Lucius Licinius Lucullus Kr. e. 117 körül született a Liciniusok ősi plebejus nemzetségéből, amely sok kiváló férfiúval ajándékozta meg Rómát. Többek között e nemzetség egyik ágának szülötte volt a Spartacust legyőző Marcus Crassus is. De amíg Crassus a Kr. e. 1. század politikai „új hullám”-ának híve volt, amelyik az ősi konzervatív arisztokrata nemzetségek vezető szerepének aláásásával végső soron a principatus, a köztársasági formák közé bújtatott monarchikus hatalom kialakítását készítette elő, addig Lucullus eszményképe az évszázaddal korábbi, a válságoktól még meg nem rendített Róma volt, ahol a születési arisztokrácia vezetése még vitathatatlan volt.
Az a Róma, amelyről Lucullus barátja, Cicero, nem kis nosztalgiával és részrehajlással állapította meg: ,,...a senatus királyok, népek és nemzetek kikötője, és menedéke volt; magistratusaink és hadvezéreink pedig abból az egy dologból kívánták a legnagyobb dicsőséget megszerezni, hogyha a provinciákat, hogyha a szövetségeseket méltányossággal és lelkiismeretességgel megvédelmezték; ezt tehát inkább lehetett a földkerekség feletti atyai gondviselésnek, mint uralomnak nevezni”. (A kötelességek II. 8, 26–27.)

Ez a Róma viszont ekkorra már visszavonhatatlanul a múlté lett. A tartományok római adószedők piócahadától nyögtek. A nemsokára Lucullus időleges fennhatósága alá kerülő Asia provincia lakóinak szomorú állapotát így festi Plutarkhosz: „Az adóbérlők és az uzsorások kifosztották és rabszolgasorba döntötték a népet. Arra kényszerítették a családokat, hogy eladják derék fiaikat, ártatlan leányaikat, a városokat pedig, hogy áruba bocsássák a fogadalmi ajándékokat, képeiket és az istenek szobrait.”

A tartománylakók vérén felhízott vállalkozók és pénzemberek alkották a lovagrendet, mely a legnagyobb veszélyt jelentette a római arisztokrácia politikai hatalmára. Ők támogatták a Kr. e. 2–1. század fordulóján Marius arisztokrácia elleni fellépését, és ha érdekeik úgy kívánták, pártolták a köznép társadalmi harcát is, mint például Gaius Gracchus (Kr. e. 153–121) idején. Nem véletlenül sújtott le elsősorban őrájuk – és öletett meg több ezret közülük – Sulla, a Kr. e. 82-től 79-ig egyeduralmat gyakorló diktátor, hogy ennek révén visszaállíthassa a konzervatív születési arisztokrácia vezető szerepét az államban.

Lucullus Sulla párthíve volt. Az ő oldalán harcolt Marius fegyvertársai ellen, és olyan tekintélyt vívott ki politikai és hadvezéri bölcsessége, valamint műveltsége révén, hogy a diktátor őt jelölte ki fia gyámjává, és neki adta át rendszerezésre emlékiratait. Sulla 78-ban bekövetkezett halála után Lucullus arra törekedett, hogy példaképe politikai intézkedései fennmaradjanak.
74-re consullá választották. Ekkor jött híre annak, hogy a pontoszi király ismét Róma ellen szállt hadba. VI. Mithridatész megtámadta nyugati szomszédját, Bithüniát, amelyet uralkodója végrendeletében Rómára hagyott. Miután az odaküldött római hadat szétverte, a pontoszi sereg benyomult Asia provinciába is. Lucullus nyomban Kis-Ázsiába vonult, hogy leszámoljon Mithridatésszel.



Kertész István