Mialatt Kleopátra és Antonius a Közel-Kelet összefogását igyekeztek létrehozni, Italia - a békében eltöltött néhány esztendőnek köszönhető - társadalmi és gazdasági helyzete megjavult, a nép élvezte a nyugalmat, és bizakodva tekintett a jövő elé. A sok rossz év után a polgárháború túlkapásainak, sőt rémségeinek az emléke is elhalványodott. A termelés zavartalanul folyt, a birtokviszonyok megállapodtak, a gazdasági élet fejlődött.
Az italiai üzletemberek, római pénzemberek felkeresték a galliai piacokat, és a nemrég meghódított Gallia is bekapcsolódott a gazdasági életbe. A kormányzat állandósulása megnyugtatta Róma és Italia népét, aggodalom és félelem nélkül folytathatták mindennapi életüket. Octavianus es munkatársai gondoskodtak arról, hogy ügyes propagandával a fiatal triumvir politikájának jótéteményeit tudatosítsák a néppel.

Octavianus most azon volt, hogy elfelejtsék ifjúkora vétkeit. Hiszen még egészen fiatal volt, amikor szeretett atyját, az isteni Caesart bűnös kezek meggyilkolták. A gaztett mélyen megrázta, és az is nyilvánvaló, hogy a pietas íratlan parancsának engedelmeskedve bosszút állt a gyilkosokon és segítőtársaikon.
A vérengzésekért sokkal súlyosabban felelnek az ő triumvirtársai, hiszen őket egyrészt nem terhelte a fiúi kötelesség, másrészt tapasztaltabbak, idősebbek lévén nála, figyelmeztethették volna a feleslegesnek tartott túlzásokra. Most a béke helyreállítójának a szerepében akart megjelenni, aki jóváteszi az elkövetett hibákat, visszaszerzi Róma tekintélyét, Italia vezető szerepét a birodalomban.
Octavianus nagy távlatokban gondolkodott, a jövő kialakítására törekedett, és azt a maga elgondolásainak megfelelően akarta megvalósítani. Az emberek könnyen és szívesen felejtettek. Mind kevesebben gondoltak a múltra, a fájó emlékeket a jelen kedvteléseivel gyógyították. A triumviratus éveinek haszonélvezői pedig örültek nemrég szerzett vagyonuk gyümölcsének, társadalmi pozíciójuknak.

Octavianus közben a végső leszámolásra készülődött. A birodalom egységét vissza kell állítani, a kényszer hatása alatt létrejött megoszlás több mint károsnak bizonyult. Nemcsak veszélyezteti, hanem megsemmisítéssel fenyegeti mindazt, amit a nagy elődök teremtettek. Tudomást szerzett Antonius terveiről, és tisztában volt azzal, hogy vetélytársa minden, még megmaradt energiáját is a végső leszámolásra tartogatja. Így ő sem maradhat tétlen. Octavianus elhatározta, hogy meghódítja Illyriát, amit már Caesar is tervezett. A hadjárat megindítására több oka is volt.
Hadi dicsőségre vágyott, a sok balsiker után be akarta bizonyítani, hogy nem csupán a polgári élet vezetésére méltó, hanem a hadszíntéren is képes nagy sikereket elérni. Hadd lássa a nép, hogy nem csupán Caesar nevének viselése jogosítja fel arra, hogy a birodalom élére álljon. Antonius katonai hírnevét is el akarta homályosítani, hiszen hírek érkeztek armeniai győzelmeiről, a parthus háború kudarcát pedig nem tárták fel a nép előtt a maga teljes valóságában.

Mindenekelőtt Italia északkeleti határait kívánta biztosítani és rögzíteni, csábította az illyriai nemesfémbányák és érclelőhelyek megszerzésének a kilátása is, ami a pénzveréshez szükséges nyersanyaghiányt enyhítheti. A tervezett háború másik célja volt: foglalkoztatni akarta a béke éveiben már kissé eltunyult katonáit, az újoncokat pedig a háborús cselekményekhez, magatartásra akarta szoktatni, hogy a végső leszámolásra fegyelemhez szoktatott, harcedzett legiók álljanak a rendelkezésére.
Végül volt még egy igen előrelátó célja e hadjáratnak: Octavianus észak felől akarta megközelíteni Hellas ama területét, amely Antonius felügyelete alá tartozott, hogy a kilátásban levő, elkerülhetetlen hadjárat során egykori triumvirtársának a hadmozdulatait innen is ellenőrizhesse, seregeit veszélyeztethesse, és a harcok idején majd a nagy római hadiútra, a Via Egnatiára támaszkodjék.

I. e. 35-ben Octavianus megindította hadjáratát Illyria ellen, s ez alkalommal is hűséges, kiváló legatusaira támaszkodott. Sorra legyőzte a megtámadott és ellenállást tanúsított népeket, északon egészen a Száva folyóig hatolt előre, itt megszervezte az új, Pannonia elnevezéssel létesített provinciát Siscia (Sziszek) székhellyel, délen pedig Dalmácia felé nyomult előre.
Több új várost alapított, hogy ezek majd az új tartományok romanizálásának legyenek gócpontjai. Így létesült Tergeste (Trieste), Colonia Pietas Iulia (Pola - Pula), s még számos más város; többet újjáépíttetett, római településsé szervezte át. I. e. 32-ben Octavianus sikerekben és eredményekben gazdagon fejezte be illyriai hadjáratát. Az alexandriai nagy népünnepségről érkezett hírek közül különösen az érintette Octavianust kínosan, hogy Antonius Kaisariont Caesar igazi fiaként ellene kijátszotta!
Antoniusnak sokan hittek, hiszen Caesar apasága ügyében hiteles tanúnak számított, mivel a dictator bizalmasaként, legszűkebb köre tagjaként tudnia kellett, ki a fiú apja. Hiába kísérelte meg már korábban Octavianus, hogy Kaisarion születésének körülményeit vitassa, hiába íratott Gaius Oppiusszal, Caesar egykori hűséges munkatársával röpiratot, amely azt bizonygatta, hogy - szerinte - a dictatornak a jóval később született fiúhoz semmi köze nincs, az úgynevezett Kaisarion Kleopátrának, ki tudná megmondani kitől származó fattya, az apaságot csak ráfogták Caesarra, sőt lehet, hogy éppen Antonius ludas a gyermek születésében!

Mindennek ellenére, Antoniusnak többen hittek. Kleopátrát Octavianusnak ez az évek óta tartó, nem éppen ízléses propaganda-hadjárata vérig sértette, es ezért követelte Antoniustól, hogy a nagy nyilvánosság előtt kihirdesse Kaisarion születésének valódi körülményeit, és gondoskodott arról, hogy ezt Rómában is megtudják. Ezzel akart a büszke királynő a sok méltatlan mendemondának, a piszkos pletykáknak véget vetni. Azzal nem törődött, hogy ezzel Octavianust még inkább maga ellen dühítette, még gyűlölködőbb ellenségévé tette.

Octavianus számára ez az ellenpropaganda igen kínos volt. Két Caesar-fi számára egyidőben nincs hely e földön, hiszen politikájának a legfőbb legitimációja az volt, hogy Caesar örökbe fogadta, és így mint Caesar hagyatékának letéteményese állt a birodalom élére. A mar felserdült Kaisarion fellépése súlyos bonyodalmakat okozhat neki, ezt nemcsak Antonius, Octavianus is jól tudta.
Antoniusnak mind Rómában, mind Italiában még mindig számos híve volt, Octavianus pedig arra vágyott, hogy a Kleopátra mellett keleti hellenisztikus gondolkodásúvá és magatartásúvá vált Antoniusszal szemben az egységes római nép vezéreként a nyugati, a római eszmények védnöke és harcosa képében léphessen fel.

Antonius mindjobban elvesztette a kapcsolatot Rómával, ami bizonytalanabbá tette magatartását. A sok tivornya, italozás, kicsapongás aláásta korábban erős szervezetét, kikezdte idegrendszerét. Egyre határozatlanabb lett, Kleopátra erős egyénisége uralkodott fölötte, de ezt csak szűkebb környezete vette észre. Rómában meg mindig jelentékeny tényezőnek tekintették, akivel számolni kell.

Antonius a legkülönbözőbb szórakozások keresésével azt a látszatot keltette, mintha menekülni akarna a végső döntés, a háború megindításának a felelőssége elől. Egy ízben a királynő a következő kis epizóddal figyelmeztette Antoniust kötelességére. Kleopátra jelenlétében Antonius éppen halászott, de nem volt szerencséje, amit hitvese előtt felettébb restellt.
Máskor Kleopátra megparancsolta a halászoknak, bukjanak a víz alá, és akasszanak két-három halat Antonius horgára, most azonban sózott halat függesztetett a horogra. A triumvir büszkén rántotta ki zsákmányát, mire a nézők harsány kacagásba törtek ki. „Hagyd a horgászbotot, imperator, nekünk, pharosi és kanobusi halászoknak - mondta Kleopátra -, te csak vadássz városokra, birodalmakra és földrészekre.”