulnak, aki Caesar meggyilkolása után lépett hivatalba) felkereshette Kleopátrát, és szánalmat színlelve, titokban értésére adta, hogy Octavianus a királynőt és gyermekeit magával viszi Rómába, hogy diadalmenetében mint valami értékes vadállatot mutogassa, és látványával a római csőcseléket mulattassa. Ez a közlés végzetes hatású volt, ezután határozta el Kleopátra, hogy elpusztítja önmagát. (Figyelemre méltó, hogy sem Dolabella, sem a szabados nem vált kegyvesztetté.)

Valójában Octavianus nem szándékozott egyenesen Rómába visszatérni, hanem előbb huzamosabb időt akart a Közel-Keleten eltölteni, hogy ennek a területnek a politikai rendezését végrehajtsa. Alig hihető, hogy egyfelől Kleopátrát foglyaként magával vitte volna, másfelől Rómába szállíttatta volna, ahol esetleg voltak még korábbról ügynökei, akik fogságából kiszabadíthatták. És mi lett volna a királynő további sorsa? A hagyományoknak megfelelően kivégeztette volna a diadalmenet után? Hóhérkézre juttatta volna Caesar egykori kedvesét, Antonius gyermekeinek anyját?
Ha ezek a kételyek helytállóak, akkor feltételezhető, hogy Octavianus Kleopátrát a diadalmenetben való meghurcolás gondolatával megrémíteni és az öngyilkosságba hajszolni akarta. Hasztalan vállalkozás lenne ma már a királynő végzetes elhatározásának indítóokait felkutatni, csak a való tényeket ismerjük, és ezeket kíséreljük meg leírni.

Kleopátra mindenesetre úgy viselkedett, mint aki beletörődött sorsába. Engedélyt kért es - meglepő módon - kapott is, hogy Antoniust méltó módon eltemesse. Áldozatot mutatott be halott férje emlékére, s miután e kegyeleti kötelességének eleget tett, két szolgálójával visszavonult lakosztályába. Kerevetére heveredve magára öltötte királyi ékességeit, majd megvacsorázott. Egy egyiptomi paraszt már napokkal ezelőtt fügéket hozott fogoly uralkodónőjének. Úgy beszélték, hogy a gyümölccsel telt kosárban csempészte be a mérges kígyót, amellyel Kleopátra a vacsora után halálra maratta magát. Példáját Eiras és Charmion követte: szeretett uralkodó nőjük nélkül életüknek immár nem volt értelme...

Midőn Kleopátra búcsúlevelét átadták Octavianusnak, ez azonnal a királynő lakosztályába sietett, a lezárt ajtókat feltörette, majd megkísérelte, hogy megmentse életét, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

A rómaiak átkutatták a szoba minden zegét-zugát, a kígyó azonban eltűnt, csupán néhány tűszúrásnyi nyomot találtak a királynő bal karján.