Az Öröm ünnepe idején, amikor, mint tudjuk, minden szót és cselekedetet ünnepi hangulatnak kell áthatnia, a hivatalos szertartások végeztével a fényes és tiszteletreméltó legfőbb városi elöljáró, Iunius Tiberianus felvett engem a saját, mi több, hivatali kocsijára. Miközben megtettük az utat a Palatiumtól Varus kertjeiig, a törvénykezés és a közügyek gondjai alól felszabadultan hosszasan szóba elegyedett velem, s e beszélgetés főképpen a császárok életéről folyt. Amint a Napisten templomához érkeztünk, melyet Aurelianus szentelt fel, megkérdezte tőlem - mivel távoli rokonságban állt vele -, hogy ki is írta meg ezen uralkodó életrajzát.
Válaszom hallatán, miszerint én latin szerzőtől egyet se olvastam, csupán görögöktől néhányat, a tiszteletreméltó férfiú fájdalmasan felsóhajtott: „Így tehát Thersitest, Sinont és az ősi korok többi rémalakját jól ismerjük és utódaink is számon tartják majd őket; az isteni Aurelianusról, a ragyogó fejedelemről, a nagyerélyű uralkodóról, aki az egész földkerekséget újra Róma hatalma alá vetette, nem lesz tudomása az utókornak? Isten óvjon ettől az esztelenségtől!

Azonban, ha nem tévedek, ránk maradt e férfiú írott naplója, ezenfelül háborúinak megörökítése egy történeti jellegű műben; mindezt az anyagot vedd kézbe, és írd meg rendszerbe szedve, úgy, hogy az életrajzi adatokat hozzáadod. Mindezeket a rád jellemző buzgósággal összeszedheted azokból a vászonkönyvekből, melyekben életének mindennapi eseményeit írásba foglaltatta. Arról pedig gondoskodni fogok, hogy az Ulpius-könyvtárból a vászonkönyveket is rendelkezésedre bocsássák. Az az óhajom, hogy képességeidtől telhetően örökítsd meg írásban Aurelianust, olyannak ábrázolva őt, amilyen volt.”
Én, Pinianusom, követtem ezeket az utasításokat, előkerestem a görög könyveket, kézbe vettem mindazt, amire szükségem volt, s ezekből minden említésre méltót egyetlen könyvecskében foglaltam össze. Szeretném, ha munkámat jó szívvel fogadnád; amennyiben nem leszel megelégedve, forgasd a görög szerzőket, vedd elő a vászonkönyveket, melyekkel az Ulpius-könyvtár, amikor csak kívánod, ellát téged.

Ugyanezen kocsizás folyamán szó esett köztünk Trebellius Pollióról is, aki a két Philippusszal kezdve egészen az isteni Claudiusig és fivéréig, Quintillusig megörökítette mind a híres, mind a kevéssé ismert császárokat. A beszélgetés során Tiberianus azt hangoztatta, hogy Pollio előadása sokszor gondatlan, sokszor szűkszavú. Én azt vetettem ellen, hogy a történetírás területén nincs olyan szerző, aki valami valótlant ne állítana; felhoztam egyes eseteket is, amikor Liviust, Sallustiust, Cornelius Tacitust, s végül Trogust is6 megkérdőjelezhetetlen tanúk cáfolják. Erre ő véleményt változtatott, kezet nyújtott, s hozzá tréfásan így szólt: „Írd hát meg tetszésed szerint! Beszéld el aggály nélkül, amit akarsz, mert a hazugságokban olyan emberek lesznek majd a társaid, akiket az ékesszólótörténetírás mestereiként csodálunk.”

Ám nem szeretném a bevezetőmet jelentéktelen dolgokkal teleszőni. Az isteni Aurelianus, ahogy többen mondják, alacsony sorú családból született Sirmiumban, némelyek szerint pedig a Partmenti Dacia területén. Emlékszem, hogy egy szerző moesiai származásúnak tünteti fel. Bizony megtörténik, hogy ismeretlenség fedi olyan emberek születési helyét, akik szerény származásúak, és gyakorta maguk találnak ki szülőföldet maguknak, hogy utódaik a származási hely fényében ragyoghassanak.
A nagy uralkodók történetében nem az a legfontosabb tudnivaló, hogy melyikük hol született, hanem hogy az állam élén milyennek bizonyult. Vagy Platon megítélésénél nagyobb súllyal esik latba athéni származása, mint az, hogy egyedülálló bölcsességgel fényeskedett? Vagy akár kevesebbre értékeljük a stagirai Aristotelest, az eleai Zenónt, avagy a szkíta Anacharsist azért, mert apró falucskákban születtek, amikor a filozófia terén felmutatott teljesítményük az egekbe emelte őket?

Ám visszatérek művem tárgyához. Az alacsony sorú szülőktől származó, már gyermekkorában élénk szellemmel és kiváló testi erővel megáldott Aurelianus soha egy napot sem mulasztott el, lett légyen az ünnep-vagy szabadnap, hogy dárdavetésben, nyíllövésben s más fegyverforgatásban ne gyakorolja magát. A tyrusi Callicrates, aki messze a legtudósabb a görögök között, azt mondja, hogy anyja a Győzhetetlen Napisten templomának papnője volt abban a faluban, ahol szülei laktak. Sőt szerinte az asszony némi jóstehetséggel is rendelkezett, olyannyira, hogy egy alkalommal, amikor férjéve veszekedett, annak ostobaságát és hitványságát szidalmazva a szemébe vágta: „És még ez ez atyja egy császárnak!”
Ebből világos, hogy ez az asszony tudatában volt annak, mit hoz majd a végzet. Ugyanez a szerző elmondja, hogy a következő előjelek tudatták Aurelianus eljövendő uralkodását. Először is, egy kígyó újra meg újra a gyermek fürdőkádja köré tekeredett, s egyszer sem tudták megölni; végül az anya, aki látta, mi történt, maga tett le a kígyó elpusztításáról, azzal, hogy az mintegy hozzátartozik a háztartáshoz. Ehhez járult, hogy úgy tartják: a papnő abból a bíborköpenyből készíttetett pólyát fia számára, melyet az akkor uralmon lévő császár ajánlott fel a Napistennek.”
Callicrates azt is hozzáfűzi, hogy egy sas kiemelte a bölcsőből a bepólyált Aurelianust, anélkül, hogy valami kárt tett volna benne, majd letette egy szentély mellett álló oltárra, melyen történetesen nem égett tűz. Ugyanezen szerző szerint anyjának egy csodálatos nagyságú borja született, melynek szőre hófehér volt, ám bíborszínű foltok pettyezték, olyan módon, hogy egyik oldalán az „üdvöz légy” (ave) szó, a másikon pedig egy koszorú rajzolódott ki.

Emlékszem, hogy az említett írónál számos fölösleges adalékot olvastam még, hiszen azt is hangoztatja, hogy Aurelianus világra jöttekor anyja udvarában bíborszínű rózsák sarjadtak, melyek rózsaillatot árasztottak, pedig porzóik aranyból voltak.
Aurelianus később, katonáskodása idején szintén számos előjelet kapott, mely a jövőt, vagyis, mint a fejlemények világossá tették, az uralkodását mutatta meg. Amikor ugyanis – mivel sebesülése miatt nem tudott lóra ülni - szekéren vonult be Antiochiába, egy tiszteletére kifüggesztett bíborkelme úgy hullott alá, hogy beborította a vállát. S amikor lóra akart szállni - mivel abban az időben nem volt megengedett városban kocsival közlekedni -, a császár lovát vezették oda hozzá, melyre sietve fel is ült; amint azonban rájött a dologra, kicserélte a sajátjára. Ezenkívül, amikor a perzsákhoz ment követségbe, egy olyan csészét kapott, amilyet a perzsák királya a császárnak szokott adományozni; ezen a Napisten volt bevésve, olyan alakban ábrázolva, amilyenben abban a templomban tisztelték, melynek papnője Aurelianus anyja volt. Egy pompás elefántot is kapott ajándékba, melyet felajánlott a császárnak; Aurelianus volt az egyetlen, aki magánember létére egy elefánt birtokosának mondhatta magát.

Aurelianus - hogy az ilyen és hasonló dolgokat félbehagyjam - szép és megnyerő külsejű volt, férfias kiállású, eléggé sudár termetű, igen erős izomzatú; kicsit túlságosan kedvelte a bort és az ételt, az érzéki élvezeteknek ritkán adta át magát; roppant szigorú és egyedülállóan fegyelmezett volt, s mindig kész arra, hogy kardot rántson.
Mivel a seregben két Aurelianus nevű tribunus volt, ő és egy másik (aki később Valerianusszal együtt került fogságba), neki a katonák a „kéz a kardon” nevet adták. Így amikor valaki történetesen azt tudakolta, hogy melyik Aurelianus tette ezt vagy azt, vagy vitt végbe egy bizonyos cselekedetet, csak ezt kellett hozzátenni, hogy „a kéz a kardon Aurelianus”, s így nyomban tudták, kiről is van szó. Sok nagyszerű cselekedetéről van tudomásunk, amiket még magánemberként vitt véghez. Így az, amikor az Illyricumba betörő szarmatákat egyedül, háromszáz helyőrségi katona segítségével felmorzsolta.
Theoclius, a császárkor történetírója elmondja, hogy Aurelianus a szarmaták elleni háborúban egyetlen nap leforgása alatt negyvennyolc ellenséges katonát ölt meg tulajdon kezével, több nap során pedig kilencszázötvenet. Így azután a fiúk ilyesféle táncdalocskákat költöttek Aurelianusra, melyekre az ünnepnapokon katonai táncokat jártak:

Ezret, ezret, ezret elvágtunk: nyakat!
Egymaga ő! Ezret elvágtunk: nyakat!
Ezret igyon, ki ezret gyilkolt!
Oly sok borral senki sem bír, mily sok vért ő csapolt!

Belátom, hogy ezek igen ízléstelenek; mivel azonban a fent említett szerző e sorokat latin nyelven iktatta be művébe, úgy gondoltam, nem szabad őket elhallgatnom.

Ugyancsak Aurelianus mint a hatodik gall legió tribunusa úgy leverte a benyomuló frankokat Mogunticumnál, mikor azok egész Gallia-szerte kóboroltak, hogy közülük hétszázat elpusztított, s ezen túl még háromszázat eladott rabszolgának. Ennek nyomán megint csak született róla egy dalocska: Szarmatát: ezret, frankot: ezret le emitt meg amott gyilkolunk, perzsa ezret hajszolunk! Katonái olyannyira féltek Aurelianustól, hogy parancsnoksága alatt, miután a tábori rendtartás megszegését igen szigorúan megtorolta, senki sem követett el szabályszegést.
Egyedül ő volt az, aki a következő módon büntetett meg egy katonát, aki szállásadója feleségével házasságtörést követett el: lábát két fa lehajtott csúcsához köttette, majd hirtelen elengedtette, úgyhogy az illető teste széjjelszakadva kétfelől függött a fákon; ez az eljárás mindenkiben rettentőfélelmet keltett. Helyetteséhez egy ilyen katonás levelet intézett: „Ha továbbra is tribunus akarsz lenni, vagy egyáltalán életben akarsz maradni, fogd le a katonák kezét. Senki se rabolja el más csirkéjét, senki se nyúljon más birkájához. Senki se vigyen el tojást, ne tiporja le a vetést, senki se követeljen ki olajat, sót vagy fát, elégedjen meg az ellátmányával. Az ellenségtől szerzett zsákmányból éljenek, ne pedig a tartomány lakóinak könnyeiből.

A fegyverek legyenek tisztára dörzsölve, a vasrészek kifényesítve, a lábbeli legyen erős. Az elnyűtt ruházatot újjal kell kicserélni. A zsoldot az övükben tartsák, ne a kocsmába hordják. Viseljenek nyakláncot, karcsatot, gyűrűt. Lovukat és málhás állatukat maguk csutakolják le, a jószágnak járó takarmányt ne adják el, a századhoz tartozó öszvért közösen gondozzák. Egyik a másiknak mint feljebbvalójának engedelmeskedjék, de senki se tegye ezt rabszolga módjára. Az orvosok ingyen lássák előket, a jövendőmondóknak ne adjanak semmit sem; a szálláshelyen tisztességesen viselkedjenek; aki keresi a veszekedést, legyen része ütlegelésben.”

Nemrég az Ulpius-könyvtárban a vászonkönyvek között megtaláltam az isteni Valerianus egyik levelét, mely Aurelianusszal kapcsolatosan íródott. Ezt, amint illő, szó szerint iktatom ide: „Valerianus császár Antoninus Gallus consul részére.
Bizalmas leveledben rosszallólag említed nekem, hogy fiamat, Gallienust inkább Postumus, mint Aurelianus kezei közé adtam, noha mind a fiamat, mind a hadsereget a szigorúbbikra kellett volna bíznom. Nem fogod tartani ezt a véleményedet, ha tisztában leszel azzal, milyen mértékű Aurelianus szigora: túlságosan és nagyon is kemény, terhes és már nem illik a mi korunkhoz. Az istenek rá a tanúim, attól féltem, hogy még az én fiammal szemben is túlságos szigorral viseltetne, ha ő - természeténél fogva a könnyelműsködésre hajló lévén - túlságosan laza hozzáállást tanúsítana.

Ugyancsak Valerianustól fennmaradt egy másik, Aurelianust méltató levél is, amelyet a legfőbb városi elöljáróság irattárában leltem fel; amikor ugyanis Rómába jött, rangját megillető juttatásokat határoztak el. Íme a levél másolata:
„Valerianus császár Ceionius Albinus legfőbb városi elöljáró részére. Noha szándékunk szerint mindenkit, aki odaadóan szolgálja az államot, sokkal nagyobb jutalomban részesítenénk, mint amekkora bárkit rangjánál fogva megillet, legfőképpen akkor, ha az illető életvitelével megbecsülést érdemel ki - az érdemekért ugyanis a méltóságon túlmenően jár jutalom - a közfegyelem azonban megköveteli, hogy a tartományokból befolyó jövedelmekből senki se kaphasson többet, mint amennyi rangja szerint megilleti. Magunk a rendkívül kiváló Aurelianusra az összes tábor felügyeletét és rendben tartását róttuk ki feladatul, s én és az egész állam a hadsereg egyöntetű tanúságtétele szerint oly sokkal tartozunk neki, hogy alig lehetne számára viszonzásul méltó, vagy akár túlságosan nagy jutalmat találni. Mely jellemvonását ne lehetne nagyszerűnek mondani? Mely tulajdonságát ne lehetne egybevetni a Corvinusok és a Scipiók kiválóságával? Illyricum felszabadítója, a galliai tartományok visszaszerzője, a hadvezér nagy és tökéletes mintaképe. És mégsem tehetem meg, hogy különleges kegyből juttassak még valamit számára - nem tűri ezt a gondos és józan államvezetés -; ezért azután arra kérem méltóságodat, drága rokon, hogy amíg a fent említett férfiú Rómában időzik, biztosíts számára naponta tizenhat darab jó minőségű katona cipót, negyven darab tábori katonacipót, negyven sextarius asztali bort, egy fél malacot, két kakast, harminc font disznóhúst, negyven font malachúst, egy sextarius olajat és egy sextarius halszószt, egy sextarius sót, valamint elegendő zöldségfélét és főzeléknek valót. Mivel azonban mégis szándékomban áll valami kiváltságos juttatásban részesíteni őt, mialatt Rómában tartózkodik, szolgáltass neki soron kívül takarmányt, saját maga számára pedig utaltass költségtérítésként napi két Antoninus-aranyat, negyven Philippus-kisezüstöt és száz bronzdénárt. Más egyébbel a kincstár elöljárói fogják ellátni.”

Meglehet, hogy ezek a részletek egyesek szemében érdektelennek tűnnek, de a kíváncsiság semmit sem hárít el magától. Aurelianus tehát sokszor viselt parancsnoki tisztet, számos alkalommal volt tribunus, s különböző időszakokban csaknem negyven ízben töltötte be ezen posztok helyettesének tisztét, még Ulpius Crinitus mellett is, aki Traianus leszármazottjának vallotta magát. Ez a férfiú valóban igen kiváló ember volt, s szakasztott mása Traianusnak - a mi Aurelianusunkkal együtt van lefestve a Napisten templomában -, s Valerianus Caesárrá kívánta tenni. Aurelianus vezette a seregeket; helyreállította a birodalom határvonalát, zsákmányhoz juttatta katonáit, a thrák tartományokat gazdagon ellátta szarvasmarhával, lovakkal és hadifoglyokból lett rabszolgákkal.
A zsákmányból nagy értékeket helyezett el a császári palotában, továbbá Valerianus császár egyik magánbirtokára hajtatott ötszáz rabszolgát, kétezer tehenet, ezer kancát, tízezer juhot és tizenötezer kecskét. Ebben az időben történt, hogy Ulpius Crinitus köszönetet mondott Valerianusnak, amikor az Byzantiumban egy fürdőben nyilvánosan ülésezett, mondván: rendkívül megtisztelőnek érzi a császár róla alkotott véleményét, mely abban nyilvánult meg, hogy Aurelianust tette meg a helyettesévé; ezért elhatározta, hogy örökbe fogadja Aurelianust.

Nem érdektelen megismerni az Aurelianusszal kapcsolatosan íródott leveleket s magának az örökbefogadásnak a történetét. Íme Valerianus Aurelianushoz intézett levele:
„Ha volna valaki más, legkedvesebb Aurelianusom, aki Ulpius Crinitus helyét betölthetné, veled cserélnék először véleményt az illető rátermettségét és buzgalmát illetően. Mivel azonban nálad alkalmasabbat keresve sem találhatnék, téged bízlak meg a Nicopolis körüli hadműveletek irányításával, nehogy Crinitus gyengélkedése miatt hátrányos helyzetbe kerüljünk. Tégy meg mindent, ami képességeidből telik. Nem szaporítom a szót: a te kezedbe lesz letéve a sereg vezénylete. Rendelkezésedre áll háromszáz ituraiai íjász, hatszáz fős armeniai, százötven fős arab, kétszáz fős szaracén, négyszáz fős mezopotámiai segédcsapat; rendelkezel továbbá a harmadik, a Felix(Szerencsés) nevet viselőlegióval, valamint nyolcszáz páncélos lovassal. Melletted fog állni Hariomundus, Haldagates, Hildomundus és Carioviscus. Az elöljárók gondoskodtak arról,hogy valamennyi táborban meglegyen a szükséges ellátmány. Feladatod az, hogy ügyességed és hozzáértésed révén olyan helyeken állítsd fel a téli és a nyári táborokat, ahol semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Továbbá fel kell derítened, hol helyezkedik el az ellenség szekérvára, és megbízható értesüléseket kell szerezned az ellenség létszámáról és harci erejéről, annak érdekében, hogy elkerülhető legyen az élelem pazarlása vagy a hajítófegyverek fölösleges elhasználása: ezen a két tényezőn áll vagy bukik ugyanis a hadviselés sikere. Én tőled isten segítségével éppolyan sokat várok, amennyit Traianustól várhatna az állam, ha most élne; mert nem kisebb nála az a férfiú, akinek helyére és helyetteséül téged kiválasztottalak. Helyénvaló, hogy reményed lehessen a consulságra Ulpius Crinitusszal együtt a következőévben, Gallienus és Valentinianus hivatalának lejárta után, a június hó kalendaeja tizenegyedik naptól kezdődően. A hivatallal járó költségeket az államkincstár fogja fedezni, mivel mindenki másnál inkább azon emberek anyagi nehézségein kell enyhítenünk, akik életük nagy részét az állam szolgálatában eltöltvén szegények maradtak.”
Ez a levél is megmutatja, milyen nagy ember volt Aurelianus - valóban, soha senki sem jutott fel a hatalom csúcsára, aki már fiatal korától kezdve ne az erény lépcsőfokain hágott volna fölfelé.

Consulságával kapcsolatos az alábbi levél. Valerianus császár Aelius Xiphidius kincstári elöljáró részére. Aurelianusnak, akire a consuli tisztet ruháztuk, mivel nagy szegénységben van, nagyobban, mint bárki más, a cirkuszi játékok megrendezéséhez bocsáss rendelkezésére háromszáz Antoninus-aranyat, háromezer Philippus-kisezüstöt, ötmillió bronz-sestertiust, továbbá tíz finom szövésű férfi tunicát, húsz egyiptomi lenvászon ruhát, két pár ciprusi asztalkendőt, tíz africai szőnyeget, tíz mauretániai takarót, száz sertést és száz juhot. Intézkedj továbbá, hogy rendezzenek nyilvános lakomát a római senatorok és lovagok számára, s gondoskodj két nagyobb, s két kisebb áldozati állatról.
S mivel azt mondottam, hogy ezzel a nagy uralkodóval kapcsolatosan az örökbefogadásról is fogok ejteni néhány szót, senki se vegye bosszantó szószaporításnak, hogy a hitelesség kedvéért szükségesnek tartottam ideiktatni a következőket Acholius művéből, aki Valerianus császár főudvarnoka volt, mégpedig művének kilencedik könyvéből valók ezek:

„Amikor Valerianus császár Byzantiumban, a fürdőben tartózkodott, ott állomásozott a hadsereg is, s társaságában időztek a palota főtisztviselői; jelen volt Nummius Tuscus rendes consul, Baebius Macer testőrparancsnok, Quintus Ancarius, a Kelet kormányzója, továbbá balján ott volt Avulnius Saturninus, a szkíta határvidék parancsnoka, Murrentius Mauricius, aki Egyiptomba volt kinevezve, Maecius Brundisinus, a Kelet gabonaellátásának elöljárója, Ulpius Crinitus, az illyricumi és a thraciai határ parancsnoka és Fulvius Boius, a raetiai határ parancsnoka. Valerianus császár így szóltAurelianushoz:
„Köszönetet mond neked, Aurelianus, az állam, amiért megmentetted a gótok hatalmából. A te érdemed, hogy bővelkedünk zsákmányban, bővelkedünk dicsőségben s mindabban, ami Róma boldogságát gyarapítja. Végy hát tőlünk nagyszerűtetteid jutalmaképpen kitüntetésül négy falkoszorút, öt bástyakoszorút, két hajókoszorút, két polgári koszorút, tíz hegynélküli lándzsát, négy kétszínű lobogót, négy piros vezéri tunicát, két proconsuli köpenyt, a bíborszegélyű togát, a pálmalevél-hímzéses tunicát, a hímzett togát, a hosszú alsóruhát és az elefántcsont széket. Mert ezen a napon kinevezlek consulnak, s megírom a senatusnak, hogy adja meg számodra a vezéri elefántcsont pálcát, s hasonlóképpen a vesszőnyalábokat is; ezeket a jelvényeket ugyanis a császár nem szokta adományozni, hanem a senatustól kapja meg az, aki consul lett.”

Valerianus szavai után Aurelianus felállt, és a császár kezéhez járulva katonás szavakkal köszönetet mondott; ezeket jellemzőnek és idézésre méltónak tartom. Aurelianus így szólt: „Én, felséges Valerianus, uram és császárom, amit tettem, mindazt azért tettem, éspedig azért kaptam a türelemmel viselt sebeket, azért hajszoltam a lovakat és bajtársaimat, hogy az államtól és a saját lelkiismeretemtől elismerést nyerjek - te azonban többet adtál számomra. Így azután köszönetet mondok jóságodért, és elfogadom a consulságot, melyet rám ruházol. Adják az istenek és a Győzhetetlen Napisten, hogy a senatus is így ítéljen rólam.”

Miután a többiek, valahányan körülöttük álltak, mind kifejezték köszönetüket, Ulpius Crinitus emelkedett szólásra, s a következőket mondta: „Őseink szokása szerint, Valerianus császár, melyet az én családom is buzgón gyakorolt, a legelőkelőbbek mindig a legkiválóbbakat fogadták fiukká, hogy az öregedő családokat vagy azok házasságra már alkalmatlan sarjait a kívánt utódlással más vérből díszesen újraélesszék. Így tett Cocceius Nerva, amikor örökbe fogadta Traianust, így tett Ulpius Traianus Hadrianusszal kapcsolatban, Hadrianus pedig Antoninus esetében, majd a többiek követték példájukat. Úgy gondoltam, hogy nekem is így kell eljárnom, azzal, hogy fiammá fogadom Aurelianust, akit a te ítéleted ereje révén helyettesemmé neveztél ki. Így rendeld el azután, hogy a törvényes út bejárásával Aurelianus legyen a már consuli rangú Ulpius Crinitus örököse, akia te döntésed alapján lesz consuli rangú. Ő legyen örököse a családi szentségeknek, a vagyonnak és minden jognak.”

Hosszadalmas lenne, ha minden részletnek a végére akarnánk járni. Valerianus köszönetet mondott Crinitusnak, és az örökbefogadás annak rendje s módja szerint lezajlott. Emlékszem, valamely görög könyvben olvastam, s említésre méltónak tartom, hogy Valerianus meghagyta Crinitusnak, fogadja örökbe Aurelianust, mégpedig elsősorban szegénysége miatt; ezt a kérdést azonban, úgy vélem, inkább eldöntetlenül hagyom. S mivel fentebb közöltem azt a levelet, amely a consulsághoz szükséges költségekről intézkedett Aurelianus számára, úgy gondolom, magyarázatot kell adnom arról, mi okból iktattam be egy ilyen, szinte jelentéktelen részletről szóló beszámolót.
Nemrégiben voltunk tanúi Furius Piacidus consuli beiktatásának, melyet akkora felhajtással rendeztek meg a cirkuszban, hogy úgy tűnt: a kocsihajtók nem díjat, hanem vagyont kapnak: félselyem tunicákat és csíkozott tunicákat adtak nekik, sőt még lovakat is, ami a jóérzésű emberek szívét megfájdította. Mert oda jutottunk, hogy a consulság a vagyonnak és nem a személynek jár; ha ugyanis a consuli tisztség az erény jutalma lenne, nem lenne szabad kifosztani azt, aki a cirkuszi játékokat adja. Tovatűntek már azok a feddhetetlen idők, és még inkább elenyésznek, amiért a nép kegyét hajszolják. Mi azonban, szokásunkhoz híven, ezt a kérdést szintén függőben hagyjuk.

Aurelianus tehát ilyen és hasonló elismerésekre és kitüntetésekre támaszkodva Claudius uralkodása alatt olyan magasra jutott, hogy ezen császárt követően, miután annak fivérét, Quintillust erőszak veszejtette el, maga lett a császári hatalom egyedüli birtokosa, azt követően, hogy Aureolust, akivel Gallienus békét kötött, meggyilkolták.
Ebben az ügyben nagy véleménykülönbség áll fenn a történetírók, s különösen a görögök között:így egyesek azt mondják, Aureolust Aurelianus gyilkoltatta meg Claudius akaratán kívül, mások szerint éppen az ő parancsára és szándékának megfelelően; egyesek azt állítják, Aurelianus már császárként ölette meg őt, mások szerint akkor, amikor még nem volt az. Ám mi ezekben a kérdésekben sem akarunk döntésre jutni, megoldásukért az egyes idevágó szerzőkhöz kell fordulni. Abban viszont teljes az egyetértés, hogy az isteni Claudius a maeotisiak elleni háború vezetését nem bízta senki másra, mint Aurelianusra.

Fennmaradt egy levél, amelyet, úgy gondoltam, a hitelesség kedvéért szokásom szerint ide kell iktatnom, s főképpen, mert, mint látom, más történetírók is így tesznek: „Flavius Claudius üdvözletét küldi Aurelianusának. Államunk a szokásos szolgálatokat várjatőled: láss hozzá véghezvitelükhöz. Miért késlekedsz? Azt akarom, hogy te vezényeld a katonákat, te irányítsd a tribunosokat. Meg kell támadni a gótokat, ki kell őket vetni Thraciából. Nagy létszámú csapatokban zaklatják ugyanis Haemimontust és Európát azok, akik akkor megfutamodtak, amikor te harcoltál ellenük. Parancsnokságod alá helyezem az összes thraciai, az összes illyricumi haderőt, és az egész határvidéket: mutasd hát meg szokásos harci erényeidet. Támogatni fog téged fivérem, Quintillus is, mihelyt a helyszínre érkezik. Mivel én más ügyekkel vagyok elfoglalva, a hadjárat vezetését egészében a te vitézségedre bízom. Küldtem számodra tíz lovat, két mellvértet s más egyebet is, mellyel a háborúba indulónak feltétlenül szükséges felszerelkeznie.” Így tehát Claudius uralkodása idejében Aurelianus sikeresen megvívott csatáival helyreállította az államot; őt magát pedig, mint fentebb mondottuk, valamennyi legio egyetértése alapján császárrá választották.

Lényegében már trónra lépését megelőzően, Claudius uralkodása idején Aurelianus parancsnoksága alatt állt az egész lovasság, mivel vezetői rosszallást vontak magukra azért, mert meggondolatlanul Claudius parancsa nélkül bocsátkoztak harcba. Ugyanezen időben Aurelianus heves harcokat vívott a suebek és a szarmaták ellen, s fényes győzelmeket aratott. Igaz, uralkodása alatt vereséget szenvedtünk a markomannoktól, mégpedig egy tévedés következtében. Miközben ugyanis nem számolt azzal, hogy szemből támadja meg az ellenséget, azok váratlanul betörtek; s mialatt maga arra készült, hogy hátba támadja őket, azok Mediolanum egész környékén súlyos pusztítást vittek véghez. Később azonban magukat a markomannokat is legyőzte.
Abban a rémülettelteljes időszakban, amikor a markomannok mindent feldúltak, Rómában nagy arányú zavargások ütötték fel a fejüket; mindenki attól félt, hogy megismétlődnek a Gallienus uralkodása alatt történt események. Ezért azután a Sibylla-könyveket is megvizsgálták, melyek, mint ismeretes, nagy hasznot hajtanak a közjó számára. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy egyes helyeken áldozatokat kell bemutatni, s akkor ott a barbárok nem tudnak átjutni. Végül azután a különféle szertartások előírása szerint végrehajtották az áldozatokat, s így a barbárok támadása elakadt; ezután Aurelianus a szétszórtan kóborló ellenséget mind egy szálig levágta. Úgy látom jónak, hogy szó szerint ismertessem a senatus határozatának szövegét, mellyel a fényes testület tekintélye alapján a Sibylla-könyvekbe való betekintést elrendelték.

A január hó idusa előtti harmadik napon Fulvius Sabinus városi praetor a következő felszólalást tette:
„Elétek terjesztjük, tisztelt atyák, a főpapok javaslatát és Aurelianus császár levelét, mely elrendeli számunkra, hogy vizsgáljuk meg a sorskönyveket, melyek az istenek megszentelt parancsa szerint a háború befejezésének reményét tartalmazzák. Ti magatok is tudjátok ugyanis, hogy valahányszor csak valami nagyobb veszéllyel járó zavar támadt, mindig megvizsgálták ezeket, s az államot sújtó bajok nem szűntek meg előbb, mint hogy az ezekben előírt áldozati cselekmények meg nem tették hatásukat.”

Ekkor Ulpius Silanus emelkedett szólásra, akit az elsőként való véleménynyilvánítás joga megilletett, s így szólt:
„Tisztelt atyák, túlságosan későn tanácskozunk az állam megmentéséről, későn törődünk a végzet kiszabta parancsokkal. Úgy teszünk, mint azok a betegek, akik már csak a kétségbe ejtőbb állapotban küldenek az igazán jó orvosokért, mintha a hozzáértőbbeknek kellene a nehezebb esetet ellátniuk, holott minden betegség esetében helyénvalóbb annak elébe menni. Emlékeztek arra, tisztelt atyák, hogy én már akkor, mihelyt híradás érkezett a markomannok betöréséről, gyakran elmondtam e testület színe előtt: a Sibylla-könyvek utasításaihoz kell fordulnunk tanácsért, és élnünk kell Apollo kegyes jóindulatával, engedelmeskednünk kell a halhatatlan istenek utasításainak. Némelyek azonban ellenezték javaslatomat, mégpedig igen súlyos gyalázkodással élve, mert hízelegve azt hangoztatták: Aurelianus császár kiválósága oly nagymérvű, hogy szükségtelen az istenek tanácsát kérni; mintha bizony ez a nagy férfiú maga nem tisztelné az isteneket, s nem a halhatatlan istenekbe vetné reményét. Minek szaporítsam a szót? Ismerjük a császár levelét, melyben az istenek segítségét kérte, s ez sohasem vált senkinek sem a szégyenére. A vitéz férfiút támogatni kell! No rajta hát, főpapok, tisztán, mocsoktalanul és megszentelten, a vallási cselekményekhez illőöltözetben és lelkülettel menjetek fel a templomba, állítsátok fel a babérgallyakkal ékesített padokat, fátyolba burkolt kézzel göngyölítsétek ki a könyvtekercseket, s fürkésszétek ki az állam sorsát, mely változhatatlanul örök. Tanítsátok be a szent éneket olyan fiúknak, akiknek még apjuk és anyjuk is él. Mi megszavazzuk a szertartások költségeit s mindazt, ami az áldozat bemutatásához szükséges, és a földekre meghirdetjük az Ambarvaliát.”

A senatorok közül ezt követően, amikor sor került véleményük kikérésére, többen kifejezésre is juttatták álláspontjukat; mindezek ideiktatása azonban hosszadalmassá tenné beszámolónkat. Ezután egyesek kézfeltartással, mások helyváltoztatással szavaztak, a legtöbben pedig szóban nyilvánították ki egyetértésüket, s így a senatus meghozta határozatát. Utána a templomhoz vonultak, megvizsgálták a könyveket, ismertették a verseket, megtisztították a várost, elénekelték a dalokat, megtartották a város ünnepélyes körüljárását, meghirdették az Ambarvaliát, s ily módon elvégezték az előírt szertartásokat.
Következik Aurelianus levele a Sibylla-könyvekkel kapcsolatosan, mivel a hitelesség kedvéért ezt is ideiktatom.
„Csodálkozom rajtatok, tiszteletreméltó atyák, hogy oly sokáig haboztatok a Sibylla-könyveket kinyitni, mintha bizony egy keresztény gyülekezetben, és nem valamennyi isten templomában tanácskoznátok. Cselekedjetek hát, és a főpapok szentséges tisztasága és az ünnepi szertartások révén segítsétek a császárt, akire ránehezedik a szorult helyzetben lévő állam terhe. Meg kell vizsgálni a könyveket; ha előírnak valamilyen szertartást, ünnepélyesen el kell végezni; semmilyen költséget, semmiféle népből való foglyot, semmiféle fejedelemhez méltó áldozati állatot nem tagadok meg, hanem készségesen felajánlom, mivel nem szégyen az istenek segítségével győzelmet aratni. Őseink számos háborút fejeztek be és kezdtek el ezen a módon. A kincstár elöljárójához levelet intéztem, amelyben meghagytam, hogy minden felmerülő költséget fedezzen. Ezenfelül rendelkezésetekre áll az állami pénztár, amely, úgy találom, sokkal inkább tele van, mint ahogyan kívánatosnak tartom.”

Mikor Aurelianus az összes ellenséggel, a hadsereget összevonva, egyszerre akart szembeszállni, olyan súlyos vereséget szenvedett Placentiánál, hogy a Római Birodalom kishíján elbukott. Ezt a veszedelmet a barbárok hadmozdulatainak alattomossága és ravaszsága okozta. Nem voltak ugyanis képesek nyílt csatában megküzdeni, ezért az erdők sűrűjébe vették be magukat, az est leszálltával pedig a mieinket zaklatták. Ha az isteni segítség révén a könyvek megvizsgálását és az áldozatok gondos bemutatását követően bizonyos szörnyű csodajelek és égi jelenségek össze nem zavarják a barbárokat, nem született volna meg a rómaiak győzelme.
A markomann háború befejezése után Aurelianus, természeténél fogva eléggé indulatos lévén, haragtól feltüzelve Rómába sietett, miközben bosszúra szomjazott, melyre a lázongások hevessége gerjesztette.
A máskor oly kitűnő férfiú ezúttal kíméletlen önkénnyel érvényesítette hatalmát, kivégeztette a zendülések vezetőit, túlságosan véres kézzel rendezte a helyzetet, melyet finomabb eszközökkel kellett volna orvosolni. Megöletett ugyanis néhány előkelő senatort, aki ellen akár csak egyetlen, bármily kevéssé szavahihető vagy hitvány tanú is felhozott valami jelentéktelen vádat, melyet egy szelídebb fejedelem figyelembe sem vett volna. De minek szaporítsam a szót? Ezzel a kegyetlen gyalázattal szennyezte be uralkodását, mely ezt megelőzően még olyan fényes volt, s melyhez nem alaptalanul fűződtek olyan nagy remények. Félni kezdtek ettől a nagyszerű uralkodótól, ahelyett, hogy szerették volna; egyesek azt mondogatták, hogy egy ilyen császárt gyűlölni kell, nem pedig sóvárgani utána, mások úgy vélték: jó orvos ő, de rossz gyógymódot alkalmazott.
Mivel ezen események után Aurelianus úgy látta, hogy ismét megtörténhet valami hasonló, mint ami Gallienus idejében, így azután a senatus véleményének meghallgatásával kibővítette Róma városának falait.
A pomeriumot azonban akkor még nem terjesztette kijjebb, hanem csak később. A pomeriumot ugyanis kizárólag az az uralkodó növelheti meg, aki valamely barbár földterülettel gyarapította a római állam területét. Így bővítette a pomeriumot Augustus, Traianus majd Nero, akinek uralkodása alatt a Pontus Polemoniacus és a Cottiusi Alpok került a Római Birodalomhoz.

Aurelianus, miután a falakkal, a város állapotával és a városi ügyekkel kapcsolatos teendőket elintézte, megindult a palmyraiak, vagyis Zenobia ellen, aki fiai nevében a birodalom keleti részén uralkodott. Útja közben számos nagy háborút vívott meg. Legyőzte ugyanis a Thraciában és Illyricumban szembeszálló barbárokat, s a Duna túloldalán még a gótok Cannabas avagy Cannabaudes nevű vezérét is levágta ötezer emberével együtt. Onnan Byzantiumon át Bithyniába vonult, s harc nélkül hatalmába kerítette.
Sok nagyszerű és ragyogó tett és mondás fűződik hozzá, mindezeket azonban nem áll módunkban művünkbe iktatni, nehogy unalmassá váljunk, s szándékunkban sem áll; inkább jelleme és kiválósága megértetésére kívánunk közülük néhányat szemelvényként előtárni. Amikor Tyanához érkezett s kapuit zárva találta, úgy mondják, haragosan így szólt: „Egy kutyát sem hagyok élve ebben a városban!” Miután a katonák a zsákmány reményétől feltüzelve különösen hevesen láttak hozzá az ostromhoz, egy bizonyos Heraclammon, attól félve, hogy a többiekkel együtt lemészárolják, elárulta hazáját, a várost elfoglalták.

Aurelianus azonban rögvest két kiemelkedő tanújelét adta uralkodóhoz illőlelkületének; ezek közül az egyik szigorúságát, a másik szelídségét mutatta meg. Egyrészt ugyanis bölcs győztesként kivégeztette Heraclammont, hazája elárulóját, másrészt pedig, amikor a katonák arra a mondására hivatkozva, miszerint egy kutyát sem fog élve hagyni Tyanában, a város feldúlását követelték, ezt a választ adta nekik: „Azt mondtam, hogy egy kutyát sem hagyok élve ebben a városban: így hát öljetek meg minden kutyát!”.
Nagyszerűmondása volt ez a császárnak, ám még nagyszerűbb volt a katonák viselkedése: az egész hadsereg úgy fogadta ugyanis a császár tréfáját, mellyel őket megfosztotta a zsákmányolástól, a várost pedig megmentette, mintha a harcosok gazdag zsákmányban részesültek volna. Íme a császár Heraclammonnal kapcsolatos levele:
„Aurelianus császár Mallius Chilo részére. Megengedtem annak az embernek a kivégzését, akinek, mondhatni, a jóvoltából foglaltam el Tyanát. Én azonban az árulókat sohasem szívlelhettem, és jó néven vettem, hogy a katonák megölték őt; irántam sem lett volna képes ugyanis megőrizni a hűségét az, aki a tulajdon hazáját nem kímélte. Végső soron mindazok közül, akiket ostrom alatt tartottam, egyedül ő került a föld alá. Azt nem tagadhatom, hogy vagyonos ember volt, de javait visszaadtam gyermekeinek, nehogy valaki azzal vádoljon, hogy a pénz miatt hagytam megölni egy gazdag embert.”

A város elfoglalása érdekes módon esett meg. Heraclammon megmutatott egy helyet, ahol a felszín természetes módon sáncszerűen emelvényként magasodott fel, s erre Aurelianus teljes díszben felmehetett. A császár felhágott ide, s bíborköpenyét felemelve egyfelől megmutatta magát a polgároknak bent a városban, másfelől a katonáknak a falakon kívül, így a város kézre került, mintha Aurelianus egész serege felhágott volna a falakra. Nem hallgathatok el egy eseményt, amely a tiszteletreméltó férfiú hírnevének növelését szolgálja.
Úgy mondják ugyanis, hogy Aurelianus valóban komolyan gondolta azt, amit Tyana városának elpusztításáról mondott. Ám amikor visszavonult a sátrába, hirtelen megjelent neki a tyanai Apollonius (ez a nagy hírű és tekintélyű bölcs, a régi kor filozófusa, az istenek igazi barátja, aki maga is egy istenségnek kijáró tiszteletet érdemel), éspedig abban az alakban, ahogy ábrázolásain is feltűnik, s a következőszavakat intézte hozzá latin nyelven, hogy a pannoniai származású császár megértse:
„Aurelianus, ha győzni akarsz, semmire sem mégy azzal, ha polgártársaim legyilkolását tervezed. Ha uralkodni akarsz, Aurelianus, tartózkodjál az ártatlanok vérének kiontásától. Aurelianus, viseltess irgalommal, ha hosszú életűakarsz lenni.”

Aurelianus ismerte a tiszteletreméltó filozófus arcvonásait, és számos ábrázolását látta templomokban. Azon nyomban megdöbbenés lett rajta úrrá, és képmást, szobrokat és templomot ígért neki, s felül kerekedett benne a jobbik énje. Mindezekről egyrészt eléggé szavahihető emberektől értesültem, másrészt az Ulpius-könyvtár feljegyzéseiben olvastam újra, s az Apolloniust övező nagy tiszteletre tekintettel még inkább hitelt adtam e történetnek. Mert hiszen ki volt nála szentebb, hódolatra érdemesebb, tiszteletre méltóbb és istenibb az emberek között? Halottakat keltett életre, számos emberfölötti dolgot cselekedett és mondott. Aki ezeket meg kívánja ismerni, olvassa el az életéről írt görög könyveket. Én magam, ha megérem és Apollonius kegyes lesz hozzám, legalább röviden írásba foglalom majd e jelentős férfiú tetteit; nem azért, mintha cselekedetei éppen az én írói bemutatásomra szorulnának rá, hanem hogy csodás dolgai közszájon forogjanak.

Tyana bevétele után Aurelianus egy Daphnénál lezajló rövid küzdelmet követően kézre kerítette Antiochiát, miután általános büntetlenséget helyezett kilátásba; ezután, láthatólag a tiszteletreméltó Apollonius intelmeire hallgatva, emberségesebben és irgalmasabban viselkedett. Ezeket követően egy Emessánál vívott heves csatában döntőküzdelemre került sor Zenobia és szövetségese, Zabas ellen. Aurelianus elcsigázott lovassága már csaknem meghátrált és visszavonult, amikor hirtelenjében, mint később nyilvánvalóvá lett, egy égi erő beavatkozása révén, egy isteni jelenés buzdítására a gyalogság a harcot újra felvéve a lovasságot is magával vonta. Zenobiát Zabasszal együtt megfutamították, és teljes győzelmet arattak.
Miután ilyen módon a Kelet hatalmi helyzetét helyreállította, Aurelianus diadalmasan bevonult Emessába, s rögvest Heliogabalus templomához vette útját, hogy mintegy a közösség nevében lerója fogadalmát. S valóban, az istenséget ott olyan alakban találta, amilyenben akkor látta, amikor a háború folyamán kegyesen megsegítette őt. Ezért aztán egyrészt ott helyben templomokat alapított, s ezekben hatalmas értékű adományokat helyezett el, másrészt pedig Rómában templomot emeltetett a Napistennek, melyet, mint azt majd a maga helyén elmondjuk, még pompásabb tiszteletadással szentelt fel.