Figyelemre méltó, hogy az a nagy jelentőségű tengeri ütközet, amelyet Antonius és Octavianus hajóhada Actium mellett megvívtak, számos, szinte megoldhatatlannak látszó kérdést tára kutatók elé. Ennek egyik fő oka abban rejlik, hogy az ókor eme utolsó nagy tengeri csatájának körülményeit, lefolyását az ókori források nem eléggé kimerítően tárgyalják, több problémára nem adnak feleletet. Forrásainkat a hadtörténelem kevéssé foglalkoztatta, egy részét az augustusi propaganda sugallta célzatos magyarázatok befolyásolták, másokat – mint Plutarchost – az Antonius és Kleopátra iránt érzett ellenszenv elfogulttá tett.

Feltehetően nem ismerték Antonius és Kleopátra haditervét, ezt nem tudták rekonstruálni, ezért az ütközet folyamán lejátszódó eseményeket szinte mozaikszerűen írják le, csak az érdekességeket közlik olvasóikkal. A modern kutatók, hadtörténészek többféle módon magyarázzák Antonius vereségét, Kleopátra megfutamodását.

Az actiumi csatában lezajlott eseményeknek, ezek összefüggésének gondos kutatása ma is folyik, s talán nem is fejeződik be sohasem. Mindazonáltal nem tartjuk hiábavalónak a csatának és körülményeinek, ha csak vázlatos taglalását, hiszen több olyan mozzanat merült fel ezek során, amelyek mind Antonius, mind Kleopátra, mind környezetük korábbi és későbbi magatartására nemi fényt derít, és hozzásegít, hogy az eseményeket kissé behatóbban megismerjük.

Antonius, mint említettük, meg i. e. 32 szeptember havában szárazföldi hadseregével felvonult Hellas nyugati partvidékén, az Ion-tenger partja mentén, amely az ő hatáskörébe utalt területek nyugati határát alkotta. Antonius ezt a sávot nem akarta ekkor elhagyni, hogy a korábbi megállapodásokat meg ne sértse, s ezzel okot ne adjon Octavianusnak a fegyveres összeütközés indokolására. (Mert hogy az összeütközés elkerülhetetlen, nem volt kétséges. De nem akarta római és italiai híveinek rokonszenvét eljátszani azzal, ha ehhez az ő tevékenysége szolgáltat okot.)

Antonius nyolc hajórajból álló flottája, összesen ötszáz egység a partok közelében cirkált vagy horgonyzott. (Az egyik hajóraj Kleopátra egyiptomi hajóiból állott, a királynő a zászlóshajót férjéről Antoniának nevezte el.)

A hajóhad túlnyomó részt mély járatú, páncélozott, magas felépítményekkel ellátott csatahajókból tevődött össze. Antonius tudott Agrippának a Sextus Pompeius ellen vívott tengeri ütközetének taktikájáról, ilyen típusú gályákkal győzte le a siciliai vizeken a könnyebb, alacsonyabb hajókat. Mint erre már utaltunk, a magas tornyokból Agrippa harcosainak lövedékei felgyújtották, összezúzták Pompeius hajóit, az „úszó erődök” műszaki fölényét sem kivédni, sem megtörni nem tudták.

Antonius hajóhadának a legénysége, az evezősöktől a harcosokig mintegy százötvenezer, emberből állott, ami hihetetlenül nagy számnak látszik. Gondoljunk azonban arra, hogy a nehéz gályák manőverezéséhez igen nagyszámú evezőslegénységre, vitorlakezelőkre s egyéb személyzetre volt szükség. A harcoló alakulatokat Antonius nyíllal, íjjal, dárdával, karddal fegyverezte fel, egy részét csáklyákkal látta el, hogy a közelharcban az ellenséges hajókat a maguk hajójához vonják, és azokra átugorva szinte szárazföldi harcban gyűrjék le azok katonáit.

Antonius szárazföldi hadseregét tizenkilenc legio képezte, de mivel azok kereteit nem tudta a teljes hadi létszámra feltölteni, mindössze csak hatvanezer italiai, jól kiképzett legionarius felett rendelkezett.
Tizenkétezer lovas katona tartozott a hadseregéhez, főként a közel-keleti szövetséges uralkodók küldötte segélycsapatok. Antonius haderejének többi alakulata Kyrenében, Syriában, Alexandriában, sőt a makedon határon állomásozott, hogy minden várható támadást kivédjen.

A görög földön és vizeken tartózkodó haderő élelmezését Kleopátra magára vállalta. Ez a körülmény arra vall, hogy az egyiptomi mezőgazdaság utolsó kedvezőtlen évei, a terméskiesés ellenére is a királynő nagy gabonafeleslegek felett rendelkezett, tárházaiban szinte felkészült erre a feladatra, a háborúra.
Kleopátra magával hozott hadikincstára a Lagidák közmondásos gazdagságának csak egy része lehetett. (Mint később kiderült, Alexandriában meg nagy értékek maradtak.) Az egyiptomi élelmiszert szállító hajók, még a téli évadban is, a viharokkal dacolva a tengerre merészkedtek, hogy az ellátást biztosítsák.

A Tainaron hegyfok mellett hajóztak el, s áruterhüket azután a hadsereg különféle helyeken felépített raktárházaiban helyezték el. Antonius hadseregének legdélibb állomáshelye a messeniai Methone városa volt, ahol a csapatokat a mauretaniai királynak Octavianus által elűzött testvére, Bogud vezényelte.
A hadsereg legészakibb támaszpontját Korkyra (Korfu) szigetén rendezte be Antonius. A haderő zömét Actiumnál, az ambrakiai öblöt elkerítő déli földnyúlványnál vonta össze, főhadiszállását pedig Patraiban, a Peloponnesoson ütötte fel. Itt lakott Kleopátrával.

A hadseregnek ez az elhelyezése számos problémát vet fel. A modern kutatók egy része azt véli, hogy Antonius – Kleopátra kívánságának engedve – inkább Egyiptom védelmére határozta el magát, hiszen őrizetlenül hagyta a nagy római hadiutat, a Via Egnatiát, amely nyugat-keleti irányban szinte átszelte Makedóniát és az ellenség felvonulását elősegítette, ami kétségtelenül nagy stratégiai hiba volt, hiszen innen Octavianus csapatai hátba támadhatták Antonius alakulatait.

De a partvidéket a tenger felől is könnyen meg lehetett támadni, egyszóval Antonius hadászatilag kedvezőtlen állásokat foglalt el, mintha nem is készülne szárazföldi ütközetre, hanem csak a tengeren akarna csatát vívni, ahol flottájával elzárhatja az utat az Egyiptom ellen vitorlázó ellenséges hajóhad elől. Kérdés természetesen, mi volt Antonius terve, mit akart nagy szárazföldi haderejével kezdeni.

Elképzelhetetlen, hogy mindjárt a hadműveletek kezdetén Egyiptom védelmére rendezkedett be, ha azt Kleopátra még csak kívánta volna is. De Kleopátra, éppen úgy, mint Antonius Octavianus hadseregének teljes megsemmisítésére gondolt, majd pedig Italia elfoglalására. Ehhez azonban át kellett kelni az Adriai-tengeren, és ezt csak Octavianus hajóhadának legyőzése árán valósíthatta meg. Antonius bízott nagy hajóhadában, és hogy a szárazföldi ütközetben feltétlenül legyőzi ellenségét.

Miért nem támadta meg Antonius Octavianus seregét, még a tél beállta előtt – Italiában? Ekkor még nem látta Antonius befejezettnek felkészülését és akciójának sikerét. Pedig ez idő tájt Octavianus helyzetét belső nyugtalankodás súlyosbította, katonáinak a zsoldját nem tudta rendszeresen folyósítani. Antoniusnak módjában lett volna Italiában partra szállva a rendelkezésére álló hatalmas hadikincstárból kifizetett pénzekkel Octavianus harcosait az átpártolásra csábítani. Mégis, ezt a kedvező alkalmat Antonius nem ragadta meg, és így értékes hónapokat vesztett el.

Antoniust katonái szerették. Nemcsak azért, mert zsoldjukat rendszeresen megkapták, hanem tisztelték személyes bátorságát, becsülték bajtársias érzületét, együttérzését (amelyet a szerencsétlen parthus háborúból való visszavonulás alkalmával ismételten bebizonyított).
A legionariusok és tisztjeik tudták, hogy Antonius a szárazföldön kiválóan megállja a helyét, tehát az italfai támadást sikerre vihetné. Miért nem teszi ezt? A kérdésre választ nem kaptak, sokan Kleopátra befolyását gyanították a halogatás mögött. Mind többen, különösen a vezető főtisztek kifogásolták Kleopátra jelenlétét a főhadiszálláson. Mi keresni valója van egy asszonynak a táborban?

Ha Antonius megtámadná Italiát, Kleopátra elkísérné, és ez a körülmény Antonius Rómában, a félszigeten élő barátait, híveit elidegenítené tőle. Annak is híre járt, hogy a királynő az utóbbi időben csak így esküdözött:
„Olyan igaz, mint ahogy én még a Capitoliumon fogok ítélkezni 1” (Dio. 50, 5, 4.) Ezt pedig egy önérzetes római sem tűrhette el.

Márpedig Kleopátra nem volt hajlandó Antoniust, saját csapattesteit, és flottáját elhagyni, visszatérni Alexandriába. Minden bizonnyal, valóban jelen akart lenni Italia elfoglalásánál, ellenségei megalázásánál. Hiszen ő nem csupán hajókat, tengerészeket, katonákat adott, mint holmi szövetséges fejedelmek, hanem élelmezte, pénzelte az egész hadi vállalkozást. Kleopátra erős akarata érvényesült és – maradt. A királynő konok makacssága, Antonius gyengesége miatt egyre több római parancsnok elkeseredett.

Miért nem gátolta meg Antonius erős hajóhadával, hogy Octavianus Brundisiumból kifusson a nyílt tengerre? Antoniusnak – úgy látszik – nem volt ellenére, hogy tengeri csatát vívjon ellenségével, amennyiben pedig szárazföldön került sor a döntésre, akkor ő van fölényben. Jöjjön csak görög földre Octavianus, az 6 területére, amelynek terepét jól ismerte, ahol megerősített védelmi vonalakat, harci állásokat épített ki máris.
Antonius e vidéken otthon volt, hiszen Caesar legatusaként, a polgárháború második szakaszában, amikor nagy főparancsnoka a hadszínteret görög földre helyezte át, hogy Pompeiust megverje, akkor ő, Antonius kiemelkedő szerepet játszott. Ezek a csatamezők régebben is nagy római győzelmek színhelyei voltak, itt diadalmaskodott ellenségei felett T. Quinctius Flamininus, majd pedig L. Cornelius Sulla.

Octavianus hajóhada tehát akadálytalanul vitorlázhatott a tengeren. Négyszáz nagy, nehéz hadigályája volt, ezekkel győzedelmeskedett Pompeius fölött – Agrippa. A hatalmas csatahajókat sok kis liburnának nevezett hajó kísérte (ezek majd az Actium magasságában vívott tengeri csatában döntő szerephez jutnak). A liburna alacsony, kétevezősoros, könnyen kormányozható és ezért sebes mozgású hajó volt, amely eredetileg az illyriai kalózok kedvelt vízi járműveként vált ismertté.
A nehezebben kormányozható, nagy csatahajók nem tudták velük felvenni a versenyt. A hajóhadak egyébként is használtak ilyen kis liburnákat felderítésre, hírvivésre. Agrippa tehetségére, előrelátására vall, hogy a szokottnál nagyobb számú liburnát építtetett, és legénységét ezeken gyakorlatoztatta.

Agrippa a délebbi vizeken cirkáló hajóhadával i. e. 31 elején váratlanul előretört, megtámadta és elfoglalta Methone városát. A harcban Antonius csapatainak parancsnoka, Bogud elesett. Most, Methone birtokában Agrippa a Peloponnesos partvidéke mellett hajózva, ellenőrizte, feltartóztatta az egyiptomi élelmiszert szállító hajókat, és Antonius seregét szorult helyzetbe hozta.
Miközben Agrippa tengeri hadműveleteivel magára vonta Antonius figyelmét, Octavianusnak sikerült legióit Epirusban partra tenni. Dél felé nyomult előre, hogy Antoniusnak a partvidéken berendezett tengerészeti támaszpontjait elfoglalja. Ez azonban nem sikerült Octavianusnak. Ekkor csapataival Antonius főereje ellen vonult, Agrippa pedig elfoglalta Korinthost, bevette Patrait, amivel Antoniust elvágta a Peloponnesostól, és seregét mind szűkebb területre szorította vissza. Az elfoglalt élelmiszer-raktárak miatt Antonius hadseregének ellátása egyre nagyobb gondot okozott.

Antonius sem nézte tétlenül Octavianus csapatmozdulatait. Lovasságát az Ambrakiai-öblöt megkerülve Octavianus katonái ellen küldte azzal, hogy azokat bekerítsék vagy legalábbis visszaszorítsák. Antoniust két lovassági parancsnoka, Thrakia és Paphlagonia szövetséges fejedelmei elárulták, és csapatostul átpártoltak Octavianushoz. A thrák vezér, Rhoemetalkes gyalázta Antoniust, mire Octavianus rendre utasította:
„Szeretem az árulást, de megvetem az árulókat.” (Plut. Rom. 17.)

Hamarosan a spartai hajóraj is átállott Octavianushoz. Parancsnokának, Euryklésnek apját annak idején Antonius a kalózkodás vádjával kivégeztette. Euryklés gyűlölte Antoniust, csak kényszerből csatlakozott hozzá, és ahogy tehette, cserbenhagyta. (Különben Octavianus flottájában csak ez az egy görög hajóraj szolgált és harcolt Antonius ellen. Más származású hajóparancsnoka természetesen volt, így egy syriai tengerésztiszt már a Sex. Pompeius elleni háborúban vitézül harcolt, majd Actiumnál is kitüntette magát. Jutalmul római polgárjogot, kiváltságokat kapott, szülővárosának pedig Octavianus adómentességet engedélyezett!)

Antonius sikertelenségét látva, táborában egyre többeknek megingott a bizalma.

Több római katonai vezetőben felmerült az a gondolat, hogy a teljesen Kleopátra befolyása alá került Antoniust megfosztják a hadsereg főparancsnoki tisztétől, és helyére a nagy tekintélyű Lucius Domitius Ahenobarbust állítják. (Sueton. Nero 3.)

Az Antoniusszal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság nőttön-nőtt. Többen világosan látták, hogy képtelen a hadjárat eredményes vezetésére, és ez katasztrófához vezet. A veszélyt megorrontva, Quintus Dellius elárulta Antoniust, és átszökött Octavianushoz.

Átpártolása okaként előadta, hogy Kleopátra megsértette őt, mert egy ízben megtréfálta, és most a királynő az életére tör. Dellius közzététette Kleopátrának írt állítólagos leveleinek másolatait, amelyek szabadszájú hangjuk miatt érthetően nagy feltűnést keltettek.
Meg kínosabb feltűnést keltett, hogy rövid idővel később, Domitius Ahenobarbus is elhagyta Antoniust. Látta, hogy barátja Kleopátra mellett a vesztébe rohan, és őt is magával rántja. Egy naszádon átszökött Octavianushoz, aki az előkelő menekültet szívélyesen fogadta, hiszen mar csak a hírverés szempontjából is máshogy értékelték egy Domitius Ahenobarbus, mint holmi Dellius tettét.

Antonius a szökevény után küldte otthagyott poggyászát, majd azt híresztelte, hogy Domitius azért hagyta őt el, mert nem tudott Italiában hagyott szeretője nélkül élni. Akárhogy is történt, akármi is volt tettének oka, Domitius Ahenobarbus csakhamar meghalt, és nem érte meg Antonius gyászos bukását. Domitius átpártolása nagy erkölcsi veszteség volt Antonius számára, szinte jeladásul szolgált több előkelő származású férfi számára az ellenséghez való átálláshoz.

A sorozatos árulások, szökések elkeserítették Antoniust, katonáit pedig feldühítették. Már a puszta gyanú elég volt ahhoz, hogy Antonius jeles vezetőket meggyilkoltasson. A hangulatot az is erősen rontotta, hogy az élelmiszert szállító hajók kimaradása miatt az eleség egyre kevesebb lett, és ezért a katonai parancsnokok elrendelték, hogy az élelmiszert szerzők kutassák fel a hegyekben megbúvó falvakat, kobozzák el az eleséget, és kényszerítsék a lakosságot, hogy a súlyos terheket háton, a hegyi ösvényeken hozzák be a táborokba. (Erre a szabad emberre megalázó robotra kényszerítették Plutarchos dédnagyapját is, amit a történetíró soha nem bocsátott meg Antoniusnak. Plut. Ant. 68.)

Meg ilyen erőszakos módszerekkel semtudott Antonius úrrá lenni a hadsereg ínségén; a rossz hangulat fokozódott, már egész alakulatok, teljes kötelékek szöktek át Octavianus hadseregéhez. Most maga P. Canidius Crassus, Antonius leghűségesebb hadvezére kérlelte főparancsnokát, küldje haza Kleopátrát, ütközzék meg szárazföldön, ahol egyelőre még mindig fölényben van, viszont a tengeri hadviselés terén Agrippa jóval nagyobb tapasztalatokkal rendelkezik. De most is Kleopátra akarata érvényesült. Kleopátra jó szemmel felismerte a helyzetet. Tudta, hogy egyre kevesebb mar annak az esélye, hogy eredeti tervét végrehajtsa.
Felettébb valószínűtlen, hogya meglazult fegyelmű hadsereggel Italiát megtámadják, és Octavianust mind szárazföldön, mind tengeren legyőzzék. A szárazföldi arcvonal széthúzódása következtében sokkal nehezebb lett a helyzet. Most tehát a tengeren kell megvívni a döntő ütközetet, a szárazföldi csapatokat a megbízható Canidius Crassus majd hazavezeti. Tehát a támadás helyett a védekezést választotta Kleopátra, és most már valóban csak a ptolemaiosi birodalom védelmére gondolt.

Antonius katonáinak nagy részét a hajókra vezényelte, a betegségek, a fáradalmak, az ínség miatt elpusztult evezőslegénység pótlására környékbeli parasztokat, földműveseket kényszerített az evezőspadokra. A nyár vége felé, augusztus utolsó napjaiban megérlelődött az elhatározás: a közeli napokban vívja meg a tengeren a döntő ütközetet halálos ellenségével, Octavianusszal.
Antonius ugyanolyan hadászati elgondolás szerint akarta legyőzni Octavianust, mint ahogy Agrippa megverte Sex. Pompeiust. A nagy úszó erődökre ültetett sok legionariusával, a közelharc kierőszakolásával, az ellenséges hajók lövedékekkel való megsemmisítésével szándékozott felvenni a harcot, és feltétlenül bízott abban, hogy az ő harcedzett katonái felülkerekednek, legyűrik Octavianus újoncait.
Arra azonban nem számított, hogy Agrippa, a tengeri hadviselés mestere megváltoztatta taktikáját, mozgékony liburnái, a nagy csatahajók mogul kiszökellve megtámadják a nehezen mozgó úszó erődöket és ide-oda cikázva súlyos veszteségeket okoznak, eltörik az evezőket, kormányokat, s így a gályák mozgásképtelenekké válnak.

Az ütközet előtt Antonius még egy utolsó haditanácsot tartott, amelyen természetesen Kleopátra is részt vett. Antonius sorra meghallgatta alvezérei véleményét, de azután – feltehetőei. – Kleopátra javaslata mellett döntött. A haditanács úgy határozott, hogy Antonius hajóhada három rajban sorakozik fel az ellenséges flottával szemben, a királynő hatvan egységből álló hajóraja pedig mögöttük helyezkedik el. Amennyiben Antonius hajóinak sikerül a kitervelt hadműveletet végrehajtaniuk, akkor Kleopátra egységei beavatkoznak a küzdelembe. Ha pedig (és ezt a tervet nyilván titokban tartották) Antonius kudarcot vallana, akkor az egyiptomi flotta délnek vitorlázik, hogy mentse, ami menthető. Kleopátra egyre kevésbé bízott.

Antonius szárazföldi csapatainak hűségében, a gyakori szökések után nem hitt ezek győzelmében. A hadihajókon viszont megbízható parancsnokok vezényeltek, a tisztekben is megbízhattak, innen nem szökhettek meg a legionariusok, nem is adhatták meg magukat, kénytelenek voltak a végsőkig harcolni. Kleopátra azért is látta előnyösebbnek a tengeri ütközetet, mert esetleges csatavesztés után a nyílt vizeken könnyebb a menekülés, mint szárazföldön. Úgy látszik, Kleopátrán (s talán Antoniuson is) csüggedés vett erőt, így pedig nehéz harcba bocsátkozni...

Augusztus végén erős, viharos szél gátolta a hajókat, hogy kifussanak. Végre szeptember 2-án a szél annyira elült, a tenger hullámzása megnyugodott, a két nagy hajóraj csatasorba állt. Az ütközet előtt Antonius könnyű naszádján végigjárta hajóit, a parancsnokoknak tanácsokat adott, a katonákat buzdította.
Octavianus hasonlóan cselekedett. Még az éjszaka elhagyta a parton levő sátrát, hogy ő is felkeresse hajóit. A parton egy emberrel találkozott, aki szamarát hajtotta. Octavianus megkérdezte nevét, mire a paraszt felismerve őt, így felelt: Az én nevem Eutychos (szerencsés), a szamáré pedig Nikon (győztes). Octavianus örült a jó előjelnek. (Plut. Ant. 65.)

Antonius meg az ütközet megkezdése előtt a katonák és a tengerészek legnagyobb meglepetésére a szárazföldön elhelyezett fővitorlákat a hajókra szállíttatta, holott azokat a tengeri ütközetek előtt rendszerint leszerelik, hogy a katonákat a mozgásukban, a tengereszeket pedig a manőverezésben ne gátolják.
Ebből arra lehet következtetni, hogy Antonius már ekkor felkészült – Kleopátra tanácsára – a menekülésre, s így módja legyen serege egy részét magával vinni. A táborában tartózkodó senatoroknak pedig megparancsolta, üljenek a hajókra, minthogy hűségükben már nem bízott (és erre minden oka megvolt). Végül elrendelte, hogy a szárazföldi csapatoknak több mint a fele szálljon a hajókra, ami érthető megütközést keltett, hiszen nem ismerték Antonius kishitű tervét, és ezért nem értették meg szándékát.

Agrippa is megrakatta legionariusokkal hatalmas gályait, majd átvette Octavianustól a főparancsnoki tisztet; Octavianus egy liburnára szállt át, és az egész ütközet alatt az utolsó vonal mögött a háttérben maradt. Agrippa – akárcsak Antonius – flottáját három rajra tagolta. Antonius a jobb szárnyat vezényelte, C. Sosius a bal szárnyat. Agrippa, aki a szökevényektől sokat megtudott Antonius haditervéből, a bal szárny feletti parancsnokságot vette át, hogy szembekerüljön Antoniusszal. Octavianus hajóhadának középső raját consultársa, Valerius Messala Corvinus vezényelte, es az ütközetben vitézségének nemegyszer adta tanújelét.
Az ütközet után Octavianus megdicsérte Messalát, mert bár egykor Brutus oldalán állt, most itt, Actiumnál mellette harcolt. Messala nyugodtan így válaszolt;

„Én mindig a legjobb es legigazságosabb útján álltam.”

És minden bizonnyal nem Messala volt az egyetlen, aki így gondolkodott. Antonius három rajra tagolt flottája mögött, megbeszélésüknek megfelelően, Kleopátra egyiptomi hajóhada egyfajta tartalékként, tisztes távolban az első vonal mögött helyezkedett el. Antonius hajéinak fara mögött a szárazföld, illetve az Ambrakiai-öböl bejárata terült el. A parton az Actiumi-fok mellett a P. Canidius Crassus vezényelte szárazföldi csapatok, az öböl bejáratának túlsó partján Octavianus legiói foglaltak helyet, és táborukban várták a csata kimenetelét.

Mindkét hajóraj ívben állt fel egymással szemben, a nap mar csaknem delelt, amikor végre elkezdődött a döntő csata. Antonius parancsára a jobb szárny gályáinak evezős- megkerüli legénysége teljes erővel dolgozott, az volt a terve, hogy megkerüli Agrippa hajóraját, és hátba támadja. Agrippa azonnal felismerte Antonius tervét, ezért hajóival versenyt eveztetett az ellenséggel, hogy megelőzze, a bekerítő mozdulatból kimeneküljön. A két hajóraj összeütközött, mindkét fél lövedékekkel, dárdákkal árasztotta el a szemben álló hajókat, gyújtóanyagot hajítottak át, Antonius több hajója lángba borult.

Közben Agrippa fürge liburnái megtámadták Antonius nehéz úszó erődeit, hogy a kormánylapátot, az evezőket eltörjék. Mire Antonius tengerészei a nem vájt oldalról ért támadás hatása alól felocsúdtak, hogy azt viszonozzák, a liburnák már visszavonultak az őket fedező gályák mögé. Mindjárt kezdetben Agrippa is veszteségeket szenvedett, hiszen elkeseredett kemény harc folyt. Antonius zászlóshajóját megcsáklyázták, mire másik hajóról vezette tovább az ütközetet.

A hullámzás déltájban megerősödött, ami megnehezítette a nehéz gályák manőverezését. Ezt Agrippa úgy használta ki, hogy a középső hajórajt hátra vonta, amit a szemben álló hajóraj parancsnoka menekülésnek vélt, s kiadta a parancsot az üldözésre, Antonius flottájának az arcvonala felbomlott. Bár a harc irgalmatlan hevességgel folyt, Antonius észrevette, hogy több egysége kivált a harcból, néhányan megadták magukat, mások pedig befutottak a védelmet nyújtó Arabrakiai-öbölbe.

Az eredeti terv értelmében az ütközet közben megnyíló réseket Kleopátra csatahajóinak kellett volna pótolnia. De Kleopátra hajóinak parancsnokaival együtt azt látta, hogy a nagy hullámzásban ide-oda imbolygó hajók az erős északról nyugatra fújó szélben képtelenek az arcvonalat tartani, egy része lángba-füstbe borul, többet megcsáklyáztak, mások menekültek. A füst, a rossz látási viszonyok következtében Kleopátra zászlóshajójáról Antonius hajóhadának egész arcvonalát nem tudták áttekinteni, és így nem látták, hogy a C. Sosius vezényelte szárny eredményesen harcol.

Kleopátra elvesztette a nyugalmát, nem akart várni, semmit nem óhajtott kockáztatni, hiszen hajóin szállította nagy összeget rejtő hadikincstárát, és ezért – amikor észrevette, hogy a nyílt tenger felé, délnek nagy rés keletkezett – kiadta a parancsot a visszavonulásra. (Nyilván nem vette észre, hogy a rés azért lett szélesebb, mert Sosius hajói előnyomultak)
Minden bizonnyal abban állapodtak meg Antoniusszal, ha a csata sorsa kedvezőtlenre fordul, akkor Alexandriába menekül. Kleopátra azonban meg sem várta a csata kimenetelét, Sosius hajóraja mögött kievezett a nyílt tengerre, és zászlóshajójára felvonatta a messziről is látható bíborszínű vitorlákat.

Amikor ezt Antonius észrevette, elvesztette a fejét. Már jó ideje nem volt a régi, a merész, mindent kockáztató katonai parancsnok. A polgárháború izgalmai, a kicsapongások, az ital felőrölte idegzetét. Ekkor már elmúlt ötvenéves, akaratereje, elhatározó képessége meggyöngült. Megszokta, hogy döntéseit előbb megbeszéli Kleopátrával, bízott a királynő éles eszében, ítélőképességének biztonságában, a maga határozatlanságában mindinkább alávetette magát hitvese erős akaratának. Most úgy látta, hogy Kleopátra elveszettnek ítélte az ütközetet!

Antonius idegei felmondták a szolgálatot, képtelen volt megőrizni a nyugalmát. Végeredményben a szemközt álló ellenfele, a mintegy húsz esztendővel fiatalabb M. Agrippa, a kiváló tehetségű tengernagy tehetsége, idegrendszerének, akaraterejének frissessége, gondolatainak, ötleteinek bősége győzött Antonius fölött.
Antonius átszállt egy gyors járatú naszádba, és sietve a királynő után eredt. Negyven hadihajó kivált a sorból, és követte Antoniust, sorsukra hagyva a még mindig elkeseredetten harcoló többi hajó legénységét.
Antonius beérte a királynő zászlóshajóját, az Antoniát, a fedélzetre szállt, mire Kleopátra parancsot adott a hajórajnak: vonjanak fel minden vitorlát, és haladjanak teljes sebességgel deli irányban, Alexandria felé!