Ezek után Palmyrába vette útját, hogy ennek elfoglalásával küzdelmei sorának végére érjen. Útközben azonban sok viszontagságot kellett elszenvednie a szír rablók részéről, akik számos alkalommal ellenséges fogadtatásban részesítették hadseregét, s az ostrom során akkora veszélyben forgott, hogy még nyíllövés is érte.

Fennmaradt Aurelianusnak Mucaporhoz intézett levele, melyben a császárhoz illő visszafogottságot félretéve vall e háború nehézségeiről:
„A rómaiak azt mondják, hogy magam csupán egy asszony ellen viselek háborút, mintha Zenobia egyedül, és csak a saját haderejére támaszkodva harcolna ellenem; pedig valójában olyan számos az ellenség, mintha bizony egy férfival kellene megküzdenem, s ez az ellenség mégis egy nővezérlete alatt áll, akit a rossz lelkiismeret és a félelem még nehezebb ellenféllé tesz. Leírhatatlan, mekkora készleteik vannak nyílvesszőből, milyen mennyiségű hadifelszerelés áll rendelkezésükre, mennyi fegyver és mennyi kő; nincs a falnak olyan szakasza, melyen ne lenne két-három hajítógép elhelyezve; s még a hadigépek is tüzet szórnak. Minek szaporítsam a szót? Asszonyi módon fél, s büntetéstől félve, férfi módon harcol. Hiszem azonban, hogy az istenek, akik sohasem vonták meg támogatásukat erőfeszítéseinktől, meg fogják segíteni a római államot.”
Végül elgyötörten és a kudarcokba belefáradva levelet küldött Zenobiának, melyben megadásra hívta fel, miközben személyes sértetlenséget ígért számára. E levelet itt idézem:
„Aurelianus, a római világ nagy császára, a Kelet visszahódítója (küldi) Zenobiának és azoknak, akik vele háborús szövetségben állnak. Magatoktól meg kellett volna tenni azt, amit e levelemben most követelek. Megadásra szólítalak fel ugyanis, testi épséged biztosítása mellett, azzal a kikötéssel, hogy a tieiddel együtt azon a helyen kell élned, melyet én a nagy tekintélyű senatus határozata nyomán kijelölök a számodra. Az ékkövet, az aranyat, az ezüstöt, a selymet, lovakat, tevéket szolgáltassátok be a római kincstárnak. Palmyra lakói továbbra is élvezzék eddigi jogaikat.”

Zenobia, megkapván ezt a levelet, gőgösebben és fennhéjázóbban válaszolt, mint ami helyzetéhez illett volna - úgy vélem, a félelemkeltés szándéka vezette. Ezt a levelet isideiktatom. „Zenobia, a Kelet királynője Aurelianus császárnak. Ez idáig rajtad kívül még senki sem kért tőlem levélben olyat, amit te követelsz. Háborúban mindent a vitézség révén kell véghezvinni. Megadásra szólítottál fel, mintha nem tudnád, hogy Cleopatra inkább azt választotta, hogy mint királynő pusztul el, mintsem hogy, bármily magas rangban is, tovább éljen. Nem fognak minket cserbenhagyni a perzsa csapatok, amelyek érkezését már várjuk, mellettünk állnak a szaracénok, mellettünk az örmények. A szír rablók, Aurelianus, legyőzték seregedet. Nos tehát, ha megjön az a csapat, melyet mindenfelől várunk, bizonyosan félreteszed azt a gőgöt, mellyel most, mintha teljes győzelmet arattál volna, megadást parancsolsz nekem.”
Nicomachus azt írja, hogy ezt a levelet maga Zenobia mondta tollba, ő pedig szírből fordította le görögre; Aurelianus fentebbi levele ugyanis görög nyelvű volt.

Aurelianust, miután megkapta ezt a levelet, nem szégyenkezés, hanem harag töltötte el, s hadseregét és vezéreit azon nyomban összehívta minden oldalról ostrom alávette Palmyrát; kiváló katona lévén, semmit sem hagyott annyiban, amiről úgy látta, hogy másképp a dolog tökéletlenül vagy gondatlanul lenne végrehajtva. Tudniillik egyrészt elfogta a perzsák által erősítésül küldött csapatokat, másrészt pedig megvesztegette a szaracén és az örmény lovas egységeket, némelyiket erőszakkal, némelyiket finomabb eszközökkel állítva a maga oldalára, majd végül nagy erőbevetéssel legyőzte a nagyhatalmú asszonyt. Zenobiát foglyul ejtették, lovasokat küldve rá, miközben legyőzetvén tevéken menekült (amiket dromedároknak neveznek), s a perzsákhoz tartott.
Aurelianus kezére került tehát, aki ilyen módon győzedelmeskedett s immár az egész Kelet ura lett, s mivel Zenobia már a fogságában volt, fennhéjázóbban és gőgösebben tette meg a perzsákkal meg az örményekkel szemben azokat az intézkedéseket, amelyeket a helyzet megkívánt. Akkoriban hozták el tőlük azokat a ruhákat (ma a Napisten templomában láthatók), melyekbe drágakövek vannak beleszőve, s szintén ekkoriban kerültek ide a perzsa sárkányos lobogók és tiarák, valamint az a fajta bíbor, amelyet azóta egy nép sem szállított nekünk, s nem is került többé a római világ szeme elé.

Szabad legyen erről legalább néhány szót szólnom. Emlékeztek ugyanis, hogy a capitoliumi Legjobb és Legnagyobb Iuppiter templomában volt egy gyapjúból készült rövid bíborköpeny; amikor az előkelő asszonyok és maga Aurelianus is a saját bíborruháikat összehasonlították vele, amannak isteni ragyogása mellett a maguk öltözékei egyszeriben hamuszínűnek tűntek.
Úgy tartják, hogy ezt a bíbort a perzsa király szerezte India belsejéből, s Aurelianusnak ajándékozta a következőszavak kíséretében: „Vedd ezt a bíbort, olyan ez, amilyen nálunk használatos!”. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak. A későbbiekben ugyanis mind Aurelianus, mind Probus, legutóbb pedig Diocletianus a legbuzgóbb ügynökök kiküldésével nagy igyekezettel kutattak ezen fajta bíbor után, mégsem voltak képesek ilyet fellelni. Azt mondják ugyanis, hogy csupán az indiai sandyx felhasználásával lehet megfelelő eljárással ilyen bíbort előállítani.

Ám vegyük fel újra elbeszélésünk fonalát. A katonák egyhangúlag és határozottan követelték Zenobia megbüntetését, Aurelianus azonban méltatlannak tartotta, hogy egy nőt kivégeztessen; megöletett azonban számos olyan személyt, akinek kezdeményezésére az asszony háborút indított, arra felkészült és a harcot folytatta; magát az asszonyt a diadalmenetre tartogatta, hogy a római nép megbámulhassa.
Súlyos kegyetlenségnek tekintik, hogy a kivégzettek sorába került a filozófus Longinus; azt mondják, azért jutott erre a sorsra, mert Zenobia görögtanára volt. Mint mondják, valójában azért végeztette ki őt Aurelianus, mert az előbbi túl gőgös levél állítólag az ő tanácsára keletkezett, noha azt szír nyelven fogalmazták meg.

A Kelet megbékéltetése után tehát Aurelianus győzelmesen visszatért Európába, s ott vereséget mért a karpok csapataira. Mikor a senatus őt távollétében a Carpicus melléknévvel ruházta fel, azt mondják, a következőtréfás üzenetet küldte: „Már csak az van hátra, tisztelt atyák, hogy még Carpisclusnak is elnevezzetek engem.”
Elég közismert ugyanis, hogy a carpisclum egy lábbeliféle elnevezése. Ez az elnevezés hozzá nem illőnek látszott számára, hiszen már viselte a Gothicus, a Sarmatícus, Armenicus, Parthicus és Adiabenicus nevezetet.

Ritka eset, hogy a szírek megtartsák a szavukat, sőt ez nehezen is képzelhető el. A már legyőzött és levert palmyraiak körében tudniillik, miközben Aurelianus az európai ügyekkel volt elfoglalva, nagyszabású felkelés tört ki. Sandariont ugyanis, akit Aurelianus az ottani helyőrség parancsnokának tett meg, hatszáz íjásszal együtt megölték, s a hatalmat egy bizonyos Achilleusnak, Zenobia valamely rokonának kezébe adták.
Aurelianus azonban, akiállandóan készenlétben állt, visszatért a Rhodopából, és lerombolta a várost, amely megérdemelte a sorsát. Aurelianus kegyetlensége, ó vagy ahogy egyesek mondják, szigorúsága végül azután odáig fajult, hogy még egy levelét is ismerjük, mely feltárja szörnyűdühét. Íme ennek a szövege:
„Aurelianus császár Cerronius Bossus részére. A katonáknak nem kell tovább forgatniuk kardjukat. Már elegendő számú palmyrait gyilkoltak és mészároltak le. Nem kegyelmeztünk az asszonyoknak, megöltük a csecsemőket, lekaszaboltuk az öregeket, kiirtottuk a parasztokat. Ezután kinek adjuk oda a földeket, kinek a várost? Meg kell kímélni azokat, akik még megmaradtak. Úgy véljük ugyanis, hogy ezt a kevés embert észre térítette az amazok sokaságát sújtó büntetés. Ami a Napisten templomát illeti, melyet Palmyrában a harmadik legio sas hordozói a zászlóvivőkkel, a sárkányos lobogó hordozóival, a trombitásokkal és a kürtösökkel együtt kifosztottak, azt abban a formában szándékozom helyreállíttatni, amilyen volt. Rendelkezésedre áll háromszáz font arany, amely Zenobia ládáiból származik, rendelkezésedre áll ezernyolcszáz font ezüst a palmyraiak javaiból, s ott vannak számodra a királyi ékkövek. Mindezeket használd fel a templom feldíszítésére; e tetted kedves lesz előttem és a halhatatlan istenek előtt. Én majd írok a senatusnak, azt kérve tőle, hogy küldjön egy főpapot a templom felszentelésére.”
Ez a levél, mint láthatjuk, megmutatja, hogy a keményszívű császár dühe már kitombolta magát.

Végül, miután helyzetét megerősítette, ismét visszatért Európába, ahol ismert erélyével szétzúzta a kóborló ellenséget. Miközben Aurelianus Thrákiában és egész Európában hatalmas haditetteket vitt véghez, felbukkant egy bizonyos Firmus nevű férfi, aki anélkül, hogy a császári méltóság jelvényeit felöltötte volna, kisajátította magának az Egyiptom feletti uralmat, mintha az valamiféle önálló ország lenne. Aurelianus azon nyomban ellene fordult, s szokásos szerencséje ezen a színtéren sem hagyta cserben: egy csapásra visszahódította ugyanis Egyiptomot.
E kísérlet megbosszulása után, heves lelkületének megfelelően nagy haragra gerjedve amiatt, hogy a galliai tartományokat még mindig Tetricus tartja hatalma alatt, nyugatra vette útját; ott átvette azokat a legiókat, amelyek meghódoltak neki - Tetricus ugyanis maga szolgáltatta ki hadseregét, mert nem tudta elviselni gaztetteiket. Aurelianus tehát az egész földkerekség uraként, miután megbékítette a Keletet, a galliai tartományokat és minden más területet, Rómába vette útját, hogy a rómaiak szemének látványosságul szolgáló diadalmenetet tartson Zenobia és Tetricus, azaz a Kelet és a Nyugat fölött.

Nem érdektelen megismerkedni azzal, hogy Aurelianus milyen diadalmenetet tartott; ez ugyanis igen pompázatos volt. Benne három királyi hintó vonult fel; ezek egyike Oderatusé volt, mely ezüstből, aranyból és ékkövekből volt nagy műgonddal megkülönböztetett szépségűre kidolgozva; a másik, melyet a perzsa király adományozott Aurelianusnak, szintén hasonló gonddal készült; a harmadik az volt, amelyet Zenobia építtetett magának, arra számítva, hogy ezzel fogja Róma városát megszemlélni: nem csalódott e reményében, hiszen ezzel vonult be a városba - ám legyőzetve és diadalmenetben vezettetve.
Volt ott egy további kocsi is, mely elé négy szarvas volt fogva;erről azt mondják, hogy a gót királyé volt. Sokan úgy hagyományozzák: Aurelianus ezen hajtatott fel a Capitoliumra, hogy ott leölje a szarvasokat, melyeket állítólag a szekérrel együtt zsákmányolt, s ajánlott fel a Legjobb és Legnagyobb Iuppiternek. A diadalmenetben felvonultattak húsz elefántot, szelídített líbiai vadállatokat, továbbá kétszáz különbözőállatot Palaestinából - ezeket Aurelianus nyomban magánszemélyeknek adományozta, hogy ellátásuk költségei ne a kincstárat terheljék.

Felvezettek továbbá egymás után négy tigrist, zsiráfokat, jávorszarvasokat s más efféle vadakat; felvonult nyolcszáz gladiátor pár is, túl a különböző barbár népek soraiból származó hadifoglyokon. Voltak ott blemmyák, axomiták, a Boldog Arábia lakói, baktriaiak, ibérek, szaracénok és perzsák, ki-ki a maga ajándékaival; vonultak ott megkötözött kezű foglyokként gótok, alánok, roxolánok, szarmaták, frankok, suebek, vandálok, germánok. Köztük haladtak a menetben azok a palmyrai városi elöljárók, akik életben maradtak, valamint az egyiptomiak is, a lázadásukért járó büntetést szenvedve el.

Felvonultattak tíz asszonyt is, akik férfiruhában küzdöttek a gótok soraiban, s így kerültek Aurelianus fogságába, miután sok társnőjük elpusztult. Felirat jelezte, hogy az amazonok törzséből valók; feliratokat vittek ugyanis az egyes népek előtt, mely tudatta a nevüket. A felvonultatottak között volt Tetricus, skarlát köpenybe, sárga tunicába és gallnadrágba öltözve; mellette fia, akit császárnak kiáltott ki Galliában. Ott ment Zenobia is, ékkövekkel díszítetten, aranyláncokban, melyeket mások tartottak a kezükben. Elöl aranykoszorúkat vittek, melyekből minden egyes város küldött egyet-egyet; ezek nevét magasra emelt feliratok hirdették. Nagyban fokozta az esemény fényét maga a római nép, a különbözőtestületek és a katonai táborok zászlói, a páncélos lovasok, a királyok kincsei, az egész hadsereg, továbbá a senatus - ez utóbbi meglehetősen keserűen, mivel senatorokat láttak azok között is, akik fölött a diadalmenetet tartották.
A menet végül azután a nap kilencedik órájában felérkezett a Capitoliumra, s már későre járt, amikor eljutott a Palatiumhoz. A rákövetkező napokban színielőadásokat, cirkuszi játékokat, valamint állat- és gladiátorviadalokat s hajócsatát rendeztek a nép szórakoztatására.

Úgy vélem, nem mellőzhetem el azt, amit a nép emlékezete őrzött meg, s történeti hitelességgel is többször feljegyezték. Amikor Aurelianus elindult Keletre, megígérte a népnek, hogy amennyiben győztesként tér vissza, mindenkinek két-két font súlyú koszorút fog ajándékozni.
A nép aranyból való koszorút remélt, mivel azonban Aurelianus vagy nem volt képes vagy nem is állt szándékában ilyeneket adni, kenyérből készített koszorúkat adatott kinek-kinek, melyeket most búzakenyérnek neveznek; úgy rendelte, hogy ki-ki egész élete folyamán naponta megkapja a maga búzakenyerét, s ezt a jogot utódaikra is átörökítette. Aurelianus a római nép számára disznóhúst is juttatott, melyet manapság is osztanak. Aurelianus igen nagy számú törvényt bocsátott ki, mely a köz üdvére szolgált. Rendezte a papi hivatalokat, templomot alapított a Napistennek, s oszlopcsarnokkal látta el;létesített továbbá egy pénzalapot, az épület karbantartásának és a szolgák fizetésének a fedezésére. Miután mindezen intézkedéseket megtette, a galliai tartományokba ment, ahol a vindelicusokat megszabadította a barbárok szorongattatásától.
Ezután visszatért Illyricumba, összevont egy inkább nagynak, mintsem hatalmasnak nevezhető sereget, és hadat üzent a perzsáknak, akiken egyszer már dicsőséges győzelmet aratott abban az időben, amikor Zenobiát leverte. Azonban, miközben úton volt odafelé, a Heraclia és Byzantium között fekvő Caernofrurium nevű katonai állomásnál titkára álnoksága következtében Mucapor kezétől merénylet áldozata lett.

Röviden elmondom, hogy mi volt meggyilkolásának oka, s miként történt ez, nehogy e nagy jelentőségű esemény körülményei homályban maradjanak. Nem tagadható, hogy Aurelianus szigorú, zord és véreskezű uralkodó volt. Amikor kegyetlensége odáig fajult, hogy egy sem nem jelentős, sem nem megalapozott okból kifolyólag még nővérének lányát is megölette, először is saját családtagjai gyűlöletét vonta magára. Majd pedig - amint a végzet halad a maga útján - az történt, hogy pusztán valami gyanú miatt fenyegetőzéssel ellenségévé tett egy bizonyos Mnesteust, a személyi titkárát, aki egyesek szerint a szabadosa volt.
Mnesteus tudta, hogy Aurelianus nem szokott vaktában fenyegetőzni, s ha már fenyegetőzik, nem szokott megbocsátani; így azután összeállított egy névsort, melyben vegyesen szerepeltek olyanok, akikkel szemben Aurelianus valóban haragot táplált, és olyanok is, akik iránt nem viseltetett rossz szándékkal; a listára felvette a saját nevét is, hogy ezzel nagyobb hitelességet kölcsönözzön az általa ébresztett félelemnek. A listát azután felolvasta minden egyes személynek, akinek neve ott szerepelt, majd hozzátette: Aurelianus mindannyiójukat halálra szánta, ám, ha igazi férfiak, meg kell védeniük életüket. Erre azokban felhorgadt az indulat - akik rászolgáltak a haragra, azokat a rettegés sarkallta, az ártatlanokat pedig az elkeseredés, mivel úgy vélték, hogy Aurelianus hálátlansággal fizet jótéteményeikért és szolgálataikért; így azután a fentebb említett helyen rátámadtak az úton lévő császárra, és végeztek vele.

Ilyen véget ért Aurelianus, akit inkább a helyzetnek megfelelő, mint jó uralkodónak lehetne nevezni. Meggyilkolását követően, miután a történtek kitudódtak, hatalmas síremléket és templomot emeltettek számára azok, akik az életét kioltották. Mnesteust később egyébként karóba húzták, és vadállatok elé vetették, amit két oldalt elhelyezett márványszobrok ábrázolnak ugyanott, ahol az istenné nyilvánított Aurelianusnak is oszlopokra helyezett szobrokat állíttattak. Halálát fájlalta a senatus, de még inkább fájlalta a római nép, melynek soraiban az a mondás járta, hogy Aurelianus a senatorok nevelője.
Néhány nap híján öt év hat hónapig uralkodott, s nagy tettei miatt az istenek közé iktatták. Mivel Aurelianusszal kapcsolatos, nem hagyhatom figyelmen kívül azt, amiről a történeti művek beszámolnak. Sokan elbeszélik ugyanis, hogy Quintillus, Claudius fivére, aki Itália védelmezésével volt megbízva, Claudius haláláról értesülve felvette a császári címet. Később azonban, amint megtudta, hogy Aurelianus lett a császár, emiatt egész hadserege cserbenhagyta őt. Amikor a katonák előtt megpróbált ellene beszédet tartani, ám azok nem voltak hajlandók meghallgatni, ezért felvágta ereit, s császárságának huszadik napján elhalálozott. Aurelianus az egész földkerekségen teljességgel felszámolt minden bűnös üzelmeit, elfojtott minden rosszindulatú tervet és gonosz mesterkedést, véget vetett minden pártütésnek.

Úgy vélem, tárgyunk szempontjából nem lényegtelen megemlíteni, hogy Zenobia Vabalatus nevű fiának, nem pedig Timolausnak és Herennianusnak a nevében gyakorolta a hatalmat, amelyet a kezében tartott. Aurelianus uralkodása alatt történt az is, hogy a pénzverő munkások Felicissimus kincstári felügyelő szervezkedése nyomán fellázadtak. Aurelianus a legkegyetlenebb szigorral elfojtotta a lázadást, ez azonban hétezer katonájának az életébe került. Ez kiderül abból a levélből, melyet a császár a consulságot háromszor viselt Ulpius Crinitushoz intézett, aki őt korábban örökbe fogadta:
„Aurelianus császár atyjának, Ulpiusnak. Szinte a sors rendelése számomra, hogy minden egyes általam viselt háború, minden zendülés egyre nagyobb nehézségeket támaszt; így most még egy Róma falain belül kitört lázadás is súlyos háborút hozott a nyakamra. A pénzverőmunkások ugyanis fellázadtak Felicissimusnak, leghitványabb rabszolgámnak bujtogatására, akire a kincstár felügyeletét bíztam. Levertem őket, ám eközben hétezer katonám veszett oda a hajósok, a parti és a tábori egységek, valamint a daciai csapatok soraiból. Ebből kitűnik, hogy a halhatatlan istenek soha nem adták meg nekem, hogy nehézségek nélkül szerezzem meg a győzelmet.”

Tetricust, akit diadalmenetében felvonultatott, Lucania tartományfőnökévé tette meg, fia pedig megmaradhatott a senatus soraiban. A Napistennek rendkívül pompás templomot emeltetett. Róma városának falait olyannyira kibővítette, hogy kerületük majdnem ötven mérföldet tett ki. A feljelentőket és besúgókat vasszigorral üldözte.
A polgárok biztonsága érdekében egy alkalommal Traianus forumán elégettette az adósleveleket. Uralkodása alatt kegyelmet nyertek az államellenes tettek elkövetői, és pedigaz athéniek példája nyomán, amiről Philippicáiban Cicero is megemlékezik. A tartományok kifosztóit, akiket zsarolással vagy sikkasztással vádoltak, a katonás keménységet is meghaladó mértékben üldözte, szigorú büntetésekkel és kínzásokkal sújtotta őket. A Napisten templomában nagy mennyiségű aranyat és ékkövet halmozott fel. Mivel látta, hogy Illyricumot az ellenség dúlása sújtotta, Moesia pedig a teljes pusztulás szélére jutott, mind a haderőt, mind a polgári lakosságot kivonta a Traianus által létrehozott Dunán túli Daciatartományból, s feladta e területet, minthogy megtartásának lehetőségére nézve immár semmi reményt nem táplált.

Az innen kitelepített lakosságot Moesiában helyezte el, s ezt a területet, mely most a két Moesia közé esik, a maga Daciájának nevezte el. Úgy mondják továbbá, olyannyira vérszomjas volt, hogy számos senatornak az összeesküvés és a trónra törés vádját varrta a nyakába, csak hogy könnyebben legyilkoltathassa őket. Néhány szerző hozzáteszi, hogy nővérének a fiát, s nem a lányát ölette meg, a legtöbben azonban azt állítják, hogy a fiút is kivégeztette.

Hogy milyen nehézséggel jár egy jó császár helyébe újat választani, megmutatja mind a tiszteletreméltó senatus tekintélyt ébresztő megfontoltsága, mind a hadsereg bölcsessége. A könyörtelen erélyű császár meggyilkolását követően ugyanis az új uralkodó választását a hadsereg a senatus kezébe adta, mivel úgy vélekedett, hogy senkit sem lehet uralkodónak megtenni azok közül, akik egy ilyen derék császárt megöltek.
A senatus azonban a választást visszahárította a hadseregre, tudatában lévén annak, hogy a katonák már nem fogadják szívesen a senatus által választott császárokat. Végül is azután ez az eljárás három ízben játszódott le, úgyhogy a római birodalom hat hónapon át uralkodó nélkül volt. A helytartók pedig, akiket akár a senatus, akár Aurelianus nevezett ki, mindahányan megmaradtak hivatalukban, attól eltekintve, hogy Asia tartomány proconsula Arellius Fuscus helyett Faltonius Probus lett.

Nem érdektelen itt idézni azt a levelet, melyet a hadsereg intézett a senatushoz: „A szerencsés és vitéz seregek a senatus és a római nép számára. Császárunk, Aurelianus egy személy aljas mesterkedése, valamint egyrészt jóravaló, másrészt elvetemült emberek balfogása folytán gyilkosság áldozata lett. Iktassátok őt az istenek közé, szent és nagyméltóságú urak, tisztelt atyák, s küldjetek császárt magatok közül, mégpedig olyat, akit méltónak ítéltek. Mi ugyanis azok közül, akik akár megtévedtek, akár gonoszságból cselekedtek, egynek az uralmát sem tűrjük el.”
A levélre senatusi határozat alapján született meg a válasz. Amikor a február nonaeja előtti harmadik napon összegyűlt a nagy tekintélyű senatus a Pompilius-féle tanácsházban, Aurelius Gordianus a következő bejelentést tette:
„Ismertetjük előttetek, tisztelt atyák, a rendkívül szerencsés hadsereg levelét. Miután ezt felolvasták, Tacitus szólalt fel, mivel őt illette meg a senatorok közt az elsőként való véleménynyilvánítás joga, s a következőket mondta (ő volt az, akit Aurelianus után egyhangúlag császárrá kiáltottak ki):
„Helyesen és rendjén való módon intézték volna, Tisztelt Atyák, a halhatatlan istenek, ha a jó császárokat olyanokká tették volna, akiken nem fog a fegyver, hogy életük hosszabbra nyúljon, s ne tudjanak ártani nekik azok, akik aljas elméjükben gyalázatos gyilkosságot tervezgetnek.

Ha ez így lenne ugyanis, még életben lenne Aurelianus császár, akinél egy uralkodó sem volt sem erélyesebb, sem pedig hasznosabb. Bizonyos, hogy államunk Valerianus szerencsétlen császársága, s Gallienus gonosz uralkodása után Claudius idejében kezdett fellélegezni; azonban az egész földkerekségen győzelmes Aurelianus volt az, aki teljességében visszaadta nekünk ezt az államot. Ő szerezte vissza nekünk a galliai tartományokat, ő szabadította fel Itáliát, ő vette le a vindelicusokról a barbár szolgaság igáját.

Az ő győzelme révén kaptuk vissza Illyricumot, így került ismét Róma törvényei alá Thracia. Ő volt az, aki a Keletet, mely - szégyen-gyalázat! - egy nő igája alatt nyögött, ismét a hatalmunkba adta; ő volt az, aki a még Valerianus megölésével kérkedő perzsákat ugyancsak legyőzte, megfutamította és leverte. Ő volt az, akit a szaracénok, a blemmyek, az axomiták, a baktriaiak, a serek, az ibérek, az albánok, az örmények s még India népei is szinte úgy tiszteltek, mint jelenvaló istent. A Capitolium tömve van a barbároktól szerzett, általa adományozott zsákmánnyal.
Bőkezűsége folytán egyetlen templomban tizenötezer font arany áll felhalmozva, városszerte minden szentélyaz ő adományaitól ragyog. Ezért azután, tisztelt atyák, méltán vádolhatnám magukat az isteneket, akik engedtek elpusztulni egy ilyen nagyszerű uralkodót, ha csak nem éppen az volt a szándékuk ezzel, hogy inkább az ő társaságukban tartózkodjék. Ennélfogva a magam részéről amellett vagyok, hogy részesüljön istenségnek kijáró tiszteletben, s úgy vélem, hogy ezt ti is mindannyian meg fogjátok szavazni számára.
Az új császár megválasztását, úgy ítélem, a hadseregre kell bízni, efféle döntés esetében ugyanis, amennyiben a javaslat nem jut érvényre, a kiválasztottra veszély, a kiválasztóra pedig gyűlölség hárul”. Tacitus indítványát elfogadták; azonban, mivel az ügy többszörös huzavona után sem dőlt el, a senatus határozata alapján Tacitus került a császári méltóságba, amint arról majd Tacitus életrajzában beszámolunk.

Aurelianus csak egyetlen leánygyermeket hagyott hátra, akinek utódai manapság is Rómában élnek. Az ő unokája ugyanis Aurelianus, Cilicia helytartója, a kiváló senator, aki valóban független és életvitelében tiszteletreméltó férfiú, s aki most Szicíliában él. Mitmondjak arról, hogy a császárok hosszú sorában olyan kevés volt a derék uralkodó? Hivatalos jegyzék tartja nyilván azok nevét, akik Augustustól kezdve Diocletianus és Maximianus császárig egymás után a bíbort viselték. Közülük azonban kiválónak csupán a következőket mondhatjuk: ilyen volt maga Augustus, Flavius Vespasianus, Flavius Titus, Cocceius Nerva, az isteni Traianus, az isteni Hadrianus, Pius és Marcus Antoninus, Severus Afer, Alexander, aki Mamaea fia volt, az isteni Claudius és az isteni Aurelianus.
Valerianust ugyanis, noha ő maga igen kiváló volt, szerencsétlen sorsa kirekeszti az összes többi közül. Láthatod, kérlek, milyen kevés a jó császár; így bizony helyesen mondta egy tréfamester a már említett Claudius Gothicus idejében, hogy a jó császárok nevét és képét egy gyűrűre fellehet írni és vésni. Ám a hitvány uralkodóknak micsoda sora áll velük szemben! Hogy egy Vitelliusról, egy Caliguláról és egy Neróról ne is beszéljünk, de ki Maximinust, egy Philippust és ki tudna megbékélni az egész ocsmány csőcselékkel? Ám a Deciusokat ki kell vennem közülük, mert az ő életük és haláluk összevethető a régiekével.

Felvetődik a kérdés: mi rontja meg a császárokat? Először is, barátom, a féktelen akarnokság, azután a javak bősége, továbbá pedig az elvetemült barátok, a kárhozatos csatlósok, a kapzsi eunuchok, az ostoba vagy átkos udvaroncok, és - ami tagadhatatlan - az államügyekkel kapcsolatos tudatlanság. Atyámtól hallottam, hogy a magánéletbe már visszavonuló Diocletianus császár kijelentette: semmi sem nehezebb, mint jól uralkodni. Négyen-öten összeállnak, tervet szőnek a császár félrevezetésére, s megmondják neki, mi legyen a véleménye.
A palotájába bezárkózó császár nem ismeri az igazságot, így arra kényszerül, hogy beérje azzal az ismerettel, amennyit ezek az emberek közölnek vele. Azokat teszi meg helytartóinak, akiket nem volna szabad, s elmozdít az állami szolgálatból olyanokat, akiket meg kellett volna tartani tisztségükben. Minek szaporítsam a szót? Ahogy ezt maga Diocletianus mondogatta, egy jó, körültekintő, kiváló császárt is meg lehet vásárolni. Ez Diocletianus mondása, melyet azért idéztem itt, hogy bölcsességed láthassa: semmi sem nehezebb, mint jól uralkodni.

Aurelianust sokan nem sorolják sem a jó, sem pedig a rossz császárok közé, merthogy a könyörületesség, az uralkodó eme legfőbb lelki adottsága hiányzott belőle. Asclepiodotus tanúsága szerint Verconnius Herennianus, Diocletianus testőrparancsnoka nemegyszer felemlegette, hogy Diocletianus, mikor rosszallólag szólt Maximianus kegyetlenségéről, gyakran mondogatta: Aurelianus hadvezérnek megfelelőbb volt, mint császárnak; ellenszenvvel viseltetett ugyanis túlzott vadságával szemben.
Talán különösnek tűnik az, amiről, úgy tartják, hogy Asclepiodotus Diocletianustól értesült, és azután Celsinusszal, a tanácsosával közölt, de erről ítéljen az utókor. Diocletianus ugyanis mondogatta, hogy Aurelianus egyszer gall druidanőkhöz fordult az iránt tudakozódva, vajon leszármazottai kezén marad-e a császári hatalom; erre azt a választ kapta, hogy nem lesz fényesebb név az államban, mint Claudius ivadékaié. S valóban, most Constantinus a császár, aki Claudius véréből való, s utódai nézetem szerint el fogják érni a druidanők által megjövendölt dicsőséget. Ezt azért mondtam el Aurelianus életrajzában, mert Aurelianus kérésére adott jóslatról van szó.

Aurelianus örök időkre Róma városának juttatta az Egyiptomból adó fejében beérkező üvegárut, papírneműt, lenvásznat és kendert. Tervezte, hogy téli fürdőt emeltet a Tiberisen túli városrészben, mivel ott nem volt elegendő mennyiségű hideg víz. Belefogott egy, a saját nevét viselő fürdőépíttetésébe a tengernél, Ostia térségében; e helyen később középület létesült. Barátait tisztes nagyságú vagyonhoz juttatta, mértéktartóan járva el e tekintetben, hogy ne nyomassza őket a szegénység nyűge, másfelől pedig szerény mértékű gazdagságuk ne ébresszen irigységet másokban.
Tiszta selyemből készült ruhát sem a saját ruhatárában nem tartott, sem használatra másnak nem adományozott. Amikor felesége kérlelte, hogy legalább egy bíborselyem köpenyt viseljen, így felelt: „Kerüljük el, hogy a fonalat arany árában mérjék.” Akkoriban ugyanis egy font selyem egy font aranyba került.

Szándékában állt megtiltani, hogy a mennyezeteket, a tunicákat, a bőrholmikat és ezüsttárgyakat arannyal díszítsék, mivel, mint megjegyezte: a természetben több arany található, mint ezüst, az arany azonban a vékony lapokká és fonállá való feldolgozás, valamint a megolvasztás, a sokféle felhasználás következtében fogyóban van, míg az ezüst esetében megmaradt a sajátlagos felhasználás. Azt megengedte, hogy aki akar, aranyból készült edényeket és poharakat használjon.
Engedélyezte továbbá, hogy magánszemélyek ezüstverettel ékesített kocsikat tarthassanak, míg korábban ezeket csak bronzverettel vagy elefántcsont berakással lehetett ellátni. Ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy az úrhölgyek bíborral festett tunicákat és egyéb ilyen ruhadarabokat hordjanak a régebben szokásos különböző, többnyire opálszínűdarabok helyett. Ő volt az első, aki hozzájárult ahhoz, hogy közkatonák arany ruhakapcsot viseljenek az addigi ezüstből valók helyett. Ő vezette be a katonaságnál a hímzett tunicákat, mert addig csak bíborszínnel egyenesen csíkozottat kaptak; e ruhadarabok között volt olyan, amelyiken egy csík volt, s voltak két-, három-, sőt ötcsíkosak, amilyenek a mostanság divatban lévő lenvászon tunicák.

A római városi lakosságnak járó kenyér darabjának súlyát, az Egyiptomból befolyó adóból véve a fedezetet, egy unciával megnövelte. Ezzel a városi gabonaellátás elöljárójához intézett egyik levelében ő maga is eldicsekszik:
„Aurelianus császár Arabianusnak, a gabonaellátás elöljárójának. Azon intézkedések közül, melyekkel az istenek segítségével a római állam üdvét előmozdítottuk, semmit sem tartok nagyszerűbbnek, mint azt, hogy a fejadagot egy unciával megnövelve, a városi gabonaellátás egészén javítottam. Annak érdekében, hogy ennek a rendelkezésnek tartósan érvényt lehessen szerezni, újabbnílusi hajósokat állítottam szolgálatba Egyiptomban és további folyamiakat Rómában; kiépíttettem a Tiberis partját, kimélyíttettem a folyó túl sekély medrét, fogadalmi áldozatokat mutattattam be az isteneknek és Perennitasnak, az örökkévalóság istennőjének, és szentélyt szenteltem a tápláló Ceresnek. Most már, kedves Arabianusom, a te feladatod, hogy rendelkezéseim ne legyenek hiábavalók. Mert semmi nem tud oly vidám lenni, mint a római nép, ha jól van lakva.”

Azt is elhatározta, hogy ingyenesen bort ad a római népnek, hogy miként ingyen részesült olajjal, kenyérrel és disznóhússal való ellátásban, a bort is így kapja; annak érdekében, hogy ez a jövőben is tartósan megvalósítható legyen, a következőtervet eszelte ki. Etruriában, az Aurelius-út mentén egészen a tengermelléki Alpokig hatalmas kiterjedésű, termékeny, erdővel borított terület húzódik.
Elhatározta hát: a gazdáknak annyi megműveletlen földet ad ingyen, amennyit csak akarnak, és ott hadifogoly családokat telepít le; úgy tervezte, hogy a hegyeket szőlőtőkékkel ülteti be, s az ezek művelése révén nyert bor nem a kincstár bevételeit fogja gyarapítani, hanem teljes egészében a római népnek juttatja. Elkészültek a szükséges préskádakra, hordókra, hajókra és munkaerőre vonatkozó előzetes számítások. Sokan azt mondják, a halál akadályozta meg ezen elképzelése megvalósításában, míg mások szerint testőrparancsnokának tiltakozása tántorította el, aki állítólag ezt mondta: „Ha még bort is adunk a római népnek, akkor már csak az van hátra, hogy tyúkokkal és libákkal is ellássuk.”
Hogy Aurelianus a fenti intézkedést valóban tervbe vette, sőt valójában még rendelkezéseket is foganatosított szándéka kivitelezésére, vagy azt részben már keresztül is vitte, arra bizonyítékul szolgál az a körülmény, hogy a Napisten templomának oszlopcsarnokaiban a császári magánkincstár borát tárolták, melyből a nép ugyan nem ingyen, de pénzért kaphatott. Tudni kell, hogy Aurelianus három ízben osztatott pénzadományt, továbbá különböző tartományokból hozatott ujjas fehér tunicákat, valamint afrikai és egyiptomi tiszta lenvásznat ugyancsak adatott a római népnek; ő ajándékozott először kendőcskéket a római népnek, hogy az annak lengetésével fejezze ki tetszését.

Amikor Rómában tartózkodott, nem szívesen lakott a palotában, hanem inkább Sallustius vagy Domitia kertjeiben töltötte idejét. Sallustius kertjeiben egy mérföldhosszúságú oszlopcsarnokot emeltetett, melyben naponta edzette lovait s önmagát, noha nem örvendett a legjobb egészségi állapotnak. Azokat a rabszolgákat és szolgálókat, akik valamit elkövettek, saját színe előtt végeztette ki, a legtöbb ember véleménye szerint azért tett így, hogy fegyelmet tartson, mások szerint a vérszomját akarta kielégíteni. Azt a szolgálólányt, aki rabszolgatársával paráználkodott, halálbüntetéssel sújtotta. Saját háztartásából számos olyan rabszolgát, aki valami bűnt követett el, nyilvános bíróságnak adott át a törvényes eljárás lefolytatása végett.
Az úrasszonyok számára ismét létre kívánta hívni a senatust vagy „kis senatus”-t, amelyben a senatus döntése alapján papi tisztet elnyert nők játszottak volna vezető szerepet. Minden férfinak megtiltotta a piros, viaszsárga, fehér és borostyán zöld lábbeli viselését, a nőknek azonban meghagyta az ehhez való jogot. A senatoroknak megengedte, hogy futáraik ugyanolyan ruházatot viseljenek, mint a sajátjai. Úgy rendelkezett, hogy szabadon született nőket ne lehessen ágyasként használni. Az eunuchok számát a senatori vagyonbevallások szerint szabta meg, mivel azok ára óriási összegekig emelkedett. Ezüstből készült edényei közül egynek a súlya sem haladta meg a harminc fontot. A lakomáin feltálalt fogások főképpen sült húsokból álltak. A vörösbort nagyon kedvelte.

Amikor megbetegedett, sohasem hívatott magához orvost, hanem önmagát gyógykezelte, főként böjtöléssel. Felesége és lánya számára, mintha csak egyszerű magánember lett volna, szoborajándékot küldött a Sigillaria ünnepén. Rabszolgáit császárként ugyanolyan ruházatban járatta, mint amikor még közember volt, kivéve két öregembert, Antistiust és Gillót. Őket nagy kedvezményekben részesítette, mintha csak felszabadítottak lettek volna; nekik a senatus a császár halála után szabadságot adományozott. Ritkán adta fejét a gyönyörökre, ám a mimusokban roppant nagy kedvét lelte; a legjobb szórakozása azonban egy nagyevő volt, aki annyit bírt enni, hogy a császár asztalánál egyetlen nap leforgása alatt felfalt egy egész vadkant, száz vekni kenyeret, egy ürüt és egy malacot, s egy tölcséren keresztül több mint egy hordónyi bort megivott.
Néhány belső lázadástól eltekintve uralkodása boldog időszakot hozott. A római nép szerette, a senatus pedig tartott is tőle.




Flavius Vopiscus, a szirakúzai
(Szűcs Gábor)