Zénón (keletrómai császár, 474. februártól az év végéig; egyeduralkodó ezt követően 475. januárig, majd 476. augusztus-491. április) eredeti neve Taraszikodissza. Isauriai származású volt, az Asia Minor délkeleti részén fekvő isauriai Rouszoumbladából.

I. Leó császár hozta Konstantinápolyba, és annak érdekében, hogy ellensúlyozza az alán Aspar germán csapatainak a befolyását, megbízta a szintén isauriaiakból álló új palotaőrség (excubitores) vezetésével. Ekkor vette föl a kevésbé barbár Zénón nevet egy olyan személyiség után, aki vidékről származott. I. Leó feleségül adta hozzá idősebbik leányát, Aelia Ariadnét (korábbi felesége, Arcadia helyébe), 467-468-ban pedig Thrákia magister militumává nevezték ki, hogy visszaverje az Attila fia, Dintzik (Dengizik) vezetésével betörő hunokat.

Aspar bátorítására katonák egy csoportja megkísérelt merényletet elkövetni Zénón ellen, őt azonban időben figyelmeztették, és Serdicába szökött. Miután 469-ben betöltötte a konzuli tisztséget, a keleti birodalomrész magister milituma lett, és elindult Asia Minorba, ahol el kellett fojtania isauriai honfitársa, Indacus rablóbandájának tevékenységét.
Csapásként érte, amikor értesült arról, hogy I. Leó Caesarrá nevezte M Patriciust, a vetélytárs Aspar kisebbik fiát, és eljegyezte kisebbik leányával, Leontiával. Zénón ekkor kiderítette, hogy Aspar idősebb fia, Ardaburius megkísérelte az isauriai csapatok legyőzését a fővárosban. Amikor tehát 471-ben Aspart és Ardaburiust meggyilkolták, Zénónt tartották ezért felelősnek. 473-ban a vezérkar magister militumává nevezték

Ugyanezen év októberében I. Leó hasonló nevű ötéves unokáját, Zénón és Aelia Ariadné gyermekét Augustus-társává nevezte ki, és amikor a császár 474. január 18-án meghalt, a fiú lett a névleges keleti uralkodó. Február 9-én azonban - a szenátus kezdeményezésére és Leó özvegyének, Aelia Verinának az egyetértésével - saját apja, Zénón az uralkodótársa lett. Konstantinápolyban pénzeket bocsátottak ki a szokásos sisakos, mellvértes mellképekkel az „Urunk Leó [II.] és Zénón, az örökkévaló Augustusok" körirattal.
A felnőtt kinézetű mellkép valószínűleg Zénónt ábrázolja. Az érem hátoldalán azonban SALVS REIPVBLICAE („az állam jóléte") körirattal a két császár ülő alakját láthatjuk; II. Leó pedig, ugyan miniatűr méretben, de Zénón jobbján ül, így a rangidős Augustus helyét foglalja el. Még az év vége előtt azonban II. Leó meghalt. Az a szóbeszéd járta, hogy saját apja gyilkolta meg. Hogy igaz volt ez vagy sem, nem tudni, mindenesetre Zénón most egyedüli császárként uralkodott a keletrómai birodalomrész fölött.

Zénón kapcsolata Nyugattal jó volt, mivel a trónon ülő Julius Nepos (474-475) az ő pártfogoltja volt (házasságuk útján kerültek rokoni kapcsolatba). Geiserich, a vandálok királya, aki nagyon elégedetlen volt Aspar meggyilkolása miatt, a tenger felől betört Épeiroszba és elfoglalta Nikopoliszt; végül azonban békeszerződés született a keletrómai birodalom és a vandálok között (és szokatlanul tartósnak bizonyult, több mint fél évszázadon át).
Zénón trónralépése Aspar osztrogót rokonát, Theoderich Strabót arra ösztökélte, hogy felújítsa a hadműveleteket Thrákiá-ban. Sikerült foglyul ejtenie a vidék magister militumát, ezt követően azonban Zénón isauriai hadvezére, Illosz hirtelen megfékezte.

Illosz hamarosan megbízhatatlannak bizonyult, mivel Konstantinápolyban belekeveredett egy veszélyes felforgató mozgalomba. Az összesküvést a háttérből Zénón anyósa, Aelia Verina irányította, aki ugyan egyetértett Zénón megválasztásával, de nem volt kedvére való, hogy saját leánya, Aelia Ariadné császárné felülmúlja őt a hatalomban. A terve az volt, hogy szeretőjével, a birodalmi hivatalok hajdani főfelügyelőjével (magister officiorum), Patriciusszal - aki nem azonos Aspar ugyanilyen nevű fiával - fogja Zénónt felváltani. Illoszt és fivérét, Trokundészt az anyacsászárné fivére, Basilicus vonta be a szervezkedésébe.
Zénón, akit figyelmeztettek, hogy élete veszélyben forog, számos honfitársával és nagyobb pénzösszeggel együtt Isauriába menekült. Amint kiderült, a szenátus Basiliscust részesítette előnyben Patriciusszal szemben. Húszhavi uralkodás után viszont ő is elveszítette minden támogatóját, így Zénón 476 augusztusában visszatért a fővárosba.

Az egyik első tette ezt követően a nyugati birodalom megszűnése fölött gyakorolt ellenőrzése volt. Az előző évben csupán néhány hónappal Konstantinápolyból való menekülése után pártfogoltját, Julius Nepost elűzték Itáliából, és Romulus Augustulust ültették a helyére apja, Orestes vezetésével. Romulust azonban Kelet sohasem ismerte el, hamarosan pedig amúgy is lemondásra kényszerítette a germán hadvezér, Odoaker.
A nyugati birodalom Itáliában megszűnt létezni, minthogy azt most Odoaker ellenőrizte, aki királyként uralkodott. Követeket küldött Zénónhoz, ezzel egy időben pedig Nepos küldöttei is megérkeztek Konstantinápolyba, hogy segítséget kérjenek a nyugati trón visszaszerzéséért indított vállalkozásához.
Zénón, miközben továbbra is elismerte Nepost mint a nyugatrómai birodalom törvényes császárát, odáig azért mégsem ment el, hogy segítséget is küldjön neki, Odoakernek pedig patriciusi címet adományozott, továbbá ha nem is de iure, mindenképpen azonban de facto függetlenséget. Odoaker pedig (tapintatosan még Nepos nevét is feltüntette a kibocsátott pénzeken) további érméket veretett Zénón nevével Raven-nában, Mediolanumban és Rómában (INVICTA ROMA). A Zénón második uralkodásából még hátralevő zűrös évek - amelyek során Illosz felkelést vezetett 483-484-ben Aelia Verina támogatásával - már túllépik e könyv kereteit.

Az 500 körül alkotó történetíró, Malkhosz igen elfogult volt Zénónnal szemben, de mások is ellenséges hangnemben írnak róla. A forrásokban megfestett kép szerint testileg visszataszító, erkölcsileg rothadt, csatában pedig gyáva volt. Egy másik krónikás, Anonymus Valesii azonban sokkal hízelgőbb volt, és nemcsak térdkalácsának sajátos formájáról beszél, ami különösen gyors futóvá tette, hanem azt is sugallja, hogy mint császár bizonyos szempontból túlszárnyalta I. Leót, kevésbé volt kapzsi (a növekvő pénzhiány ellenére) és kevésbé volt kegyetlen: például undorodott a halálbüntetéstől. Zénón ahhoz is elég okos és rendíthetetlen volt, hogy bátran szembeszálljon Odoaker utódjával Itáliában, a nagyhatalmú osztrogót Theoderichhel.
Ami azonban a közvéleményt ellene fordította, az vallásbeli pártatlansága volt, amelyet sokan a monofizitákkal való rokonszenvezéseként fogtak fel. (A monofizitákat a khalkédóni zsinat elítélte azért a hitükért, hogy Krisztusnak csupán egyetlen természete van.) Valószínűleg az is hozzájárult népszerűtlenségéhez, hogy isauriai zsoldosokra támaszkodott, és ezzel sikerült megfelelő ellensúlyt teremtenie a germán hadsereg befolyásával szemben.

Alattvalói közül azonban sokan nem szerették ezeket a faragatlan férfiakat, és nem tudták elfelejteni, hogy még nem is olyan régen az isauriaiak vadul pusztították Asia Minort.