logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Marcus Antonius és az Ops templomában őrzött közpénzek.

Az időszámításunk előtti 44. év március idusán déltájban C. Iulius Caesar a senatusban, több tőrszúrástól sebzetten, holtan rogyott össze. Az összeesküvők kicsiny csoportjának merénylete rémülettel töltötte el a senatorok nagyszámú gyülekezetét, ijedten elmenekültek és nem voltak hajlandók meghallgatni az összeesküvők vezérének, M. Iunius Brutusnak önigazoló beszédét. Az összeesküvők erre elhatározták, hogy a fórumra mennek, Brutus majd ott, a nép előtt indokolja meg a dictator meggyilkolásának szükségességét.
A csoport, rabszolgáik és D. Brutus gladiátorainak kíséretében a fórumra vonult, azonban ott sem érték el a várt sikert: a nép megborzadt, megrettent a gyilkosságtól, meg a véres ruhájú, tőrükkel hadonászó, Róma szabadságának jelszavait kiáltozó senatoroktól. (Ekkor döbbenhettek rá, mennyire nem ismerik népüket.) M. Brutus hiába lépett fel a szónoki emelvényre, senki sem akarta meghallgatni, a tömeg szerteszéledt és hazament, közben pánik keletkezett, boltokat fosztogattak; mire a kereskedők, pénzváltók is bezárták üzleteiket. Róma utcái és terei csakhamar teljesen elnéptelenedtek, az emberek nem merészkedtek lakásaikból előjönni.
Az összeesküvők látván, hogy tettüket sem a senatorok, sem a nép nem fogadta tetszéssel, bizonytalanságukban elhatározták, hogy a stratégiailag jól védhető Capitoliumra mennek fel és itt a rabszolgák és gladiátorok védelme alatt tanácskozták meg az elkövetkező napokban, mindenekelőtt a senatusban követendő tennivalójukat, így e helyzetben meddőnek tűnő államjogi kérdéseket vitattak meg, vajon a praetorok összehívhatják-e a senatust, ha a consul erre nem lenne hajlandó, de a cselekvésre tervük nem lévén, tétlenül várakoztak s ezzel ügyük elveszett…

Ebben az esztendőben Caesarnak a consulatusban M. Antonius volt a társa és Antonius most rövid időre egyedül maradt consul. Midőn Caesart megölték, Antonius félelmében eldobta hivatala jelvényeit s házába menekült, azt eltorlaszoltatta, megerősít tette. Joggal féltette életét, az összeesküvők az ő halálát is követelték és csak M. Brutus ellenzésére mondtak le Antonius meggyilkolásáról.
Miután az órák múltak és M. Antonius úgy látta, hogy senki sem tör az életére, elhatározta, hogy cselekedni fog. Tárgyalásokba kezdett, ezekben nyilván részt vettek testvérei is; az egyik ez évben praetor, a másik pedig tribunus plebis volt, tehát a három fivérnek együtt annyi hatalma volt, hogy az állami apparátust könnyen befolyásolhatta.

M. Antonius nem hiába volt éveken át Caesar bizalmasa és hadjárataiban legátusa, megtanulta vezére ismert mondását, hogy a hatalomhoz katonaság és pénz kell, az egyik teremti a másikat. Antonius mindenképpen biztosítani kívánta magának a hatalmat, egyrészt, hogy megbosszulja Caesar halálát, másrészt a caesari gondolatok letéteményesének tartva magát, vezére reformjait végre akarta hajtani. Róma közelében csupán a M. Aemilius Lepidus parancsnoksága alatt álló legio tartózkodott.
Úgy tudjuk, hogy M. Lepidus, Caesarnak mint dictatornak magister equituma, vagyis helyettese még ugyanazon az estén tárgyalt Antoniusszal a katonaság felhasználásáról. Antoniust az összeesküvők küldöttei is felkeresték ekkor és az egymással szemben álló két csoport képviselői, nem ismervén egymás erejét, egyfajta fegyverszünetet kötöttek.

Miután Antonius úgy tapasztalta, hogy időt is nyert, karhatalmat is biztosított magának, most a pénzt kívánta megszerezni. A consul rábeszélésére Calpurnia, Caesar özvegye, átadta neki a dictatornak otthon levő százmillió sestertiust kitevő készpénzvagyonát, drágaságait és iratait. Calpumiát érthetően megzavarta férje tragikus halála, lehet attól is félt, hogy a felizgatott tömeg, amire már akadt példa a közelmúltban, megrohanja házát, s azt kifosztja.
Nagyobb biztonságban láthatta Caesar értékeit a consul, a köztársaság első magistratusának megerősített házában, akinek az iratokhoz természetesen joga is volt. Antonius Caesarnak nemcsak éveken át odaadó híve, de vérrokona is lévén, esetleg azt hihették, hogy a dictator végrendeletében egyik örököseként őt nevezte meg.

Az órák gyorsan múltak, az értékeket még napkelte előtt, az éjszaka biztonságot nyújtó sötétségében kellett elszállítani, nappal nem kívánatos feltűnést keltve, kevésbé nyugodtan lehetett volna lebonyolítani. És ki tudta, mit hoz a másnap? Gyorsan kellett tehát cselekedni. Caesar a domus publica-ban, a fórumon, a Vesta-szűzek házához közel lakott, M. Antonius háza pedig a Mons Oppius lejtőjén, a Carinae városrészben állott. A két ház közötti távolság légvonalban mintegy fél kilométer.
Ha a százmillió sestertius aranyban tárolt, annak súlya 8187,50 kg-t tett ki (ha azonban egy része ezüstben, akkor a súlya is több volt). Amennyiben hozzászámítjuk az iratok, értékek, csomagolóeszközök (kosarak, ládák) mennyiségét, súlyát, körülbelül száz métermázsát kellett az éjszaka elszállítani. Számítsunk egy emberre 25 kg-nyi terhet, s gondoljunk arra, hogy ezt a rövid utat nemcsak a Sacra Via-n, hanem szűk, zegzugos sikátorokon, sötét éjjel kellett szállítani, ezért ugyanaz a teherhordó az éjszaka folyamán csak ötször-hatszor tehette meg az utat oda és vissza, mivel bizonyára időt töltöttek a felés lerakással, ki és becsomagolással, átadással, átvétellel is.
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor e szállítás lebonyolításához fáklyahordókkal, őrszolgálatot ellátó személyzettel együtt kb. 110-120 főre volt szükség; ennyi embert mind Caesar, mind Antonius rabszolgái, illetve felszabadítottak közül össze lehetett hozni.

Így M. Antonius a március tizenhatodikára virradó éjszakán megszerezte magának a tervei végrehajtásához szükséges készpénzt s egyben birtokába jutott Caesar írásainak, amelyek a jövőre nézve számára igen hasznosnak bizonyultak. Mindezek megkaparintása alkalmával az a gondolat is vezérelhette, hogy ezeket az értékeket elvonja azoktól, akik esetleg más célra, vagy az ő elgondolásaival ellentétesen, vagy éppenséggel ellene használnák fel. Később, mint arra még rámutatunk, olyan feltevések is szóba kerültek, hogy Caesar készpénzvagyonába állami pénzek is jutottak, mert a dictator e két különböző forrásból eredő pénzt szándékosan összevegyítette. (Ez a feltevés a caesari hagyaték kérdését meglehetősen bonyolulttá tette.)
De a múlt század történetíróinak egy része nem elégedett meg Antonius eme pénzszerzési akciójával és gondolataikat még a modern történetírás is átvette. Amennyire megállapítható, elsőnek Drumann 1834-ben, majd Lángé, Ihne, Gardthausen, Groebe, Komemnnn, Piganiol hogy többet ne említsünk azt állítják, hogy ugyanezen az éjszakán M. Antonius még az Ops templomában őrzött hétszázmillió sestertiusnyi közpénzt is magához ragadta és házába szállíttatta.

Amint arra már rámutattunk, a caesari hagyaték elszállításának lebonyolítása nem lehetett egyszerű feladat és feltehetően egész éjszakára szóló munkát nyújthatott mind Caesar, mind Antonius háza népének. Makóra feladatot jelentett a hétszázmilliós érték elszállítása? Ops szentélye a Capitoliumon épült és Antonius házától légvonalban körülbelül 900 méterre feküdt. Ha ez alkalommal is egy személyre 25 kg terhet számítunk egyszeri megterhelésként és figyelembe vesszük, hogy a teherhordóknak emelkedőket kellett megtenniük és útjuk egy része a zegzugos, sikátorokkal bővelkedő Suburán át haladt (Róma ebben az időben még nagyrészt így épült), úgy egy teherhordó március közepének éjszakáján legfeljebb négyszer tehette meg az utat oda és vissza.
Az Ops templomában őrzött hétszázmillió, minthogy állítólag Caesar küszöbön álló hadjárata kiadásainak fedezetéül szolgált, nyilván nemes fémben, rúd alakban, vagy kivert pénzben tárolt. Amennyiben a kincs nagyobb része, tegyük fel négyszázmillió sestertius aranyban, kisebb része, tehát háromszázmillió ezüstben feküdt a kincstárban, úgy ez a pénzmennyiség 332750 kg-nak felelt meg.

Mindezek figyelembevételével mintegy 3300 főnyi munkaerőre volt szükség és legalább 700 embert kellett foglalkoztatniuk fáklyahordással (Róma éjjel teljesen sötét volt), őrszolgálattal, csomagolással. Tehát legalább 4000 ember lett volna szükséges e feladat ellátására. Emberi munkaerőre gondolunk, mert felette valószínűtlen, hogy sikerült volna elegendő fuvart vagy teherhordó állatot szerezni.
A városban magában nemigen tartottak vontatóállatokat, a fuvarosok pedig a városkapun kívül tartózkodtak és ott várták ügyfeleiket. De alig hihető, hogy e rettegéssel teli délután néhány órája alatt, amikor mindenki lakásán tartózkodott, ilyen nagyarányú szállítást meg lehetett volna szervezni. (Mai mértékkel kifejezve, 33 vagonnyi teherről volt szó.)

Az is kevéssé valószínű, hogy akár Antoniusnak, akár fivéreinek, vagy baráti körének ilyen nagyszámú rabszolgája állhatott volna rendelkezésre. Antonius és Caesar embereit a hagyaték elszállítása foglalta le, testvérei, adósságaiktól eltekintve, nem tartoztak a pénzes emberek közé. (Cicero, persze némi túlzással azt állítja, hogy nem hiszi, akadna-e olyan bankár Rómában, aki Lucius Antoniusnak, a tribunus plebisnek akár ezer sestertiust is hitelezne. De a római nagyúri háztartásokban sem tartózkodott különösen nagyszámú rabszolgasereg ). Arról sem tudunk, vajon nem Lepidus légionáriusait vezényelték-e ki a szállításra. Ha igen, annak forrásainkban feltétlenül nyoma lenne. De elképzelhető-e az, hogy ilyen nagy összegű és mennyiségű közpénzt, a Capitolium egyik szentélyéből egy valóságos sereg észrevétlenül elszállítson, amikor ott, ezen az éjszakán az összeesküvők, rabszolgáik és D. Brutus gladiátorainak csapatával tartózkodtak?
Egy másik kérdés, amelyet fel kell vetnünk, az összeg nagyságát illeti. (Mert a hadikiadásokra szánt pénzeket a Saturnus templomában kezelt aerariumtól elkülönítve máskor is őrizték.) Már Polybios is rámutat arra, hogy az egykorú szerzők adatai nem mindig pontosak és a valóságtól nemegyszer eltérnek. Ezért ha ókori auctoroknál számadatokat olvasunk, ajánlatos azok valószerűségét megvizsgálni.

Hétszázmillió sestertius készpénz a római köztársaság korában, amikor is a forgalomban levő római pénzben az árualaphoz képest bizonyos elégtelenség mutatkozott, igen nagy összegnek számított. Az aerarium Saturniban is nagy összegeket tezauráltak, vagyis elvontak a kereskedelmi forgalom elől és ismeretes, hogy a készpénzhiányon maga Caesar igyekezett pénzügyi jogszabályok alkalmazásával segíteni.
Az összeg nagyságának összehasonlítására gondoljunk néhány adatra: egy római napszámos napi keresete 12 as, egy legionarius évi zsoldja pedig 900 sestertius volt. A nemrég meghódított Gallia ez időben mindössze 40 millió sestertius, a nagyon gazdagnak számító Asia provincia pedig 340 millió adót hozott évente a kincstárnak.

Cicero egyik levelében megemlíti, hogy az Ops templomában levő hétszázmillió sestertius a Cn. Pompeius és néhány társától elkobzott vagyon értékesítéséből származik, másutt panaszolja, hogy Caesar ezeket a vagyontárgyakat hívei között elkótyavetyélte. (Ismeretes az is, hogy M. Antonius Pompeius házának a vételárát sohasem fizette meg, feltehető, hogy e tekintetben nem állott egyedül.)
Bár Pompeius nagyon gazdag volt, az összeg mégis túlzottnak tűnik. Ezt az is igazolja, hogy amidőn Antonius és Lepidus még i. e. 44-ben Sextus Pompeius-szal meg akartak egyezni, az elkobzott apai vagyon kártérítéséül 50 millió denariust, vagyis 200 millió sestertiust ajánlottak fel. Öt évvel később, a misenumi békekötés alkalmával azonban a triumvirek már csak tizenhét és fél millió denariust, azaz hetvenmillió sestertiust kínáltak fel Sextus Pompeiusnak. A hétszázmilliós összeg aligha valószínű.

De hétszázmillió sestertius a hadikiadásokra is soknak tűnik. Csak összehasonlítás végett érdemes felemlíteni, hogy i. e. 55-ben Cn. Pompeius hadjárata számára mindössze évi 24 millió sestertiust engedélyeztek. Bár Caesar igen nagy, 80-100 ezer főnyi sereggel akart hadba vonulni, százezer legionarius évi zsoldja mégsem volt több, mint kilencvenmillió sestertius.
Ha a háborúhoz szükséges felszerelések, szállítóeszközök, vontatóállatok, hadigépek költségeit is számoljuk, a hétszázmillió akkor is túlzottnak tetszik, különösen ha arra, az abban a korban még uralkodó római felfogásra gondolunk, hogy a háború önmagát tartja el, mert a hadikiadások a sarcokból, kényszeradókból, requirálásokból már a sikeres hadjárat közben is megtérülnek.

Forrásaink mégis több ízben említik ezt a nagy összeget. Bizonyos, hogy ez elsőnek Cicerónál bukkan fel, aki szívesen hallgatott meg és adott tovább minden Antoniusra vonatkozó hátrányos közlést. Ha már lúd, legyen kövér, gondolta a nagy szónok és szívesen terjesztette ezt az adatot. Azt állította, hogy a kincstári számadásokban ez az összeg szerepel, de nem lehetetlen, hogy ez csak szónoki fogás volt.
Mindenesetre forrásaink egyike sem említi meg az Ops templomában őrzött közpénzeknek M. Antonius házába történő elszállítását. Ferrero is rámutatott arra, hogy a modern történetírók félremagyarázzák forrásainkat, s utal Cicerónak, a Caesar-gyilkosságot követő néhány héttel, majd hónappal későbben írt leveleire, amelyekben a szónok felemlíti, hogy e kincseket fosztogatják és ezért Antoniust teszi felelőssé.
Ha e pénzek Antonius lakásán lettek volna, akkor a consulnak nem lett volna Ops templomából mit kiutalni. Elgondolkoztató az, hogy a forrásokat a történészek így félremagyarázták, és e tévesen elképzelt történetet felhasználták, mivel az beleillik abba a képbe, amelyet Antoniusról elképzeltek. Rónáid Syme is kétségbe vonja ezt az Antoniusnak tulajdonított kalandos cselekedetet, de csak azért, mert nem tartja valószínűnek. (Maskin nem is tartja szükségesnek, hogy erre kitérjen.)

De ha a már említett történetírók azokat a körülményeket, amelyeket az előbbiekben ismertetni igyekeztünk, megvizsgálták volna, bizonyára kihagyták volna műveikből ezt az Antonius terhére rótt vádat. Amennyiben M. Antonius nem is szállíttatta házába ezeket a közpénzeket mégis forrásaink alapján fennáll a kérdés, vajon valóban eltulajdonította azokat? A továbbiakban ezt a vádat szeretnénk még csak nagy vonásokban érinteni.

Antoniusnak, amíg a caesarianusok tábora, Octavianus fellépése után kétfelé nem szakadt, számos híve volt. Elképzelhető ennélfogva, hogy azok a quaestorok, akiket a 44. évre Caesar egyenes ajánlására megválasztottak, helyesebben: a dictator kinevezett, nem gördítettek akadályt az Ops templomában a consul szabálytalan utalványozásainak kifizetése elé. Azt is hozzátehetjük, hogy Antonius semmivel sem volt aggályoskodóbb, mint Caesar, akiről tudjuk, hogy az aerarium sanctius kincseit, L. Metellus tribunus plebis tiltakozása ellenére, erőszakkal elvitette.

Forrásaink megemlítik, hogy március idusa után Antonius kifizette negyvenmillió sestertiust kitevő adósságát, pénzen híveket toborzott, elsőnek P. Cornelius Dolabellát, a consul suffeetust nyerte meg, a többi pénzt pedig eldorbézolta és így, a caesari hagyatékkal együtt, összesen nyolcszázmilliót egy fél esztendő alatt elfecsérelt.
Azt is terhére róják, bizonyára nem is minden alap nélkül, hogy Antonius jó pénzért hivatali hatalmával visszaélt, befolyással üzérkedett, tehát ezek az illegális bevételek is tekintélyes jövedelemhez juttatták. És mindennek ellenére már ősszel, amikor a maga hadserege részére katonákat kellett volna toboroznia, nem lett volna pénze? Alig hihető. Cassius Dio ezt a könnyelmű pénzkezelést a caesari hagyatékra és nem az Ops templomában őrzött közpénzekre vonatkoztatja és ez valószínű is.

Megírták, hogy e közpénzekkel kapcsolatban felmerült vádak tárgyában Antonius vizsgálatot kért és a nyomravezetőnek jutalmat ígért. De a senatus is vizsgálatot akart indítani, mert felmerült annak a gyanúja, hogy a caesari hagyatékban közpénzek is voltak, vagyis Caesar meg nem engedett módon a saját pénzét az állam pénzével összevegyítette.
Ennek az indítványnak az éle részben Antonius ellen irányult, mert köztudomásúvá lett, hogy őnála van Caesar készpénzvagyona. Antonius legtevékenyebb ellenfele M. Tullius Cicero volt, aki leveleiben, beszédeiben, a híres Philippicákban több alkalommal megvádolta Antoniust az Ops templomában őrzött kincsek eltulajdonításával.

Antoniust e vádak ellen a senatusban Caesar apósa, L. Calpurnius Piso Caesonianus - consulságot, censori hivatalt viselt, igen tekintélyes férfiú védte meg, noha a consul és az optimaták viszályában pártatlan igyekezett maradni. Ügyesen arra h ivat kozott, hogy ha M. Brutus közvetlenül a gyilkosság után Caesart azzal vádolta, miszerint a kincstárt üresen hagyta, akkor mit tulajdoníthatott el Antonius? (Brutusnak ez a nyilván szónoki fogásnak szánt érve ekként Antonius javára szolgált.) De azt is megemlíti Piso, hogy Antonius ebben az ügyben vizsgálatot is kért és a nyomravezetőnek tíz százalék jutalmat ígért.

Jellemző, hogy Antoniust a közpénzek eltulajdonítása miatt sohasem vádolták be, noha az ilyen vádak emelése a köztársaság korában könnyen ment. Cicero azonban vádját Piso védelme ellenére is több ízben megismételte. Ez azonban nem meglepő, mert a kor szokásainak megfelelően, ahogy ezt Wilhelm Kroll, Kenneth Scott, Rónáid Syme és Ν. A. Maskin megírták, a politikai propaganda és ellenpropaganda egyik legfőbb fegyvere az invektiva, az ellenfél ócsárlása, befeketítése, becsmérlése volt és ebben gátat nem ismertek, nem riadtak vissza kitalált történetek, hírek terjesztéséről sem, ha ez céljaikat szolgálta. Ez alól Cicero sem volt kivétel.
Az invektivák tárgyi alapjainak komolyságát semmi sem vonja inkább kétségbe, mint az, hogy ha az ellenfeleket a politika később egy táborba sodorta, akkor ugyanezek egymást a legderekabb, legbecsületesebb férfiaknak nevezték. Minthogy az egyéni becsületet törvény nem védte, bárki gátlástalanul gyalázhatta ellenfelét. így Cicero is nyugodtan megvádolhatta Antoniust a közpénzek eltulajdonításával.
Tévedés lenne azonban ezekben a viszályokban csak egyes személyek elleni harcot látni, mert ezek a személyeskedésen túlmenő vádaskodások csupán a politikai küzdőtéren szereplő államférfiak mögött meghúzódó társadalmi ellentétek egyik vetülete. Cicero a római rabszolgatartók osztálya maradi, nagyvagyonú rétegét képviselte, az újat, az osztályukon belüli demokratikus fejlődést követelő Caesarral és híveivel szemben. Az ismeretlen újtól való rettegés Cicerót a védekezésbe sodorta és amikor a veszélyt növekedni látta, védekezve hevesen támadott. Caesar halála után Cicero Antoniusban látta a régi rend legveszélyesebb ellenségét és ezért támadásainak céltáblájává Antonius lett.

Nem csekély mértékben éppen Cicero állandó agitációjának eredményeként végül is 43 nyarán a senatus bizottságot jelölt ki, hogy az megvizsgálja Antonius consulsága alatt elkövetett erőszakos cselekményeit, így a közpénzek eltulajdonításának ügyét is.

Midőn azonban Octavianus 43. augusztus 13-én consullá választatta magát, egyik első cselekedeteként Antonius védelmében a vizsgálatot megszüntette. Így azután sohasem derült fény arra, vajon Antonius valóban elsikkasztotta-e a kérdéses összeget. Forrásainkból egyértelmű választ erre a kérdésre nem kapunk, hiszen azok nyilván Cicero beszédeit, leveleit is használták és a korabeli propaganda-anyagból, amely sajnos nem maradt reánk, merítettek.

Tény az, hogy Caesar halála után egy esztendővel az események meggyorsultak. Az új consul, Octavianus szövetségre lépett M. Antoniussal és M. Lepidusszal, megalkották a triumvirátust és végrehajtották a történelem egyik legvéresebb politikai bosszúját. Ellenfeleiket, közöttük Antonius vád lóit is, proscribálták és ezzel örökre elnémították. De a triumvirek szövetsége sem volt hosszú életű. Néhány esztendő múlva Antonius szembekerült Octavianusszal és a közöttük folyó küzdelemben már sokkal nagyobb, lényegesebb dolgokról volt szó, mint az Ops templomában őrzött közpénzekről.



Ürögdi György.

.